“- Ha történetesen senki sem közölte volna veletek – mondta dr. Cordiner – ez itt az Amerikai Egyesült Államok, ahol senkinek sincs joga másra támaszkodni – ahol mindenki megtanulja, hogyan érvényesüljön.”
A történet egy teljesen képtelennek tűnő alaphelyzetből indul ki: a civilizációnk pusztul. Természeti katasztrófák sora sújtja Földünket, rakoncátlanodik a gravitáció. A nemzetek más-más megoldást próbálnak találni a túlélésre, a kínaiak vírus méretűre zsugorítják magukat, míg az amerikai kormány felismeri, hogy nem tud gondoskodni a lakosságról, ezért mindenkinek mesterségesen megalkotott azonos középső nevek révén sok ezer rokont “utal ki”, akik aztán ellátják a bajba jutottakat, a betegeiket, öregeiket, saját kézbe veszik az igazságszolgáltatást. Megszűnik a magány, jöhet(ne) az egyszerű boldogság.
Utopisztikus, magányról, szeretetlenségről szóló, teljesen eszement, és -ahogy a címből már sejteni lehet- töredezett szerkezetű, kiélezett helyzetkomikumokra épülő jelenetek sokaságából álló regény, amelyről ha lefejtjük a szerző jellegzetes humorát, akkor könnyen rájöhetünk, hogy Vonnegut a legnagyobb humanisták egyike, az örök optimista, aki nem hagy fel a reménnyel.
Ez sem egy világvégetörténet valójában, hanem az ősközösségi társadalom dicsérete. Mondhatjuk, hogy az élet csupa kellemetlen meglepetés, kapjuk a pofonokat, és szép számmal érnek olyan helyzetek, amik a padlóra küldenek. Ez ellen nem igazán tehetünk mást, mint a szerző által is említett Stan és Pan: felállunk, esőben-hóban álljuk sarat. A mai induvidiualista, technikai fejlődés uralta társadalmunkban azonban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ezt egyedül kell megtennünk, az számít érdemnek, amit egyedül érünk el, minden más gyengeség. Vonnegut az ebben rejlő hibás felfogásra próbál rámutatni: a társadalom elmagányosodásához vezet, ha az önállóság és tettrekészség negatív párjaként tekintünk arra, ha segítséget kérünk, ha közösen, összefogva oldunk meg valamit, mikor ezek a fogalmak egymást kiegészítve és erősítve tudnak igazán működni. A sorssal való küzdelmünk szakadatlan, de lehet, hogy nem is rossz ha van egy kéz, ami nyúl felénk, amikor padlón vagyunk.
Hejhó!
