A ​Titán szirénjei 87% 459 csillagozás

Titán, Tralfamador, bolygók és naprendszerek, idő- és űrutazás ide vagy oda, ezúttal is ugyanoda tartunk, ahová mindig is szoktunk Vonneguttal: befelé – az emberi tudatba és lélekbe. Illetve az elveszített tudat és lélek utáni tétova keresés felé, mondanám: az eltűnt idő nyomába eredve. Az emlék- és emberségmentés, a megváltás, üdvözülés kísérletének groteszk rajza ez, egy idegennek tűnő, azonban nagyon is ismerős környezetben – a röhögve sírós fajtából, ahol az elbeszélő egy-egy laza csuklómozdulattal úgy radírozza le képünkről a nevetést, ahogy főhősének memóriáját törlik ki minduntalan a Marson.
A nem épp kiskanállal adagolt vonneguti agymenések között, melyek kaotikus (z)űrt képeznek az agyadban (az enyémben legalábbis igen), tisztán kivehetően, azonosíthatóan, pőrén és esendő-bűnösen áll maga az ember. A kiválasztottságának tudatában elbizakodott, agresszív, harsány, gyerekes, pazarló, ugyanakkor kiszolgáltatott, mindenétől megfosztott, manipulált, bűnbeesett ember. Az, akit gyűlölünk, akitől viszolygunk, akit ugyanakkor szánunk, akinek szurkolunk, és akit végső soron szeretünk, mert magunkra ismerünk benne. Az ember, aki szabad akaratától megfosztva bábként követi a szirének csalfa csábítását.
Meghökkentő, ahogy Vonnegut a látszólag kaotikus, poénkodó(nak tűnő) egyvelegben mitikus-biblikus dimenziókat idézve, szimbólumokkal, beszélő nevekkel játszva, rendkívül humorosan, kegyetlenül és bölcsen sziklaszilárd diagnózist állít fel az emberről és az emeriségről. Tuti gyógyszert nem ír fel, de legalább tudjuk, hogy áll a helyzet. És azt is megtudjuk, hogy semmi értelme térben-időben olyan messzire elmenni. Mert több fényévnyi és millió évnyi távolság sem sokat jelent. Egyáltalán miből is gondoljuk, hogy megyünk valahová?
Kiábrándító, elkeserítő, fájdalmas és olyan vonneguti, amilyen csak lehet. De legalább megtudjuk azt is, hogy a Naprendszer telis-tele van kronoszinklaktikus infundibulumokkal. Meg levelekkel – irodalmi értékű, megvilágosító levelekkel, melyeket öntudatlan önmagunknak írunk. Hogy tudjunk értelmesen kérdezni – enélkül nincs értelmes válasz sem –, és kihívjuk a fájdalmat – mert enélkül semmit nem tudhatunk meg. Ez az egyetlen terápiás lehetőség, bizonytalan hatással. Egy kis ideiglenes szuszlabdacs.
Egyébként meg minden haladás az űrben, pardon halódás a zűrben…
Megőrizni a bolondok becsületét, és a végére járni a küldetésnek.
Tralfamador – mi valamennyien – az 541-es szám.
Szevasztok!
.

Hát, őrült egy könyv volt. A Galaxis útikalauz és a Palmer Eldritch is gyakran beugrott olvasás közben. Az ilyesfajta „eszement” könyvekkel általában bipoláris a kapcsolatom: vagy nagyon élvezem olvasni őket, vagy nagy kínszenvedés átvergődni rajtuk. Vonnegut könyve szerencsére az első kategóriába esett. Bár emlékeim szerint a Börleszk anno jobban fejbekólintott, de ez valószínűleg annak tudható be, hogy az volt az első Vonnegutom.

Ebben viszont inkább a klasszikus-űrhajós retro-feelinget élveztem, melynek egyetlen sorát sem lehetett komolyan venni. Illetve lehetett, csak nem úgy, no.

A krono-szinklasztikus infundibulumok felfedezése valójában ezt a kérdést intézte az emberiséghez: „Voltaképpen miből gondolod, hogy mégy valahová?”

S tényleg: megyünk valahová, kérem szépen?

Kedves gyerekek, ez egy csodás mese barátságról, és még egy nagy bund-s kutya is van benne!

„Kedves Unk! (…) alább következnek mindazok a dolgok, amelyeket biztosan tudok, a végén pedig azoknak a kérdéseknek a jegyzéke, amelyekre minden erőddel próbáld megtalálni a választ. A kérdések fontosak. Sokkal többet törtem rajtuk a fejemet, mint a már meglevő válaszokon. Ez az első, amit biztosan tudok: 1. Ha a kérdésnek nincs értelme, a válasznak se lesz.”
Mindig nehéz értékelni Vonnegut könyveit.
Az űrben zűr van vagy a zűrben űr van. Mindenesetre az én fejemben most egyszerre űr és zűr van. Szóval én nem megyek sehová. Elolvasok még jó pár Vonnegut könyvet. Egyszer hátha tudok valamelyikről beszélni.

Kb. annyira sci-fi, mint P. K. Dick bármelyik regénye… bármelyik bolygón. (:
     Az erősen groteszk hangvételű regény, szinte fejezetenként hozza az újabbnál újabb rétegeket, amelyek a történet előrehaladtával összeállnak majd egy teljes egésszé. Persze, a túlzott rétegződés és a rengeteg utalás, célzás, homályosítás rengeteg megoldást is sugallhat az olvasónak. Kinek mit.
     A friss olvasásélmény hatására párhuzamot vélek látni, Thea von Harbou: Metropolisz című regényével. Mindkét könyvben a világ technikai fejlettsége kerül előtérbe, az, hogy a technikai fejlődésnek nem következménye az emberiség haladása. Ez fontos figyelem felhívás, ha valaki ebben véli látni a megoldást, bármilyen probléma megoldására. Ez csak egy eszköz, ami orvosolhat bizonyos dolgokat, de az alapvető emberi struktúrák javítását nem ezektől kell várni, hanem önmagától az embertől.
     A hatalmas időbeli léptékek (pl.: http://moly.hu/idezetek/375995), Salo kommunikációjának ideje, Chrono neve (http://moly.hu/karcok/402364) adja meg azt a vonalat, amelyből kiágaznak a regény eseményei. Ez a vonal az idő, amelyet állandó mozgásnak érzékelünk és mindent tőle teszünk függővé, erősen befolyásolva az életünket. Ez nem sugall mást, mint azt a megállíthatatlan folyamatot, miszerint minden múlandó, és végeredményében megfoghatatlan.
A nevekkel kapcsolatban érdemes kicsit körülnézni: a megszületett Malachi (Malakiás hírnök), ha éppen nem fiúnak születik, akkor leányként okosabb is lehetne (Prudence http://moly.hu/karcok/400562). Így „csak” egy hírvivő, a mit sem sejtő, majd sejtegető katona Unk, és az Űrvándor szerepe vár rá, aki öntudatlanul is, de az egész történet kulcsszereplője lesz. Amolyan, a sors kiszemeltje… az idővonal, a sors tengelye, amin halad, egészen a Titán szirénjeiig.
     A szirének. Énekükkel csábítanak, hogy áldozatként végezze az utazó. A Titán nincs közel egy ilyen kiruccanáshoz, de a regény kereteibe ez is bőven belefér, a már említett időbeli léptékek miatt. Miért pont a Titán? (Lehetne a Merkúr is: http://moly.hu/karcok/404055) Feltételezhetően a légköre miatt, amely hasonlóvá teszi a Földhöz, vagyis egy olyan jövő csábítását rajzolja ki, amely egy, – talán – jobb világban eltölthető élet reményével kecsegtet. De, amik ott történnek, azok az események sem különbek a földi élettől, így nem is lehet kérdéses, hogy az emberiség ahova született, ott kell hogy megtalálja saját boldogulását, egy bölcsen, okosan (Prudence) felépített világban.

A regény összetett, ezért ezt az értékelést inkább egy rögtönzött jegyzetnek tekintem. Van még min gondolkodni vele kapcsolatban, és azon is, hogy Vonnegutot hova is helyezzem a saját világomban…

@Adéle köszönöm az ajánlást! (:

Egy szót mondok: szevasztok!
Ez a könyv egy sci-fi gyalog galopp. :) Ennyire beteg (jó értelemben) történetet nem vártam a mestertől. Hát tud meglepetést okozni az biztos. És a sok humor után még belevisz egy olyan drámai szálat, hogy csak úgy nézünk, és nevetve sírunk. Mert Kurt erre is képes, akár 2 mondaton belül. Csodálom, hogy nem filmesítették meg, mert nagyon jó filmet lehetne belőle csinálni. Tény, hogy nem tömegfilm lenne, mert azért erősen jelen vannak benne a Vonnegut féle filozófiai eszmefuttatások, de a művészmozik vetíthetnék. Főleg a Titánt lehetne jól bemutatni, és a Merkúr barlangjaiban élő harmóniumokat. Mindenesetre azt kaptam, amit vártam, sőt még többet is, és újra egy „szép” képet kapunk belőle a társadalmunkról, és a Földről. Meg persze, hogy mindent a Tralfamadoriak irányítanak:)

spoiler
Ha most nem kérne a kihívás gazda feltétlen értékelést az olvasott könyvekhez spoiler akkor biztos, hogy a két Vonnegut könyvet értékelés nélkül hagynám.
Több okból:
– Egyrészt: nagyon sok okos ember nagyon sok okos dolgot leírt már róluk, amit én írnék sem új, sem érdekes, sőt, talán még értelmes sem lenne…
– Másrészt: egy Vonnegut-élményt nagyon nehéz szavakba önteni.
A két friss Vonnegut olvasmányom közül spoiler ez volt számomra a könnyebb olvasmány.
Eszement vágta a krono-szinklasztikus infundibulum mentén csak azért, hogy megtudjuk, milyen keveset számítunk, és hogy igazából akármit teszünk, úgysem mi mozgatjuk a szálakat. De azért, ha minden jól megy, akár még boldogok is lehetünk. Akár.

Ki gondolta volna, hogy egy pángalaktikus pszeudo-passió lesz az egyik leglíraibb óda az élet értelméhez?

Szamomra nem volt elmeny, annak tudom be, hogy nem ertettem meg, gondolom, epp azt nem ertem amit erdemes lenne, de nekem nem mondott sokat.

Ez volt az első találkozásom Kurt Vonnegut-tal. Szerelem lett első látásra! Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, nem tudtam, hogy fog-e tetszeni vagy sem. Aztán elkezdtem olvasni és látván azt a sok „bődületes baromságot” (és ezt a legeslegjobb értelemben mondom) tudtam, hogy ez csak jó lehet. Végignevettem az egész történetet, miközben tele volt magvas gondolatokkal – űrkomédiának álcázva. Valami zseniális ez a regény! Nem mellesleg kezd bebizonyosodni, amit már eddig is sejteni véltem, hogy tulajdonképpen nekem tetszik a sci-fi műfaja.