Az ​ötös számú vágóhíd 44 csillagozás

Avagy a gyermekek keresztes hadjárata
Kurt Vonnegut – Albert Monteys – Ryan North: Az ötös számú vágóhíd

Az ​ötös számú vágóhíd a világirodalom egyik legjelentősebb, egyszersmind legkülönösebb háborúellenes műve, melyet 1969-es megjelenése óta széleskörű kultusz övez. Kurt Vonnegut részben személyes tapasztalatait felhasználva, sci-fi elemekkel (időutazással és repülő csészealjakkal) színesítve, szarkasztikus humor és kíméletlenül őszinte társadalomkritika mentén dolgozta fel a XX. századi Európa egyik legvéresebb eseményének, Drezda 1945-ös bombázásának tragédiáját.

A történet főszereplője, Billy Pilgrim a második világháború káoszában váratlanul „elszabadul az időben”. Hősünk szakadatlanul ingázik múlt és jövő, tébolyult valóság és burjánzó fantázia, képtelen karakterek és abszurd szituációk között – kalandos útja Drezda romjaitól a háború utáni Amerikán át egészen távoli Tralfamador bolygóig vezet, ahol Billy megtanulja, hogy a halál jelentéktelen, a szabad akarat pedig merő illúzió.

Vonnegut megkerülhetetlen klasszikusa ezúttal képregényként elevenedik meg, Ryan… (tovább)

>!
Helikon, Budapest, 2021
200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634797111 · Fordította: Szántó György Tibor · Illusztrálta: Albert Monteys

Kedvencelte 4

Most olvassa 3

Várólistára tette 25

Kívánságlistára tette 47

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

mohapapa I>!
Kurt Vonnegut – Albert Monteys – Ryan North: Az ötös számú vágóhíd

Csak a szokásos előmondat: a bejegyzés eredeti helye a blogom. Ahol képek is vannak. Meg teljesebb, áttekinthetőbb. És különben is…
https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2022/01/08/kurt_vonnegu…

*
Úgy jött szembe velem ez a könyv még karácsony előtt a Flórián Üzletközpont Librijében, ahogyan „elgázol egy mentőautó”. Szerelmetesfeleségtársam vette észre, de ő meg azt hitte, egy új kiadása Vonnegut klasszikus regényének. Nem ezért mentünk be, a cél egész más és önérdek nélküli volt.

Mert SzFT mondta, odamentem, felvettem a kötetet. Már akkor meglepődtem, mert túl vaskosnak tűnt. Kinyitottam, belelapoztam, elcsábultam. De mert az egyoldalú egyesség-ultimátum él itthon (amennyi könyv elfér a könyvespolcokon, annyi jöhet be a lakásba), hát nyakra-főre nem merek már vásárolni a házastársi-rettegés miatt. Úgy voltam vele, hogy a puding próbája a könyvtár lesz. Előjegyeztem. Megjött. Úgy kétültőmben el is olvastam, meg is nézegettem.

Ha nagyon rövid értékelésre vágysz: csúcs, szuper, le a kalappal, így kellene mindent és bármit adaptálni, mestermunka, pöpec szórakozás, lélegzetállító katyvasz, ami hihetetlenül hozza Vonnegut szellemiségét, karikatúrába hajló frenetikus rajzok, vedd meg, negyedévente újra fogod olvasni! De mert ez nagyon felületes és reklámízű ennél kicsit hosszabb leszek.

*
Kurt Vonnegut amerikai író volt. Német-amerikai. Alapvetőn baloldali, ateista, cinikus, szarkasztikus egy fráter. Nem mellesleg zseniális egy nyakigláb, gyűrt arcú, állandóan bagozó manus, akinek fél szavára megteltek a legnagyobb egyetemi oktatótermek. Aki képtelen volt vérkomoly könyvet írni, és aztán a röhögés valahogy mindig vigyorgó zokogásba fullad, miközben közhellyé válik minden, amit valaha leírt.

Vonnegut sajnos már elment közülünk. Meglepő módon nem a covid végzett vele. Lehet, ennek az az oka, hogy 2007-ben hunyt el, és akkor még nem a covid volt a halál oka akkor is, ha a villamos ütött el.

AZ ALAPMŰ MINT A MŰ ALAPJA
Vonnegut hatodik regénye, 1969-ben jelent meg, s Vonnegut egy csapásra ismert íróvá lett általa.

Fura egy könyv. Bár biztosan tudod, de azért csak ide lökök pár szót róla.

Vonnegut harcolt a második világháborúban. A vége felé hadifogságba került, s a németek Drezdába szállították. Egy tábor után a szállásuk egy vágóhídon lett. Innen a könyv címe. A vágóhídon élte át és túl Drezda teljesen felesleges, tét és cél nélküli, bombák általi elpusztítását.

A Szövetségesek első tömeges gyilkossága, népirtása volt. (A második a Japánra ledobott atombombák, majd a másfélmillió német, táborokban történt kvázi kivégzése volt.) Nürnbergben csak a németek voltak a rossz fiúk, meg azóta is szakadatlan csak ők azok. Drezdában több mint kétszázezer ember halt meg. Bár ez a képregény rendre húszezres nagyságrendről beszél.

Az egyik erről szóló cikkben volt egy érdekes kitétel, még ízlelgetem: a jobboldaliak beszélnek kétszázezer áldozatról. Egy Drezda város általi vizsgálat huszonötezer áldozatot nevesített. Más források szerint negyvenezer áldozatot azonosítottak Vagyis számháború itt is van. A fene se érti ezt…

Mivel konzervatívan is liberális vagyok, nem teszek igazságot. Azért sem, mert mindnyájan tudjuk az örök igazságot: „aki egy életet ment meg, az egész világot megmenti". A logika szerint, ennek a fordítottja is igaz: aki egy életet elvesz…

Nesze neked Szövetségesek és számháború!

Valahogy olyan érzésem van ezekkel a számokkal, mint a lopással. Lopni csak gigantikus tételben szabad. Úgy semmi büntetése nincsen. Ellenben egy bolti óvszerlopásnak is komoly következményei vannak. Tehát gyilkolni is tömeggyilkolni érdemes: a kutya se tudja megmondani, hány embert is ölünk meg valójában. S amíg megy a rugózás a tízezrek és százezrek felett, addig tömeggyilkosként vígan élhetjük az életünket.

Egyvalami nagyon fontos: horogkereszt semmiképpen se kerüljön a képbe! Az főbenjáró bűn! Sokkal nagyobb mint a tömeggyilkosság ténye. Horogkereszttel semmiképpen sem ússzuk meg. Vagyis ha tömeggyilkosként élni akarunk, tartsuk távol magunkat a nácizmustól! Meg bármiféle fasizmustól is. A nyilasoktól is. Bármi más belefér.

Viszont ha csak egy szál embert gyilkolunk meg, várhat ránk az életfogyt. Amíg vissza nem vezetik a villamosszéket.

A lényeg: Vonnegut alapvető élménye volt Drezda emberileg felfoghatatlan, borzalmas pusztulása. Huszonöt évig hordozta magában az élményt. Ahogy a könyv elején fogalmazza: „Tulajdonképpen rühellem elmondani, hogy mennyi pénzembe, gondomba és időmbe került ez a vacak kis könyv."

Vagyis a Vágóhíd egy háborúellenes kiáltás. Tréfásan megfogalmazva. Meg szívszorító. Meg cinikus. Meg sci-fi is. Meg plattyant egyet az amerikai életformára is. Meg a hivatalos véleményekre. S úgy szorul össze a szívünk, hogy közben három lépés távolságban vagyunk még a megfőtt, megsült végül a rájuk szakadt épületek barlangjaiban cseppfolyóssá váló, egykor drezdai polgárok hulláitól is.

Szóval egy zseniális rendszerű katyvasz az egész, amit elolvasva csak fogjuk a fejünket, hogy van-e marhább dolog az emberiségnél, van-e embertelenebb az embernél, s van-e szánandóbb lénye az univerzumnak mint az emberiség. Amit a tralfamadoriak jobban teszik, ha egy szálig kiirtják. Ja, nem biztos, hogy tudod: ők azok az űrlények, akik a regény főhősét megtanítják erre-arra, magukkal viszik őt tanulmányozni, majd egy nőt is hoznak neki, mert végtelenül kíváncsiak az ember szaporodásának a technikájára.

Aztán az egész egy szerves egésszé áll össze. Egy döbbenetesen jó regénnyé. Ami megfilmesíthetetlen. Próbálkoztak vele, de számomra sehol nem volt az alapanyaghoz képest. Úgy fest, Vonnegut regényét nem lehet igazán adaptálni.

„AZ ÖTÖS SZÁMÚ…” KÉPREGÉNYBEN
Vannak írók, akik adaptálhatatlanok. Mármint a műveik. Ilyennek tartom például Rejtő Jenő regényeit. De Umberto Eco regényeit is. (A rózsa neve nem volt nézhetetlen filmen, Sean Connery alaposan feldobta, de inkább csak a regény történetet hozta. Igaz, azt remekül.) Márquez műveiből sem láttam még igazán jó feldolgozást. Nem sorolom tovább.

Viszont: Rejtő történetei képregényben pontosan annyira élvezhetők mint regényben. Tény, ehhez kellett Korcsmáros Pál.

Vonnegut leghíresebb regényéhez pedig a Ryan North–Albert Monteys páros kellett.

Magyarul a Vágóhídon kívül mindössze egyetlen kiadványban szerepel North neve, de ott sem a borítón. Monteystől eleddig semmi sem jelent meg magyarul.

A képregény-adaptáció több okból is zseniális. A legfőbb ok: a rajzok lavíroznak a karikatúra és az élethűség között. De olyan könnyedén teszik ezt, hogy egy csepp izzadtság sincsen rajtuk. Vagyis tökéletesen hozzák Vonnegut stílusát, ő is ugyanezt csinálta. Olyan könnyedén, humorosan ír a háborúról, hogy az ember két nevetés között nem érti, miért is szorul ökölbe a keze, rándul görcsbe a gyomra. S nem akar hányni sem az ízléstelenségtől. Mitöbb!

[…}

Ez jön át pompásan a képregényből is. S nem csak, nem elsősorban a szavakon át, amelyek lehetnek, ugye Vonnegut teljesen azonos szavai is, hanem a rajzokból is.

A szerzők nem akartak semmi mást, mint Vonnegut pompás regénykéjét képekbe öltöztetni, és hozni annak mondanivalóját és stílusát. Nem tettek hozzá, elvenni óhatatlanul vettek el belőle, de közben szolgai alázattal hozták a mondanivalót a stílussal egyetemben. S az utóbbi a lényeg. Mert a fentebb felsorolt írók műveinek az adaptálhatatlansága a stílusukban rejtezik. Ha a stílus nincsen benne a feldolgozásban, minden elveszett. Ezért volt a több mint remek színészgárda ellenére is szúrós szagún izzadt például A három testőr Afrikában filmváltozata.

Két szerzőnk tehát remekül elkapta, megragadta Vonnegut stílusát, hozta a regény szerkezetét, és a képi megformálásban nincsen semmi ellentmondás az eredeti alkotással, nincsen esetlegesség, sehol semmi inkompetencia, Minden képkocka a helyén van, mindegyiken van mit nézni, és érdemes is ezt tenni.

S most bajban vagyok, mert elfogyott a mondanivalóm. Mert amit mondanék, az nem a képregényről szól, hanem az eredeti műről. Viszont én most a képregényt olvastam, néztem. Totálisan meggyőzött és lenyűgözött, Úgy jártam vele mint az 1984 képregényváltozatával: ugyan eredetileg sem volt messze tőlem, de még közelebb hozta az eredeti művet, kedvet csinált az újra olvasásához. S megerősítette mindazt, ami az adott témával (amott: kommunizmus, emitt: háború, a szereplők eredeti szerepe) kapcsolatban amúgy is bennem él, de leírni hivalkodón közhelyes lenne.

Vajon mi lehet más egy feldolgozás célja mintsem, hogy az eredeti műre terelje a figyelmet? S ha közben voltaképpen önálló alkotás születik, csak a vastaps marad.

*

Megkezdődött a lányom vajúdása az unokámmal! S hajnalban kettétört egy fogam, arra ébredtem. Vajon van-e spirituális összefüggés a kettő között?

Sophieblack P>!
Kurt Vonnegut – Albert Monteys – Ryan North: Az ötös számú vágóhíd

Bevallom, kicsit féltem ettől a könyvtől, de kellemesen csalódtam.
Igaz, utoljára a szakdolgozatomhoz olvastam az eredeti művet (bő 10 éve), így már nem emlékszem rá olyan tisztán, de érzésem szerint remekül ültették át a regényt képregénybe, sőt, nekem így még megrázóbb volt az egész, hisz előttem peregtek az események képei.
Valahogy lineárisabb lett a mű úgy, hogy közben megőrizte az eredeti szerkezetét; számomra követhetőbb, érthetőbb volt (ebben közrejátszhat az azóta eltelt 10 év is persze). :)
Összességében nagyon tetszett, mindenképp többször olvasós lesz, és most persze újra kell olvasnom a regényt is. :)
Csip-csirip.

l2njpx>!
Kurt Vonnegut – Albert Monteys – Ryan North: Az ötös számú vágóhíd

Tökéletes mestermű maga a regény. És a képregény valahogy még jobbá teszi.

Kötelező. Most pláne :-(

FZolee>!
Kurt Vonnegut – Albert Monteys – Ryan North: Az ötös számú vágóhíd

Az eredeti művet nem olvastam, számomra nem csak a képregény formátum, hanem a történet is teljesen új volt. Ez a könyv a második világháború borzalmairól, illetve a drezdai bombázásról szól, amelyet sajnos Kurt Vonnegut személyesen tapasztalt meg.
Nem tudom mennyi veszett el az eredeti írásból a képregény adaptáció során, de teljes értékűnek tűnt. A rajzolás tetszett, nagyon szép volt, illett a témához. Nagyon sok idő-, illetve térbeli ugrás jellemezte a kötetet, úgy gondolom, hogy ezt könnyebben lehetett követni képregény formátumban.
A történet nem rejteget meglepetéseket, ez ízig-vérig egy háborúellenes írás. Benne van a háború minden szörnyűsége, Vonnegut nagyon jól adta át az „Így megy ez” mondat ismételgetésével azt, hogy a háború résztvevői egy idő után teljesen érzéketlenek lesznek egy újabb ember halála iránt.
Számomra a lineáris történetmesélés jobban tetszett volna, mint ez a fura időugrásos megoldás, de ízlések és pofonok. Az ufok jelenlétét, a sci-fi vonalat viszont nem tudtam hova tenni. Biztos volt értelme, csak túl kevés vagyok a megértéséhez.
Az eredeti regény elolvasása nélkül nem tudom megállapítani, hogy az adaptáció milyen lett, de önmagában értékelve ez egy szomorú, háborúellenes történet, amely szép ábrázolással kel életre. Ajánlom mindenkinek!

Daniel_Cserhalmi IP>!
Kurt Vonnegut – Albert Monteys – Ryan North: Az ötös számú vágóhíd

Vonnegut az egyik kedvenc szerzőm, igaz, rég meghalt már. Így megy ez. Az ötös számú vágóhíd egyike a legjelentősebb munkáinak, holott szerintem menne nem a legjobb, leginkább azért, mert nehezen befogadható a nem-lineáris cselekménye miatt. Nekem az Éjanyánk mindig is jobban tetszett. Ettől függetlenül ha kibogozzuk, miről akar szólni Drezda bombázásán túl, akkor azért elég egyértelmű a mondanivaló: a háború rossz, az amerikaiak nem hősök voltak, és akik hazatértek, azoknak az élete igencsak nyomorúságos volt. Készült filmes feldolgozás, azt hiszem elég pocsék volt. A képregény viszont zseniális. Persze a regény ismerete nélkül szerintem kár belevágni, avagy messze nem lesz olyan katartikus élmény. Vizuálisan borzasztóan alaposan ki van találva minden panel, és egyáltalán nem spóroltak a terjedelemmel sem. Az egyes idősíkok közötti váltás is jó, és szerintem sok helyen a szerzők kicsit hozzá is tettek Vonnegut eredeti szövegéhez, de ez csak előnyére vált a műnek. Persze, továbbra sem könnyen emészthető a történet, de továbbra is sok helyen elgondolkodtat, megmosolyogtat, nevettet. És persze cinikus akárcsak az eredeti mű, ahol az „így megy ez” frázis arra utal, hogy a halál, az emberi élet egyáltalán nem számít, és a sokadik így megy ez után az olvasó már valóban csak a vállát vonja meg. A lényeg, hogy szerintem a képregényes feldolgozás nagyon jó lett, és aki szereti Vonnegut munkásságát, nekik ott kell lennie ennek is a polcon.

hila>!
Kurt Vonnegut – Albert Monteys – Ryan North: Az ötös számú vágóhíd

Egészen biztosan állíthatom, hogy nem erre számítottam, amikor megvettem a képregény verzióját a könyvnek, igazából sok jóra nem számítottam, mert sosem voltam elragadtatva a képregényektől.
A könyv közepén járhattam, amikor eldöntöttem, hogy megveszem a könyvet is (nem olvastam eddig), mármint az eredetit, mert a képregény tetszett, de nem találtam elég részletesnek, de cserébe meglehetősen szétszórtnak már igen.
Aztán megvettem a könyvet, elkezdtem azt is olvasni és rájöttem, hogy a képregény verziója szóról szóra, alaposan és részletesen adja vissza a könyvet, ami újszerű élmény volt számomra. Tulajdonképpen teljesen ugyanaz a két kiadás, csak az egyikben vizuálisan is megjelennek az események, emiatt a végére a képregény verzió mellé kell tegyem a voksom.
Igazából tetszett, eddig egy könyvbe kezdtem bele Vonneguttól, A Titán szirénjeibe, de azt annak idején félretettem viszonylag gyorsan, viszont az 5-ös számú vágóhíd annak ellenére, hogy teljesen más élményben részesített, mint amire készültem vagy gondoltam, tetszett.

Skubli P>!
Kurt Vonnegut – Albert Monteys – Ryan North: Az ötös számú vágóhíd

Ez a képregény teljes mértékig felér az eredeti regényhez. Ebben a formában még talán az is elolvassa, aki ódzkodik Vonnegut eme regényétől.
Tökéletesen adja vissza azt a kép világot, melyet Vonnegut látott, illetve megálmodott.

Az eredeti regény értékelésénél már leírtam, hogy nem feltétlenül, mint földönkívülis sztorira kell erre a kötetre tekinteni, hanem egy többszörösen sérült, veterán túlélő teljes elme megbomlására. (Sőt itt, mivel képileg is meg van jelenítve, még inkább egyértelmű, hogy a képzelet és az átélt borzalmak keverednek Billy Pilgrim elméjében.)

Aki szereti Vonnegut-ot, annak ez a képregény kötelező!

kiioaaa>!
Kurt Vonnegut – Albert Monteys – Ryan North: Az ötös számú vágóhíd

Biztos sokan vannak a világon „TEAM Vonnegut” -ok, én egyenlőre a 'TEAM Wátdáfá'"-hoz tartozom.
Már egy ideje kacérkodom vele, hogy legalább egy Vonnegut könyvet elolvasok, azonban az idei évet is – a tavalyihoz hasonlóan – a lusta könyv moly üzemmódba ragadva töltöm… Így történt, hogy elsőként a képregény feldolgozáshoz nyúltam.
Nem tudom még eldönteni, hogy segít-e majd megérteni a könyvet, de az biztos, hogy izé…


Hasonló könyvek címkék alapján

George Orwell – Fido Nesti: 1984
Stan Lee: Az Ezüst Utazó: Példabeszéd
George Lucas – Cs. Horváth Tibor: Csillagok háborúja
Frank Herbert – Brian Herbert – Kevin J. Anderson: Dűne – Képregény 1.
Simon Stålenhag: Mesék a Hurokból
Brian Herbert – Kevin J. Anderson: Dűne: Atreides-ház 1.
Duane Swierczynski: Dredd bíró 2.
Mund Katalin (szerk.): Galaktika 374 XL
Burger István (szerk.): Galaktika 279.
Sarah Graley: Rick and Morty – Kis kakis szupersztár