Családmesék 94% 34 csillagozás

Egy ideális, szinte tökéletes családi idill rajzolódik ki. Nyilván lehetne ezt elemezgetni – mennyire megszépülnek az emlékek a nosztalgia hatására, sőt, akár odáig is el lehetne menni, hogy ez a nő kodependens kapcsolatban élt a szüleivel, és sosem tudott róluk igazán leszakadni, illetve lázadásnak a szikráját sem látjuk, kritika nélkül át lett véve a szülők értékrendje –, de az igazság az, hogy egyszerűen jólesett olvasni.

Bővebben itt:
https://rudolfpanka.wordpress.com/2022/07/26/kun-erzseb…

Nem emlékszem már rá, csak arra, hogy szerettem. :) Ideje lenne újraolvasnom.

A közepénél kezdtem úgy érezni, hogy ez nagyon tökéletes. Nem hiszem, hogy gonosz vagy irigy lennék, ha nem hiszek a tökéletes emberekben. Aztán egy-két fejezettel később az írónő is ugyanezt érezhette, mikor azt egyszer csak azt írta: jó lenne valami „rosszat”, valami kis emberi gyengeséget találni, mert így nagyon egysíkú.
Ha csak fény van, elvakít, és belefárad a szem. A déli verőfényben sem lehet szép fotókat készíteni. És az édes süteménybe is teszünk egy csöpp sót, az ecetes salátába is egy csöpp cukrot. Kell egy csöpp gyarlóság, hogy a tökéletes ne legyen ember feletti.
Ahogy emberi vonásokat is felfedeztem az egyébként tényleg tündéri lényű szüleiben, attól kezdve közelebb kerültek hozzám. És arra is ráeszméltem: hiszen én is ilyenformán emlékszem vissza. A jó, a szép megmarad, színesedik, kis történetekben kristályosodik ki, akár olyanokban is, amik úgy szóról szóra sose estek meg. Csak az emlékezet „kivonatol” és összevon. A rossz meg jó esetben felülíródik és elhalványodik. Sőt, megértődik. Felnőve az ember másképp kezdi látni a szüleit, szerencsés esetben sokkal több megértéssel. Vagy akár csak annyival, hogy meg tudja vonni a vállát, és mondja: Az VOLT, a most meg VAN. Ez itt az én életem, nekem ebből kell gazdálkodni.
Ez a könyvecske a szeretet tankönyve az alcíme szerint. Ha nem is tankönyv, de iránytű, iránymutató. Hogyan fordítsuk jóra, a szeretet és megértés nyelvére a mindennapi kis, nagy és még nagyobb buktatókat. Sok kis történetben ismertem fel azt, amit magam is teszek, még többen azt, amit tenni szeretnék. Az idealizálás pedig érthető: így látja, szeretné látni a gyerek a tovatűnő szülőket… Ez a könyv végülis nekik állít emléket.
Egy hiányérzetem volt csak: az író személyes életét hiányoltam a könyvből. Mintha nem lett volna saját felnőtt élete, saját családja.
A fejezetek előtt feltett kérdések pedig, amiket a lamentáló kórus tesz fel éppen bajban, betegségben, nehézségben leledző embertársainak, annyira ismerősek! A személyes kedvencem, amit nekem tett fel annyiszor annyi kedves ismerősöm:
Jaj, szegény, hogy bírod??!!
Azt kell bírni mindig, ami van. Különben is, két választás van. Vagy bírom, vagy nem bírom. Nekem az első jobban tetszik.

Kategóriájában számomra az elmúlt 10-15 év legremekebb alkotása. Az élet kesze-kusza ösvényein emberközeli történetek elmesélésével próbál vezetgetni bennünket. Ezek a történetek mindennapiak, bármelyikünk életében, bármikor felbukkanhatnak. Hamar a szívünkig hatolhatnak a „helyzetmegoldásként” megadott kulcsok. A szerző oly nagyszerűen fogalmaz, hogy szavaiból semmi erélyesség, kötelező követendőség nem hallatszik, ő nem állítja, hogy a biztosat tudja, csak mesél és mesél….
2012-ben olvastam egy hasonló jellegű – talán hasonló célból is íródott – könyvet, de míg annak olvasása „fájdalommal” járt, ennek a könyvek ezentúl a kezem közelében lesz a helye. Megérdemli , hogy foglalkozzak vele, hisz ő is foglalkozik velem /velünk/.
Olvassátok!!! Biztos, hogy mindenki rábukkan a lapjai között valami használható „praktikára”.

Erre a könyvre sokkal több csillagot adnék. Rengeteg idézet tudnék kiírni belőle. Akár az önfejlesztő könyvek közé is befér. Csak sokkal jobb, emberközelibb, valóságosabb. Ezt tenném kötelezővé a mai fiataloknak, de úgy mindenkinek. Akinek ott van a polcán vagy szülei-, nagyszülei polcán becsülje meg és olvassa el.
Hogy még is miért gondolom így?
Kölcsön kaptam, barátnőm ajánlotta, neki ez a kedvenc könyve – moly kihívásra. Most már értem. Hasonló gondolkodásúak vagyunk, s néha érezzük nem erre a mai világra vagyunk hivatottak. A könyvben megannyi probléma megtalálható, megannyi szépen felépített élettörténetel, akárcsak mese lenne. S minden problémára van megoldás, csak nem dobálózva, sárba tiporva és átgázolva, depresszióba fetrengve. Egyszerűen csak a szeretet erejével. Van benne minden mese, tréfa, humor, könny, bánat és mégis úgy teszem le, hogy vissza sem akarom adni, nekem ez kell, a közelembe, hogyha olyan dolog ér, csak kézbe vegyem és olvassam. Hogy másképpen is lehet hozzáállni a dolgokhoz. Szépen, szeretettben…
„- A természetes szeretet, az igazi, az milyen?
– Olyan, mint a levegő. Észrevétlen marad, de nem lehet élni nélküle. ”

Egy antikváriumban találtam rá, jó állapotban. Nem tudtam miről szól, de az a borító… már ott tudtam, hogy kincset találtam.
Decemberben olvastam, mivel apró fejezetekből áll, arra gondoltam, hogy adventi kalendáriumot olvasok a szeretetről. Egy szeretettel teli családtörténet, életút, sok öröm, bánat és probléma szeretettel megoldva.
Sok sok idézetet lehetne belőle kiírni, megjegyezni, betartani.

Ez egy olyan könyv, amit nem lehet úgy olvasni, mint egy regényt. Meg-meg kell állni egy-egy történet után, végig gondolni, megmosolyogni, hagyni, hogy leülepedjen és hasson az emberre. Elképzelni az doktor urat és családját, amint idegenként betoppanva, szépen, csendben, a maguk módján belopják magukat a közösség szívébe. Példamutató élettel, és szorgalommal, segítőkészséggel, józan paraszti ésszel, őszintén a közösségre hagyatkozva. Nem marad el az eredmény, a befogadás és a bizalom, amit bizony csak kemény munkával, jó szóval lehet kiérdemelni. A címével ellentétben, ez a történet nem mese, hanem egy csodálatos, példamutató életút bemutatása és hihetetlenül érdekes várostörténet is egyben.

Elbűvölő könyvecske – nem nagy, de elgondolkodtató. .
Kun Erzsébet egykori gyermekkora és szűkebb családja nagyon hasonlított Szabó Magdáéhoz – mindkettőre jellemző a szeretet és játékosság. A tárgyaknak is van lelkük, akár egy kavicsnak is lehet. S az édesanya számára nincs megoldhatatlan probléma, az apa pedig tisztességes marad utolsó leheletéig.
Valaki itt azt írta erről a családról, túl szép, hogy igaz legyen. Én egy az egyben elhiszem, hogy ilyen volt.
Ez a családregény egy olyan családot mutat be, amelynek élete példaképül szolgálhat mindenki számára, mai zilált világunkban is. Ugyanakkor erőt ad, mert azt sugallja, nem szabad feladni, kétségbeesni, hiszen a bajok legyőzhetők, ha összetartunk. Ami a család minden tagjában megvolt, az a humor és a játékosság – rengeteget tanult Kun Erzsébet játszva a családjától, anélkül, hogy észrevette volna, hogy éppen ezt teszi. Így válhatott felnőttként a kvíz nagyasszonyává, akinek A végén minden kiderül és Tojástánc című kötetei az én könyvtáramnak is megbecsült darabjai.
Az írónő akkor írta ezt a regényét, amikor a szülei, férje már nem éltek. Egyedül maradt, családjától mégis olyan tartást és örökséget kapott, hogy nem roppant össze.

Kedves kis anekdota-gyűjtemény. Majdnem minden olyan témát érint, ami mindennapjaink központi része: halálról, gyermeknevelésről, pénzről, mesékről, az első szerelemről, hivatástudatról szólnak az egyes fejezetek, de nem a teljesség igényével soroltam fel. Kislányt nevelő édesanyáknak kötelező olvasmány.

Szép és megható.. Ha szomorú vagyok, kézbe veszem..:)