Halálnál ​is rosszabb 86% 66 csillagozás

Majdnem egy lapon lehet emlegetni a Virágvasárnappal, de csak majdnem, mert a vége felé kicsit leül. Ettől függetlenül az a helyzet, hogy elmondhatnám megint, hogy nekem titkon Vonnegut magyarázós-sztorizós non-fictionjei a kedvenceim, és hogy ha 1000 oldal lenne kötetenként, az sem lenne elég, de ezt az összes hasonló könyvénél elmondom, úgyhogy most nem teszem. Olvassátok. Tanuljatok. Rajongjatok.

„Én csupán annyit várok el a műfordítótól, hogy legyen nálam tehetségesebb író, mégpedig legalább két nyelven, és a kettő közül az egyik nyelv az én anyanyelvem legyen.”

Vonnegut az Vonnegut, én pedig a legjobban az ilyen, önéletrajzi ihletésű, irányultságú írásait szeretem. Tőle még a vallásról szóló szövegeket is rajongva, lelkesen tudom olvasni, mert varázslatosan bánik a szavakkal és hát olyan gondolatai vannak, hogy csak nézek. Az oké, hogy ez a szöveggyűjtemény tele van ismétlésekkel, vendégszövegekkel – főleg a Függelékben –, de akkor is csak csodálni tudom minden sorát, úgyhogy csak a számomra érdektelen Függelék miatt vontam le egy fél csillagot, aztán majd megkeresem angolul is ezt a kötetet, mert nagyon kíváncsi vagyok az eredeti stílusra. Főleg azután, hogy ismét bebizonyosodott: Szántó György Tibor nem más, mint Kurt Mester magyar hangja – az ő fordítása nélkül bizony nem sok KV-mű működik (max a Kékszakáll, az Éj anyánk és a Bajnokok reggelije), de ez nagyon is.

Eddig harminchét csillagozás, és egy darab szöveges értékelés, az is mindössze egy mondat. Nem csodálkozom.
Vonnegut annyira szórakoztató, hogy nincs mit rajta cifrázni.
Annyira jóstílusú, derűs és szellemes, hogy néha azt sem tudtam, tulajdonképpen miről is van szó, csak mosolyogtam magamban: lyukat beszélt a hasamba a legkülönfélébb témákban, és ez kedvemre való volt.

Érdekes gondolatok egy érdekes világról, ez jutott eszembe, miután befejeztem a könyvet. Megismerhettem Vonnegut szűkebb-bővebb családtagjainak életét (és egyesek halálát), terveiket, vágyaikat, betegségeiket (elmebaj!), Vonnegut sajátos gondolatait, aggodalmait a világ múltjáról és hövőjéről, a vallásról (úgyáltalában), Istenről, Jézusról, az építészetről, a halálról, író(kor)társairól. Az elmúlt két nap minden szabad pillanatát a könyvvel a kezemben töltöttem, mégsem mondhatom, hogy új kedvenccel bővült a listám. Kissé csapongónak tűnt az egész, ismétlések is akadnak benne szépszámmal, ami azért egy icipicit ront a könyv élvezeti értékén.

Annyira imádom ezt az embert.Ezután a könyve után pedig,nem csak íróként szeretem és tisztelem,de emberként is. Nehéz olvasmány.Megszoktam,hogy a Vonnegut könyveken könnyekig nevetem magam,mégis mélyre hatolnak a szavai és nagyon sokáig gondolkodok a leírtakon. Ennél az írásnál viszont,néhol sírtam is,persze nevettem,de most a könnyek kicsit a meghasadt lelkemből potyogtak. Ha csak egy könyvet olvasol el tőle,akkor az ez legyen.

Nem jutok szóhoz. Sosem hittem volna, hogy életrajzi könyvet fogok falni. Vonnegut a gyengém, minden egyes könyve elolvasása után így érzem. Ahhoz képes, hog az első kiadás ’91-es, olyan, mintha csak tegnap vetette volna papírra. Minden könyvében úgy érzem, előre látta, hogy milyen elcseszett tőársadalmunk lesz. Annyira szórakoztató az iróniája. Ráadásul kedvet csinált a többi köteteihez is, amiket eddig még nem vettem kézbe. A függelékét és a borítóért pedig külön *. Imádom a Helikon által újra kiadott könyveit, szenzációsak a borítótervek.

„Csak” egy önéletrajz.