Az ​ötös számú vágóhíd 88% 1554 csillagozás

Olvasom Az Ötös számú vágóhíd-at.
1969-ben jártam Drezdában elsős gimnazistaként, 15 évesen. Csak bámultam a lüktető, nagy, modern német várost, közepén a romos, háborús nyomokat viselő Zwingerrel. Egy barátommal jártam az utcákat, bockwurstot ettem papírtálcán és csapolt sört ittam hozzá, fogalmam nem volt, hogy talpam alatt halottak ezreinek maradványai porlanak. Így megy ez.
Eddig szerencsémre nem kellett megélnem háborút. Az ’56-os népfelkelés-forradalom volt az egyetlen fegyveres megmozdulás, amely megérintett, igaz abban részt is akartam venni: Mikor jöttek a tankok a Népszínház utcán, ki akartam dugni az ablakon a méterrudat, hogy én is lövök. Végül megakadályozták, s csak a Köztársaság tér fáinak lehorzsolt kérgén vettem észre a nagy események sorát. Még véletlenül sem vittek a tér túlsó oldalán álló pártház felé sétálni. Így megy ez.
S Németországban érintett meg az első szerelem is egy lány iránt, akit a moziban járva láttam, de szemkontaktusnál nem volt több. Úgy hívták gúnynevén „Rote Hexe” – engem mindenesetre elvarázsolt. Megtudtam a címét, később leveleztünk és fényképet cseréltünk, de az idő és a távolság közbeszólt. Így megy ez.
S nem tanultak belőle. Azóta a világ számos – vagy számtalan helyén lőnek, bombáznak újra, meg újra, Európában Ukrajna és a Krím az aktuális tűzfészkek, s iszlám terroristák felbukkanása bárhol lehetséges. Egyesek már nem mernek Párizsba, Londonba, Isztambulba, Tunéziába utazni, nehogy ott maradjanak…S az emberek a manipulált közlemények nyomán minden mai menekültben potenciális terroristát látnak, miközben a Magyarországon élő népesség jelentős százaléka korábbi menekült, vagy annak leszármazottja, s épp több millióan élnek magyarok egykori, vagy mai gazdasági menekültként nyugaton. Sokat tanultam Vonneguttól, mert lehet. Így megy ez.

A művet film formájában már ismertem, ám nyomtatott formában most találkoztam vele először és az írótól sem olvastam eddig még. Úgy érzem a stílusát még tanulnom, szoknom kell, de szerintem menni fog. :)

Titkon azt gondoltam eddig, hogy amíg létezik A 22-es csapdája, addig nem is kell több könyvet írni és olvasni a háború értelmetlenségéről és abszurditásáról, mert abban benne van minden.
Most úgy gondolom, hogy amiről A 22-es csapdája szól társadalmi szinten, arról szól Az ötös számú vágóhíd személyes szinten.
És vajon hány szintje lehet még ennek a furcsa, nyertes nélküli emberi játéknak, amiről még nagyon sokat fogunk írni és olvasni, hogy valahogy feldolgozzuk – létezik.

Ejha!

Szerintem még egy könyv sem művelt velem molyon olyat, mint ez! Lehet, előbb kellett volna nyekeregnem: https://moly.hu/karcok/1612809

Mindenesetre az imáim meghallgatásra találtak, mer pont ez az utolsó 25 oldal változtatott meg mindent. Csendben megjegyzem, ez a könyv utolsó egy tizede. Egészen addig úgy voltam vele, hogy ez lesz az első könyv, amit nem csillagozok, csak szövegesen értékelek. Nem azért, mert értékelhetetlennek tartom, hanem azért, mert Vonnegut stílusa olyan, hogy vagy szeretik vagy nem. Nincs átmenet. Vagy pont én leszek az? Nem tudom.
Ez a könyv olyan, hogy kell hozzá egy erőteljesen filozofálgatós véna. Ami nekem nincs, vagy inkább csak vénácskának nevezném. Ha pszichológiai szempontból nézem, akkor tökre értem, hogy mi van. Mélyebben is értettem, de nem akarom ismételni magam, a filozofálgatás nem megy. Vagy lehet, menne, csak kell hozzá egy
megfelelő beszélgetőtárs.

Ez a könyv nagyon sokrétű, és személyiségfüggő. Hogy ki hogy értelmezi, mit él meg az olvasás alatt, sőt, ez az első olyan könyv amit laza 5 és fél éves molyságom alatt magamévá tettem, aminek az értelmezése még attól is nagyon függ,hogy épp milyen életszakaszban vagy, hogy még jobban szűkítsem, hogy az alatt az idő alatt, míg elolvasod, milyen lelkiállapotban vagy. (Remélem nem csavartam túl ezt a mondatot, de karanténos fejjel nézzétek el nekem, és remélem, attól érthető. :D) Ehh, ez lehet mégis egyből egy mini filozofálgatás volt? Vagy valami olyasmi. Így megy ez. Ez az utolsó 25 oldal csapott úgy pofán (ennél csak csúnyábban tudnám kifejezni magam), hogy csak lestem. Drezdáról hallottam, persze. De itt szembesültem azzal, hogy milyen hatalmas volt az emberáldozatok száma. Nagyobb, mint Nagasaki és Hiroshima áldozatai együttvéve. Amivel nem azt akarom mondani, hogy az nem volt rettentően szörnyű, de, ha szóba kerül a második világháború, az emberek 90%-ának a gonosz, megalomán, bajszos bácsi és az atombomba jut eszébe. Egy nagyon csúnyán görbe tükröt tár elénk az író a maga stílusával. Kissé bővebben és sokkal elgondolkodtatóbban kifejtve azt, miszerint „A történelmet mindig a győztesek írják.” Megkérdőjelezem azt, hogy a mai világban viszonylag aktuálpolitika történésekkel ki lehetne-e ezt adni. Nem Ez is csak 20 évvel a könyvben leírt események után született Nem olvastam utána a háttérnek (még), de úgy gondolom, még akkor is nagy port kavarhatott.

Most, hogy lassan az értékelésem végére érek, még mindig kattog az agyam, még mindig ülepednie kell, és még fog is ülepedni, még fog is kattogni.

Szóval ez a Vonnegut csóka csak tud valamit. Így megy ez… off

Te jóságos ég! Ha most vissza kellene pontosan idéznem, hogy miről olvastam, lehetséges, hogy nem menne annyira tökéletesen.

Ez pedig a páratlan történetvezetésének köszönhető, amit akár az istenek Olümposzáig tudnék magasztalni, annyira egyedinek és kimagaslónak éreztem. Ugyanakkor emiatt a különleges cselekménybontás miatt maga a mű eseményeinek érthetősége számomra helyenként teljesen zavaros volt, míg a humorára teljességgel a groteszkség volt jellemző, ami nem mellesleg nekem nagyon tetszett!
Mivel javarészt a második világháború idején játszódik, így a könyv nem mentes a tárgyilagos erőszaktól, illetve az értelmetlen haláltól sem, de ahogy a tralfamadoriak mondják, mikor meghal valaki: Így megy ez. Főleg a háborúkban.
Ami pedig a szereplőket illeti, Vonnegut maga fogalmazza meg tűpontossággal velük kapcsolatban, hogy többségük “beteg és oly hatalmas erők közönyös játékszere”, mely után megadja alkotásának szerintem legfontosabb üzenetét: Végső soron a háború egyik alapvető hatása, hogy az emberek ne akarjanak jellemet.

Ezek után mit mondhatnék még? Keresve sem találhattam volna jobb első olvasmányt idénre.♥

Kivégeztem ezt a könyvet is. „Így megy ez.” Csak azok tudják igazán elmesélni a háborút, akik átélték, az író átélte és egy nagy hatású művet írt belőle. A regény egész szerkezete egyedi. Soha nem találkoztam még ilyen művel. A karakterek szerethetetlenek, de mégis a könyv nagyon szerethető. Zseniális alkotás.

A könyv adatlapján egymás mellett van a groteszk és a háború címke. Ez már önmagában sokat elárul a könyvről és a valóságról. A humor segíti az életbenmaradást, még akkor is, ha fekete. Drezda bombázásakor és utána viszont sírtam… Nem csoda, hogy Billy Pilgrim szívesebben zarándokolt más univerzumba.

Mit lehet mondani Vonnegut könyvéről? 1995-ös kiadás, a lapjai megsárgultak, az élektől befelé kb. egy centiméter mélységig hatolt a sárgaság mintegy keretet adva a lapoknak. A gerincen az egykor piros elemek még éppen csak rózsaszínre fakultak. A kor nyomdatechnikájáról a leplet lerántva a ragasztás a teljes eleresztés határára került, kinyitáskor finoman recsegő hangot hallat, és néhány helyen már a lapok is kezdenek elválni, rücskös belső élüket feltárva, mint rossz nők a szemérmüket. Meglepődve tapasztalom, hogy az akkori kiadó (Maecenas) még létezik, pedig azt hittem megszűntek. Talán azért hittem, mert a honlapjuk főoldalát Danielle Steel művei özönlik el. Hogy csodálkozna Kurt és Billy is ezen a furcsa párosításon. Danielle Steel nem volt ott Drezda bombázásánál spoiler, de jobb is, egyrészt, mert nem nőnek való volt ott a helyzet – ennek ellenére a statisztikát és a háború férfiakat felszívó erejét figyelembe véve az áldozatok többsége nő lehetett –, másrészt biztos egy könnyáztatta regényt írt volna róla spoiler. Vonnegut könyvén nem lehet sírni, valószínűleg azon a cirka 4800 lapon voltak a sírós részek, amiket KV munka közben kihajított, és jól tette, mert egy sírni való témán sírni közhelyes lenne, ezért az író úgy határozott spoiler, hogy a humor és a szatíra eszközével szárazon tartja a szemeket, hogy ne az érzelmeikkel, hanem az eszükkel olvassák az olvasók a könyvét. Billy Pilgrim utazgatásai a párhuzamos időben azt mondják, hogy Drezdát minden nap lebombázzák, csak mi szerencsésen éppen egy másik időpillanatban ülünk, de biztonságban nem vagyunk, elég egy szempillantás, és ott találhatjuk magunkat. spoiler

Nagyon köszönöm, hogy olvashattam, Kurt.
Hiszek benne, hogy most is élsz valamilyen formában, csak a halálod pillanatában éppen rossz bőrben voltál.
Szívesen elszívnék veled egy Pall Mallt, vagy akár többet.
Megdögönyözném Pumpkint, és ha szeretnéd, én is odaadom kölcsön-dögönyözésre a kutyáimat. Aztán beszélgethetnénk, aminek a vége úgyis az lenne, hogy elsírom magam. Amikor te beszélsz hozzám, mindig ez történik. Sokszor nevettemben is könnyezek. Állandóan könnyezek a társaságodban. Így megy ez.

~

Direkt nem megyek bele annak az elemzésébe, Vonnegut mennyire mesterien szövi teljes egésszé az időben ugráló cselekményt, mennyire átgondolt az egész regény a legutolsó kis írásjelig, mennyire valódi, erős. Egyrészt azért, mert nem vagyok irodalmár, másrészt mert számomra ennél a regénynél a formai brillirozások mellékesek. A valódi ereje egészen másban rejlik. Valamiben, amit nem tudok, de ami azt illeti, nem is akarok megfogalmazni. A könnyeimben ül az a valami.

Nagyon jó könyvek értékelésének mindig félve kezdek neki, most is bajban vagyok.
Meglepetés ez a könyv. Egyrészt azért, mert nem hittem volna, hogy Vonneguttól kezembe veszek valamit még ebben az életben. Egyetlen könyvét olvastam korábban, a Galápagost. Nemhogy nem tetszett, egyenesen utáltam, fél csillagjával ez a legrosszabbra értékelt könyvem. A pontos okát már nem tudom, mert jó néhány éve volt, csak a masszív ellenérzés maradt meg bennem.
És a meglepetés másik fele, hogy ilyen előzmények után Vonnegut következő könyve rögtön a kedvenceim közé került. Köszönet a molynak és figyeltjeimnek, az ő kedvenceléseik és értékeléseik nélkül biztos örökre elkerültem volna az írót.
Az ötös számú vágóhíd a világ egyik legfurcsább háborús regénye. Az ember azt gondolná, hogy egy Drezda bombázásához hasonló komoly témáról nem szólhat érdemben egy olyan könyv, ami javarészt tőmondatokban beszél, főszereplőjéhez hasonló antikatonát nem látott a világ Vanek úr óta, és rajta kívül is tele van tűzdelve szánalmas és groteszk szereplőkkel, ufókkal és időutazással, féloldalanként széttördelt idősíkokkal. Ebben áll a könyv csodája, eleinte nem hiszed el, hogy képes lesz rá, de mégis megcsinálja. „A háború első áldozata mindig az igazság” – Vonnegutnál azonban a logika, a normális ok-okozati összefüggésekre épülő élet.
Néha megesik, hogy egy könyv olvasása közben egy dalra asszociálok, most is ez történt. Végig a Jefferson Airplane-től a White Rabbit járt a fejemben, a hippikorszak legendás, Alice-témájú drogos himnusza.
A fordító utószavát olvasva láttam, hogy nem is lőttem annyira mellé. Vonnegut állítólag használt tudatmódosító szereket, szerette az akkoriban divatos pszichedelikus zenét, sőt, volt olyan kritikusa, aki Az ötös számú vágóhidat is pszichedelikus történetnek nevezte.

…When the men on the chessboard
Get up and tell you where to go
And you've just had some kind of mushroom
And your mind is moving low
Go ask Alice
I think she'll know

When logic and proportion
Have fallen sloppy dead
And the White Knight is talking backwards
And the Red Queen's „off with her head!”
Remember what the dormouse said;
Feed your head
Feed your head

https://www.youtube.com/watch…