Megint ​hazavárunk 71 csillagozás

Kun Árpád: Megint hazavárunk

2006 ​októberében egy négytagú család útra kel, hogy egy rozoga Suzukin átszelje Európát: elhagyja Magyarországot, és otthont találjon a „boldog északon”.
Kun Árpád új regényének főszereplő elbeszélőjét rafinált módon Kun Árpádnak hívják. Mégsem életrajzot, hanem igazi szépirodalmat tart a kezében az olvasó. Bár a regény lapjain megelevenedik a soproni gyerekkor, a 2000-es évek magyar közege, az emigráció mindennapjai, a Megint hazavárunk nem csupán egy páneurópai bédekker. Inkább egy magával ragadó, letehetetlen útiköny arról, hogy hogyan tudunk függetlenné válni őseink mintájától úgy, hogy mégis szeretjük őket, arról, hogy hogyan tudjuk magunkat megtalálni a mindennapi teendőinkkben: arról, hogy hogyan tudunk felnőni.
A szerző előző regényéhez, a Boldog északhoz hasonlóan ezt a könyvet is egyfajta hit hatja át: a bizalom abban, hogy az ember szabad akarata megnyilvánulhat abban is, hogy jó és javít.
„Hogy én mennyire vagyok boldog vagy boldogtalan, arra egy… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Magvető, Budapest, 2016
420 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631434149
>!
Magvető, Budapest, 2016
420 oldal · ISBN: 9789631434859

Enciklopédia 1


Kedvencelte 3

Most olvassa 6

Várólistára tette 49

Kívánságlistára tette 37

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Kun Árpád: Megint hazavárunk

Izgatottan vártam ezt a könyvet, mert Kun Boldog Észak-ját a sok vitatható Aegon-díjas közül a kevés vitathatatlannak tartottam* – teljesen új színt vitt a kortárs magyar prózába azzal, hogy tisztán, értelmezhetően elmondott egy történetet. Nem volt benne semmi firlefranc, se posztmodernség, se minimalizmus – csak mentek a szereplők A pontból B pontba, és közben mindenféle érdekes dolog történt velük, és az egész végül ívbe rendeződött. (Ami technikailag ebben az esetben azt jelenti, hogy a végcél, B magasabb komfortérzetű hely, mint az A pont. Ez amúgy a happy end egyik, kiváltképp kacifántos definíciója.) Kis csúsztatással: amíg a mai magyar prózában tömkelegével akadnak olyan könyvek, amit a történet nélküli forma jellemez, addig Kun megteremtette a forma nélküli történetet. A Megint hazavárunk olvasása során viszont időnként tanácstalanul vakargattam a fejem. Mi történt itt? Kun szintet lépett? Eljutott a forma és történet nélküli történethez?

Kun regénye elméletileg egy Kun Árpád nevű emberről szól, aki családostul Norvégiában megy szerencsét próbálni. Ám ebből a vonalból meglepően kevés jut nekünk – igazából egy Kun Árpád nevű linkóci értelmiségi jellemfejlődéséből kapunk ízelítőt. Ami azt eredményezi, hogy sorjáznak a gyermekkori, kamaszkori, fiatal és érett felnőttkori emlékek a sörétet hányó sastól kezdve a gyermek székrekedésének naturális taglalásáig – de olyan eklektikusan, hogy ez a könyv helyenként nem is regénynek, hanem egy regény paródiájának tűnik. Néha rosszmájúan arra gondoltam, hogy ha ugyanezt a szöveget mondjuk Kodály Zoltán írja meg mint önéletrajzot, akkor bravó és hurrá – neki lehet állni megkeresni az életrajz és az életmű között az összefüggéseket. Csakhogy ezt a szöveget „csak” Kun írta – az életrajznak tehát az életműt is pótolnia kell. De vajon pótolja?

Ami miatt mégis, mindennek ellenére tudom ajánlani ezt a könyvet (és tudom ajánlani, amin magam is meglepődtem kicsit), az egyszerűen Kun stílusa, ami ismét olyan tiszta, plasztikus és meghőköltetően őszinte, hogy már önmagában benne tartja az olvasót a szövegben. Itt van ez a Kun, aki jó posztkádári magyar emberként nagy lelki nyugalommal élősködik a társadalmon: a francia szociális rendszert jogtalanul pumpolja, a MÁV-ot átveri, a párizsi plázákból CD-t lop, és eltöri az ujját, hogy megússza a katonaságot. Családja egy tragédia, első felesége elhagyja, normális állása csak időszakosan akad. Szerencsétlen egy fazon, valljuk meg. De még egy ilyen fazon is képes lehet arra, hogy révbe jusson: két gyerekkel és egy (második) asszonnyal befészkelje magát egy fjord tövébe, hogy végül – magyar író legyen belőle. (No azért norvég író nem lett – de még lehet.) Mi ez, ha nem boldog végkifejlet? No jó, nevezzük inkább boldog végkifejlet light-nak, de hát pont ez a lényeg – hogy a kicsit jó néha jobb, mint a nagyon jó. Kényelmesebb.

* Az adott év amúgy (érthető okokból) inkább Borbély Nincstelenek-jétől volt hangos, ám ő tragikus okokból nem kaphatta meg a díjat.

1 hozzászólás
olvasóbarát>!
Kun Árpád: Megint hazavárunk

… meg-megújuló megújulásban…
Legjobban az első kötete tetszett, majd előbb olvastam a harmadikat, ezt a könyvet Ahogyan arról mesélt hogyan él a mindennapokban egyre bővülő családjával kíváncsi lettem rá, hogyan kerültek Norvégiába, egy útikönyvben azt olvasta, hogy megterem ott a sárgabarack is. Ettől már csak egy lépés, hogy Norvégiában diakónus diplomát szerzett feleségével és két kisgyermekükkel autóval elinduljanak a távoli úti cél felé. Érdekesen, szemléletesen beszél egy magyar férfi találkozásáról más kultúrákkal. Közben különböző idősíkokon keresztül megismerkedhetünk a gyerekkorával, tanulmányaival, szerelmeivel, a munkaerőpiacon szerzett tapasztalataival. Kellemes foglalatosság Kun Árpádot olvasni, érdeklődéssel várom a találkozást egy újabb kötettel.
Úgy tűnik a magyar írók kedvenc gyümölcse a sárgabarack, úgy gondolják, hogy ha az megterem akkor esetleg más fontos dolog is. Lénárd Sándor is termesztette a világ végén, Brazíliában.

robinson P>!
Kun Árpád: Megint hazavárunk

Őszinte, néhol nagyon is. Az utazás kalandos képei, és a múlt felidézésé olvasmányos formában.
http://gaboolvas.blogspot.hu/2017/01/megint-hazavarunk.html

abcug I>!
Kun Árpád: Megint hazavárunk

Szép próza. Csöndes életfelmondás. Hol nagyon izgalmas, hol nagyon unalmas. De még ahol unalmas is: nagyon szép. És ahol izgalmas is: túl úriemberes. Nincsen egyetlen pontja, amibe bele lehetne kötni. Mégis: sok. Túlírt. Jó próza. De valahogy nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy sehová sem tart – amikor pedig leírja, hogy nem életírás, akkor kicsit zökken a szekér – mert akkor végképp: mi végre? Olvasói nyegleség mondatja talán velem: jobb érzés lenne, ha akkor nem Kun Árpád lenne a főszereplő.

Goofry>!
Kun Árpád: Megint hazavárunk

Akkor közzétenném a mai billoglásomat: belebamBula.

Amit elsősorban eme írás banális profánsága miatt akasztanék annak saját kezűleg megfúrt fülszövegére. Másfelől pedig a szűken perspektivikus, ám mélyen a horizontba beengedő látómező megléte okán ragasztanám fel közönséges vignettaként a színes borító képesebb felére. Íme, két meglehetősen savanyára sikeredett mondat.
Holott elő tudok húzni magamból pozitív vélekedéseket is. Példának okáért tetszett az epika ismerős közege és a regény struktúrája. Azok az összeérő és egymást erősítő idősíkok, amelyek szinte észrevehetetlenül és fesztelen módon az egyikről a másikra történő általugrások nyomán már-már trambulinként is munkálkodtak a cselekmény fejlődésében. Kár, hogy ez önmagában nem igazán segített felülemelni a történések közönségesen piszlicsáré és triviális voltán. Oké, egyfajta írói teória ez is, és a regény végére átláttam a vonulat ívét ezzel erősbítő alkotói szándékon. Egyre ment. Mert a lényeg, hogy eljött az a pillanat, aminek el kellett jönnie. Rögös volt az út odáig, de csak meglett. :)

spoiler

Végezetül bevallom, hogy azokban a momentumokban, amelyekben magamra kellett ismernem, azt nagyon utáltam. Viszont öröm is van az ürömben: napnál világosabb, hogy ez a könyv nem hagyott hidegen, és végezetül minden kínért kárpótolt. :)

4 hozzászólás
Sheeana>!
Kun Árpád: Megint hazavárunk

A történet egy kicsit szimpla, az északi utazás felvillanó jelenbeli képkockái között vastagon hömpölyögnek a régmúltnak, múltnak, közelmúltnak áramlatai. Feltűnnek a gyermekkor, az ifjúság és a felnőttkor történései. Csetlő-botló, ügyeskedő, kicsit lúzer értelmiségi emberkénk fárasztó egy kicsit, de lehet, hogy megugorja a maga elé tűzött feladatot, hogy minden hozott batyuja ellenére felnőjön a családapai feladatokhoz és megtalálja, ha nem is a boldogságot, de legalább a megelégedett életet.

jeges_varga>!
Kun Árpád: Megint hazavárunk

Boldogságtól ordítani

„Bal felől megnyílt a fasor. Életem egyik fontos elágazásához közeledtem” – kezdi Kun Árpád kissé hatásvadász felütéssel a Megint hazavárunk című regényét. Habár az elbeszélő itt elsősorban a járművezetési vizsgáján megoldandó feladatra koncentrál, e nyitány egyértelműen utal arra a sokkalta jelentősebb változásra is, amellyel a regény főszereplője, bizonyos Kun Árpád néz szembe, amikor Magyarországot elhagyva családjával együtt nekivág Európának.

A jól ismert környezettől eltávolodás mindig mély megrázkódtatással teli élmény, ezért is lehet a kiindulópont, egészen pontosan 2006. szeptember 15., 11 óra 47 perc 15 másodperc, oly éles határvonal, amely a regény főszereplőjének egész addigi életét egyetlen pillanatba egybesűríti. Az elvándorlás, melyet a gazdasági kényszer indukál, gyakorlatilag egyfajta kis halálként értelmezhető, életösszegző folyamatokat indít be a főszereplőben. A változás szemléltetése érdekében Kun a földrajzi határokon átívelő utazással párhuzamosan egy belső utazásra is meghívja az olvasót.

A Megint hazavárunk szövege éppen ezért két rétegben épül egymásra. A felszínen a Norvégiába tartó többnapos autóút apró, viszontagságos és örömhozó életképei kapnak jelentőséget, a felszín alatt pedig az utazás leírását megszakító visszaemlékezések egymáshoz lazán illeszkedő mozaikdarabjaiban rajzolódik ki a főhős korábbi élete. Kun múlt és jelen jelentékeny vagy éppen jelentéktelennek látszó mozzanatait ütközteti egymásnak. Minden egyes jelen idejű tapasztalásból korábban megélt, az elbeszélő szempontjából meghatározó élményeket, víziókat bont ki. A részletek újabb részleteket világítanak meg, amelyek egymásra rendeződve mutatják meg a szereplők sorsának alakulását.

Író és főszereplő névazonosságából adódhatna a következtetés, hogy Kun Árpád a saját történetét írta meg legújabb regényében. A Megint hazavárunk kétségtelenül nagyon személyes hangvételű prózai mű, mégsem dokumentumregény vagy életrajz. A regényvégi jegyzetében maga a szerző határolódik el a kézenfekvő kapcsolódási ponttól: „Nem önéletrajzot írtam, se nem emlékiratot vagy vallomásokat, hanem regényt, ami arra a fikcióra épül, hogy az életemről írok, és amihez a legnagyobb írói szabadsággal használtam fel a legszemélyesebb élményeimet.”

Alakjai ugyan sok szempontból hasonlóságot mutatnak valóságos személyekkel, de a regénybelieket az írói képzelet teremtette újjá. A fikciót a valóság inspirálja, de a kettő nem válik azonossá egymással. Az olvasó bármennyire is szeretne tehát mások magánéletébe belelátni, be kell érnie az író igazságával. Ez az igazság pedig a testi-lelki szenvedések, a szorongások legyőzéséről, az én újrateremtődéséről, az otthon, a haza érzetének átértelmeződéséről, a világban levő helyünk megéléséről szól.

A Megint hazavárunk első ránézésre rendezetlen összevisszaságban, hol mulatságos, hol nyomasztó történéseken keresztül mutatja be a gyerekekkor traumáit, a szeretet nélküli szülő–gyermek kapcsolatot, az apa és a fivér agresszív jelenlétét. Megismerjük a kamaszkor szorongásos emlékeit és az első házasság bukásának krónikáját. Kun a családalapítás örömteli és tragikus momentumait is sorra veszi, eljutva egészen a norvégiai utazás közvetlen előzményéig.

A regénybeli Kun Árpád meglepően idegesítő alak, tele félelemmel, szorongással, hisztivel – nem könnyen engedi magát megszerettetni. Talán az anya és az apa „megtagadása” miatt sem tud szilárd talajt fogni az életében („küzd a gyövőténnyel” – ez a gabonára tekeredő gyom, a szulák, folyton előkerül a gyermekkori emlékekből). Elhagyva Sopront és környékét, egyetemistaként Budapestre költözik. Segélyként tartós élelmiszert és gyógyszert szállítva bejárja Erdélyt, majd Franciaországba költözik. De hazatérése után is ingázik egy éven át (a francia munkaügyi segély végett) Bordeaux és Budapest között, végül családjával Norvégiába indul. A mozgás. a mindenütt-lét és sehova nem tartozás szinte általános életélményévé válik.

Csak a végére világosodik meg, hogy Kun a szövegbe ágyazott idézetekkel, utalásokkal, a saját és másoktól kölcsönzött versekkel meg az emlékezet hektikusságára alapozó sajátos szövegszerkesztési technikával a történetét következetesen átgondolt koncepció szerint építi fel. Prózanyelve rendkívül egyszerű, nyugodt ritmusú, emberközeli, amely ugyanakkor teret enged a belső hang zabolátlanságának.

A regény elbeszélője rendre belefeledkezik a részletekbe, már-már túlontúl őszintén osztja meg gondolatait olyan személyes dolgokról, mint a holdkórosság alapos gyanúja, a impotencia fojtogató réme, a szájpadlásból kiálló fog miatt ódzkodás a csókolózástól. De ugyanezzel az alapossággal részletezi a gyermek székelési problémái miatt a szülőket gyötrő aggodalmat, vagy a párizsi áruházi lopások eufóriáját. Minden piszlicsáré emberi gyarlóság kivesézése, minden túlrészletezés a lélek defektusainak fájdalmas feltárását segíti elő, a hibás szülői mintákkal szakítani igyekvő emberi akaratot mutatja meg, sokszor nem kevés iróniával.

Az egész körmönfont szövegépítkezés végtére is azért van, hogy a félelmeket leküzdve végre lerendezhető legyen minden múltbéli sérelem. A rendezettséget Borival, a második feleséggel megélt szeretetteli kapcsolat egyensúlyozza ki. A megértő társ és a szeretetközösséget családdá nemesítő gyermekek iránti felelősség jelenideje teszi lehetővé, hogy főhősünk végül megérkezzen a saját életébe. S mint egy modern kori Odüsszeusz hazára találjon, erősítve az Ábel Amerikában szállóigévé vált mondatát, miszerint „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” S hogy ez az otthon éppen a „boldog Északon” van, hát nem édes mindegy?

>!
Magvető, Budapest, 2016
420 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631434149
pennac>!
Kun Árpád: Megint hazavárunk

Óriási visszaesés a Boldog északhoz képest. Nagyon kellett volna egy jó szerkesztő, aki alaposan meghúzza a szöveget. Szerintem.


Népszerű idézetek

Ross>!

Olvastam reggeltől estig. Olvasva ettem, olvasva jártam. Ha a boltban, a tanácson, az orvosnál, bárhol várnom kellett, rögtön előkaptam a könyvemet. Hosszú órákat trónoltam a vécénken, aminek a helyén hajdan az itt fürdő apácák oltára állt, és ahol most a szarszag kábító hatású ambróziává nemesült, ami a szellememet segítette a szárnyalásban. Amikor az anyám egyre hangosabb dörgedelmeire végre felemelkedtem az ülőke deszkájáról, a zsibbadástól nem éreztem a lábaimat, úgy imbolyogtam rajtuk, mintha két alám csatolt durungon egyensúlyoznék, amik pár perc múlva apró szúrásokkal jelezték, hogy mégis hozzám tartoznak.
Úgy éreztem, hogy a mindennapjaim csak halvány visszfényei annak a teljesebb életnek, amely a könyvek által tárul ki előttem. Minden perc, amit nem olvasással töltöttem, elfecsérelt idő volt, maga a sivárság.

246. oldal

robinson P>!

Égett bennünk a vágy, hogy minden olyat, ami nekünk élmény volt gyerekként, megosszunk a gyerekeinkkel.

226. oldal

robinson P>!

Ahogy a japán császártól annak idején, ugyanúgy Hiller Istvántól se jött válasz soha.

86. oldal

1 hozzászólás
robinson P>!

A szorongás öntudatra ébresztett. Úgy éreztem, mintha korábban naiv együgyűséggel szemléltem volna a világot.

251. oldal

robinson P>!

– Ez a sok kaland megérne egy útinaplót. Nem gondolod?
– Autót vezetek és szoptatok egész nap. Egy harmadik dolog már nem fér bele, azt hiszem.

148. oldal

Goofry>!

Leginkább állatoknál figyeltem meg, hogy miközben cselekszenek, mintegy
elmerülnek önmagukban: teljes egészében azonosak lesznek saját lényegükkel.
Ugyanezt az öntudattal rendelkező embereknél ritkábban vettem észre, csak a
szerelem és a barátság csúcsain, az önfelejtés meghitt pillanataiban. Most megrendülve láttam, hogy Mihály teljesen kitölti saját körvonalait, tökéletesen önmaga. Harsány kacagásom az efölötti megrendülésből fakadt –

374. oldal

robinson P>!

Kényszeresen elképzelem, amint finom kis szerszámaimmal tökéletes műremekké kalapálom, fúrom-faragom, csiszolom nyomorult kis boldogtalanságomat. Ezen mosolyognom kellett.

410. oldal

Goofry>!

De az már tényleg a húsz évvel korábbi múlthoz tartozott. Ahhoz a múlthoz, amelynek a kiterjedését most egyszerre mégis benne éreztem a nézésemben.

327. oldal

robinson P>!

Az oslói barack híre számomra az újdonság erejével hatott.

234. oldal

fióka>!

Szilaj romantikával apátlan-anyátlan árvának képzeltem magam. Árvaságomnak külön bukét adott, hogy egyedül én tudtam róla.

271. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Annie Ernaux: Lánytörténet
Annie Ernaux: Az esemény
Karl Ove Knausgård: Játék
Bartók Imre: Lovak a folyóban
Bret Easton Ellis: Holdpark
Tóth Ágnes: Pokol az emeleten
Kristin Hannah: Szentjánosbogár lányok
Tóth Olga: Csupasz nyulak
Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
Sarra Manning: Londonból szeretettel