Áldja ​meg az isten, Mr. Rosewater 258 csillagozás

Kurt Vonnegut: Áldja meg az isten, Mr. Rosewater Kurt Vonnegut: Áldja meg az isten, Mr. Rosewater Kurt Vonnegut: Áldja meg az isten, Mr. Rosewater Kurt Vonnegut: Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Eliot Rosewater az egyik leghatalmasabb amerikai vagyon ura: ő a Rosewater Alapítvány elnöke. A társaság alapszabálya szerint az elnököt csakis akkor lehet elmozdítani tisztségéből, ha bizonyithatóan elmebeteg. Eliot annak látszik. A tudományos-fantasztikus írók gyűlésén például így szónokol: „Szeretlek benneteket, ti stricik… Csak ti vagytok olyan dilisek, hogy gyötörjétek magatokat az idővel meg a végtelen távolságokkal, a halhatatlan rejtélyekkel, azzal a ténnyel, hogy most döntjük el, hogy a következő, vagy egymilliárd évre szóló űrutazás menny lesz-e vagy pokol." Később Eliot önkéntes tűzoltónak áll és nekilát, hogy dollármillióit szétossza azok között, akik az ő gyermekeinek nyilvánítják magukat. A család ügyvédei sem tétlenkednek: mielőbb be kell bizonyítaniuk, hogy Eliot Rosewater megbolondult. Méltán világhírű regényében Kurt Vonnegut az emberiség legalapvetőbb erkölcsi kérdéseire a maga jellegzetes módján válaszol.

Eredeti megjelenés éve: 1965

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Vonnegut-életműkiadás Helikon

>!
Helikon, Budapest, 2014
268 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632274744 · Fordította: Szilágyi Tibor
>!
Maecenas, Budapest, 2007
264 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632031644 · Fordította: Szilágyi Tibor
>!
Maecenas, Budapest, 2000
264 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632030265 · Fordította: Szilágyi Tibor

Enciklopédia 12

Szereplők népszerűség szerint

Kilgore Trout · Eliot Rosewater


Kedvencelte 22

Most olvassa 7

Várólistára tette 80

Kívánságlistára tette 40


Kiemelt értékelések

gesztenye63 P>!
Kurt Vonnegut: Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

Hát, Szentséges Szűzmárjám! Jaj, szegény fejemnek!
Első könyvem Vonneguttól, a zsenitől, az írófejedelemtől. Ráadásul tetszett is. Valahogy mégsem érzem azt, amit törvényszerűen éreznem kellene. A regény roppant gyorsan haladós, gördülékeny, olvastatja magát. Rengeteg ponton jelentkezett az egyszerű tökéletesség érzete (hogy ide pont ez a mondat, ez a kifejezés, ez a kontextus kell és semmi más!), de valahogy mégsem érzem azt, hogy ezt senki más nem írhatta, csak Ő, csakis a Mester. Szóval még nem ragadott el a végzetes gondolat-cunami, még nem omlott nyakamba a hegynyi súlyú, mindent elsöprő érzelmi sziklagörgeteg. Félek, az első próbálkozás vajmi kevés ahhoz, hogy legalább azt felmérjem, mit is várok Vonneguttól.
Ez természetesen kizárólag az én készülékemben fellelhető hiba következménye, és ezennel mindenkit óva intek a túlzott elvárásoktól és a feltétel nélküli elfogadás határtalan kívánásától! :)
Egyébiránt valóban roppant könnyed a hangvétel és mérhetetlenül súlyos a tartalom, ahogyan a mindent felzabáló pénzarisztokrácia sötét őrülete mögül kikacsint a színtiszta, józan gondolkodás, urambocsá' a különc filantrópia.
A regény számomra egy generációkon átívelő família-sztori, ami végső soron a „csinálj miné' több lóvét, a többi meg ott rohaggyon, ahol van” elnevezésű össz-amerikai társasjátékról, és egyben társadalmi betegségről szól – kicsit furán laza stílusban interpretálva.
És újra hangsúlyozom, hogy tulajdonképpen tetszett, csak még nem tudom, hová is rakjam lelkem kis könyvtárában. Mr. Rosewater jelentem: függővé még nem tett, de el sem riasztott.
Csip-csirip

8 hozzászólás
NannyOgg>!
Kurt Vonnegut: Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

Csörrrrr. Csörrrr.

– Itt a Rosewater Alapítvány. Miben lehetünk segítségére?
– Mr Rosewater, én… olyan nyugtalanul alszom!
– Ej, kedves hölgyem, nem jó az, nem jó az!
– Igen, és pedig annyi mindent próbáltam!
– Sokunknak vannak borzasztó éjszakái. Persze az öné talán mindannyiunk közül a legborzasztóbb.
– Hát hiszen én is így látom, de ki hallgat rám? Senki!
– Én hallgatok önre, kedves.
– Ön egy szent, Mr Rosewater! Bárcsak létezne a valóságban is! Bárcsak felkereshetném, vagy felhívhatnám minden nap!
– De hiszen felhívhat, felkereshet minden nap!
– Akár már holnap is? Már holnap szükségem lenne rá, hogy idegenek szeressenek a fóbiáimmal, szorongásaimmal és előítéleteimmel együtt…
– A holnap egyszerűen csodálatos nap lenne arra, hogy meglátogasson, kedves.
– De ha megint nyugtalanul alszom, és nem leszek jó formában…? Talán rosszat fog gondolni rólam!
– Én soha nem gondolnék rosszat önről! És talán most fog jól aludni először!
– Nem is tudom, már olyan régen tart…
– Mióta tart, mondja, kedvesem?
– 2007. április 11. óta.
– Az borzasztó rég volt. Lassan 10 éve.
– Nekem mondja? De még mindig! És nem múlik el! Ez az érzés, ez a „mi lesz velünk, ki fog minket szeretni…?”…
– Én fogom! Hiszen mindig itt leszek! Csak fel kell néznie!
– Az égre?
– A könyvespolcra.
– Áldja meg az isten, Mr Rosewater.

Csip-csirip.

>!
Maecenas, Budapest, 2007
264 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632031644 · Fordította: Szilágyi Tibor
13 hozzászólás
SteelCurtain>!
Kurt Vonnegut: Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

Vonnegut célkeresztjében ezúttal egy sajátságos adóelkerülési forma, az alapítványok állanak. A kapitalizmus megteremti a nyertesek számára a meggazdagodás lehetőségét, majd a vesztesek megnyugtatására látványosan lengeti a progresszív adókulcsot.
– Látjátok, lúzerek? Ne háborogjatok amiért munkátok eredményét néhány gátlástalan alak harácsolta magához! Halálra fogjuk adóztatni őket!
Aki még mindig hisz ebben, az magára vessen. Erre lett kitalálva az alapítvány. Látszólag emberbaráti, tudomány és kultúra finanszírozására létrejött önzetlen, nonprofit szervezetek. Valójában egyszerű adminisztratív eszköz a vagyon működtetetésének és a haszon felhasználásának megosztására. Ami persze nem zárja ki, hogy egy szent őrült, egy Rosewater léptékű szupergazdag ne használja a vagyon hozamát valóban érdemes dolgokra.
Vonnegut a szokásos könnyed eleganciával kerekítette ki történetét, poénjai most is frissek és halálpontosan ülnek. Többször mégis az a rossz érzésem támadt, hogy a Mester nagyrészt megoldotta rutinból. A végeredmény így is lenyűgöző.

csgabi P>!
Kurt Vonnegut: Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

Már majd' egy hónapja befejeztem a könyvet, de eddig valahogy még nem szántam rá magam, hogy írjak a könyvről.
Kiváló volt, ezt már most le kell szögeznem. Szerettem benne, hogy könnyen olvashattam, haladtam vele, nem volt nyögvenyelős a stílus. Ez nálam fontos, amióta lassabban olvasok. Megfogott a történet is, a szereplők is; szerettem Eliot-ot, minden gyengeségével együtt. Sok, nagyon komolyan elgondolkodtató bekezdéssel találkoztam, amik hol szórakoztattak, hol nem, de sokat adtak nekem. Furcsa dolog, ki mikor olvas egy könyvet, az élete mely szakaszában találkozik vele. Talán ezért is érintett meg ennyire ez a regény. Azt gondolom azonban – ha visszanézek az életemre –, hogy az életem eme szakaszán kívül is így hatott volna rám.
Sajnos valóban úgy néz ki, hogy a társadalom lassan két részre szakad: a gazdagokra és a szegényekre. Eliot csupán egy kicsit segíteni akart, hogy a társadalmi igazságtalanság csökkenjen – megpróbálta ezt a saját szerény eszközeivel, és lám, hogyan reagált rá az a társadalmi réteg, amiből származott! Ha jó vagy, és segítőkész, betegként kezelnek, akit kezelni kellene.

"– (…) Az élet elég nehéz akkor is, ha az embereknek nem kell még a pénz miatt is betegre izgulni magukat. Bőven jutna mindenkinek ebben az országban, ha jobban megosztanánk.
– És mit gondolsz, hová juttatná ez a kezdeményezőkészséget?
– Mire gondolsz? Arra, hogy féljenek, mert nincs elég ennivalójuk, mert nem tudják kifizetni az orvost, mert nem tudják tisztességesen ruházni a családjukat, mert nem tudnak neki biztonságos, vidám, kényelmes lakást adni, mert nem tudják tisztességesen taníttatni a gyerekeiket, meg néha valami örömet szerezni nekik? Arra gondolsz, hogy szégyelljék magukat, amiért nem tudják, hol folyik a Pénzfolyó?
– A micsoda?
– A Pénzfolyó, ahol az ország gazdagsága áramlik. Mi a partján születtünk… akárcsak a többi középszerű ember, akivel együtt nőttünk fel, együtt jártunk magániskolába, együtt vitorláztunk és teniszeztünk. Mi annyit szürcsölhettünk ebből a hatalmas folyamból, amennyi csak jólesik. Még szürcsölőleckéket is veszünk, hogy többet tudjunk szürcsölni."

"– Nem vettem észre, hogy szürcsölök.
Eliot átmenetileg könyörtelen volt, mert mérgében elvontan gondolkodott.
– A született szürcsölők soha nem veszik észre. És el se tudják képzelni, miről beszélnek a szegények, amikor azt mondják, hogy hallják a szürcsölést."

Szeretem az író rendkívül speciális humorát, gúnyosan őszinte mondatait, fekete humorát.
„Fred arra gondolt, hogy megtölti a fürdőkádat forró vízzel, beleül, és egy rozsdamentes acél borotvapengével felhasogatja az ereit. De aztán látta, hogy a sarokban teli van a kis műanyag szemetesvödör, és tudta, milyen hisztérikus tud lenni Caroline, amikor részeg álmából felébredve észreveszi, hogy senki nem vitte ki a szemetet. Így hát kivitte a garázshoz, és kiöntötte, aztán a ház oldalánál a locsolóval kimosta a vödröt.”
"Az üzletben minden jel szerint mindössze még egy személy tartózkodott, a lány a büfépult mögött.
– Nahát, igazán – mondta neki Fred –, kik azok az idióták, akik elolvassák ezt a szemetet?
A lány az igazságnak megfelelően azt válaszolhatta volna, hogy Fred minden héten végigolvassa. De – idióta lévén – a lány soha semmit nem vett észre.
– A seggem tudja – mondta.
Nem lett volna túlságosan étvágygerjesztő utánanézni."

Ez is fontos idézet nekem a könyvből:
"– Bocsásson meg, akkor az apja volt az. Ha valaki ritkán mosakszik és borotválkozik, nehéz róla megmondani, hány éves.
Peach a hallgatásával beismerte, hogy valószínűleg az apja volt az, aki háromszor dezertált.
– Nem tudom, tölthetnénk-e négyszemközt néhány percet – mondta a szenátor Eliotnak. – Vagy ez beleütközne a társadalmunk nyíltságáról és barátságosságáról alkotott elképzeléseidbe?
– Megyek már – mondta Peach. – Tudom én, mikor nem látnak szívesen.
– Feltehetőleg bőségesen volt alkalma megtanulni – mondta a szenátor.
Peach, aki már kifelé csoszogott az ajtón, megfordult erre a sértésre. Maga is meglepődött rajta, de megértette, hogy megsértették.
– Ahhoz képest, szenátor, hogy maga a közönséges, egyszerű emberek szavazatától függ, határozottan gonosz dolgokat mond nekik."

dacecc>!
Kurt Vonnegut: Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

Imádom Vonnegut stílusát, a maró iróniát, ahogy kiosztja gyakorlatilag az egész nyugati világot, a kapitalizmust, a pénzközpontú gondolkodást. Tökéletes fegyver ez a kezében, amivel ránk, az olvasókra céloz milliméter pontossággal. A Mr. Rosewateren is csak úgy lehet nevetni, vagy inkább röhögni, hogy közben érezzük: önmagunkat nevetjük ki. Nagyon működik ez a regény, mindenki és minden a helyén van benne, az első mondattól a legutolsóig.

sebzek>!
Kurt Vonnegut: Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

Szeretlek Vonnegut, te vén strici!

Azt hittem, már kijátszottad az összes ütőkártyád, de még mindig, és egyre jobban meg tudsz lepni, és gurulsz, eszeveszetten gurulsz, mint egy billiárdgolyó a bolyhos zöld asztalon. Az életműsorozatban megjelent egy könyv, a Kurt Vonnegut: Mi szép, ha nem ez?. Dobjátok ki, és olvassátok újra ezt. A szöveg -ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni- az egyik leggördülékenyebb munkája a mesternek. Na de milyen áron?! Semmilyen.
Az első 100 oldal hurrikánként sodor végig a jobbnál jobb vonegutiádákon. Már a második fejezetben ceruzát ragadtam, és elkezdtem részeket jelölgetni, amik mondanivalójukban megfogtak. Átlagosan 3 oldalanként jött egy rácsodálkozás. Ez aztán a szép munka, Mr Vonnegut!

Aztán ott van a morális oldal. Tipikus Vonneguti felütéssel indít. Bemutat egy szegény srácot, aki elég csúnya, a társadalom kiveti magából, de minden fajta segítség nélkül osztályelsőként végez a Harvardon. Bekerül egy nagymenő irodába, ahol a kis dagadt külföldi fiút megvetik. Ezt a srácot, aki a tanárai kedvence volt, lenézik. Persze a tanárokat sem lehet hibáztatni, egyszerűen Norman Mushari kemény munkája miatt elsiklottak afölött a tény fölött, hogy ez a srác egy kétszínű patkány. Fantasztikus! Emiatt Mushari minden egyes csúszómászó tettébe megértést csöpögtet. Ezután ott pocskondiázza a burzsoáziát, ahol csak éri, és amikor már a védelmükre kelnék a másik oldal hiányosságait taglalva, saját maga teszi meg, majd átöleli őket.
És így tovább.

A jelenetek pedig ülnek. Selena levele, Mrs. Buntline és Caroline kapcsolata(Harryvel kiegészülve), a sci-fi koncerencia, Rosewater összes segítsége (mert milyen egyszerűnek tűnik jónak lenni?), vagy a levelek és szórólapok. A regény vége felé viszont egy kis hiányérzetem maradt, mivel a 10. fejezetben a problémák fölvezetésének végére ért, utána pedig úgy éreztem, kicsit elfonnyad a történet. Mint edzett Vonnegut olvasó, vártam még egy kegyetlen utolsó találkozásra Sylviával. De hát a fanservice egy többnyire alacsony irodalmi kórokozó, nincs helye a Rosewater dinasztiában.

Elhiszem, hogy a regény következtében Vonnegut mágussá lépett elő a szakon. Mr Rosewater eszméi veszélyesen fertőzőek a huszonéves egyetemistákra nézve.

2 hozzászólás
Cukormalac>!
Kurt Vonnegut: Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

„Engem nem szórakoztatnak a kegyetlen és szokatlan büntetések, a legcsekélyebb mértékben sem. Engem az a tény nyűgöz le, hogy egy répa meg egy bot járásra bír minden szamarat. Az Űrkorszak eme felfedezésének talán lenne némi alkalmazási lehetősége az emberi világban is.” *

Helen Fielding után Vonnegutot olvasni olyan, mint életre ébredni a másnapból. (Ne tudjátok meg, mennyit gondolkodtam ezen a hasonlaton.)

Ha ez lett volna az első könyvem tőle, talán meglep és minden sejtemet felkorbácsolja, ahogy annak idején a valóban első Ötös számú vágóhíd, de a lista szerint már a tizenhetedik. (Igazából tizennyolcadik lenne, de az a furcsa hibrid, ami szintén felkerült a listára, na az nálam nem számít teljes értékű művének, már elnézést.) Szóval, ha minden igaz, még három regény maradt az életműből, így szinte alig lepődtem meg azon, amit olvastam.

Azon viszont igen, hogy miért nincs ott szorosan a Macskabölcső, a Bajnokok reggelije és az Éj anyánk mellett. Nem olyan őrült, mint a másik Eliot & Trout-regény, de kapásból jobb, számtalan tekintetben. Például csodálatos tézisek és igazságok hangzanak el lapról lapra egy varázslatos mesében, ami legalább annyira tipikus Kurt Vonnegut-regény, mint anti-utópisztikus science-fiction.

Magam sem tudom, miért tartott eddig rájönnöm arra a gondolatra, ami talán a legfontosabb ezzel az emberrel kapcsolatban: ő az egyszemélyes Monty Python, ami a csattanókat illeti – kiszámíthatatlanok, rövidek és ütősek. Kérdések azonban továbbra is maradtak bennem, ezek közül a legfontosabb, amolyan Vonnegut-módra: hova tűnik a fény a hűtőszekrényből, ha becsukjuk azt?

*Pontosan az ilyen gondolatok miatt imádom ezt az öregembert. Csip-csirip.

>!
Helikon, Budapest, 2014
268 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632274744 · Fordította: Szilágyi Tibor
Gedi>!
Kurt Vonnegut: Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

Bármennyire is szeretem Vonnegut papát, sajnos több tényező is megakadályozott abban, hogy ezt szeretni tudjam. Először is, már Az ötös számú vágóhídban se bírtam túlzottan Eliotot, itt meg ő a kvázi főszereplő, ugye. Másodszor, ebben a regényben tulajdonképpen nem történik semmi. Harmadszor, a fordítás borzasztó. :( Szilágyi Tibor bennem egy jó fordítóként élt valamiért, de ez valahogy annyira darabos, döcögő, az amerikai életérzést elképesztően nem értő/átadó szöveg lett, hogy néhol sírni tudtam volna. Konkrét példát nehéz hozni, egyszerűen szétesik, magyarul nem működik az egész, és így persze elég nehéz bele- és visszahelyezkedni, főleg úgy, ha amúgy történetet is csak nyomokban tartalmaz.

A regény fő témája, a vadkapitalizmusban meggazdagodott mocskos amerikai arisztokrácia vs. az isten háta mögött tengődő amerikai kisember amúgy vonnegutosan tálalódik, és kapunk néhány elvetemülten jó karaktert, akár az öreg Rosewater papát, akár a kis genya ügyvédet vagy a tizenhárom éves kiscsajt nézzük, aki pornóval üzletel (a Rhode Island-i történetszál és a család története amúgy ezerszer jobban lekötött, mint Elioté), de aztán 3 csillagról nekem a Kilgore Trout-remekek szinopszisai húzták fel a végére, amelyek egytől egyik olyan zseniális regényötletek, hogy én is biztosan rajongója lettem volna az öregnek.

Szóval három remekmű után és egy előtt elnézhető és megbocsátható, ill. egyre kevésbé kéne erőltetnem V. magyarul olvasását, csak kár, hogy tizeniksz kötetet már begyűjtöttem az évek alatt

Zabothegyező I>!
Kurt Vonnegut: Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

Elsősorban Vonnegutöt áldja meg az Isten, mert írt nekünk egy rakás klassz könyvet. Ez a whiskeyszürcsölő, láncdohányos zseni minden történetével lenyűgöz, s eléri azt is a rajongó olvasónál, hogy az az egymás után hajigált szavait is szükségszerűen igya. Én így jártam vele. Az ötös számú vágóhíd után következhetett az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater, következő lesz a Gépzongora, s így tovább. Hogy miért pont ezek? Mert a Helikon kiadó elhozta nekünk ezeket a köteteket a valaha készült legszebb, legkézbemászóbb, legolvasóbarátabb formában, s ezért áldja meg az Isten őket is!
Fintorogva veszem tudomásul, hogy Vonnegut épelméjűségét folyton megkérdőjelezik, skizofrénnek hiszik, mert regényeinek szereplői gyakran kettős énnel rendelkeznek. Így vívódva önmagukkal és a világgal léteznek, olykor csak lézengnek a világban, s mindig elhozzák nekünk a tanulságot, hogy csak humorral lehet elviselni ezt a nyomorúságos életet. Egyetértünk? Egyetértünk! Ismerve az író gyermekkorát, fiatalságát még inkább megértjük hozzáállását az élethez (Vonnegut anyja öngyilkos lett, apja depressziós volt).
„A mű már-már az együgyűségig didaktikus, cselekménye pedig oly szimpla, mint egy favonalzó.” Mondja Szántó György Tibor, a Vonnegut életműsorozat szerkesztője, s én mélyen bólogatok. „Eliot Rosewater – a második világháborús veterán, alkoholista, önkéntes tűzoltó, az elképesztően gazdag Rosewater Alapítvány örököse – úgy dönt, hogy visszaadja a javakat azoknak, akiknek őseit az ő ősei forgattak ki mindenükből”
Az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater Vonnegut egyik kimagaslóan legjobb regénye, nem is értem, miért fogyott gyatrán. Megjelenésekor már javában készült Az ötös számú vágóhíd, s a babérokat az a regény aratta le. Rosewater történetében sem marad el a fekete humorral fűszerezett társadalomkritika. Nagyon alaposan az orrunk alá dörgöli, hogy az ostoba arcú 21. században mindenki hülye, aki törődik a másikkal: „Nem tehetek róla, de szerintem az emberek azt fogják gondolni, hogy dilis, amiért annyit törődik az olyan emberekkel, mint mi.” Bár a könyv ’65-ben született, mondanivalója mai napig nem veszítette aktualitását. A regény örök kérdése az „őrült-e Eliot?” Szépen meg is fogalmazza a választ Szántó György Tibor: „Nem Eliot őrült, hanem a világ, amelyben élnie adatott. Nem Eliot viselkedik képtelenül, hanem a pénzfolyó szürcsölői.”
Egyedül Kilgore Trout, a meg nem értett sci-fi író nem tartja Eliotot dinkának: „Amit maga Rosewater megyében csinált, az korántsem volt őrültség. Könnyen lehetséges, hogy korunk legfontosabb társadalmi kísérlete volt… olyan problémával foglalkozott, melynek émelyítő borzalmai… világméretűek lesznek. A probléma a következő: hogyan lehet szeretni a haszontalan embereket?… A haszontalanság megöli… a lelket, és minden időben halálos. Gyógymódot kell találnunk rá.” Hát lehet ezt a művet nem szeretni?!
Szántó György Tibor utószavával lesz igazán zseniális a kötet. Mindegyik Helikon-kötet végén sikerül azt a hangnemet megütnie, amit Vonnegut is képvisel műveiben, így a regény végére érve eszünkbe sem jut kihagyni az utószó olvasását.
Vonnegut a legkifinomultabb fekete humorával eléri, hogy „önvédelemből röhögjünk”, s keressük a következő kötetét. Minden regénye végén olyan „még ízt” érzek a számban, akarok még tőle olvasni. Ebben partnerünk a Helikon kiadó, hiszen jönnek még további újrakiadások a Vonnegut-sorozatból. Cseréljétek le régi köteteiteket, s olvassátok újra mindet!
Csip-csirip?

hdavid89>!
Kurt Vonnegut: Áldja meg az isten, Mr. Rosewater

Nem az első Vonnegut-olvasmányélményem, de jó pár év kihagyás után, születésnapi ajándék gyanánt került a kezembe ez a darab. Az egyetlen dolog, amit bánok, hogy az elmúlt négy-öt évben nem olvastam semmit a mestertől. Mostantól igyekszem ezt korrigálni – hála ennek a kötetnek, érzem, hogy ismét vonnegutizálódni fogok. Számomra Philip Roth és Vonnegut jelenti a kortárs amerikai irodalomnak azt a fantasztikus szeletét, amelyet kelet-közép-európaiként és egyéni érdeklődésem, habitusom és beállítódásaim miatt talán a leginkább értékelek. Aki érti és szereti Karinthyt, Örkényt, Faludyt vagy Hrabalt, annak Vonnegut-ot is vétek lenne kihagyni az életéből. Csak olvastam, kuncogtam és néha félhangosan vihogtam, közben pedig hagytam, hogy teleszürcsöljem magam a Vonnegut-folyó szarkazmusával, kapitalizmus-kritikájával, az amerikai self-made man és az utilitarizmus dogmává merevített ideáit aláaknázó vén partizán cinizmusa mögül kikandikáló őszinte humanizmusával.


Népszerű idézetek

Dora P>!

Ez a történet emberekről szól, de egy nagy summa pénz játssza benne a főszerepet, ugyanúgy, ahogy egy méhekről szóló mesében is joggal játszhatna vezető szerepet a méz.

(első mondat)

Gregöria_Hill>!

Ő volt a városban a legjobb külsejű férfi. Valaki egyszer azt mondta róla: Cary Grant meg egy német juhászkutya keveréke.

10. fejezet - 160-161. oldal (Meacenas, 2007)

6 hozzászólás
Gregöria_Hill>!

Fénykép is volt Troutról: Öreg ember volt, nagy fekete körszakállal. Olyan volt, mint egy rémült, öregedő Jézus, akinek életfogytiglani börtönre változtatták a keresztrefeszítési ítéletét.

9. fejezet - 160. oldal (Meacenas, 2007)

Kapcsolódó szócikkek: Kilgore Trout
3 hozzászólás
gesztenye63 P>!

Engem nem szórakoztatnak a kegyetlen és szokatlan büntetések, a legcsekélyebb mértékben sem. Engem az a tény nyűgöz le, hogy egy répa meg egy bot járásra bír minden szamarat.

Angele>!

— Még mindig van rá lehetőség, hogy egy amerikai vagyont szerezzen.
— Persze – föltéve ha valaki megmondja neki, mikor még elég fiatal hozzá, hogy igenis van egy Pénzfolyó, ami körül nyoma sincs a tisztességnek, és hogy átkozottul jobban teszi, ha kiveri a fejéből a kemény munkát, az érdemek szerzését, a becsületességet meg a többi szart, és oda megy, ahol ez a folyó van.

csgabi P>!

Bon voyage, kedves Unokatestvér, vagy bárki, aki vagy. Légy bőkezű. Légy jószívű. A művészeteket meg a tudományokat nyugodtan hagyhatod a fenébe. Soha sem segítettek senkin. Légy a szegények őszinte, figyelmes barátja.

21. oldal

csgabi P>!

Talán hízelgek magamnak, amikor azt gondolom, hogy vannak dolgok, amikben rokona vagyok Hamletnek. Fontos küldetésem van, de pillanatnyilag meg vagyok zavarodva, nem tudom, hogyan kellene végrehajtanom. Hamletnek volt egy nagy előnye velem szemben. Neki az apja szelleme pontosan megmondta, mit kell csinálnia, ellenben én utasítások nélkül tevékenykedem. De valahonnan valami folyton sugallni próbálja nekem, hová menjek, mit csináljak ott, és miért csináljam. Ne aggódj, nem hallok hangokat. De bennem van az érzés, hogy az én küldetésem távol van attól a felszínes és természetellenes pózolástól, amiből a mi New York-i életünk áll. Én kóborolok.
És kóborolok.

44-45. oldal

Nadjaa P>!

– Maga idegen errefelé?
– Én mindenütt idegen vagyok.

csgabi P>!

– Szerintem roppant érdekes ember, lenyűgöző lehet vele érintkezni.
– Igen – bólintott Caroline.
– De maguk nem érintkeznek vele.
– Nem.

175. oldal

csgabi P>!

Ui.: Igazából ki vezeti ezt az őrült országot? Ezek a kriplik biztosan nem.

191. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Bret Easton Ellis: Amerikai psycho
Flann O'Brien: A fába szorult féreg
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Ördögök
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Az ördöngősök
Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus
Christopher Moore: Mocskos meló
Gabriella Eld: Remények Jordan számára
Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok
Karel Čapek: Harc a szalamandrákkal
Witold Gombrowicz: Ferdydurke