„Elképzelésünk nagyjából az volt – írják a bevezetőben a kötet szerkesztői –, hogy a 'kísérletező költészetnek' Európában lényegében már az utóbbi két évtizedben polgárjogot nyert alakzataihoz viszonyítva legalább annyit próbáljunk szemléltetni, miben és hogyan halad együtt a legújabb költők lírai gondolkodása a jellegadó áramlatokkal.”
De az itt felsorakozó, legfiatalabb költők versei a szó „hagyományos” értelmében tulajdonképpen nem tartoznak az avantgarde költészet körébe. „Ha szabad így mondanunk – mutatnak rá a szerkesztők –, inkább valami visszafogott ironizáltság, önkisebbítés, csöndes understatement uralkodik itt, mintsem az avantgarde lázadóbb, radikálisabb, mindent újraértelmezni akaró lendülete.” (Ami azt is jelenti, hogy a „költői” és a „prózaírói” szemlélet és magatartás közötti hagyományos távolság csökkenőben van.)
De formai vonatkozásban is mértéktartóbb ez a legfiatalabb lírikus nemzedék európai kortársainál, közvetlen elődeinél. Ott a bonyolult… (tovább)
„Elképzelésünk nagyjából az volt – írják a bevezetőben a kötet szerkesztői –, hogy a 'kísérletező költészetnek' Európában lényegében már az utóbbi két évtizedben polgárjogot nyert alakzataihoz viszonyítva legalább annyit próbáljunk szemléltetni, miben és hogyan halad együtt a legújabb költők lírai gondolkodása a jellegadó áramlatokkal.”
De az itt felsorakozó, legfiatalabb költők versei a szó „hagyományos” értelmében tulajdonképpen nem tartoznak az avantgarde költészet körébe. „Ha szabad így mondanunk – mutatnak rá a szerkesztők –, inkább valami visszafogott ironizáltság, önkisebbítés, csöndes understatement uralkodik itt, mintsem az avantgarde lázadóbb, radikálisabb, mindent újraértelmezni akaró lendülete.” (Ami azt is jelenti, hogy a „költői” és a „prózaírói” szemlélet és magatartás közötti hagyományos távolság csökkenőben van.)
De formai vonatkozásban is mértéktartóbb ez a legfiatalabb lírikus nemzedék európai kortársainál, közvetlen elődeinél. Ott a bonyolult (nemcsak szóbeli) előadhatóság, az akusztikus versek, gépversek, kibernetikai alkotások jelzik azokat a határokat, amelyek között újra kell gondolnunk a költészet mibenlétét. Antológiánk költői ritkán követik ezeket a szélsőséges formákat, de a vers határainak radikális újraértelmezését ők is elodázhatatlannak érzik.
Valószínű, hogy e versek horgán fennakad majd a mai európai költészet színképét kevésbé ismerő vagy az efféle kísérletezéseket az „értelem” nevében eleve visszautasító olvasó. De érdemes meggondolnia, hogy az „értelem” a költészetben nem az egyedüli iránytű, s még az sem biztos, hogy a verset mindig (racionálisan) meg lehet, meg kell érteni, vagy csak megérteni kell. A kötet egyik költője pl. mintegy használati utasításként ezt írta versei alá: „A következő két vers az értelemszerűen olvasó szem számára üres szöveg, az érzékien olvasó szem számára partitúra, de csak a mormoló, felpattanó, ritmikusan tagoló száj és zenei fül számára költemény.” (Ezzel nyilvánvalóan a zenéhez közeledik a költő, a költemény.)
Az antológia „verseinek” egy részét pedig nemcsak olvasni, hanem – mint a képzőművészeti alkotásokat – nézni kell. Közülük a fotó–szöveg montázsok egyike-másika vélhetően felborzolja majd némely olvasóinak erkölcsi érzékét, ízlését. Akiknek azonban azt is figyelembe kell venniök, hogy ezek a fiatal költők nem a kor- és sorstársaikról táplált illúziókat, hanem életük, külső és belső világuk valóságos képét próbálják felmutatni maguknak és olvasóiknak.
És persze játék ez is, játék a – nem mindig szívderítő – valósággal. A költők, minden komolyságuk mellett, játszanak, szavakkal, formákkal, szétszedve, majd új és új alakzatba összerakva a vers alkotórészeit. De úgy gondolják, ez a játék nem öncélú: komolyan veszik.