2018
8 év után olvastam újra, előzőleg csak annyit írtam róla, hogy újra fogom olvasni, mert „többnek kell benne lennie”. Háát… elteltek az évek, de nincs benne több egyelőre. Szóval azok közé az olvasók közé tartozom, akik szerint a Börleszk a kevésbé jól sikerült Vonnegut-regények (remélhetőleg rövid) sorát gyarapítja. Összecsapott, kacskaringós, kevésbé koncentrált – inkább egy hosszúra nyújtott Kilgore Trout-novellaként hatott. Az alapötlet amúgy tetszik: mi lenne, ha mesterséges módon jelölnék ki a családjainkat, és nem néhány rokonunk lenne, hanem több ezer, szerte a világban? Ettől jobban figyelnénk egymásra? Békésebben élnénk? Ezekről gondolkodik Vonnegut, sajna meglehetősen kapkodósan.
Az se kizárt egyébként, hogy ha a szerzői életrajzot jobban ismerem, ütősebb lett volna az élmény, bár nem feltétlenül jó az, ha egy regény élvezéséhez egy másik könyvet/életrajzot is el kell olvasni. Szántó Tibor utószavát mindenesetre ajánlom, alapos, fontos, és persze elfogult, bár sorozatszerkesztőként mi más lehetne :). Nem baj az. Arról viszont nem sikerült meggyőznie, hogy jó ötlet volt az eredetiben szereplő „hi-ho”-t Hejhóra fordítani – mint az utószóból kiderül, ez a kifejezés a „hórukk”, „húzd meg!”, „gyerünk” értelemben használatos: az elbeszélő győzködi magát, hogy menni kell tovább, előre, mint ahogy Stan és Pan állja a sarat a börleszkfilmekben. Nincs mese, meg kell írni a történetet, legyen bármennyire is keserves az. A „hejhó” nekem azonban mindent jelent, csak épp ezt nem, de lehet, hogy csak nálam fest így a dolog (erre azért kíváncsi volnék). Na nem mintha ezen múlna az értékelésem, valószínűleg.
2010
elsőre csalódás, 3 és fél, majd újraolvasom, többnek kell benne lennie!
