Hókuszpókusz 89% 198 csillagozás

Egyike a legkedvesebbeknek Vonnegut NagyMestertől.

Vonnegut szórakoztat, tanít, nemesíti a lelket.
A legkülönbözőbb módokon tudja bemutatni az élet és az emberiség szörnyűségeit úgy, hogy mégis mosolyogjunk rajta.
Humanitása, stílusa számomra megunhatatlan. Majdnem mindegy melyik könyvét olvassuk, ezek az érzések és az irodalmi minőség garantált.

Segít átvészelni nekünk ezt az egészet, bármi legyen is.
Azon kevés ember közé tartozik, akire példaképként tekinthetünk.
Köszönöm a magam és embertársaim nevében is a munkáját, sokat tanulok tőle.

Közepes Vonnegut.

Természetesen itt is vannak aforisztikus, maró gúnnyal teli kiszólások, és apró, filozofikus bölcselmek, de az egész – cselekményessége ellenére – nem áll össze vérbeli regénnyé. Az író rasszizmus- és háborúellenessége már ismerős, vallási szkepticizmusa is visszaköszön, és azt is sokadszor tudjuk meg, hogy az emberfaj sárkányfog-vetemény. De a kilencvenes évek aktualitásai, melyek a regényben felbukkannak (pl. a japán befolyás), hamar elévültek és a könyv egésze számomra csupán Vonnegut eszméinek egy nem túl jól sikerült remake-je.

Egyáltalán: úgy érzem, hogy Vonnegut regényírói fénykora kb. 1952-től (Gépzongora) 1982-ig (Mesterlövész) tartott, olyan csúcsokkal, mint A Titán szirénjei, a Macskabölcső vagy Az ötös számú vágóhíd. E három évtized után (a Galapagosszal kezdve) már jóval szerényebb színvonalat érzek, és a Hókuszpókusz is egyike e feledhető műveknek.

Újoncok ne e munka révén kezdjék az ismerkedést az íróval.

Első körben csak annyit, hogy zseni, nem hiába kedvenc. Aztán megpróbálom összeszedni/rendezni a gondolataimat…
–
Nem sikerült.:) Azóta is ezen a finálé-állványon töröm a fejem. Hihetetlen, mennyire művelt ez az ember, és ebből fakadóan milyen asszociációkra képes. Úgy összerakosgatja az információ morzsákat, hogy beszarás. Egy senkire tekintettel nem lévő ironikus humorral megáldott, mondjuk szatíra. Ami a dolog pikantériája, hogy nem Vonnegut csinál a világból bohócot, hanem a világ saját magából, ő meg csak megmutatja nekünk, mekkora barmok vagyunk. Így megy ez!:) Az orrszarvúk házasságkötését meg megnézném.:)

Húsba vágóan kegyetlen szatíra a 20. század lassan darabjaira hulló amerikai (és nemcsak amerikai) világáról. Hogy mégis nevetünk és mosolygunk azon dolgok felett, melyek inkább szomorúságot, sőt elkeseredettséget kellene hogy ébresszenek bennünk, Vonnegut mesteri ábrázolásmódjának köszönhető. A szöveg optikai ritmusa, a szokatlan ámde annál innovatívabb szerkesztésmód, a sajátos, semmivel össze nem keverhető ortográfiai megoldások, a témák egyébként egyáltalában nem követhetetlen csapongásai a hétköznapi gondolatmenetet, a letisztázás nélküli emlékezést idézik, és életszagúságot kölcsönöznek a főhős viszontagságait ecsetelő elbeszélésnek.A maga és a világ problémái iránt beletörődő közönnyel viseltető, azok fölé szinte kedélyességgel felülemelkedni bíró ember szemszögéből átértékelésre kerülnek a 20. század társadalmát mégoly végletesen megosztó történések, mint a vietnámi háború, a faji megkülönböztetés vagy éppenséggel az egyén szintjén a bigott és szemellenzős konzervatizmus vagy az erkölcsi züllöttség. Tanmese rólunk, magunknak. Mestermunka. És emelje fel a kezét, aki kimatekozta a végső számot!

ahhoz képest, hogy a szereplők felét nem tudtam megjegyezni (komolyan, jegyzetelnem kellett volna), megszerettem. mert olyan, mint a többi. és persze mégis teljesen más.
ezt vízválasztónak szántam, mert annak idején az ötös számú vágóhidat és az éj anyánkat is abbahagytam. taszított a téma. nem akartam hallani a második világháborúról. pont ugyanúgy fordítottam el a fejem, mint az amerikaiak a veteránjaikról. valójában most is ugyanúgy. de a könyveknek nekifutok még egyszer. mert ím, a víz kettévált.

Első Vonnegut könyvem, de nem az utolsó!!.:) Eszméletlen, hogy nincs benne egyetlen olyan lap se, ahol ne történne valami. Nem volt olyan érzésem olvasás közben, hogy bárcsak tovább lapozhatnék, mert uncsi. Sőt. Nem gondoltam volna, hogy Gandalfon kívül léteznek még mágusok, de úgy látszik igen:))))

Fogalmam nincs, hogyan jövök ahhoz, hogy Vonnegut írásáról értékelést írjak. (Meg 1-ébként is bárkiről is, bármiről is.) Javamra írható, hogy elfogult vagyok az író munkásságával, pozitívan elfogult. Nem is fogom itt most lehúzni a könyvét, bár kedves kishúzás lenne, ugye?
Felkavaró a humora az hót ziher, olyan sírva- nevettető és azt remélem, kiírhatok magamból most valamit. A próféta szóljon belőlem –
–
Óriási érdeklődéssel habzsoltam fel ezt a hamisítatlan „igazi siralomházi üzenetet”. Az író 1-ik legjobb írásának tartom, meg minden ilyesmi.
És akkor mi van? Tényleg, akkor mi van?
–
Ezeket a cafrangokat olvasás közepette körmöltem apró kicsi papirosokra. Akarjátok tudni miért? Úgy gondoltam szórakoztató lenne 1 ilyesfajta kimódolást a netvilágba röptetni.
Röpcetlik.
Né’ a fecnik hogyan röpű’nek!
–
Ez minden csak nem értékelés! Hanem tudjátok micsoda? Majd én megmondom: 1 égbe kiáltó plágium. Így megy ez!
Halálra kell röhögnöm magam.
Kac-kac-kac.
–
Hogy egészen őszinte legyek nem lehet felhőtlen az örömöm. Sok keserűséget sikerített az írónak belekevernie a nevettetéseibe.
De azt meg kell, hogy mondjam (mint ahogy látható is): nagyon megnyerte a tetszésemet ez a történetkörítő struktúra. A könyv egyes cetlijei között logikai és szerkezeti kapcsolatot véltem találni. Nem ám úgy van az, hogy csak a szél fútta azokat 1-be! – Nem ám, hacsak nem a sztori eresztékei.(Bár eleinte értetlenkedtem és idegenkedtem, nekem elhihetitek.) Remek ez a szerkesztésbeli meglátás és így tovább. De vajon miféle tanulság rejlik ebben? Nem túl vidám annyi szent.
–
Idesüssetek, ki az a Kilgour Trout?
Ki tudja?
Vagy képzeljétek csak el: az mekkora spoiler lenne, ha leírnám ide, hogy hanyas szám illene majdan a főhős sírkövére – hát az már etikátlanul embertelen volna!
–
„Milyen kínos dolog embernek lenni.”
Na, elég lesz, mindjárt befejezem, úgysem jöhetek ki jól ebből! Ez tehát elintéztetett és 1-általán nem lett könnyebb a terhem:
– Micsodabolygó – görbetükör – miattamis.
–
Egyetlen kac.

Számomra Vonnegut már klasszikus. Vagy mondhatom azt is, hogy örök kedvenc. Mindkét állítás helytálló, noha nem feltétlenül jelenti ugyanazt.
Mégis négy csillag a Hókuszpókuszra?

Nos igen, mert bár nagyon kedvelem a mestert és műveit, ez a regénye mégsem tudott úgy magával ragadnia, mint a többi, eddig olvasott műve.
Az elején nehezen vettem fel a ritmust, sőt, bármennyire hihetetlen, kicsit nehezen érthető is volt. Nem tudtam, mit akar Vonnegut kihozni ebből az egészből, de ahogy haladt a sztori, egyre tisztább lett minden.
Az elítélt főhős papírcetlikre írja visszaemlékezéseit, ezt adja vissza a könyv szerkezete is, egy-egy emlékfoszlányt egy vonal választ el a másiktól. Sajátos, egyedi formát kölcsönöz ezzel a történetnek, és egyfajta ritmust is, melybe az olvasó belerázkódik/belerázkódhat.

Vonneguttól a szokásos társadalomkritikát kapjuk, görbe tükröt állít Amerika elé, kíméletlenül megállj-ért kiállt a háborúk és a fegyverkezés ellen. Az egész művet áthatja az író jól ismert fekete humora, mellyel a fentebb említett problémákat csak még élesebben láttatja.
Rólunk, mindannyiunkról szól a könyv, nincs kivétel. Vonnegut örök. Így megy ez.

Nem a kedvenc Vonnegut könyvem, de azért néhány részen itt is „halálra kellett röhögnöm magam”.
Elõtérben többek között a Vietnami háború, faji kérdések; Eugene Debs Hartke átlagos életét végigkövetve.