Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Függetlenség sugárút 3 csillagozás
Krystian Apostata már betöltötte a negyvenedik évét, de élete nem fordulóponthoz, hanem a látszólag váratlan, valójában elég logikus véghez érkezett. Vajon akkor is lepereg előtte élete filmje, ha utolsó óráit a repülés rémségeitől megmentő vodkamámorban tölti? Ha a haza nagy művésze, egy dicső varsói dinasztia fontos láncszeme lenne, akkor zuhanás közben talán még eljutna a hősi eposz végére. Íme egy újabb 68-as nemzedék, amelyet már csak a születési éve köt a szupermarketekben reklámozott forradalmak korához. E nemzedéki regénynek két hőse is van, az egyiket belülről, a másikat kívülről látjuk, az egyik élettörténetet sztoikus melankólia, a másikat gyilkos irónia hatja át. Pedig mindketten ugyanonnan indultak, együtt jártak általános iskolába, katolikus fiúgimnáziumba, együtt élhették át az 1989. júniusi választások idején a felnőtté válást és a jogfosztottság végét, de csak az egyikük gondolta úgy, hogy a szabadság mostantól kíméletlen versengésre késztet. A marginalizálódott,… (tovább)
Eredeti megjelenés éve: 2010
Enciklopédia 4
Várólistára tette 1
Kívánságlistára tette 2
Kiemelt értékelések
Nagy hóhányó ez a Krzysiek-Kristóf gyerek… Először az apaföld-jére, aztán meg az anyaföldjére húzta rá a vizes lepedőt.
Nem bírtam ellenállni, és megkukkantottam a lengyel moly-oldalt. Kíváncsi voltam, ki kevésbé sértődős. Hát, a lengyelek. Amit a magyarok kaptak a Turulpörköltben, az kismiska a Függetlenség sugárúthoz képest. A lengyelek nagyrészt mégse sértődtek meg, és nem mondták, hogy húzzon el onnan, ha nem tetszik… Meg hogy hogy jön ő ahhoz…
A könyv elején nem voltam biztos benne, hogy végig is olvasom. Nagyon riasztó volt. A stílus, a szabadszáj, a tabudöntögetés. Az egyharmadánál aztán kezdett beszippantani. És röhögtem rajta, meg elérzékenyültem, és azt éreztem, ilyen kemény csak az tud lenni, aki szereti azt, azokat, akiket kifiguráz.
Igaz, számomra Mokotów nosztalgikus szent hely. Már a térképen, az utcaneveken is el tudok érzékenyülni, az meg, hogy a kedvenc Królikarnia-kastélyom is megjelent a könyvben (igaz, csak egy villanásra, ráadásul Nyúlfarm-palota néven fordítva, brrrr!), külön piros csillagocskákat érdemel. Odaköt ehhez a városrészhez az ifjúságom egy nagyon jelentős darabkája… És én is szomorú leszek a mai Varsótól, egyre csak azt a régit (még Vargáénál is régebbit…) keresem. Ahol ismertem az utcákat, ahol tudtam, melyik villamos honnan hová tart, ahol szerettem azt a lepukkantságában is varázslatosnak látszó várost…
Ha nem lenne ennyire remek szatíra, akkor a gyilkos humorból csak a gyilkos maradna.
Szívesen beírnám ide az utolsó három mondatot. De inkább olvassátok el.
A többi néma csend.
Népszerű idézetek
Krystiannal is megesett, hogy a saját halálára gondolt, a lehetséges időponton töprengett, és várta, de abban a reményben, hogy azzal is úgy lesz, mint Krisztus második eljövetelével, amelyet ugyan kezdettől fogva számon tartanak, de valahogy mégsem történik meg, és az az érzése az embernek, hogy inkább utóbb, mint előbb kerülhet rá sor. Apostata természetesen tudta, hogy meghal, néha még el is gondolkodott azon, hogy mikor és milyen körülmények között jön el a vég. A félelmei és rögeszméi tőzsdéjén hol a keringési zavarok, hol a daganatok árfolyama emelkedett, máskor pedig megint megjelent az autóbaleset vagy a változatosság kedvéért minden szerv aggkori megbetegedése, és végül az agyvérzés mint az apjától kapott genetikai örökség. De alighanem egyik spekulációban sem fordult elő az, hogy légikatasztrófában veszíti életét. Ez persze népszerű paradoxon: a hipochondereket sosem éri olyan betegség, amilyet elképzeltek maguknak, a nők nem ahhoz mennek férjhez, akit megálmodta maguknak, a nyugdíjasok nem annyit nyernek a lottón, mint amennyit terveztek.
206. oldal
Szóval Krystian alapjában véve félénk természetű volt. A kilencvenes évek elején, amikor a bulikon még gyakran szervíroztak vízzel hígított Royal tiszta szeszt, Krystian a leghatározottabban utasította vissza, mert nem akart megvakulni. Egyszer bebaszok, aztán életem végéig nyomorék leszek, ez nem éri meg, így kalkulált. Sosem engedett a hallucinogén gombák kísértésének, nem is annyira az érzékek összezavarodásától, mint inkább a halálos mérgezéstől félt. Egyébként még ártalmatlan őzlábgombát sem evett, mert reszketett a félelemtől, hátha kiderül róla a végén, miután megette, hogy valójában gyilkos galóca. Talán még a csiperkére is bizalmatlanul tekintett.
Aztán belátta, hogy öreg már a kokainhoz és az amfetaminhoz, pedig többször is megkínálták, és el kell ismernie, hogy ez igazán hízelgő volt, hiszen nem olcsók az ilyen ajzószerek. A korral egyre erősödő félelem jól álcázható az érettséggel.
74-75. oldal
Én tisztelem magam, mondta a legmélyebb meggyőződéssel Jakub Fidelis, ez a Fucking Felix Fidelis egyébként is mindig a legmélyebb meggyőződéssel csinált mindent, és pont ezt irigyelte tőle a legjobban Krystian, azt a meggyőződését, hogy bármit is érint, az rögtön arannyá változik. Amit Krystian érint meg, az rendszerint szarrá változik, ezért minden eshetőségre felkészülve próbált már nem érinteni semmit.
299. oldal
Jobban félt a repüléstől, mint Isten haragjától, nyilván azért, mert nem hitt Istenben, mert ha hitt volna, akkor nyilván félt is volna tőle. Mindig irigyelte azokat az embereket, akik hittek Istenben, az ő életük tényleg könnyebb, elég, ha nagyjából betartják a tízparancsolatot, még a tilalmak is összeegyeztethetők valahogy a normális életvitellel a katolicizmus legzseniálisabb találmányának, a gyónás szentségének köszönhetően. Krystian nemcsak karácsonykor és húsvétkor irigyelte az istenfélőket, hanem a hétköznapokon is, különösen most, hogy repülőre szállt.
83. oldal
Sosem kapcsolódott be az állandó vitájukba: Piłsudski marsall magasabb rendű, mint Dmowski, vagy fordítva, ezt már megtárgyalták a gimnáziumban, ők viszont még mindig gyerekes makacsságról árulkodó grimaszokat vágtak, miközben Królewskie sört ittak és Wiarus cigarettát szívtak …
56-57. oldal
Szóval Krystian és Jakub alighanem az egyik förtelmes posztmodern templomban látták utoljára egymást, ahol a lehető legmodernebb temetést tartották. Az utolsó sorban foglaltak helyet, rögtön a kijáratnál, ahogy a Szent Ágostonban szokták annak idején a vallási seregszemléken. Ennek köszönhetően előttük volt minden gyászoló, így nyugodtan utánozhatták a mozdulataikat, őket nem figyelte senki: fölállhattak, amikor a megfelelő szertartásokban járatos gyászolók fölálltak, leültek, amikor a többiek ájtatosan a padra rogytak, letérdeltek és összekulcsolták a kezüket, amikor ezt tették a többiek, és hangtalanul mozgatták a szájukat, a mimikri áldott művészetével álcázva magukat. Már rég elfelejtették ezt az egész pantomimet, elfelejtették az imákat és az énekeket, elvesztették egykori magabiztosságukat és könnyedségüket, már nem mozogtak olyan szabadon a katolikus liturgiában, nem jártak misére, szinte teljesen kiment a fejükből, hogy katolikus gimnáziumot végeztek, ők is megkeresztelt és bérmálkozott lengyelek, akik egykor álmukból fölriasztva is el tudták mondani nemcsak a tízparancsolatot, hanem a hét főbűnt, az egyház öt parancsolatát és a négy sarkalatos erényt is. Később már legföljebb csak apróbb vétségeket és komoly hibákat követtek el. Most kiderült, hogy megint templomba fognak járni, eljött a temetési szezon, búcsúzhatnak a velük egyidősektől, itt a gomba- és a féregszezon, eljutottak a felnőttkornak abba a szakaszába, amikor lassan helyet cserélnek az esküvők és a temetések számai, az igazság büntető keze radírgumit fog az ujjai közé, és újabb meg újabb nevet tüntet el gondosan a száműzöttek listájáról.
313-314. oldal
És Isten?, kérdezte csodálkozva Jakub. Isten nem téma? Az egész kultúra és művészet Isten imádásából ered, vagy a tőle való félelemből, ha nem lenne Isten, nem lenne kultúra és művészet.
Ha nem lenen halál, Isten sem lenne, felelte Krystian, a kultúra és a művészet is a halálból keletkezik, Isten csak derivátum. Az volt az emberiség legnagyobb felfedezése, hogy kitalálta Istent, ez még a tűz és a kerék feltalálásánál, a kutya háziasításánál, a ló megszelídítésénél és az űrrepülésnél is nagyobb. Ha nem találják ki Istent, mindannyian szörnyethalunk a rémülettől a kezdet kezdetén, mondta Krystian.
344. oldal
Nyilván véletlenszerű találkozó volt, mert már régóta nem beszéltek meg összejöveteleket, nem volt rá okuk, elég volt a véletlen, hisz egyáltalán nem vak, ellenkezőleg – túl sokat is lát. Ezért olyan sok a kínos találkozás, a nem szükséges ismeretség és a fölösleges beszélgetés.
199. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak 95% ·
Összehasonlítás - Békés Pál: Csikágó 95% ·
Összehasonlítás - Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások 94% ·
Összehasonlítás - Mary Ann Shaffer – Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság 92% ·
Összehasonlítás - Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie 91% ·
Összehasonlítás - José Saramago: Minden egyes név 91% ·
Összehasonlítás - Colleen Hoover: Hopeless – Reménytelen 91% ·
Összehasonlítás - José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő 90% ·
Összehasonlítás - Julia May Jonas: Vladimir 89% ·
Összehasonlítás - Molnár Anna Lujza: Betli ·
Összehasonlítás