Fekete ​kolostor 64 csillagozás

Kuncz Aladár: Fekete kolostor Kuncz Aladár: Fekete kolostor Kuncz Aladár: Fekete kolostor Kuncz Aladár: Fekete kolostor Kuncz Aladár: Fekete kolostor Kuncz Aladár: Fekete kolostor Kuncz Aladár: Fekete kolostor Kuncz Aladár: Fekete kolostor Kuncz Aladár: Fekete kolostor Kuncz Aladár: Fekete kolostor Kuncz Aladár: Fekete kolostor Kuncz Aladár: Fekete kolostor Kuncz Aladár: Fekete kolostor Kuncz Aladár: Fekete kolostor Kuncz Aladár: Fekete kolostor

Az ​írót a francia háború kitörése Franciaországban érte, s ellenséges állam honpolgáraként társaival együtt öt évig gyötrődött különböző francia internálótáborokban. Nagy regényekre emlékeztető ellenállhatatlan sodrású „feljegyzéseiben” rendkívüli egyszerűséggel és erővel idézi fel a nacionalista gyűlölködésnek kiszolgáltatott internáltak szenvedéseit, a rabok erőszakosan beszűkített elveszejtő és félelmetes infenóvá torzuló világát. Egyedüli iránytűje, mentsége és menedéke a megértő humanizmus az óvja meg őt minden durva elfogultságtól, általánosítástól, s ez teszi lehetővé hogy rabtartóinak egyik-másikában meglássa az embert, s hogy ne a francia népből, kultúrából ábránduljon ki, hanem a polgári demokráciának álcázott imperializmusból. Rabságának második felében egyre világosabban látja, hogy a háború céltalan vérontása kizárólag imperialista érdekeket szolgál, s bár emberileg érthető, szubjektív sértettsége miatt nem tud teljesen kivülálló józansággal, határozottan állást… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1931

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Klub klasszikusok Magyar Könyvklub · Nemzeti Könyvtár · Magyar Elbeszélők Szépirodalmi

>!
Magyar Közlöny, Budapest, 2018
480 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155710445
>!
Corvin, Déva, 2010
466 oldal · ISBN: 9789736225949
>!
Fapadoskonyv.hu, Budapest, 2009
440 oldal · ISBN: 9789632994451

11 további kiadás


Enciklopédia 9


Kedvencelte 11

Várólistára tette 48

Kívánságlistára tette 28


Kiemelt értékelések

Csabi >!
Kuncz Aladár: Fekete kolostor

Kuncz regénye úgy áll a magyar irodalomban, mint egy tanúhegy. Nem csak azért, mert ez az író egyetlen, ma is a köztudatban lévő műve, de maga az egész korszak sem tud felmutatni túl sok maradandó prózai művet. Tamási, Kosztolányi, Füst Milán, Karinthy, Tersánszky, Krúdy, Móricz, aztán nagyjából a végére is értem a felsorolásnak, ami a két háború közti, még ma is olvasott és értékes széppróza írókat illeti. Kuncz könyve tud valamit, ha ebben a szűk elitben meg tudott ragadni. Hogy az irodalmi értékei lennének-e ezek, azt én kétlem, de erről majd később. Ami sokkal nyilvánvalóbb, az a könyv témája, ami addig, valószínűleg, ilyen terjedelemben és mélységben nem jelent meg nyomtatásban. Megrázó lehetett ez még 12 évvel az események után is, mint ahogy ma is az, még ha ez nem is mondható el a szöveg egészére.

A regény eleje mindjárt egy sokk, ahogy ezt az előttem értékelők is kiemelik. Egy elmúlt világról tudósít, amikor még a szegény, de kultúrára szomjas emberek is eljuthattak mondjuk Franciaországba, hogy Marianne tápláló csecseiből közvetlenül szívják magukba a műveltséget. Még nem volt turistaipar, de volt leleményesség és szerénység, ami akár hónapokra is elegendő volt az élethez. Ebbe az idillbe rondított bele a hadüzenet, ami pillanatok alatt átminősítette az embereket, így a boche-okból fizetővendég helyett üldözendő ellenség lett (kicsit meglepett, hogy a boche gúnynevet egységesen használták az ellenséges polgárokra, eddig azt hittem, hogy ez csak a németeket jelentette). És a bosszú nem ismert határokat, évtizedek óta ott élő, anyanyelvüket jóformán nem is beszélő polgárokat hurcoltak táborokba. Na meg az összes turistát, tanulmányúton lévőt, minden „szőkét”. Elképzelni is nehéz az egzisztenciának ezt a hirtelen és hatalmas zuhanását.
Ez a regény azt az illúziót söpri el, hogy számít az ember, az egyén. BLM? Röhögnöm kell. ALDM – Any Lives Don’t Matter, ez van. Addig számítasz, amíg hasznot hajtasz, de rendkívüli helyzetben már ez sem számít, mindenki feláldozható tétel.

Erős indítás, amit egy hosszú, és kevésbé hatásos középső rész követ. Kuncz itt gyakorlatilag naplószerű részletességgel elmeséli, hogy mi történt velük, előbb Noirmoutier-ben (a Fekete Kolostorban), majd az Ile d’Yeu-i kazamatákban. Rengeteg szereplő, ülésrend szerint felsorolva, egymást követő események, amik egységgé kovácsolják a rabokat. Legalább is nemzetek szerint. Az igazi nagy tanulsága ennek a résznek, ahogy ezek a mindenféle emberek, művésztől a pincérig (az jó sok volt köztük) véd- és dacszövetséget kötnek, hogy elviselhetőbbé tegyék ezt a poklot.
Ami nem is tűnik pokolnak Kuncz leírásában. Inkább valamiféle cserkésztáborozásnak, hol vagyunk még a német Konzentrationslagerektől, itt rendszeresen csomagot, pénzt kapnak a rabok, akik a magukkal hozott holmijuk alapján akár gazdagnak is tekinthetőek a falak között. Ami a leginkább a szemére vethető Kuncznak, hogy itt megmarad az események leírásánál, és nagyon keveset kapunk belülről. Az író szemérmes módon nem nyílik meg, alig tudunk meg róla többet, mint más rabokról. Apja halálakor él át egy lelki válságot, de ez ritka. Jó példa a szemérmességére, amikor a rabok közötti homoszexualitásról ír, végig virágnyelven, szőrmentén, mindenki gondoljon, amit akar.
És hol van a felháborodás az igazságtalan bebörtönzésért? Hol van a düh, ami ilyenkor természetes lenne? Nem, Kuncz végig úriember marad, ő aztán le nem írná, hogy "békazabálók”, ő maximum egyénekre haragszik, mint a táborparancsnok, aki kicsinyes viselkedésével keseríti meg a rabok életét.
De a történések iránti érdeklődést is hiányoltam, mintha nem is érdekelné őket a háború állása, mi van az otthonnal. Mikor lesz már vége? – hát nem ez lebegne mindenki szeme előtt?

Aztán jön a sötét lezárás, a legkiemelkedőbb része a könyvnek, a 20. fejezettől (jellemző, hogy az előző résznek Egyszerű örömök a címe). 1917 végén járunk, a rabok egyre kimerültebbek, reménytelenebbek, többen már meghaltak, egyre romlik az élelmezés; Kuncz itt pótol be mindent, ami eddig kimaradt. A hit a győzelemben már oda, legfeljebb a békét óhajtja már mindenki. Aztán eljön a békekötés, de nem változik semmi. Látszólag a rabok már annyira belefásultak ebbe az életbe, hogy el sem hiszik, haza lehet még jutni. Már tudják, hogy a háború tönkretette azt a hazát, amiből elindultak, talán félelem is van bennük, hogy a fogolytábor „biztonságából” elinduljanak a bizonytalanba. A hazautazásukról rendelkező táviratot is teljes közönnyel fogadják. Azért elképesztő, hogy még a háború után fél évig fogva tartották őket (voltak, akiket még tovább), valamiféle kicsinyes és ocsmány bosszúja lehetett ez a francia adminisztrációnak, mert észérv nem sok szólhatott mellette (sőt, inkább ellene, hisz ha ’17-ben már hazaküldik ezt a lerobbant társaságot, csak újabb csapást mérnek az ellenség egészségügyére).
A regény végén visszatér, csak sokkal erősebben a tézis, miszerint az egyéni élet mit sem számít, sőt, még a visszatérés reménye is elveszett, mert nem lehet visszatérni a korábbi élethez, azt a háború elpusztította.

Nem tudom, készült-e összehasonlító elemzése A fekete kolostornak és a Sorstalanságnak, vagy, hogy Kertész írt-e Kuncz könyvéről, de nekem nagyon nyilvánvalóak a két regény párhuzamai, amik persze eleve adódnak a hasonló témából, fogolytáborba kerülés, majd szabadulás és hazatérés, de a rabok lelki formálódása is párhuzamot mutat, hisz már itt megjelenik Köves Gyurinak a már-már botrányosnak tekintett nézete a koncentrációs tábor boldogságáról link, amikor Kuncz Dr. Herz halálos ágyánál ül, és az azt mondja neki: ”Nyugodtan halok meg, mert rám az életben már csak rossz várhat. Ami boldogság érhetett, azt itt a fogságban kaptam meg… Annyi börtön van a világon, amiről az emberek nem tudnak, talán még azok sem, akik magukban hordozzák. Én a börtönömből ott szabadultam ki, ahol rátok a legkeservesebb rabsorsot mérték. Hazudnék, s most nem akarok hazudni, ha nem mondanám meg neked, bármilyen szörnyűnek is tartod: soha oly boldog nem voltam, mint a fogságban…”
De például mindkét regény végén van egy villamosos jelent is, ami nem lehet véletlen. Érdemes lenne ezeket a párhuzamokat kielemezni, de biztos eszébe jutott ez már másnak is.

>!
Ferenczy, Budapest, 1995
540 oldal · ISBN: 963825839x
14 hozzászólás
ppeva P>!
Kuncz Aladár: Fekete kolostor

Képzeld el: nyár van, fiatal vagy, elutazol külföldre, nyelvet tanulni, pihenni, szórakozni – aztán váratlanul kitör a háború. Nem ott, ahol vagy, hanem sokkal messzebb. Se nem látod, se nem hallod, se nem érzed. Illetve érezni érzed, pár napon belül, a saját bőrödön. Mert a vendéglátó ország és a hazád a barikád két ellenkező oldalára állnak. Bezárul mögötted a határ, a vendéglátó ország csapdává lesz, te pedig ellenség leszel, ott, ahová várakozással, csodálattal és szeretettel telve érkeztél. Rajongtál a kultúrájukért, a finomságukért, az ételeikért, az épületeikért, a nyelvükért, a tájaikért, és most megnézheted ugyanezt a másik oldalról is. A kulturálatlanságot, gyűlölködő nacionalizmust, érzéketlenséget, a mosogatólé leveseket, a lepusztult, patkányos-penészes várat, a kommunikáció hiányát és durvaságát, de még a szép táj is ellened fordul. Megfordult a világ. Kevés pénzű, de vonzó és érdekes külföldi fiatal tanárból facipős, rongyos, kirekesztett mocskos fogoly leszel. Ott szorongsz a nyolcvanszor száznyolcvan centi széles saját területeden, egy szalmazsákon. És ott találod magad mellett – többek között – a honfitársaidat, más nemzetiségű tanártársaidat, korábbi és itt megismert barátaidat is, ami szörnyű is, vigasztaló is egyben. Mert borzasztó, hogy ugyanaz történik velük is, látod őket leépülni, vagy akár megőrülni, elpusztulni is, de vigasztaló, mert legalább vannak körülötted olyan emberek, akik segítenek elviselni az elviselhetetlent. Akikkel véd- és dacszövetséget alakíthatsz, akikkel megpróbálhatsz valamennyire visszavonulni a kultúra, a bajtársiasság, menedékébe, akikkel építhetsz magatoknak egy kis virtuális elefántcsonttornyot. Már amíg és amennyire lehet. Amíg a le nem gyűrnek a testi és lelki megpróbáltatások.
Észbontó, ahogy a franciák meghatározták az „ellenség” fogalmát. Még az is ellenséggé lett szemükben, aki már negyven éve ott élt és dolgozott, aki jóformán elfelejtette az anyanyelvét is. Ellenség lett a kisgyerek, a feleség, az aggastyán, az egyszerű turista és a nyelvtanulásra érkezett diákok, tanárjaikkal együtt. Egyszerű, nem? Voltak a franciák meg voltak az ellenségek. Ennyi.
Annyi lágerkönyvet olvastam már, annyi lágerfilmet láttam már, annyi ilyen történetet hallottam. (Az édesapám például 44-45-ben francia fogságban volt, onnan jött haza alig 40 kilósan – az 1,80-as magasságához –, és folyton a fogságot emlegette, arról mesélt, egyre szörnyűbb történeteket, ahogy idősödött. Azt hittük, kezdi kiszínezni a történteket, de lehet, hogy sokáig nem mert az igazán szörnyű dolgokról mesélni.) De az 1914-19-es internálótábor mégis új volt számomra. Legfeljebb egy-egy mondat erejéig hallottam róla, és bele se gondoltam, milyen lehetett.
Nem lehet összehasonlítani egyik lágert a másik lágerrel. Az internálótábort a gulág táborral meg a náci koncentrációs táborokkal. Az utóbbiak kimondva-kimondatlanul a foglyok megsemmisítését célozták, az internálótábor meg „csak” bezárt, elszigetelt, megalázott, megnyomorított, kiközösített, ellenségként kezelte foglyait. És ha a nyomorúságos körülményekbe, éhségbe, mocsokba, járványokba, az orvosi kezelés megtagadásába a foglyok egy része bele is halt, hát istenem, egy-tíz-száz-ezer ellenséggel kevesebb, hiszen ilyen a háború.
Kuncz Aladár nagyot alkotott A fekete kolostor-ral. Jóformán naplószerűen írta le a történéseket, de ha egyes szám első személyben írt is, mégis képet adott az egészről. Nem önmaga körül forgott. Remek leírásai, jellemábrázolásai alapján szinte megjelentek előttem a fogolytársak, az őrök, a helyszíneket pedig úgy írta le, hogy nemcsak maguk a helyszínek, de az ahhoz kötődő érzései is érzékelhetők voltak. A vár, a Fekete kolostor, a saját ablakmélyedés, a kis toronyszobácska, a várudvar, a rabséták, a szigetek – mind, mind megjelentek a szemem előtt. Az én könyvem egy régi kiadás, amiben művész fogolytársainak rajzai is helyet kaptak, néhány fotóval együtt. Ezek a képek még jobban segítettek abban, hogy elképzeljem a valóságos helyszíneket, a valóságos embereket.
Nem szándékosan, de párhuzamosan olvastam egy gulág tábor túlélő emlékiratával. Így még érzékelhetőbbé váltak ennek a könyvnek az értékei. Kuncz Aladár könyve messze túlmutat a krónikán, a visszaemlékezésen és saját magán is – valódi irodalom.
Mióta elolvastam, úton-útfélen ajánlgattam már mindenkinek. Nektek is ajánlom, olvassátok el. (Azoknak pedig külön is ajánlom, akik azt hiszik, hogy ilyesmi velük aztán sose fordulhatna elő.)

8 hozzászólás
Zsuzsi_Marta P>!
Kuncz Aladár: Fekete kolostor

Mert lélekben az utolsó pillanatig sem adtuk meg magunkat.” (363.oldal)

Napfény, kék ég, kis francia üdülőhelyen töltött pár napos nyaralás, amit egyszer csak viharfelhők, a háború sötét árnya borít be, s a francia nyelv, kultúra és Párizs szerelmeséből, a békés turistából hirtelen gyűlölt ellenség válik, aki iránt érzett düh többéves fogságot szül.

Minden veszélyhelyzetben, legyen az természeti, háborús, vagy járvány, az ember a saját hazájába vágyik, igyekszik vissza, ha éppen külföldön tartózkodik, hiszen a haza jelenti az oltalmat, a biztonságot, ahogy kisgyereknek az édesanyja! Ám ha már nincs mód, lehetőség bármilyen közlekedési eszközzel útra kelni és hazajutni, igazi talajvesztést, kétségbeesést és kilátástalanságot jelent az idegenben rekedteknek. Mélyen átéreztem az író helyzetét, kiszolgáltatottságát, reményvesztettségét!

Az I. világháború alatt, négy és fél évig tartó francia fogságáról szól ez a regény! Amiről korábban – szégyen – nem is hallottam, míg Márai naplójában nem említi (és méltatja), mint éppen aktuális olvasmányát.

Csodálatos mű! Igen, egy tragikus, mélyen megrendítő és nagyon szomorú regényt ilyen kifinomult érzékenységgel megírni igazi írói tehetségre vall! Minden mondatát az élet szépségébe, az emberi jóságba vetett töretlen, szűnni nem akaró hit járja át, igyekezve megtalálni a szépet, ami még megmaradt körülöttük.

A közös sors egy emberré kovácsolta a több száz foglyot, magukat „fekete barát”-ként aposztrofálva, a szolidaritás jelképévé válva. Testvérré vált több nemzet Franciaországban ragadt és rabjává vált képviselője, akik bűne csupán annyi, érdeklődtek, rajongtak az ország, a nyelv, a kultúrája iránt.

Kedves és mélyen megindító Loló kutyus jelenléte, szerepe, aki iránt érzett szeretetük, törődésük az élet egy szép szeletét őrizte meg valamennyiük számára. Ugyanilyen megható motívum a templomban álló kis Szűz Mária szobor szemében az édesanyja megjelenő tekintete.

A bajtársiasság, a remény, a kitartás gyönyörű regénye ez! Kuncz Aladár írói tehetsége megkérdőjelezhetetlen; további műveit is igyekszem megismerni.

Bla IP>!
Kuncz Aladár: Fekete kolostor

Kuncz Aladár Fekete kolostora az első világégés sajátos szemszögből való ábrázolása. Az „internál” ige kifejezés jelentése talán a mai magyar olvasók nagy része előtt ismeretlen is. Jelentése: Politikai okokból megbízhatatlannak tartott személyek, illetve családtagjaik rendőri őrizet alá, és/vagy internálótáborba helyezése. Az I. VH kitörése előtt Franciaországban vendégeskedő hőseink e folyamatnak, azaz a történelemnek esnek áldozatául. Más, „ellenséges” nemzetbeliekkel együtt összegyűjtik őket, s internáló táborba küldik a néhány hete még szeretett vendégként tisztelt, kultúrális követséget, missziót megvalósító tanárokat, művészeket. Ezekben az éles helyzetekben derül ki mindenkiről, milyen magasra sikerült kapaszkodnia az emberség fáradságos-tanulságos lajtorjáján.
Van akiből az „ellenséges” nemzethez való tartozás a helyzettel való visszaélést, gyűlölködést, megalázást, kényúri tombolást vált ki, de szerencsére tapasztalhatók időnként emberséges megnyilvánulások is. A foglyok körülményei változnak, igyekeznek nyomorukban is feltalálni magukat, de vannak, akik a fogság helyett inkább a légiót, s ott az idővel bekövetkező biztos halált választják. Semmilyen mentális segítséget nem kapnak, az idő múlásával helyzetük egyre rosszabb.
Az író belső válsága is tovább mélyül, apja halálhíre is mélyebbre taszítja. Amikor Noirmoutier-t, a „fekete kolostor”-t büntetőtáborrá alakítják, még tovább veti őket sorsuk. Csak az ott kialakult közösség ereje tartja bennük a lelket. S egyszer csak – 5 év után – eljön a háború végével a szabadulás, amit el sem akarnak hinni, de végül a Budapestre érkezéskor az internáltaknak kínált magyar cigaretta jelenti a hazaérkezést.
Noha Kuncz már a fogság idején is készített feljegyzéseket, amelyekből a Nyugat 1920-ban is közölt válogatást, a teljes mű – amelyet hol emlékiratnak, hol regénynek kategorizál a szakirodalom – csak az író halála évében, 1931-ben jelent meg. A mű elsőrangú kritikákat kapott, többek között Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Schöpflin Aladár tollából, és rövidesen angol, francia, olasz és török nyelven is kiadták.
A fogság eseményeinek leírásába portrék, esszék, anekdoták és novellának beillő részek is keverednek. A számos szereplőt felvonultató művet általában a tárgyilagos, egyszerű, szikár hangvétel jellemzi, ugyanakkor találhatók benne szimbolikus értelmű, misztikába hajló látomásos jelenetek is. A pacifista beállítottságú könyv egyben az író lelki átalakulásának története is: a korábban az egyéniséget hirdető irodalmi széplélek az internálás alatt a szenvedés teremtette közösségben találta meg az értéket.
Magam is turistáskodtam Franciaországban. Egyszer családommal töltöttünk egy hetet Montpellier-ben, Arles-ban és a környéken. Nem beszéltük a nyelvet, csak a német és az angol volt „közvetítő”nyelvként a miénk. Nem alakult ki különösebb véleményünk a nagy kulturális múlttal bíró francia népről, ill. képviselőiről e néhány nap alatt. Lenéztek minket „Balkánról érkezőket”, akik még kommunikálni sem tudunk normálisan, azaz franciául. Nagyon is magam elé tudom képzelni az író és társai sanyarú helyzetét és sorsát a mintegy 70 évvel azelőtti háborús években, amit nem változtat meg az Antigone városnegyed szépsége, kulturáltsága sem.
Kuncz Aladár könyve kitűnő kötet. Mindenkinek olvasnia kellene!

RKAti P>!
Kuncz Aladár: Fekete kolostor

Kék a szemem. Mától ez a barna szeműek országa. Elhurcolnak, mert ellenség vagyok.
Egy kolostorban élek. 80x180 cm, ennyi az életterem.
Nem követtem el semmit.
Nem tudom, hogy miért különbek nálam ezek a barna szemű katonák.
Nem tudom, hogy hirtelen miért zúdul rám ennyi gyűlölet, férfiaktól, nőktől, gyerekektől.
…..
Bármikor megtörténhet – mert valaki azt mondja ellenség vagyok.
…..
Őszintén? Nehéz volt ezt a könyvet elolvasni. Elképelni, átérezni nem lehet! Mégis olyan nyomasztó erővel nehezedik rád, hogy néha le kell tenni, el kell feledni …..
Kuncz Aladár gyönyörűen ír, csodálatos tájleírások, emberi jellemzések, egészen különleges. De amikor az érzelmekről ír, az rettenetesen veszélyes. Elszigetelt, de nem magányos és főleg nem reményvesztett.
Hogyan élték túl? Miben tudtak bízni? Egyáltalán mi a csodáért keltek fel reggel?

Egy Carl Rogers idézet jutott eszembe magyarázatként:

“Jól emlékezem rá, hogy gyermekkoromban volt az alagsorban egy krumplisládánk, amelyben a télre eltett burgonyát tároltunk. Ez néhány láb mélységben, egy apró pinceablak alatt helyezkedett el. A feltételek kedvezőtlenek voltak, a burgonya ennek ellenére csírázni kezdett. Sápadt, fehéres csírák törtek elő a gumókból, amelyek egyáltalán nem hasonlítottak azokra az egészséges, zöld kitüremkedésekre, amelyeket olyankor láthatunk, ha a burgonyát tavasszal kiültetjük a talajba. Ám ezek a bánatos, satnya csírák is két-három láb magasba felnőttek, míg csak el nem érték a távoli ablakból beszűrődő fényt. A maguk bizarr, terméketlen növekedésében viszontláthattuk annak az iránnyal rendelkező tendenciának egyfajta kétségbeesett kifejeződését, melyet fentebb leírtam. Növény sohasem lehetett belőlük, sohasem érhettek be, sohasem teljesülhetett a bennük rejlő valódi lehetőség. Mégis a legnyomorúságosabb körülmények között is küzdöttek azért, hogy “váljék belőlük valami”. Az élet sohasem adja fel, még akkor sem, ha virágzásra nincs remény. Amikor olyan betegekkel van dolgom, akinek élete rettenetesen eltorzult, amikor a kórházak félreeső kórtermeibe szorult férfiakkal és asszonyokkal foglalkozom, gyakran eszembe jutnak ezek a burgonyacsírák.” (Rogers, 1980)

Mindezek után talán furán hangzik, ha azt írom, hogy a könyv sajátja a humor is. Volt például egy rész, ahol filozófikus gondolatokat olvashatunk nőkről, férfiakról (érdekes!) a homoszexualitásból kiindulva. Eleve furcsa, hogy ilyen természetességgel ír a homoszexualitásról, hiszen mégiscsak a XX.sz. elején járunk.
Ezt a részt buszon ülve hangosan „mosolyogva”, bár nem teljesen egyetértve olvastam:
„ Valóságos zsenit a nők között nem ismer a világkultúra, s ennek oka is az lehet, hogy a zseni alapja a férfiba tévedt anyaság, ami viszont nőknél lelki bonyodalmat nem okozhat, mert csak természetes.”

3 hozzászólás
Virágszépe>!
Kuncz Aladár: Fekete kolostor

Kuncz Aladár a szabadságát tölti a francia tengerparton, mikor kitör az I. világháború, és abban a pillanatban ellenséggé válik, internálják öt évre. Ennek az időszaknak a regénye a Fekete kolostor. Egymás számára ismeretlen emberek kerülnek kényszerű sorsközösségbe. Realista dokumentum, beszámoló, mégis csupa érzelem minden esemény, ember bemutatása, leírása. A valóságban is elképzelhető, hogy hasonló alkalommal milyen elkeserítő helyzetbe kerülhetne bármelyikünk, egyik pillanatról a másikra, pénz, ruha, élelem nélkül kiszolgáltatva, erőfitogtató politikusok bábujaként egy ismeretlen játék színterén. A Fekete kolostor egy szívszorítóan megrendítő, fájdalmas, humanista regény. Napról napra én is éreztem az íróval együtt a hideget, az éhséget, a vizes kávé, a híg krumplileves ízét, mégis képesek voltak arra, hogy segítséget nyújtsanak egymásnak. Hatásos, érzékletes stílusban megírt történet, amely emléket állít a vele együtt raboskodó többi nációbeli embernek is. Megismerhetjük, hogy melyikük hogyan viszonyul a helyzethez, miképpen alkalmazkodik. Maradandó marad számomra Guillaume őrmester alakja, aki emberséges őrük volt, és ezért vezényelték ki a frontra, vagy a lengyel tehetséges festők akik inkább az idegenlégiót választották a rabság helyett. Az ott készült rajzok, fényképek még inkább emlékezetesebbé tették a regényt.

cinkos>!
Kuncz Aladár: Fekete kolostor

Egy hihetetlen történet száz évvel ezelőttről. Egy rakás frankofil embert évekre bezárnak a franciák az első világháború idején, és nem bánnak velük kesztyűs kézzel. Kuncz Aladár egy csodálatos, elegáns, érzékeny, részletgazdag, meghökkentő és izgalmas regényt írt ebből. Rajongó figyelemmel mutatja be fogolytársait, elképesztő aprólékossággal tárja fel a fogolylét mindennapjait, bajtársiassággal, leleményességgel és sok furcsasággal. Az utolsó száz oldal pedig maga a döbbenet. Babitsék, Kosztolányiék is rajongtak ezért a regényért, ami szerintem abszolút érthető. Nemcsak azért érdekes, mert egy elfelejtett tragédia feldolgozása, illetve az egyik első nagy magyar táborregény, hanem ragyogó stílusa miatt is. Jó, hogy vannak újabb kiadásai is.

Gádorka>!
Kuncz Aladár: Fekete kolostor

Most találkoztam először az íróval. Örülök, hogy elolvastam ezt a regényét. Olyan témát dolgoz fel, amire nem igen gondolunk. Mesterien bemutatja egy véletlenszerűen összegyűjtött ismeretlen emberek sorsának alakulását a kényszerű összezártságban, kiszolgáltatottként. Hogyan tudják elviselni egymás közelségét, a viszontagságokat, a megaláztatást. Hogyan lépnek túl a társadalmi és műveltségi különbségeken. Hogyan tudják emberivé tenni , célokat kitűzve a kényszerű megpróbáltatásokat a túlélésre koncentrálva.
Élményszerű írás. Látom magam előtt az erődöt, a tengerpartot, az egyes embereket, akik összetartanak, barátokká válnak. Felelősek egymásért.
Hézagpótló írás. Nagyon örülök, hogy az író megosztotta velünk sorsát, és gondolatait.

redux>!
Kuncz Aladár: Fekete kolostor

Mindenfajta nacionalizmus kitűnő ellenszere. Érdekes párost alkot Faludy Pokolbeli-jével.

kucséber>!
Kuncz Aladár: Fekete kolostor

…-ezt nem most akartam írni a város közepéből, de ha már fölugrott ez az ablak! Ne vegyük számba az esztétikát, sőt az irodalmi attitűdöket is hanyagoljuk. Nincs előjáratosságom a dolgok hiteles voltában, ezért azt hogy úgy volt megelőlegezem az írónak. Fogolytábor, egy Pilinszky vers prózára szerelve ami éppen annyira tömör és nyers itt ott filozófiai mondanivalóval, lélekrajzokkal, s miként pózol az ember, ha rab, ha férfi szeret férfit, hogyan viszonyulnak egymáshoz a nemzetek és hasonló dolgok. Mindez pedig történik az első Világháború alatt… számomra különösen nagy az értéke a könyvnek, egyrészt mert magam is a franciák között éltem, és egy sejtett de soha be nem váltatott érzést tár föl. Ráadásul a háborút egy olyan helyzetből szemléli ami párját ritkító nem a frontról elhurcolt katonák nyomorát, hanem a Franciaországba került emberek sajátos útját tárja föl egy olyan országban ami olyan nagyon büszke az – egyenlőségre, a szabadságra, és a testvériségre. Egyszerre dokumentál és egyszerre figyeli az embert aki szabadnak született de mindenütt láncokat visel.


Népszerű idézetek

Csabi >!

Barátom a pokoli kazamatában hónapokig nem aludt. Töprengett a világ során. Hogy van az, hogy egyénenként az emberek általában jók, értelmesek, de tömegben minden őrültséget és gonoszságot el lehet velük követtetni?… Tépelődései között, amint írta, rájött a fekete sorsú emberiség jobbulásának nyitjára. Amint kikerül a fogságból, megváltja a világot.

380. oldal

1 hozzászólás
RKAti P>!

Jónak, gyöngédnek, figyelmesnek lenni éppen akkor érdemes, amikor baj van. A szerencsés körülmények között gyakorolt figyelem csupán udvariasság, igazi humanizmussá csaka veszedelmek között válik.

Kapcsolódó szócikkek: humanizmus
Csabi >!

Óriási zsivaj, kiáltozás fogadott az állomás előtti kis téren. A tér s a belényíló utca tömve volt férfiakkal, fekete ruhás asszonyokkal és gyerekekkel. Szidalmak, kövek röpködtek felénk. Aki közel ért, az esernyőjével, botjával felénk vágott. Egészen érthetetlen volt ez a gyűlölet. Hiszen arról volt szó, hogy Párizsban élő és dolgozó embereket, átutazó turistákat hoztak ide, s ez a tömeg olyan gyűlölséggel fogadott bennünket, mintha a harctéren fogtak volna el, vagy kémkedésen csíptek volna rajta.

39. oldal (1995)

Kapcsolódó szócikkek: idegengyűlölet
RKAti P>!

Belém nyilallik a kérdés: mit tettem, hogy egyszerre a megbélyegezettek, a ragályos betegséggel megvertek osztályába kerültem, akitől elhúzódnak az emberek? Ezelőtt tíz héttel én is olyan kiránduló, olyan szabad és független ember voltam, mint ők. Most megaláztak és megbélyegeztek. Úgy szállítanak, mint fegyenceket… Miért? A háború miatt? Hát okvetlenül háborús kényszer az, hogy ártatlan nyaralókat, akiket bizonyára nem a gyűlölet, hanem a rokonszenv hozott az országba, mint betörőket elfogjanak, megalázzák és lefokozzák? Melyik háborús törvény rendeli el, hogy a saját területen vendégként tartózkodó és fegyvertelenül elfogott ellenséget, azonkívül hogy kizárjuk a harcból, egyszersmind megbüntetni, meggyalázni is jogunk van?

RKAti P>!

Töprengett a világ során. Hogy van az, hogy egyénenként az emberek általában jók, értelmesek, de tömegben minden őrültséget és gonoszságot el lehet velük követtetni?

Kapcsolódó szócikkek: világ
ppeva P>!

1914 nyarán, a világháború kitörését megelőző hetekben, kis francia tengeri fürdőn nyaraltam.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: 1914
Norpois>!

Ő már levonta mindennek végső következtetését. Irtózatos gyűlölettel beszélt a polgári társadalomról, amely az egyenjogúságot csak abban tudta keresztülvinni, hogy hazug eszményeiért tízmillió embert egyforma kegyetlenséggel küldött a halálba… Ez a fiatal festő már nem tépelődött, nem gyötrődött olyan fogalmakon, mint haza, nemzet. Elvetett magától mindent, ami a régi világra emlékeztette. Európát olyan gyárnak tekintette, amely, amint azelőtt a cipőt, ruhát, árucikkeket ontotta magából, csak azért, hogy nyerjen, most több mint négy éven át bombát, fegyvert, szenvedést és halált gyártott, hogy nyereségét biztosítsa. Szemében nem volt különbség nemzetek, győzők és legyőzöttek között. Egy egész új világban élt. Ami most volt, arra már visszanézett; nem habozott, nem vitatkozott, nem töprengett, mint mi. Könyörtelenül és hidegen csak ítélkezni tudott…

nodael>!

Rendes játszótársam Horváth cigány lett, aki ugyan cimbalmos volt, de a fogságban megtanult hegedülni. Rossz hegedűjén is úgy tudott kísérni, mintha cimbalmozott volna. Később össze is állított magának elszórt fadarabokból egy xilofont, amelyen még a Rákóczi-indulót is el tudta játszani.

Kapcsolódó szócikkek: cigány · cimbalom · hegedű · Rákóczi-induló · xilofon
Virágszépe>!

Oly jó volna élni, tenni, akarni valamit!…

100. oldal (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1960)

Füles>!

Irtózatos gyülölettel beszélt a polgári társadalomról, amely az egyenjogúságot csak abban bírta keresztülvinni, hogy hazug eszményeiért tízmillió embert egyforma kegyetlenséggel küldött a halálba


Hasonló könyvek címkék alapján

Hunyady Sándor: Családi album
Illyés Gyula: Petőfi Sándor
Robert Merle: Mesterségem a halál
Szabó Magda: Katalin utca / Ókút
Pulszky Terézia: Egy magyar hölgy emlékiratai
Müller Péter: Madárember
Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora
Kincses Elemér: Soha
Passuth László: Édenkert az óceánban
Thury Zsuzsa: Októbertől februárig