A tavalyi év legnagyobb sikerkönyve, már ami a kortárs magyar szcénát illeti. Ezek szerint velem van valami baj, de nagy. Döntsétek el majd ti a végén, meghajlok ítéletetek előtt (nem muszáj leírni).
A regény öt, jól elhatárolható fejezetre oszlik, ezért vegyük ezeket sorra.
A rövid prológus Amerikában játszódik 1990-ben, és mindössze annyit tudunk meg belőle, hogy egy férfi váratlanul meghal. Nem tudjuk ki ő, és csak majd a regény végén derül ki a személye, de mivel, szerintem semmilyen hatással nincs a többi szereplő életére, sorsára, ezért feleslegesnek gondolom, mind a halálát, mind azt, hogy szerepel a regényben ez a kis prológ. Ez is csak egy mcguffin, amivel rendesen meg van terhelve ez a szöveg.
A második részben (2013) már főszereplőnké, Lente Bálinté a szó. Ez a nem rövid fejezet arról szól, hogy Bálint leutazik szülővárosába, és találkozik pár régi baráttal. 120 oldalt áldozni erre merő pazarlás. Annál is inkább, mert a szöveg tele van felesleges mondatokkal, töltelék bekezdésekkel, amik nem visznek sehová. Ebben a fejezetben látszik meg leginkább a szerkesztői szigor hiánya, vagy legalább is itt üt arcon, mert ez jellemző a későbbiekre is. Mcguffinok töltik meg a sorokat, mint Magda, a barátnő, akivel éppen szakításban van, vagy talán nem, a szomszédok, vagy éppen a bácsi a vonaton. Ami tetszett, az az, ahogyan Bálint és anyjának kapcsolatát leírja, az tényleg hiteles. És a fejezet végén van egy reménykeltő rész, amikor találkozik barátja testvérével és annak haverjaival, akik a politikai túloldalt képviselik, ebből lehetne valami, egy kis társadalomábrázolás, de aztán kiderül, hogy ők is csak mcguffinok, arra szolgálnak, hogy a főhős megtalálhassa a kazettát.
A harmadik rész visszaröpít minket 1986-ba a kazetta révén, és ez a könyv egyetlen igazán érdekes, élvezhető és értékelhető része. Leginkább azért, mert ez a rész nem a semmiről szól, olyan tudásanyagot ad vissza, ami újdonságként hat, felkeltheti egy olvasó érdeklődést. Egy tüdőgondozóban vagyunk, ahol vastüdős betegeket is ápolnak, az ő világuk tényleg ismeretlen, főleg, hogy a betegség megelőzése miatt ma már ez a világ nem létezik.
Szerkezeti szempontból biztonsági játéknak érzem, hogy pont ide lett elhelyezve ez a fejezet. Lehetett volna ez a kezdés, ami azért lett volna szerencsés, mert berántotta volna az olvasót spoiler a regénybe, és nem eleve felbosszantva ér ide. Vagy lehetett volna a legvégén, ezzel a résszel magyarázatot adni mindenre, az egy szép húzás lett volna.
A következő részben újra 2013-ban vagyunk, Lente szülővárosában, és az egész – hosszú – fejezet egy esküvő leírása. Amiből megtudhatjuk, hogy mekkora tahók élnek vidéken. De mind. Azon kívül, hogy az irodalomban az osztálytalálkozón kívül talán az esküvő a legveszélyesebb terep, mert nehéz róla valami igazán érdekeset írni, a legbosszantóbb az, hogy Krusovszky, aki amúgy az egész regényben elszórja establishment ellenes érzéseit, itt semmi mást nem csinál, mint a pesti/vidéki ellentét árkát ássa, exkavátorral. Bocsánat, ha félreértettem volna valamit.
Itt még közbe szúrnám, hogy jó lenne, ha a magyar írók nem néznének annyi pornót, mert már képtelenek megírni egy rendes szexjelenetet, ami nem egy szabvány pornófilm koreográfiáját követi.
Ezt követi a záró fejezet 2017-ben. Ebben sem történik semmi. A fejezet célja kettős: egyrészt az író összefuttatja a szálakat, kiderül, ki halt meg az elején, és ki a névtelen ápoló ’86-ból, hát, nem ért katarzisként a dolog. A másik, hogy fokozott tempóban szólogat be a hatalomnak, de mindezt olyan direkt módon és ügyetlenül teszi, hogy elvi egyetértésem mellett is csak a megváltó véget vártam már. Apropó, vége, Krusovszky ebben a részben is kinyír valakit, ő már a harmadik a könyvben, elég indokolatlan mindegyik, na jó, talán a középsőnek van dramaturgiai szerepe.
Az 1986-os fejezetre építve lehetett volna ez egy jó kis regény, de nem lett, a környező részek csak a semmi habosításai, alig-alig kapcsolódnak a lényeghez, inkább csak egy megviselt idegállapotú értelmiségi sirámai, amiket még akkor sem szeretek, ha a saját fejemben jelennek meg.