Akik ​már nem leszünk sosem 1066 csillagozás

Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Krusovszky Dénes nemzedékének egyik legjelentősebb költője. Első regénye generációkon és országhatárokon átívelő történet.

1990-ben Iowa City határában egy férfi halálos autóbalesetet szenved. 2013-ban egy fiatalember egy veszekedés utáni hajnalon hirtelen felindulásból elindul Budapestről kamaszkora kisvárosa felé. 1986-ban egy tüdőbénult beteg és ápolója egy vidéki szanatóriumban magnóra veszi a férfi vallomását gyerekkora sorsdöntő pillanatáról. 1956. október 26-án egy kisváros forradalmi tüntetése váratlanul pogromba fordul. 2013 nyarán egy lakodalmi éjszaka különös fordulatot vesz, 2017-ben pedig a mozaikkockák mintha összeállni látszanának, még ha a kép, amit kiadnak, nem is feltétlenül az, amire szemlélői számítanak.

Az Akik már nem leszünk sosem nemcsak a személyes és a társadalmi emlékezetről, de a továbbélésről is szól. Hogyan határozzák meg jelenünket a talán nem is ismert múltbeli történetek, és hogyan tudunk velük együtt felelős, szabad felnőtteké válni?

Eredeti megjelenés éve: 2018

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, 2023
540 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631435375
>!
Magvető, Budapest, 2022
540 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435375
>!
Magvető, Budapest, 2021
540 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435375

3 további kiadás


Enciklopédia 27

Szereplők népszerűség szerint

id. Pieter Brueghel · Aszalós (F.) · pultos · törzsvendég · Zoltán

Helyszínek népszerűség szerint

Debrecen · kocsma


Kedvencelte 217

Most olvassa 99

Várólistára tette 648

Kívánságlistára tette 532

Kölcsönkérné 11


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Vilcsek Béla tanár úr mondta egy világirodalom előadáson, hogy minden regény vonatúttal kezdődik. Talán Tolsztojt idézett? Dosztojevszkijt? A google nem segít – egy hasonló tartalmú idézetet találtam Zakály Viktóriától, de szerintem ha valakitől nem kölcsönzött a tanár úr gondolatokat, az pont ő. Mindegy. Ahová ki akarok lyukadni (három helyre is! nem aprózom el): 1.) érdekes, mire emlékszik az ember az előadásokról, amiket hallgatott – az meg aggasztó, hogy gyakorlatilag semmi másra sem 2.) igaz, igaz, a regények zöme objektíve nem egy vonatúttal kezdődik, sőt, ami azt illeti, a legjobb regények még csak nem is a regény elején, hanem jóval a regény előtt kezdődnek, magában az ismeretlenben (bár ott, meglehet, egy vonatúttal, ezt nem tudjuk ellenőrizni) 3.) metaforikus értelemben viszont tényleg a legtöbb regény vonatúttal kezdődik: valamivel, ami – akár egy vonatút – kiragadja a szereplőt abból az élethelyzetből, ahol addig darvadozott vagy épp ellenkezőleg: boldogult, és valami teljesen új közegbe teleportálja. No, ez a könyv objektíve és metaforikus értelemben is egy vonatútból indul ki: Lente Bálint online újságíró márhogy az újság online, ahol dolgozik, nem ő szülőhelye felé zötyög a MÁV segedelmével egy eléggé ramaty éjszaka után, hogy egykori legjobb barátjával találkozzék, és részt vegyenek egy hamisítatlan hajdúvágási esküvőn. És közben – ahogy az lenni szokott – történik a miegymás, a múlt árnyai kilépnek a felejtés ködéből, és többé már semmi sem úgy, mint ahogy, blablabla, blablabla.

No most ebből kindulva ez egy tipikus megmondóregény a – majdnem – harmincas férfiak válságáról, azokról, akik már felfedezték „boldogságérzetük mélységes indokolatlanságát”. Ennek a típusnak a jellegzetessége az elszalasztott lehetőségeken való kesergés, meg az azon való lamentálás, hogy hja, a holnapi nappal megint öregebbek leszünk, és ez már mindig így lesz, megállíthatatlanul. Nem különösebben vonzott a gondolat, hogy ilyesmit olvassak – egész egyszerűen van nekem saját életközepi válságom, minek kéne még a másé is? De a helyzet az, hogy Krusovszkynak mégis sikerült lebilincselnie. Azt hiszem, egyszerűen azért, mert minden (esetleges) hátsó szándékon – az ún. „mondanivalón” – túl a legfőbb célja az marad, hogy elmondjon egy történetet. Mégpedig egy jó történetet. Elbeszélője nem nyíg a világfájdalmairól, hanem cselekszik, megy ide, megy oda, hibákat követ el, de nem belső monológokban fürdeti meg magát, hogy a hibáktól megszabaduljon (egy efféle fürdő amúgy sem alkalmas ilyesmire), hanem részt vesz a történetben: az önreflexió sosem nyomja el nála a tevékenységet. Ezáltal pedig az olvasó sem unatkozik, viszi előre a sztori, érdeklődve lapoz újra és újra, egészen addig, amíg egyszer csak véget ér a könyv. Mi meg csodálkozunk, hogy jé, ötszáznegyven oldal, aztán mégis milyen gyorsan vége lett!

Krusovszkynak sikerült az, ami nagyon kevés magyar írónak: úgy beszélni egzisztenciális problémákról, Magyarországról, Pestről és a vidék saráról, hogy majdnem végig elkerüli a didaktikusság csapdáit. Óvatosan megfogalmazva, de: nagyregényt írt. És nem csak az oldalszámok tekintetében.

33 hozzászólás
Csabi >!
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

A tavalyi év legnagyobb sikerkönyve, már ami a kortárs magyar szcénát illeti. Ezek szerint velem van valami baj, de nagy. Döntsétek el majd ti a végén, meghajlok ítéletetek előtt (nem muszáj leírni).
A regény öt, jól elhatárolható fejezetre oszlik, ezért vegyük ezeket sorra.
A rövid prológus Amerikában játszódik 1990-ben, és mindössze annyit tudunk meg belőle, hogy egy férfi váratlanul meghal. Nem tudjuk ki ő, és csak majd a regény végén derül ki a személye, de mivel, szerintem semmilyen hatással nincs a többi szereplő életére, sorsára, ezért feleslegesnek gondolom, mind a halálát, mind azt, hogy szerepel a regényben ez a kis prológ. Ez is csak egy mcguffin, amivel rendesen meg van terhelve ez a szöveg.

A második részben (2013) már főszereplőnké, Lente Bálinté a szó. Ez a nem rövid fejezet arról szól, hogy Bálint leutazik szülővárosába, és találkozik pár régi baráttal. 120 oldalt áldozni erre merő pazarlás. Annál is inkább, mert a szöveg tele van felesleges mondatokkal, töltelék bekezdésekkel, amik nem visznek sehová. Ebben a fejezetben látszik meg leginkább a szerkesztői szigor hiánya, vagy legalább is itt üt arcon, mert ez jellemző a későbbiekre is. Mcguffinok töltik meg a sorokat, mint Magda, a barátnő, akivel éppen szakításban van, vagy talán nem, a szomszédok, vagy éppen a bácsi a vonaton. Ami tetszett, az az, ahogyan Bálint és anyjának kapcsolatát leírja, az tényleg hiteles. És a fejezet végén van egy reménykeltő rész, amikor találkozik barátja testvérével és annak haverjaival, akik a politikai túloldalt képviselik, ebből lehetne valami, egy kis társadalomábrázolás, de aztán kiderül, hogy ők is csak mcguffinok, arra szolgálnak, hogy a főhős megtalálhassa a kazettát.

A harmadik rész visszaröpít minket 1986-ba a kazetta révén, és ez a könyv egyetlen igazán érdekes, élvezhető és értékelhető része. Leginkább azért, mert ez a rész nem a semmiről szól, olyan tudásanyagot ad vissza, ami újdonságként hat, felkeltheti egy olvasó érdeklődést. Egy tüdőgondozóban vagyunk, ahol vastüdős betegeket is ápolnak, az ő világuk tényleg ismeretlen, főleg, hogy a betegség megelőzése miatt ma már ez a világ nem létezik.
Szerkezeti szempontból biztonsági játéknak érzem, hogy pont ide lett elhelyezve ez a fejezet. Lehetett volna ez a kezdés, ami azért lett volna szerencsés, mert berántotta volna az olvasót spoiler a regénybe, és nem eleve felbosszantva ér ide. Vagy lehetett volna a legvégén, ezzel a résszel magyarázatot adni mindenre, az egy szép húzás lett volna.

A következő részben újra 2013-ban vagyunk, Lente szülővárosában, és az egész – hosszú – fejezet egy esküvő leírása. Amiből megtudhatjuk, hogy mekkora tahók élnek vidéken. De mind. Azon kívül, hogy az irodalomban az osztálytalálkozón kívül talán az esküvő a legveszélyesebb terep, mert nehéz róla valami igazán érdekeset írni, a legbosszantóbb az, hogy Krusovszky, aki amúgy az egész regényben elszórja establishment ellenes érzéseit, itt semmi mást nem csinál, mint a pesti/vidéki ellentét árkát ássa, exkavátorral. Bocsánat, ha félreértettem volna valamit.
Itt még közbe szúrnám, hogy jó lenne, ha a magyar írók nem néznének annyi pornót, mert már képtelenek megírni egy rendes szexjelenetet, ami nem egy szabvány pornófilm koreográfiáját követi.

Ezt követi a záró fejezet 2017-ben. Ebben sem történik semmi. A fejezet célja kettős: egyrészt az író összefuttatja a szálakat, kiderül, ki halt meg az elején, és ki a névtelen ápoló ’86-ból, hát, nem ért katarzisként a dolog. A másik, hogy fokozott tempóban szólogat be a hatalomnak, de mindezt olyan direkt módon és ügyetlenül teszi, hogy elvi egyetértésem mellett is csak a megváltó véget vártam már. Apropó, vége, Krusovszky ebben a részben is kinyír valakit, ő már a harmadik a könyvben, elég indokolatlan mindegyik, na jó, talán a középsőnek van dramaturgiai szerepe.

Az 1986-os fejezetre építve lehetett volna ez egy jó kis regény, de nem lett, a környező részek csak a semmi habosításai, alig-alig kapcsolódnak a lényeghez, inkább csak egy megviselt idegállapotú értelmiségi sirámai, amiket még akkor sem szeretek, ha a saját fejemben jelennek meg.

38 hozzászólás
giggs85>!
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Hogy miért is tartom jó kötetnek az Akik már nem leszünk sosemet? Ennek sok oka van.
Mert egy olyan elbeszélőnk van (húszas évei vége felé járó, a kamaszkorból már rég kinövő, de a felnőtt léttel még érdemben kezdeni nem tudó fiatalember), akinek a problémáit át tudja érezni a lakosság jelentős hányada.
Mert bár elég lassan csordogál a cselekmény, de a hihetetlenül pontos megfigyelések, a gördülékeny leírások, a plasztikusan megformált nyelvezet tesz arról, hogy ez ne is igazán tűnjön föl.
Mert kimondottan életszerű karaktereket kapunk, még akkor is, ha némelyik figura elsőként sablonosként tűnhet is föl.
Mert úgy tud mindenféle heroizmustól megfosztva beszélni egy egyébként ennek ellenére is hősies cselekedetek százait magáénak tudó történelmi kor egyetlen ismeretlen és jelentéktelen eseményéről, hogy ez a kvázi mítoszrombolás nem lesz bántó, nem tapossa sárba senki emlékét, nem akarja felülírni a múltat, csak kontrasztosabban láttatni azt.
Mert úgy tud közvetíteni egy világlátást, hogy ez még akkor sem válik zavaróvá, ha nem feltétlen értünk vele egyet, és úgy tárja az olvasója elé a története főbb tanulságait, vagy inkább gondolkodnivalóit, hogy az nem lesz egy pillanatra sem propaganda és „megmondás” ízű.
Mert a szövegbe ékelődő, 1986-ban játszódó történet, a Dzsinn már önmagában is az utóbbi idők egyik legjobb kisregénye lehetne. És még lehetne sorolni…
Úgyhogy bár az oldalak száma, vagy a lassan csordogáló események miatt még ha kell is némi energia ahhoz, hogy legküzdjük ezt nagyregényt, (ami persze nem tökéletes, de melyik az?) de minden egyes befektetett perc megtérül. Hajrá!

pepege>!
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Krusovszky Dénes korunk egyik legjelentősebb költője. Rengeteg díjat tudhat magáénak, a 2008-as Móricz Zsigmond-ösztöndíjtól kezdve a tavalyi Zelk Zoltán-díjig. Ha jól számolom, eddig négy verses, egy novellás és egy esszékötete jelent meg. Szoktam bőszen hangoztatni, hogy szeretem, ha egy költő kilép a megszokott műfajából és prózaírásra adja a fejét. Eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy általában nagyon szép, lírai mondatok kerekednek ki az efféle kísérletekből. És bár A fiúk országa című novelláskötetével nem voltam maradéktalanul megelégedve, én, a regények szerelmese nagyon vártam, hogy mit tud adni nekem a szerző ezzel a hosszabb lélegzetű írásával.

Nem tudom kellőképpen hangsúlyozni, mennyire elégedett vagyok a könyv fizikai megjelenésével: a kissé vaskos, de nem túl méretes, hanem kifejezetten olvasóbarát méretű kötet borítója is meglehetősen impozáns. A rajta látható, régi időket idéző „polimer” kazetta a történet ismeretében is értelmet nyer, és ugyanez a helyzet a címválasztással is – nem kívánom leleplezni a titkot, de nagyon találó.

Bár én szeretek megdolgozni egy-egy szöveg befogadásáért, előszeretettel sakkozgatok a párhuzamos idősíkokkal, bizonyára akadnak bőven olvasók, akiket inkább megelégedettséggel tölt el, amikor egyfajta útmutatást kaphatnak a szerzőtől. Esetünkben ez részben már a fülszövegben is megtörténik: megtudhatjuk, hogy többféle idő- és térbeli síkon mozognak hőseink, ezen kívül az eligazodást a fejezetcímek utáni évszámok is segítik. Ha rápillantunk a tartalomjegyzékre, rögtön láthatjuk, hogy a Prológus és az első két fejezet rögtön háromféle időben játszódik. Bár a fülszöveg a szálak összefonódását az utolsó fejezetre ígéri, én azért már kezdettől fogva a kapcsolódási pontokat kerestem, ezzel még izgalmasabbá téve az egyébként is lebilincselő olvasmányt.

Főhősünk, Lente Bálint, a fiatal újságíró, aki, ha jól tippelem, a történet kezdetén kb. 27 éves lehet. Gyermekéveit Hajdúvágáson töltötte (ez tulajdonképpen Hajdúnánás, ahol Krusovszky felnőtt), ide tér vissza a regény elején egy volt gimnáziumi osztálytársának esküvőjére. Miután barátnőjével összekaptak, kapóra jön neki, hogy Tuba, a gyerekkori legjobb cimborája meghívja, hogy már a nagy esemény előtt töltsön vele néhány napot Vágáson. A lakodalmon aztán összefut gyermekkori szerelmével, Hárs Julival, akivel megpróbálják a régi dolgaikat tisztába tenni.

Bálint történetének közepére beékelődik egy régi hajdúvágási história, amely a regényt számomra kiemelte a hétköznapi történetek közül. A helybeli tüdőgondozóban (ahol többnyire a Heine-Medin-kórban, azaz járványos gyermekbénulásban szenvedőket ápolták) tölti a napjait évtizedek óta Aszalós – mostanra sajnos többnyire már csak vastüdőben. Amikor hírét veszi, hogy meghalt a bátyja, az utolsó élő rokona, az állapota még inkább súlyosbodik. Úgy érzi, meg kell osztania a titkát valakivel, mielőtt meghal, ezért megkéri az ápolóját, vegye magnóra a történetét, mely súlyos lelki teherként gyötri gyermekkora óta.

Ez a múltban játszódó szakasz a regény kiemelt fejezete, regény a regényben, akár külön is megállná a helyét. Hiába tér el az elbeszélő (a „bálintos” fejezeteknél egyes szám első személy, míg Aszalósé egyes szám harmadik személy), és a történések között is majd’ 20 évnyi különbség van, a szöveg integrálása ettől függetlenül kiválóan sikerült. Ráadásul Aszalós történetszála a csernobili katasztrófa idején játszódik, amely bizonytalanságban tartotta akkoriban az embereket. (Ezt a bizonytalanságot hivatott hangsúlyozni például az a rész, amikor az ápoló munkába menet azt látja, hogy a munkások az óvoda udvaráról a teherautóra lapátolják a homokot, attól tartva, hogy a homok magába gyűjti a sugárzást.)

Az utolsó fejezetben a kérdéseimre a beígért magyarázatokat mind megkaptam, a szerző igazán izgalmasan, aprólékosan fűzte össze a szálakat – még ott is és azzal is, amire igazából nem is számítottam. Érdemes lenne az egészet elölről kezdeni és újraolvasni – az összefüggések ismeretében mindenképpen más élményt nyújtana és talán olyan dolgokra is felfigyelhetnék, amik első olvasásra esetleg elkerülték a figyelmemet.

Krusovszky Dénes remek atmoszférát teremtett, figurái nagyon élethűek, látszik az is, hogy mennyire törekedett a hiteles környezet megteremtésére. Könyve számomra az idei széppróza-termés egyik legjobbja. Tudom, nagyon-nagyon elcsépelt mondat ez, de most tényleg őszintén elmondhatom, hogy „ez a könyv letehetetlen”. Fogadjátok meg a tanácsomat: zárjátok ki a külvilágot, teremtsétek meg hosszabb időre az olvasás nyugalmát, mert ha elkezditek ezt a történetet, hipp-hopp benne ragadtok és nem bírtok tőle szabadulni. Még az utolsó oldal elolvasása és a könyv becsukása után sem…

http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2018-10-30+…

15 hozzászólás
Málnika P>!
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

„Amire nem került sor, amit nem vettem észre, amit túl későn tudtam meg, a maga módján semmivel sem valószerűtlenebb, és semmivel sem kevésbé az enyém, mint amiket eddig az életem részeinek hittem. Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.”

Krusovszky Dénes első regénye az emlékezés, a bennünk rejlő és a kihagyott lehetőségek könyve. Minden egyes szereplőben, ahogy mindannyiunkban, ott a potenciál, amely végül nem tud teljesen kibontakozni, de ugyanúgy szerves része életünknek. A félresiklott életek mellett többek között megjelenik a szocializmus, a zsidóüldözés, a beözönlő menekültek, az embercsempészet, a gyermekbénulás, az országot elhagyó értelmiségiek, a médiafelvásárlások témája, míg a történet igen lassan csörgedezik. A stílus kétségtelenül olvasmányos, valamiért mégsem találtunk egymásra a könyvvel, sőt bevallom, sokszor egyáltalán nem tudtam belehelyezkedni a történetbe, helyenként pedig kifejezetten untatott. A három idősík szálai a regény végére szépen összeérnek, ám így végigolvasva is nagy bajban vagyok, mert még mindig nem tudom eldönteni, hogy a nagy magyar valóságot ábrázolni akaró könyv tulajdonképpen tetszett vagy sem.

7 hozzászólás
vargarockzsolt>!
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

– Olvastad már az Akik már nem leszünk sosem-et?
– Nem, még nem olvastam, de egy ilyen című könyvet nem is olvasnék el, egy kortárs magyar költő írta, biztosan lila, sznob, túlírt regény – diktálják az előítéleteim.
De aztán szerencsére itt van a moly, itt van @marcipáncica, @cseri, @Dr_Benway, @V_Sysy, @olvasóbarát és @Goofry értékelése, akik mind ajánlják, és egy csomó jó dolgot írtak róla.
És aztán nem is bántam meg, hogy az előítéleteim ellenére mégis elolvastam. Igazán szórakoztató könyv volt, nem hibátlan, de összességében szerintem megéri. Ráadásul van benne egy kifejezetten remekmű gyanús kisregény, A dzsinn. Erről áradozni kéne, vagy egy rendkívül alapos elemzést írni. Nem akarok spoilerezni, egyszerűen csak ajánlom!

5 hozzászólás
gesztenye63>!
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Képtelen vagyok konszenzusra jutni,… leginkább önmagammal. Sorolnám csak a kritikai megjegyzéseimet, miközben gyengéden simogatnám a könyv gerincét.
De hát mi is akkor itt a baj? Azt mondhatnám, hogy semmi. …vagy talán csak annyi, hogy túl fiatalok vagyunk még a szerelemhez. Az ifjúság képe ebben a kontextusban pedig abszolúte teoretikus, kifejezetten jelképes értelmű, csak hogy a gondolataimat be tudjam kötni valahogy a valóság szálaiba.
…mert, hogy olyan ez a regény számomra, mint egy izgalmas, csupa vágy, pattanásos kamaszkori szeretkezés. Az egész egy véget nem érő vibrálás, hosszú, de már céltalanná váló ölelkezések, ismeretlen feloldozásra vágyó alhasi görcsök. Nem érezzük még pontosan a múló idő súlyát, a sóhajok jelzését, a pillanatnyi csoda végtelenségét a csillogó szemek villanásában. Pedig ott a szívben a szeretet, a szerelem felülmúlhatatlan érzése, a mélységes, csodálatosan nyomasztó teher, ott a meghalás könnyűségének érzete, a beteljesülés, a megnyugvás könnyed, lágy takarója által ölelve.
De mégsem marad ilyen idilli, tiszta a kép, mert ott feszít közben a lüktető, kínzó vágy is, az állati ösztön, amely űzi-hajtja, magvafakasztáig könyörtelenül dömöcköli a csodálatos mondatokat, hogy gyönyörűségükből, fennkölt szépségükből valami durván materiális, egyszerű, hétköznapi orgazmussal záruljon le ez a – többet-szebbet ígérő – romantikus, kamaszos összefekvés. Csupa kar és láb és ajkak és mellek mindenhol, sokszor még útban vannak, nem találják a helyüket, ezért simogatnak még, ölelnek még, fészkelődnek még, pedig már régen nem ott járunk, fejben, agyban, sőt szívben és lélekben is valahogy már eldőlt ez a csata. Milyen szép is lehetne, ha a zavart gondolatok, a pattanásig feszült idegek azt a parancsot és pont akkor adják ki az izzadó tenyérnek, amit ki kell adnia és amikor arra szükség van…
De hát ettől csodálatos a szerelem. Ezt meg kell élnie, szenvednie, játszania és harcolnia a gyermeklétből felnőtté válni akaró kamasznak. Azonban nem feltétlenül szükséges mindezt végig küzdenie egy regénynek.
(Dr. Veres Pál rovatát olvasták)

És akkor itt ejtem el, a remélem nem túl ízléstelen körítés fonalát és váltok komolyra. Ha valaki mégis megérti, hogy mire is gondoltam a fenti képzavarral, akkor azt is érti, hogy miért hiszem úgy, hogy ez a regény tulajdonképpen egy elpuskázott remekmű lehetősége. Pedig milyen sokat is ki lehetett volna hozni ebből a Heine-Medin-es, zsidózós, ’56-os vidéki zavargásos vonalból, ha Krusovszky erősebben fókuszál erre, ha nem akarja görcsösen, hosszú kitérőkkel, idősíkokat váltva, a mellékszálakra véleményem szerint többször is indokolatlanul hosszú lélegzetet pazarolva, kényszerűen összefuttatni a mellékfolyókat a fősodorba, miközben a valós konfliktus(ok) szálai óhatatlanul árván lengedeznek a mellékes történések kényelmes passzátszelei által lebegtetve.
Mégis kiváló alkotás ez a regény, rendkívül súlyos gondolatokat hordoz, helyenként csodaszép mondatokból épít csillogó irodalmi kastélyokat. Szerkezetében azonban olyan, mint az a bizonyos csodálatos izgi tinédzserkori szex – romantikus, szerteágazó, ösztönből támadó csápokkal ezerfelé burjánzó, de egy falatka határozott céltudatosság teljesebb élményt nyújthatna, végső soron pedig eredményre vezetne.

robinson P>!
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Kedvenc lett.
Nekem ez egy jól megírt, összetett, fontos kérdésekkel foglalkozó mai magyar regény. Számomra Krusovszky regénye az elmúlt 10 év legjobbjai közt van.
https://gaboolvas.blogspot.com/2020/02/akik-mar-nem-les…

balagesh I>!
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Miután az E1-es elbeszélő élethelyzete, életszemlélete a mű elején kiakasztott, majdnem félretettem az egészet. Aztán eléggé összevissza, de nagyon is lelkesen olvastam a részeket.
A dzsinn színpad- vagy tévéjátékképes tökélye evidens volt. De akkor mire fel a többi rész? Talán mert nem egy ’56-os történetről van szó. Tehát hogy nem 1956 a lényeg. Nem az, hogy volt ott egy epizód, amiben majdnem zsidókat koncoltak fel. A történet kortárs, és a társadalmi emlékezetről szól. Ez a regény a múlt szisztematikus elhallgatásáról, az esetleges vallomások eltitkolásáról, a történelem meghamisításának hagyományáról szól. Hogy ezt a hagyományt a fiatal generáció is magáévá tette.
Pedig erre nem lehet jövőt építeni. Így a felelős, szabad felnőtt nem az a 3 ember, aki beáll a nagyon kis létszámú sorba, és viszi tovább a hamisság hagyományát, amelynek nevében immár rengeteg olyan település van, ahol több szobor van, mint gyerek. Sőt több szobor, mint gyerek és orvos és öregápoló együttesen. Szobrok vannak, meg nagyhasú melldöngetők.
A felelősség felvállalása az önismerettel kezdődik. Szembe kell nézni a múlttal. A sajátunkkal, a családéval, meg persze a nagyobb közösségével, amihez tartozunk (legyen az egy kisváros, vagy maga a nemzet).
Az etikai szükségszerűség szempontjából a mű zárása nem túl pozitív. Nem úgy tűnik, hogy a haza alkalmas lenne a szembenézésre. Meg mit is keresnének itt valódi fiatalok, ha egyszer magukat még mindig tüntetően fiatalnak nevezik az 50-60 évnél is idősebbek?! Az igazi fiatalok csak zavarják a nyugalmat, ahogy a fogorvos-pénzes apáét is valójában zavarta a fia.
Irány tehát a Servitengasse!

Bővebben, kicsit máshogyan:
https://konyvelmeny.blog.hu/2018/11/09/krusovszky_denes…

eme>!
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Bajban vagyok. Viszonylag ritkán szoktam olyan könyvekkel találkozni, amelyekről nem nagyon tudom eldönteni, jók-e vagy sem, szeretem-e őket vagy sem. A dzsinn című rész kétségkívül az egyik legerősebb, legjobb próza, amit a tavalyi termésből olvastam, de úgy általában is nagyon megállja a helyét. Könnyű volt belemerülni, Lente Bálint világába visszatérni viszont picit nehezebben ment. Ez utóbbi, a keret, amely szerves részként fűződik (vagy kellene fűződnie) az Aszalós-történethez, valahogy sokkal súlytalanabbnak tűnik a vastüdő nyomása után. Pedig mintha a bénult jelent is egy hatalmas lélegeztető gép pumpája hajtaná, tartaná életben mesterségesen – az átírt, meghamisított, mindenre (múltra, jelenre, jövőre) gyógyírként rámázolt-ráhazudott múlttal együtt. Az ismétlődő vagy nagyon hasonló sorsminták (l. Lente Bálint, Zoli és Aszalós életének nem egy mozzanatát) is arról tanúskodnak, hogy bizony ezer szállal szövődik össze a generációk élete, sorsa, meghatározva az egyén és egész korosztályok útkeresésének irányát, lehetőségeit, és ebben a múlt titkainak/eltitkolt igazságainak (nem feltétlenül csak egyéni szinten történő) őrzése, továbbadása, ennek elmulasztása, az ezért érzett vagy nem érzett felelősségtudat iszonyú nagy szerepet játszik.
Lente Bálint utazása, a rejtéllyel való találkozása, ami köré a cselekmény felépül, egyféle nyomozás, önmaga felé tett utazás, egyszerre térbeli és időbeli, fizikai és lelki-szellemi út, amely módot ad arra, hogy főszereplőnk szembesüljön azzal, ami van (vagy legalábbis, amit úgy hisz, hogy van), azzal ami lehetett volna (meg nem valósulások sorozata), és ami már nem lesz soha. Hogyan viszonyul önmagunkhoz, a valósághoz az, aminek magunkat hisszük? És meg nem valósulásaink? Hogyan néz ki mindez egy tágabb, történelmi-társadalmi, netán metafizikai nézőpontból?
Árnyékok a barlang falán. Árnyékok, akár szoborállító elterelő hadműveletként, akár a valóság feltárására irányuló művészi fantázia leképződéseként manifesztálódnak. Mégsem mindegy melyiket választja az ember.
Krusovszky a tipikus főszereplő és élethelyzet, válságok és problémák vizsgálatát egy kis bölcselettel fűszerezi meg, ami néhol érdekes asszociációkra és gondolatmenetkre is ösztönözheti az olvasót, nem beszélve a számos beépített metaforáról, vissza-visszatérő motívumról, beszélő nevekről ésatöbbi.
spoiler
Mindezt nagyon tudom szeretni, de ugyanakkor néhol nem lehet elsiklani afölött, hogy talán már-már túl kimódolt ez az egész, ahogy a történet szinte tökéletes lekerekítése is. Ráadásul ez a sejtetéses-utalásos játék zavaró kontrasztban van főleg a Lente-szál túlságosan szembetűnő szájbarágósságával, didaktikus és bölcsességekkel tarkított passzusaival. Számomra túl „direktek” ezek az aktuálpolitikának és társadalmunknak odamondó részek, ráadásul eléggé túlírtak, a rengeteg apró, felesleges, legalábbis nekem annak tűnő mozzanat túlzsúfolttá és egy idő után unalmassá teszi őket. Pedig találó lenne a kép, amelyet az elbeszélő Budapestről és vidékről, annak ismerős alakjairól, helyzeteiről, meg az útkereső generációról rajzol. Csak amellett, hogy nem ártott volna kigyomlálni, túl ismerős is, túl gyakran találkozunk a témával az utóbbi időben. És hát valljuk be, Bálint elbeszélése nem képes tartani a dzsinn színvonalát… (Ez utóbbiról külön kellene írni, rajongón és sokat, majd legközelebb, talán.)
Ettől függetlenül nehéz letenni ezt a könyvet, visz, sodor magával a történet, és ki tudja, talán igaza is lehet az elbeszélőnek, ma így kell kimondani, kertelés nélkül a dolgokat. Szájbarágósan, hogy érthető legyen. Hogy ne lehessen szemet hunyni fölöttük, félremagyarázni őket, fehérre festeni a szürkét.
Mindenesetre tegyük be ezt a kazettát a magnóba, és hallgassuk meg.


Népszerű idézetek

Kuszma>!

Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.

539. oldal

20 hozzászólás
Málnika P>!

– Sokszor gondolok arra, hogy én mit csinálhattam volna másképp. Nyilván sok mindent, de hát néha olyan apróságokon múlnak a dolgok. Észre se vesszük őket, ha nem figyelünk. És általában nem figyelünk…

495. oldal, Jövevényfolyók (2017) (Magvető, 2019)

balagesh I>!

[…] a nappaliban még mindannyian bátrak és kritikusak vagyunk, a küszöbön túl viszont, a valóság másfajta fényviszonyai között menthetetlenül beletörődők.

459. oldal

Annamarie P>!

Ahhoz is különleges tehetség kell, hogy valaki úgy tudjon hozzáérni egy másik emberhez, hogy az ne azt érezze nyomban, hogy behatoltak a személyes terébe, megsértették intimitását, önállóságát, önbecsülését.

208. oldal

1 hozzászólás
Annamarie P>!

…hálás voltam, amiért úgy tudunk egymás mellett élni, úgy tudunk minden egyes nap összenézni és továbbsétálni, hogy közben nem muszáj azon erőlködnünk, hogy megértsük egymást.

2 hozzászólás
snowwolf P>!

A részegség néha kopogás nélkül érkezik, és mielőtt észbe kapnál, már ott ül kedvenc foteledben, és otthonosan nyomogatja a gombokat a tévéd távirányítóján.

88. oldal

Kapcsolódó szócikkek: részegség
Goofry>!

Belém hasított, nem először már, de most talán a korábbinál is élesebben, hogy vége van a védettségnek. Egyszer és mindenkorra lefoszlott mindenféle burok, és én magam, bármit is teszek vagy nem teszek, illetve bármit is tesz vagy nem tesz a velem nagyjából egykorúak amőbaszerű halmaza, az már mind valódi döntés lesz, valódi tett, és a felelősséget sem lehet elhárítani többé a fiatalságunkra vagy meggondolatlanságunkra hivatkozva.

308. oldal

olvasóbarát>!

Milyen precízen szedi szét az embert az idő, gondolta az ápoló, és tekintetét végigfuttatta Aszalós valósággal összetöpörödött ábrázatán.

270. oldal

robinson P>!

Soha nem értettem ezt a szemöldökproblémát, hogy bizonyos nők miért tüntetik el ezt a jelentéktelen szőrvonalat ilyen kíméletlenül, és miért biggyesztenek a helyébe egy megmagyarázhatatlan valamit, ami a leginkább egy alkoholos filccel poénból odahúzott csíkra emlékeztet.

128. oldal

1 hozzászólás
Chöpp >!

Elég rég nem néztem már akkor tévét, úgyhogy szinte letaglózott az üresség, ami az esti műsorokból áradt.

104-105. oldal


Említett könyvek


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Kristin Hannah: Szentjánosbogár lányok
Molnár T. Eszter: Hidegkút
Rácz-Stefán Tibor: Nincs hozzád hasonló
Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
Hajdú-Antal Zsuzsanna: Belvárosi srác
Bauer Barbara: Vörös posztó
Kim Holden: Bright Side
D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássalak
Szaniszló Judit: Leli élete
Aly Martinez: A legsötétebb hajnal