K2 ​– Álmunk és végzetünk 5 csillagozás

Kurt Diemberger: K2 – Álmunk és végzetünk

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„A ​K2 megmászása egy bizonyos fokig szerencsejáték. Julie-val 1986-ban mindent a lehető legnagyobb gondossággal megterveztünk, megfelelôen akklimatizálódtunk, nagy magasságban sem szenvedtünk fejfájástól. Egyszerüen ?rossz? évet fogtunk ki! Hatalmunk felett álló okokból, melyeket ebben a könyvben megpróbálok elemezni, történetének legnagyobb tragédiája következett be a K2-n… Néhány hét leforgása alatt tizenhárom ember veszítette életét a hegyen. De még a lavinával kezdődő, majd a többnapos vihar katasztrófájával végződő bonyolult láncreakció elemzésének hosszú évei sem tudtak minden körülményt tisztázni. A végzet is kivette részét a történtekből. A `fekete nyár` átka azonban még nem ért véget. Sokan, akik az eseményeket túlélték, nemsokára meghaltak a hegyekben: Jerzy Kukuczka, Wanda Rutkiewicz, Gianni Calcagno, Tullio Vidoni, Michel Parmentier, Benoît Chamoux… Mintha tovább hatna a félelmetes átok. Semmi esetre sem hasonlíthatjuk azonban össze ezeket az eseményeket a Jon Krakauer… (tovább)

>!
Corbis, Budapest, 2004
320 oldal · ISBN: 9632148037 · Fordította: Simonkay Piroska

Enciklopédia 2

Helyszínek népszerűség szerint

Himalája · K2


Most olvassa 3

Várólistára tette 2

Kívánságlistára tette 14


Kiemelt értékelések

>!
BioFutó
Kurt Diemberger: K2 – Álmunk és végzetünk

Ez egy nagyszerű történet, remekül megírt, érzelmekben gazdag és introspektív gondolatokban bővelkedő expedíciós beszámoló. Nem érdemtelenül számít a hegymászó-irodalom egyik klasszikusának. A szerző azonban nem csupán az 1986-os eseménysorról írja meg személyes élményein és benyomásain alapuló véleményét, melynek során tizenhárom hegymászó veszítette életét a Föld második legmagasabb csúcsán, hanem a csaknem harminc évvel korábban (pontosabban 1957-ben) kezdődő rajongását és megszállottságát is bemutatja a K2 iránt, egyfajta spirituális utazás keretében: hogy Hermann Buhl-lal miként pillantották meg életükben először a K2-t, évtizedekkel később hogyan ismerkedett meg Julie-val, hogyan mászták meg közösen is a K2 szomszédságában magasodó Broad Peat-et (mint ahogy Diembergernek is sikerült ’57-ben), hogyan váltak a „világ legmagasabb filmes csapatává”, hogyan tettek kísérletet a K2 megmászására a hegy kínai és pakisztáni oldalán is, hogyan forgattak filmet Tasigangban, az eldugott tibeti falucskában, és amely utazásnak csúcspontja az volt, amikor végre elérték együtt Julie-val a K2 csúcsát 1986 nyarán. Ám a ’86-os mászóidény rossz csillagzat alatt „született”, és a „fekete nyár átka” Diembergert és mászópartnerét sem kímélte. Számos kisebb-nagyobb hibát követtek el a mászók fölfelé haladtukban, melynek következménye egyetlen napi késlekedés lett a K2 hatalmas vállán. És ez az egy nap jelentette a határvonalat élet és halál között. Diemberger csupán csodával határos módon, és talán sok évtizedes hegymászói tapasztalatának köszönhetően tudott lemenekülni a halálzónából. Julie, és még jó néhányan mindörökre odafönn maradtak…

Amúgy ahogy az már lenni szokott, rengeteg találgatás és nem kevés vádaskodás vette kezdetét a történtek után. Több könyv és cikk is megjelent (habár közel sem annyi, mint amennyi az „1996-os Everest-tragédia” után) – például Krakauer és Child is írt egy közös cikket –, és a legtöbben olyanok szólaltak meg, akik ott sem voltak a hegyen, és nem látták saját szemükkel hogy mi történt. Sokan vádolták és gúnyolták Diembergert is, hogy magára hagyta mászótársát meg a lengyel mászónőt, és hogy egyébként is csigalassúsággal másztak Julie-val, amivel veszélyes helyzetet teremtettek. Nos, szerintem nem ők okozták a késlekedést, ami a tragédiához vezetett. Mászótársával talán ők voltak az egyike azoknak, akik terv szerint és önellátóan indultak el a csúcstámadásra, habár ők is „ellustálkodták” azt a bizonyos „elveszett napot”. Igaz, ezt a szerző is elismerte…


Népszerű idézetek

>!
Arcturus

Jégtornyok! Ezek a tizenöt méteres, vagy még annál is magasabb csillogó képződmények, szabályosságuk miatt megfagyott Ku-Klux-Klán felvonuláshoz hasonlítanak. Némelyik oszlop üreges, és ha az ember bekiált a lyukba, sajátságos hangot ad. A lassú olvadás miatt alakjuk folyamatosan változik, és időnként egyikük-másikuk harsogó robajjal összeomlik, és sok ezernyi fehér, kék és zöld jégdarabbá törik szét. (…) A tornyok közti folyosókon sétálva olyan érzése van az embernek, mintha mesevilágban járna. Csak a képzelet tud ilyen csillogást, ilyen kristályvilágot alkotni, és ez mégis valódi.

2 hozzászólás
>!
Arcturus

Most minden valóra válik. A tér csendje körülvesz minket. Hallgatunk. Ez a beteljesülés… A Nap remegve közeledik a látóhatárhoz. Lent már éjszaka van, ott van a másik világ; már csak itt nálunk van világos. Varázslatosan fénylenek a Gasherbrum közeli csúcsai, távolabb a Csogoliza mennyei teteje ragyog. Közvetlenül előttünk, az ellenfényben emelkedik a K2 sötét tömege. A hó mélynarancsra, az ég furcsán azúrkékre színeződik. Amikor hátranézek, Tibet végtelen messzeségét hatalmas sötét piramis teríti be. Elvész a távoli ködben… A Broad Peak árnyéka! A sötétségen keresztül egy fénysugár nyúl felénk, még éppen eltalálva a csúcs utolsó métereit. Csodálkozva meredünk a lábaink előtt lévő hóra. Olyan, mintha világítana. Aztán kialszik a fény…

>!
Arcturus

A Sakszgam-völgy. Itt, az alacsonyabban fekvő részén 4000 méter magasan járunk. Ez a mély völgybarázda lakatlan országrészt szel át, és a Föld egyik legmegközelíthetetlenebb helye, gleccserek és magashegyi sivatagok vidéke. Elejétől a végéig talán 200 kilométer hosszú, de még senki nem jutott el egyik végétől a másikig.
Jóval följebb hatalmas jégfolyamok torlaszolják el óriási gátként teljes szélességben a völgyet. Nekünk még azelőtt ki kell jutnunk belőle, mielőtt elérjük a jégtorlaszt, most azonban ez az egyetlen lehetséges útvonal. Csaknem két hónapon keresztül, gyakorlatilag egész nyáron át, teljességgel lehetetlen az átjutás itt az olvadékvíz miatt. A kilométer széles völgy feneke még most, augusztus végén is folyóágak és szigetek kusza szövevénye, a Kunlun és a vad Karakorum-hegység fakó falai közé zárva! Napok óta keressük már ide-oda cikázva a kivezető utat ebből a hatalmas, félelmetes völgyből…
Hányszor kell még újra és újra átkelnünk a folyón, hányszor kell még megküzdenünk az áramlattal? Hússzor? Harmincszor? Emlékezetemben az a sekély, tisztavizű patak él – az a csodásan tiszta forrásvíz, amiből inni is lehet –, amelyik tavasszal, a száraz évszakban, a völgy talajának végtelen kavicságyából egyszer csak előbukkant, amikor útban voltunk a K2 felé. Most azonban a csillogó vízfolyamok bonyolult összevisszasága, egybefonódó számtalan kanyarulat vad, túlbuzgó lázadása, amely óráról-órára változik – aszerint, hogy felhős-e az ég, vagy süt-e a Nap –, és ki tudja, mi a helyzet száz kilométerrel feljebb? A kígyózó folyamok az egész völgyfeneket uralják a sivatagos hegység összetöredezett, áthatolhatatlan, meredek sziklafalai között, és nincs menekvés. Csak egyetlen lehetséges út vezet ki innen: a Sakszgam-völgy!

>!
Arcturus

A délután csodálatos volt, semmi nem akadályozta a körülöttem lévő hatalmas amfiteátrumba vetett pillantásomat. A K2 sziklaszirtjei és gerincei egyetlen varázslatos lendülettel emelkedtek a gleccsertől egészen a négyezer méterrel magasabban lévő csúcsig. A látvány meghaladta képzelőerőmet, csak ültem ott, elmélyedve benne, egyfajta félénk bűvöletben, a végtelenül messzi szakadékokból és barlangokból elő-előbukkanó ködhurkok és ködspirálok között. Láttam néhány száz tonnás jéglavinákat is, közel három kilométerrel fejem fölött letörni egy függőgleccserről. A jég finom porrá morzsolódott szét, és a könnyű szellő széthordta, mielőtt elérte volna a meredély alját… Egyetlen hang sem jutott el a fülemig.

Eric Shipton: Blank on the Map, 1937

>!
BioFutó

A K2-t gyakran „a vad hegy”-nek titulálják. Nem véletlenül: aki meg akarja mászni, szinte mindig szörnyű viharba kerül, és vagy kénytelen visszavonulni, vagy a vihar áldozatául esik. A csúcs minket sem eresztett el többé… Amikor harmadszor voltunk úton a hegy felé, Julie menet közben szavakba öntötte érzéseinket:
„K2… K2… – visszhangzott gondolataimban minden egyes lépésnél. K2… K2… Micsoda buta név a világ második legmagasabb hegycsúcsának! Családomra és otthonomra gondolva, akik fél világnyi távolságra voltak tőlem, próbáltam meg kiűzni a hegyet gondolataimból, de ismétlődő rigmusként újra és újra előbukkant, hogy megigézzen, mint ahogy már több éve megtette… Sokan megállapítanák, hogy megbolondultam, amiért beleszerettem egy hegycsúcsba, a K2 azonban nem szokványos hegy… Amikor a Concordiáról, hatalmas jégfolyamok találkahelyéről megláttuk magunk előtt magasodni a K2-t, mindketten nagyon boldogok voltunk. Hazaérkeztünk.”

Előszó

Kapcsolódó szócikkek: Himalája · K2
>!
BioFutó

Jelenleg a K2 csúcsát ostromlók közül senki nem akar hallani sem a hegyekről. Egy sereg elcsigázott ember vagyunk csupán, akiknek a Hszincsiang hegyi sivatagában eltöltött négy hónap után egyetlen vágy ég a lelkében: haza! Ezzel a kétségbeesett vággyal vetjük magunkat újra és újra az árvíz barna folyamába, amely elzárja előlünk a visszautat, folyamágról folyamágra, hordalékszigetről hordalékszigetre, napról napra. Egyikünknek minden oka megvan a félelemre, minden egyes folyóátkelésnél: a cingár Agostinónak, első csúcshódítónknak a K2-n, aki ugyanis nem tud úszni! De mindannyiunknak, a nemzetközi, főleg olaszokból álló expedíció 23 tagjának, elegünk van a Sakszgam vizéből!
A hegyen töltött elmúlt hónapok fáradtsága mindannyiunkat megviselt, arcunk beesett, ruháink kísértetiesen lötyögnek az elvékonyodott karokon és lábakon. Egyikünk 15 kilót fogyott, másikunk 20 kilóval lett könnyebb, én magam 23-at vesztettem! Noha a német-angol származású Julie, aki egészen nyolcezer méterig segített nekem a filmezésben, csupán tíz kilót adott le, bármennyire is szeretne vékony lenni, most semmilyen szépségversenyt nem tudna megnyerni, éppúgy, mint Christina, az orvosunk. Ha azonban hónapokig közösen harcolunk egy hegy kegyeiért, és olyan sok mindenen megyünk át, csalódásokat, félelmet és örömöt átélve, az olyan dolgok, mint a külső megjelenés, vajmi keveset számítanak. A bajtársiasság ennél sokkal fontosabb.

Álmaink a hegyek hegyéről – a K2 északi gerincén c. fejezet

>!
BioFutó

Hermann és Marcus ujjai kicsit megfagytak, mire Hermann „orvosért” kiált: ez én vagyok. Félelemmel telve, de megnyugtató szavakkal – ahogy az igazi orvosok is teszik –, beadok neki egy injekciót, majd később még egyet. Sikerrel. Hermann egy hónappal az indulás előtt nevezett ki az „expedíció orvosának”. Indoklás: „…te tanultál!” Félénk ellenvetésem: „…igen, ez igaz, de világkereskedelmet”, nem használ. Mély bizalmat vethetett belém…
Huszonhét kiló gyógyszerrel, amelyet egy „igazi” orvos állított össze számomra, valamint egy univerzális, foghúzásra is alkalmas fogóval, melyet szerencsére soha nem kellett használnom, én voltam tehát az expedíció orvosa. A hegy felé tartó hosszú felvonulásunk során sok helybéli jött hozzám kezelésre. Megtettem amit tudtam, de többnyire csak fájdalomcsillapítók alkalmazására szorítkoztam. Ettől legalább nem eshetett senkinek sem baja. Végül is ugyanazon az úton kell majd visszafelé is mennünk…

A magányos K2 - 30 évvel ezelőtt a Baltorón, Hermann Buhllal c. fejezet

>!
BioFutó

A teherhordók vezetője a visszafordulás mellett száll síkra, győzködi a koreaiakat, hogy őrültség továbbmenni… Egyre hevesebben. Miután könyörgése süket fülekre talál, teljesen kiborul:
– Mindannyian meghaltok! – kiált nagyot hirtelen.
Még ma is, amint ezeket a sorokat írom, hallom azt a hangot: úgy hangzott, mint a félelem sikolya, egyszerre mintha szörnyű figyelmeztetés lett volna. A teherhordók vezetőjének esedezőn felemelt kezei, a különben mindig olyan céltudatos és vidám Mohammed Ali szakállas arcában ülő ferde vágású szemekből kivillanó zavart tekintet, hangjának oly rimánkodó kicsengése, amint egyre csak ezt ismételgette:
– Kérem, ne menjenek tovább. Mindannyian meghalnak!
Soha nem fogom elfelejteni.

A koreai sátor c. fejezet

>!
BioFutó

Odaérek Hanneshoz. A hóban ül, nekem háttal. Néhány méterrel távolabb Alfred fekszik mozdulatlanul a barázdált terepen, arccal a hóban. Biztosan halott. Hannes erőtlenül mozgatja karjait, lassan hadonászik velük a levegőben, miközben könyörtelenül bombáznak minket a jégszemcsék, és a heves széllökések miatt alig tudok megállni a lábamon. Aztán meglátom arcát. Szemei fehérek, a semmibe bámulnak. Engem már nem lát. Nevén szólítom, de még csak a fejét sem mozdítja. Csupán karjai kalimpálnak tovább a levegőben. Már nem is hall engem. Talán már egy másik világban van, talán már halott. Olyan, mintha figyelne valamire ott, a messzi távolban… Nincs már itt, de mégis arra gondolok, mennyivel jobb volna, ha most a sátorban lenne, és ott aludna el örökre. Az megfelelőbb hely volna a halálhoz, mint ez. Akkor is, ha már biztosan nem érzi a hideget.
– Hannes! – kiáltok. – Ha tudsz, valahogyan menj fel a sátorba!
De meg sem mozdul, fejét sem fordítja felém. Porhó verdesi testüket a szélszántotta terepen. Furcsán szűrődik át a napfény. Ez a szürkeség maga a borzalom, a tehetetlenség, a belenyugvás. És mégis, ugyanakkor a túlélési ösztön! Még süt a nap! Itt én már nem tudok segíteni.

Menekülés a halálzónából c. fejezet


Hasonló könyvek címkék alapján

Földes András: Erőss Zsolt – A Himalájánál magasabbra
Jon Krakauer: Álmok az Eigerről
Babcsán Gábor: Égig érő fal
Babcsán Gábor: Függőleges birodalom
Fritz Rudolph: Csúcsok istenek nélkül
1000 hegycsúcs
Jack Jackson (szerk.): A világ legnagyszerűbb hegyi túrái
Fritz Rudolph – Percy Stulz – Henry Lewenstein: Keresztül-kasul a Kaukázuson
Bariska István – Básthy Tamás – Benczik Zoltán – Markovics Tibor – Nagy Endre – Orbán Róbert – Söptei Imre – Vig Károly – Zentai Zoltán: A Kőszegi-hegység
Greg Child: Képeslapok a párkányról