A ​valóság édessége 3 csillagozás

„Budapesten ​születtem, 1951. április 26-án. A Szondy utcában, ahol lakom, romantikus a táj, az egyirányú úttestet gyalogjárdák övezik. Most tataroznak a környéken, szépül a város, és jó nagy zörejt kelt mindenki. Az óvodában én még zakatoltam, erre jól emlékszem. Amikor kisfiú voltam, a Fradi-kölyökben fociztam, szép volt, hatalmas, eléggé rossz labdákkal folyt az edzés. A tánciskolában angol keringőt tanítottak, a lányok fél fejjel magasabbak voltak nálam, a gimnáziumi házibuliba nyakkendőben mentünk, és nyelvtanórán egyszer leküldtek nyiratkozni. Majdnem véletlenül lettem történelem szakos az egyetemen; féltem ettől, és szabadulni akartam, később jobban érdekelt már a történelem, mint az irodalom. Gyakran belenézek a levélszekrénybe, van-e küldemény. És komoly vagyok, ha nem is vágok fájdalmas képet.”
Kukorelly Endre olyan kifejezőeszközökkel él, amelyeknek látszólag nincsenek értékhatáraik; ekképpen keresi és véli megtalálni a kor hiteles poétikáját. Magától értetődő… (tovább)

„Budapesten ​születtem, 1951. április 26-án. A Szondy utcában, ahol lakom, romantikus a táj, az egyirányú úttestet gyalogjárdák övezik. Most tataroznak a környéken, szépül a város, és jó nagy zörejt kelt mindenki. Az óvodában én még zakatoltam, erre jól emlékszem. Amikor kisfiú voltam, a Fradi-kölyökben fociztam, szép volt, hatalmas, eléggé rossz labdákkal folyt az edzés. A tánciskolában angol keringőt tanítottak, a lányok fél fejjel magasabbak voltak nálam, a gimnáziumi házibuliba nyakkendőben mentünk, és nyelvtanórán egyszer leküldtek nyiratkozni. Majdnem véletlenül lettem történelem szakos az egyetemen; féltem ettől, és szabadulni akartam, később jobban érdekelt már a történelem, mint az irodalom. Gyakran belenézek a levélszekrénybe, van-e küldemény. És komoly vagyok, ha nem is vágok fájdalmas képet.”
Kukorelly Endre olyan kifejezőeszközökkel él, amelyeknek látszólag nincsenek értékhatáraik; ekképpen keresi és véli megtalálni a kor hiteles poétikáját. Magától értetődő közlésként hatnak versei: evidenciájuknak; egyszerűségükben, száraz naivitásukban még ügyetleneknek is érezhetők; iróniájuk mintha öntudatlan lenne. Természetesen nincs szó sem ügyetlenségről, sem pedig öntudatlanságról vagy azok keresett jelenlétéről. Sokkal inkább játékosságról és valamilyen mozgalmas bájról, a valóság furcsa édességéről; arról az „ízről”, ami a nyilvánvalóságban van, minden „fűszerezés” nélkül. A kézenfekvő és adódó játékosságot követi Kukorelly Endre versépítkezése és stílusa is; oly módon pátoszmentes, hogy a pátoszellenességet is magába foglalja; ezért hat meghökkentően közvetlennek és természetesnek.