Howard W. Campbell Jr. hírhedett amerikai náci, Hitler propagandagépezetének fontos beosztású munkatársa. És az USA németországi titkos ügynöke. Rádióműsora a legrosszabb fajta háborús uszítás, népirtásra való buzdítás. És persze nélkülözhetetlen információforrás az amerikai hírszerzés és hadvezetés számára. Így azután Howard W. Campbell Jr. meg sem próbál eligazodni és dönteni az emberi lét legnagyobb kérdéseiben. Vonnegut vérfagyasztó humora ezúttal a feketénél is sötétebb.
Éj anyánk 666 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1961
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Vonnegut-életműkiadás Helikon · Helikon Zsebkönyvek Helikon · Heti klasszikusok Maecenas, Magyar Hírlap
Enciklopédia 29
Szereplők népszerűség szerint
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 128
Most olvassa 26
Várólistára tette 228
Kívánságlistára tette 165
Kölcsönkérné 5
Kiemelt értékelések
Az Éj anyánk az első Vonnegut könyvkalandom volt.
Nem véletlenül csinálunk viccet, feketébbnél is feketébb humort a borzalmas dolgokból. Van, amit máshogy nem is lehet elviselni.
És Vonnegut pontosan tudja, hogy mennyit kell az ő sajátságos humorából a történetbe csepegtetni ahhoz, hogy működjön.
Különben meg közel száz értékelés után nem szükségeltetik részletesebb kifejtése a jónak.
Zseniális olvasásélmény volt, ami után hagytam (f)elengedni minden érzésem és gondolatom, máskülönben nem tudtam volna felcsapni a következő olvasásra szánt könyvet…
Olvassa mindenki!!
(Azt tudja valaki, hogy mi ez a cím? Egyelőre még nem esett le számomra a miértje.)
Nyilvánvalóan a metafikció magasiskolája. Ráadásul nincs is túlcsicsázva, háborús bűnös(ök) fiktív/valós (döntsön az olvasó!, smile) (ön)történetmondása abszolút ízléses kivitelben.
Milyen kár, hogy (talán) képtelen vagyok megkedvelni Vonnegut mestert…
Teszek még egy kísérletet a(z ötös számú) vágóhídon, vagy talán beülök vele egy reggelire (hát persze, hogy a bajnokokéra), aztán majd meglátjuk.
Szokásos Vonnegut. Némileg szerényebb humorral, elvégre ne poénkodjunk a háborús bűncselekményekkel. Legalább a könyvek lapjain fogjuk vissza magunkat. Viszont az első pillanatban egy bolynyi kiéhezett hangyát bocsát a gyanútlan olvasó fejébe, amelyek a tőlük szökött szorgalommal ingerlik valamennyi védtelen sejtünket. De hát az élet már ilyen. Csak az életben készséges kezek mindig rögtön az orrod alá tolnak egy “bölcsességet”? egy “megoldást”.
Gyűlöld az indiánokat!
Gyűlöld a zsidókat!
Gyűlöld a palesztinokat!
Gyűlöld a németeket!
Gyűlöld az oroszokat!
Gyűlöld a jenkiket!
Gyűlöld a kommunistákat!
Gyűlöld a kapitalistákat!
De akár gyűlölhetjük a segédstoptáblabűvölőket és a hintalófényező szakmunkásokat is. Gyűlöletre mindig van igény. Nem meglepően azok körében is, akiket éppen gyűlölnek. Gyűlöld a gyűlölködőket! Azokat is gyűlöld, akik képtelenek a gyűlöletre! Elvégre azok aztán végképp életképtelenek! Talán bele is pusztulna az emberiség ha megszűnne a gyűlölet. Elsorvasztana minket a hiányérzet. De Vonnegut zsenialitása abban mutatkozik meg leginkább, hogy rámutat a gyűlölet képlékenységére, bámulatos kettősségére. Nincs az a határtalan gyűlölet, ami ne lehetne alapja egy szövetségnek. Tartok tőle, hogy majd egyszer egy értelmes lény kimutatja, hogy az ember nevű kipusztult fajt kizárólag a gyűlölet tartotta évezredekig életben.
Vonneguttól meglepően konvencionális regény, olyan extrákat is tartalmaz, mint cselekmény vagy alig groteszk főhős. Az író a felvezetésben ismét elmeséli élete meghatározó élményét, Drezda bombázását, amit hadifogolyként a helyszínen élt át. Ezzel összekapcsolja a könyvet Az ötös számú vágóhíddal, amihez egyébként nagyon hasonló kérdést fejteget ezúttal is. Nevezetesen, hogy bűn-e a jó ügy szolgálatában elkövetett gonosz tett? Bűnnek számít-e egy totális háborúban erkölcsi fölényünk tudatában porig rombolni egy civil várost, mindenféle katonai cél nélkül? Bűnnek számít-e, ha a jó oldalnak kémkedve álcából valaki a nácik egyik leghatékonyabb propagandistájává válik? Nem is valódi kérdések ezek, a válasz minden esetben banális. Vonnegut pedig újra és újra rácsodálkozik az emberi természet vakfoltjára, logikájának hiányzó fogaskerekére, ami által képtelen észrevenni a nyilvánvalót.
Nagyon ravaszul, frappánsan, lényegretörően és ironikus csipkelődéssel ír Vonnegut. Reálisan közli a világ problémáit, elmondja a maga kritikáját a világról és közben cinikusan humorizál is rajta. Aztán az olvasó döntse el, hogy milyen világnézetet olvas ki belőle. A könyv cselekményét, főszereplőnk saját életét ügyesen meséli E/1. személyben, hol a múltban, hol a jelenben ugrálva. Mesterien bukkannak fel váratlan fordulatok, meghökkentő csavarok.
A már-már meghasadt elméjű, de mégis reálisan gondolkodni képes főhős sűrű élete leképezi a 20. század (és sajnos napjaink) homo sapiensének eszetlen viselkedését, az értelmetlen emberi gyűlölet keresztmetszetét. Vonnegut annyira be tud találni gyilkos mondataival, pont oda ahová kell.
Bevallottan nem ez a kedvenc Vonnegut-könyvem – hiányolom belőle ugyanis az abszurdot*, ami itt csak néhány helyen köszön be, mielőtt visszahúzódik a sarokba. Másrészt viszont legszívesebben én is visszahúzódtam volna a sarokba, hogy az est további részét a falra meredéssel és előre-hátra ringással töltsem, annyira az arcomba kaptam a nihilt. Ráadásul hogy építkezik az alapoktól a végkifejlet felé! Kevés ennyire pontosan felépített karakterfejlődéssel találkozni, ami kész szerencse, mert ha tele lennénk a lejtőn ilyen szemléletesen lefelé sétáló szereplőkkel az irodalomban, az olvasóközönség jelentős része gyógyszeres kezelésre és csoportterápiára szorulna. Azzal tudnám érzékeltetni a helyzetet, hogy mire spoiler
Kegyetlen vagy, Mester, mindannyiunkkal.
*Ezért a három és fél csillag. Szigorúan a Relatív Vonnegut-skálán, nem egy akármilyen, mezei olvasmányként értékelve. Vonneguttal szigorúbb vagyok.
Második Vonnegut, most már kijelenthetem, az ő stílusát nem szeretem. Megadom a három csillagot, de megszenvedtem ezzel a kötettel is. Egyszerűen nem tudott lekötni, ahogy ide-oda ugrált Campbellünkkel az időben. Igazából már a javát el is felejtettem ennyi idő alatt. :-D Igazából kíváncsi lettem volna, pontosan hogyan is rejtette le a rádióüzenetekbe az üzeneteket (de erről sajna nem esett szó, jó lett volna pár példát mutatni rá). Önsanyargatós, fejét a hurokba dugós történet, hát ennyi erővel már jóval korábban felvághatta volna az ereit, vagy felakaszthatta volna magát, ha ennyire vágyott a büntetésre, nem értem, miért várt ennyi ideig (ha úgy gondolta, tényleg bűnös, mert az olvasó bizony nem tudja eldönteni, hiszen nem kapunk konkrét példákat). Passzoltam, viszlát Kurt, ennyi elég volt belőled!
Lehet, hogy nem én voltam megfelelő hangulatban, nem tudom, vagy már annyira lenyűgözött Vonnegut korábban, hogy tudattalanul magasabbra teszem nála a mércét. Félreértés ne essék, ez egy jó könyv, nagyon érdekes és fajsúlyos gondolatokkal, ezért is kapott ennyi szép csillagot. Elvégre már maga az alapfeltevés (meddig tehetsz rosszat a jó ügy érdekében, és nem válsz-e te is azzá végül, aminek tetteted magad) nagyon komoly eszmefuttatásokra készteti az olvasót. A sok vonneguti kis betét, történet, személyes sors ismerős, és a szöveg is olyan, mint egy otthonos, puha dunyha, amibe el lehet merülni.
Csak én Vonneguttól nem dunyhát akarok. Legyen gonosz, sokkal gonoszabb, mint itt. Ne úgy tekintsen az őrültekre, akiket itt bemutat, mint bizarr furcsaságokra. Legyen olyan kegyetlen, mint Midland City lakóival szokott, vagy mint szegény Kilgore Trouttal. Hiába verik meg, köpik le etc. szegény Howard Campbell Jr.-t, mégis végig megmaradt benne valami belső tartás. Mondjuk fura ezt tartásnak nevezni, elvégre eléggé elítélhető dolog, ahogyan kivonta magát élete során a felelősség alól. De talán értitek, mit akarok mondani.
Szóval igen, jó könyv, ízig-vérig Vonnegut, csak nálam nem talált be. Sehol sem találtam a cinikus szerzőt. Mondjuk még így is tudott néha nagyon emlékezetes lenni.
Így megy ez.
2020/169. otthoni polc
Briliáns munka. A szerző stílusa, a tartalmi és nyelvi elemek tökéletesen találkoznak.
Végig a relativitást érzem a fő mondanivalónak – a születési hely, a családi környezet, a politikai közélet körvonalaiban meghatározza az embert, nem is különbözünk olyan nagyon, hiába lakunk másik féltekén. Éppen ezért hatásos, ahogy a mi jámbor próféta szerzőnk a főhősnek megadja a felmentés lehetőségét – de a megváltást, megbocsátást már nem…
Vonnegut munkája nagyon modernnek hat, gondolom aktualitása is örök marad. A XX. század egyik nagy gondolkodója, akinek nemcsak vannak önálló gondolatai (ez nagy léptékben sokkal ritkább, mint gondolnánk), de át is tudja azokat adni, művészi és olvasmányos módon.
(Egyébként a híres vonneguti „fekete humor” nem az, nem humor. Valójában sajnálkozás vagy inkább az EMBER lesajnálása, s mivel egyszerre fölényes is és együttérző is, nyugodtan nevezhetjük inkább „gyilkos szánalom”-nak.)
Persze ha Vonnegut, akkor nekem még mindig a Kékszakáll az igazi, de hát ez a könyvecske más, nem érdemes a kettőt összehasonlítani. Ez is megy a legjobbak polcára.
Népszerű idézetek
Most, hogy belegondolok, van még egy mondanivalója ennek a történetnek: aki meghal, az halott.
Ja, és még egy az eszembe jutott: szeretkezz, amikor lehet. Jót tesz az embernek.
9. oldal, Bevezetés
Bizonyára súlyos torzulása a személyiségemnek, de hiába, nem tudok országhatárokban gondolkodni. Azok a képzeletbeli vonalak az én szememben ugyanolyan kitalációk, mint a manók és a koboldok. Nem tudom elhinni, hogy a végét vagy a kezdetét jelentenék bárminek, ami igazán fontos az emberi léleknek. Az erények és a bűnök, a gyönyörök és a kínok nem torpannak meg határokon.
78-79. oldal
A Daily News megállapította, hogy a legsúlyosabb háborús bűnöm az, hogy nem végeztem magammal, ahogy úriemberhez illett volna. Hitler feltehetően úriember volt.
91. oldal, Adolf Eichmann és én...
Akárki akármit mondjon arról, hogy milyen szívhez szólóan csodálatos a vak hit, az én szememben a vak hit képessége ocsmányan riasztó.
91. oldal, Adolf Eichmann és én...
– […] De azt mondta, letartóztatták és bíróság elé állították?
– És agyonlőtték – mondta Wirtanen.
– Plágiumért?
– Nem. Eredetiségért – mondta Wirtanen. – A plágium csak csacska ballépés. Mi rossz van abban, ha valaki megírja, amit más már úgyis megírt? A főbenjáró bűn, az igazi eredetiség, mely gyakran kegyetlen és rendkívüli büntetést von maga után, még a végső kegyelemdöfés előtt.
113. oldal, A visításán kívül mindent...
Említett könyvek
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Daniel Keyes: Virágot Algernonnak 96% ·
Összehasonlítás - Kathrine Kressmann Taylor: Címzett ismeretlen 95% ·
Összehasonlítás - Thomas Keneally: Schindler bárkája 89% ·
Összehasonlítás - Thomas Keneally: Schindler listája 86% ·
Összehasonlítás - Kertész Imre: Sorstalanság 77% ·
Összehasonlítás - Dashiell Hammett: A cingár feltaláló 70% ·
Összehasonlítás - Jaume Cabré: Én vétkem 94% ·
Összehasonlítás - Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! 93% ·
Összehasonlítás - John Williams: Stoner 93% ·
Összehasonlítás - John Steinbeck: Egerek és emberek / Lement a Hold / Szerelem csütörtök 91% ·
Összehasonlítás