Akik ​már nem leszünk sosem 92 csillagozás

Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Krusovszky Dénes nemzedékének egyik legjelentősebb költője. Első regénye generációkon és országhatárokon átívelő történet.

1990-ben Iowa City határában egy férfi halálos autóbalesetet szenved. 2013-ban egy fiatalember egy veszekedés utáni hajnalon hirtelen felindulásból elindul Budapestről kamaszkora kisvárosa felé. 1986-ban egy tüdőbénult beteg és ápolója egy vidéki szanatóriumban magnóra veszi a férfi vallomását gyerekkora sorsdöntő pillanatáról. 1956. október 26-án egy kisváros forradalmi tüntetése váratlanul pogromba fordul. 2013 nyarán egy lakodalmi éjszaka különös fordulatot vesz, 2017-ben pedig a mozaikkockák mintha összeállni látszanának, még ha a kép, amit kiadnak, nem is feltétlenül az, amire szemlélői számítanak.

Az Akik már nem leszünk sosem nemcsak a személyes és a társadalmi emlékezetről, de a továbbélésről is szól. Hogyan határozzák meg jelenünket a talán nem is ismert múltbeli történetek, és hogyan tudunk velük együtt felelős, szabad felnőtteké válni.

Eredeti megjelenés éve: 2018

>!
Magvető, Budapest, 2018
544 oldal · ISBN: 9789631437324
>!
Magvető, Budapest, 2018
540 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435375

Enciklopédia 2


Kedvencelte 18

Most olvassa 31

Várólistára tette 129

Kívánságlistára tette 116

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Vilcsek Béla tanár úr mondta egy világirodalom előadáson, hogy minden regény vonatúttal kezdődik. Talán Tolsztojt idézett? Dosztojevszkijt? A google nem segít – egy hasonló tartalmú idézetet találtam Zakály Viktóriától, de szerintem ha valakitől nem kölcsönzött a tanár úr gondolatokat, az pont ő. Mindegy. Ahová ki akarok lyukadni (három helyre is! nem aprózom el): 1.) érdekes, mire emlékszik az ember az előadásokról, amiket hallgatott – az meg aggasztó, hogy gyakorlatilag semmi másra sem 2.) igaz, igaz, a regények zöme objektíve nem egy vonatúttal kezdődik, sőt, ami azt illeti, a legjobb regények még csak nem is a regény elején, hanem jóval a regény előtt kezdődnek, magában az ismeretlenben (bár ott, meglehet, egy vonatúttal, ezt nem tudjuk ellenőrizni) 3.) metaforikus értelemben viszont tényleg a legtöbb regény vonatúttal kezdődik: valamivel, ami – akár egy vonatút – kiragadja a szereplőt abból az élethelyzetből, ahol addig darvadozott vagy épp ellenkezőleg: boldogult, és valami teljesen új közegbe teleportálja. No, ez a könyv objektíve és metaforikus értelemben is egy vonatútból indul ki: Lente Bálint online újságíró márhogy az újság online, ahol dolgozik, nem ő szülőhelye felé zötyög a MÁV segedelmével egy eléggé ramaty éjszaka után, hogy egykori legjobb barátjával találkozzék, és részt vegyenek egy hamisítatlan hajdúvágási esküvőn. És közben – ahogy az lenni szokott – történik a miegymás, a múlt árnyai kilépnek a felejtés ködéből, és többé már semmi sem úgy, mint ahogy, blablabla, blablabla.

No most ebből kindulva ez egy tipikus megmondóregény a harmincas férfiak életközepi válságáról, azokról, akik már felfedezték „boldogságérzetük mélységes indokolatlanságát”. Ennek a típusnak a jellegzetessége az elszalasztott lehetőségeken való kesergés, meg az azon való lamentálás, hogy hja, a holnapi nappal megint öregebbek leszünk, és ez már mindig így lesz, megállíthatatlanul. Nem különösebben vonzott a gondolat, hogy ilyesmit olvassak – egész egyszerűen van nekem saját életközepi válságom, minek kéne még a másé is? De a helyzet az, hogy Krusovszkynak mégis sikerült lebilincselnie. Azt hiszem, egyszerűen azért, mert minden (esetleges) hátsó szándékon – az ún. „mondanivalón” – túl a legfőbb célja az marad, hogy elmondjon egy történetet. Mégpedig egy jó történetet. Elbeszélője nem nyíg a világfájdalmairól, hanem cselekszik, megy ide, megy oda, hibákat követ el, de nem belső monológokban fürdeti meg magát, hogy a hibáktól megszabaduljon (egy efféle fürdő amúgy sem alkalmas ilyesmire), hanem részt vesz a történetben: az önreflexió sosem nyomja el nála a tevékenységet. Ezáltal pedig az olvasó sem unatkozik, viszi előre a sztori, érdeklődve lapoz újra és újra, egészen addig, amíg egyszer csak véget ér a könyv. Mi meg csodálkozunk, hogy jé, ötszáznegyven oldal, aztán mégis milyen gyorsan vége lett!

Krusovszkynak sikerült az, ami nagyon kevés magyar írónak: úgy beszélni egzisztenciális problémákról, Magyarországról, Pestről és a vidék saráról, hogy majdnem végig elkerüli a didaktikusság csapdáit. Óvatosan megfogalmazva, de: nagyregényt írt. És nem csak az oldalszámok tekintetében.

15 hozzászólás
>!
giggs85 P
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Hogy miért is tartom jó kötetnek az Akik már nem leszünk sosemet? Ennek sok oka van.
Mert egy olyan elbeszélőnk van (húszas évei vége felé járó, a kamaszkorból már rég kinövő, de a felnőtt léttel még érdemben kezdeni nem tudó fiatalember), akinek a problémáit át tudja érezni a lakosság jelentős hányada.
Mert bár elég lassan csordogál a cselekmény, de a hihetetlenül pontos megfigyelések, a gördülékeny leírások, a plasztikusan megformált nyelvezet tesz arról, hogy ez ne is igazán tűnjön föl.
Mert kimondottan életszerű karaktereket kapunk, még akkor is, ha némelyik figura elsőként sablonosként tűnhet is föl.
Mert úgy tud mindenféle heroizmustól megfosztva beszélni egy egyébként ennek ellenére is hősies cselekedetek százait magáénak tudó történelmi kor egyetlen ismeretlen és jelentéktelen eseményéről, hogy ez a kvázi mítoszrombolás nem lesz bántó, nem tapossa sárba senki emlékét, nem akarja felülírni a múltat, csak kontrasztosabban láttatni azt.
Mert úgy tud közvetíteni egy világlátást, hogy ez még akkor sem válik zavaróvá, ha nem feltétlen értünk vele egyet, és úgy tárja az olvasója elé a története főbb tanulságait, vagy inkább gondolkodnivalóit, hogy az nem lesz egy pillanatra sem propaganda és „megmondás” ízű.
Mert a szövegbe ékelődő, 1986-ban játszódó történet, a Dzsinn már önmagában is az utóbbi idők egyik legjobb kisregénye lehetne. És még lehetne sorolni…
Úgyhogy bár az oldalak száma, vagy a lassan csordogáló események miatt még ha kell is némi energia ahhoz, hogy legküzdjük ezt nagyregényt, (ami persze nem tökéletes, de melyik az?) de minden egyes befektetett perc megtérül. Hajrá!

>!
vargarockzsolt P
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

– Olvastad már az Akik már nem leszünk sosem-et?
– Nem, még nem olvastam, de egy ilyen című könyvet nem is olvasnék el, egy kortárs magyar költő írta, biztosan lila, sznob, túlírt regény – diktálják az előítéleteim.
De aztán szerencsére itt van a moly, itt van @marcipáncica, @cseri, @Dr_Benway, @V_Sysy, @olvasóbarát és @Goofry értékelése, akik mind ajánlják, és egy csomó jó dolgot írtak róla.
És aztán nem is bántam meg, hogy az előítéleteim ellenére mégis elolvastam. Igazán szórakoztató könyv volt, nem hibátlan, de összességében szerintem megéri. Ráadásul van benne egy kifejezetten remekmű gyanús kisregény, A dzsinn. Erről áradozni kéne, vagy egy rendkívül alapos elemzést írni. Nem akarok spoilerezni, egyszerűen csak ajánlom!

5 hozzászólás
>!
balagesh P
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Miután az E1-es elbeszélő élethelyzete, életszemlélete a mű elején kiakasztott, majdnem félretettem az egészet. Aztán eléggé összevissza, de nagyon is lelkesen olvastam a részeket.
A dzsinn színpad- vagy tévéjátékképes tökélye evidens volt. De akkor mire fel a többi rész? Talán mert nem egy ’56-os történetről van szó. Tehát hogy nem 1956 a lényeg. Nem az, hogy volt ott egy epizód, amiben majdnem zsidókat koncoltak fel. A történet kortárs, és a társadalmi emlékezetről szól. Ez a regény a múlt szisztematikus elhallgatásáról, az esetleges vallomások eltitkolásáról, a történelem meghamisításának hagyományáról szól. Hogy ezt a hagyományt a fiatal generáció is magáévá tette.
Pedig erre nem lehet jövőt építeni. Így a felelős, szabad felnőtt nem az a 3 ember, aki beáll a nagyon kis létszámú sorba, és viszi tovább a hamisság hagyományát, amelynek nevében immár rengeteg olyan település van, ahol több szobor van, mint gyerek. Sőt több szobor, mint gyerek és orvos és öregápoló együttesen. Szobrok vannak, meg nagyhasú melldöngetők.
A felelősség felvállalása az önismerettel kezdődik. Szembe kell nézni a múlttal. A sajátunkkal, a családéval, meg persze a nagyobb közösségével, amihez tartozunk (legyen az egy kisváros, vagy maga a nemzet).
Az etikai szükségszerűség szempontjából a mű zárása nem túl pozitív. Nem úgy tűnik, hogy a haza alkalmas lenne a szembenézésre. Meg mit is keresnének itt valódi fiatalok, ha egyszer magukat még mindig tüntetően fiatalnak nevezik az 50-60 évnél is idősebbek?! Az igazi fiatalok csak zavarják a nyugalmat, ahogy a fogorvos-pénzes apáét is valójában zavarta a fia.
Irány tehát a Servitengasse!

Bővebben, kicsit máshogyan:
https://konyvelmeny.blog.hu/2018/11/09/krusovszky_denes…

>!
pepege MP
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Krusovszky Dénes korunk egyik legjelentősebb költője. Rengeteg díjat tudhat magáénak, a 2008-as Móricz Zsigmond-ösztöndíjtól kezdve a tavalyi Zelk Zoltán-díjig. Ha jól számolom, eddig négy verses, egy novellás és egy esszékötete jelent meg. Szoktam bőszen hangoztatni, hogy szeretem, ha egy költő kilép a megszokott műfajából és prózaírásra adja a fejét. Eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy általában nagyon szép, lírai mondatok kerekednek ki az efféle kísérletekből. És bár A fiúk országa című novelláskötetével nem voltam maradéktalanul megelégedve, én, a regények szerelmese nagyon vártam, hogy mit tud adni nekem a szerző ezzel a hosszabb lélegzetű írásával.

Nem tudom kellőképpen hangsúlyozni, mennyire elégedett vagyok a könyv fizikai megjelenésével: a kissé vaskos, de nem túl méretes, hanem kifejezetten olvasóbarát méretű kötet borítója is meglehetősen impozáns. A rajta látható, régi időket idéző „polimer” kazetta a történet ismeretében is értelmet nyer, és ugyanez a helyzet a címválasztással is – nem kívánom leleplezni a titkot, de nagyon találó.

Bár én szeretek megdolgozni egy-egy szöveg befogadásáért, előszeretettel sakkozgatok a párhuzamos idősíkokkal, bizonyára akadnak bőven olvasók, akiket inkább megelégedettséggel tölt el, amikor egyfajta útmutatást kaphatnak a szerzőtől. Esetünkben ez részben már a fülszövegben is megtörténik: megtudhatjuk, hogy többféle idő- és térbeli síkon mozognak hőseink, ezen kívül az eligazodást a fejezetcímek utáni évszámok is segítik. Ha rápillantunk a tartalomjegyzékre, rögtön láthatjuk, hogy a Prológus és az első két fejezet rögtön háromféle időben játszódik. Bár a fülszöveg a szálak összefonódását az utolsó fejezetre ígéri, én azért már kezdettől fogva a kapcsolódási pontokat kerestem, ezzel még izgalmasabbá téve az egyébként is lebilincselő olvasmányt.

Főhősünk, Lente Bálint, a fiatal újságíró, aki, ha jól tippelem, a történet kezdetén kb. 27 éves lehet. Gyermekéveit Hajdúvágáson töltötte (ez tulajdonképpen Hajdúnánás, ahol Krusovszky felnőtt), ide tér vissza a regény elején egy volt gimnáziumi osztálytársának esküvőjére. Miután barátnőjével összekaptak, kapóra jön neki, hogy Tuba, a gyerekkori legjobb cimborája meghívja, hogy már a nagy esemény előtt töltsön vele néhány napot Vágáson. A lakodalmon aztán összefut gyermekkori szerelmével, Hárs Julival, akivel megpróbálják a régi dolgaikat tisztába tenni.

Bálint történetének közepére beékelődik egy régi hajdúvágási história, amely a regényt számomra kiemelte a hétköznapi történetek közül. A helybeli tüdőgondozóban (ahol többnyire a Heine-Medin-kórban, azaz járványos gyermekbénulásban szenvedőket ápolták) tölti a napjait évtizedek óta Aszalós – mostanra sajnos többnyire már csak vastüdőben. Amikor hírét veszi, hogy meghalt a bátyja, az utolsó élő rokona, az állapota még inkább súlyosbodik. Úgy érzi, meg kell osztania a titkát valakivel, mielőtt meghal, ezért megkéri az ápolóját, vegye magnóra a történetét, mely súlyos lelki teherként gyötri gyermekkora óta.

Ez a múltban játszódó szakasz a regény kiemelt fejezete, regény a regényben, akár külön is megállná a helyét. Hiába tér el az elbeszélő (a „bálintos” fejezeteknél egyes szám első személy, míg Aszalósé egyes szám harmadik személy), és a történések között is majd’ 20 évnyi különbség van, a szöveg integrálása ettől függetlenül kiválóan sikerült. Ráadásul Aszalós történetszála a csernobili katasztrófa idején játszódik, amely bizonytalanságban tartotta akkoriban az embereket. (Ezt a bizonytalanságot hivatott hangsúlyozni például az a rész, amikor az ápoló munkába menet azt látja, hogy a munkások az óvoda udvaráról a teherautóra lapátolják a homokot, attól tartva, hogy a homok magába gyűjti a sugárzást.)

Az utolsó fejezetben a kérdéseimre a beígért magyarázatokat mind megkaptam, a szerző igazán izgalmasan, aprólékosan fűzte össze a szálakat – még ott is és azzal is, amire igazából nem is számítottam. Érdemes lenne az egészet elölről kezdeni és újraolvasni – az összefüggések ismeretében mindenképpen más élményt nyújtana és talán olyan dolgokra is felfigyelhetnék, amik első olvasásra esetleg elkerülték a figyelmemet.

Krusovszky Dénes remek atmoszférát teremtett, figurái nagyon élethűek, látszik az is, hogy mennyire törekedett a hiteles környezet megteremtésére. Könyve számomra az idei széppróza-termés egyik legjobbja. Tudom, nagyon-nagyon elcsépelt mondat ez, de most tényleg őszintén elmondhatom, hogy „ez a könyv letehetetlen”. Fogadjátok meg a tanácsomat: zárjátok ki a külvilágot, teremtsétek meg hosszabb időre az olvasás nyugalmát, mert ha elkezditek ezt a történetet, hipp-hopp benne ragadtok és nem bírtok tőle szabadulni. Még az utolsó oldal elolvasása és a könyv becsukása után sem…

http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2018-10-30+…

>!
olvasóbarát P
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

… megállíthatatlanul szaporodnak körülöttem a valóság ronda, nagy matrjoska babájának rétegei…”

Új felfedezés a szerző, korábban még semmit nem olvastam tőle, ezzel a kötettel levett a lábamról, jól szerkesztett, az érdeklődésemet végig fenntartó regényt írt. A különböző idősíkokban játszódó történet a Prológus fejezettel kezdődik, ezt követi a főhőssel megismertető, egy korábbi osztálytalálkozó és egy házasságkötés, lakodalom eseményeit felvonultató hosszabb fejezet, Árnyékok a barlang falán, amely a Puha ütközetekben folytatódik majd. Közéjük ékelődik A dzsinn, a kötet legerősebb része, amely a Heine-Medin-kór áldozatairól és ápolóikról szól. Nagyon tetszik a stílus, a szöveg, jó mondatok vannak benne. Nagyon könnyű olvasni, a magánélet és a közélet egymásra hatása jól követhető, megjelennek 1956 eseményei, a vastüdőben élők, a zsidókérdés, a menekültek, a választás utáni állapotok, néhol csak utalásokkal, félmondatokkal és van ahol részletesen kifejtve.
A történet szálainak összeillesztésében főként az utolsó fejezet, Jövevényfolyók segíti az olvasót, de addigra azért már sok darab a helyére kerül, az összefüggések megfejthetőek. Hallatlanul szemléletes, szinte filmszerű ez a történetmesélés, végig úgy éreztem, mintha minden helyszínen ott lettem volna. Ez a kötet főleg Debrecent és környékét helyezi el az irodalmi palettán.

>!
cseri P
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Hát igen, ez most, úgy tűnik, 24 órán belül volt. Magam is túlzásnak érzem, hiszen a jövő hétre prolongáltam ezt a könyvet, de hát basszus. Ezt nem lehetett letenni.
Krusovszky Dénestől elég sokat vártam, tavaly olvastam egy novelláját ebből a könyvből, és akkor már éreztem, hogy szerintem ő nagyon jól ír. Nem tudom, mi a titka, de hihetetlenül élő és valóságos az, amit ír. A szereplők, a párbeszédek, a helyszínek… Egyszerűen olyan, mintha ott lennék, tényleg ilyen vidékről Pestre szakadt értelmiségiként visszamenni, hát igen, ilyen egy vidéki lagzi, és hogy csinálja, hogy leír annyit, hogy áll egy pasin a nyakkendő, és az egy az egyben látom magam előtt azt az embert? :) spoiler De nemcsak ezek a részek voltak izgalmasak, hanem az időben korábban játszódóak, akár az első fejezet, amiben olyan leheletfinoman tudja érzékeltetni a két ember közötti szeretetet, vagy a gondozóban játszódó rész, ami meg, ha azt vesszük, pont azért nagyon érdekes, mert a jelen ismerősségével szemben itt ismeretlen terepen járunk, és hát, tényleg, mintha ott járnánk, látjuk magunk előtt az utolsó mellékszereplőt is… Azt hiszem, hogy elsősorban tényleg ezt a valóságosságát élveztem, mintha moziztam volna. Maga a történet pedig egy felnövéstörténet, ahol a múlttal kell mindenféle – egyéni, családi, történelmi – szinten szembenézni, és ahogyan ezek a szálak egybe vannak sodorva, az mesteri. És ez egy első regény? Elég sokan boldogok lennének, ha tizedikre írnának egy ilyet. :D spoiler

>!
Ezüst P
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

A két jelenkori (vagy legalábbis közelmúltbeli) blokk kicsit nehezen csúszott, szoknom kellett korunk hősét és cimboráit, a maguk túlzott kiszámíthatóságával és talán némileg kiszámítható ábrázolásával. Vétek volna ugyanakkor titkolnom, mennyire lebilincselt a regény: elejétől a végéig érdeklődéssel olvastam, bajosan lehetne ráfogni a műre, hogy nem képes felkelteni az ember kíváncsiságát, majd fenntartani a figyelmét. Azért rögvest hangsúlyoznám, az abszolút favoritom Zoli 1986-os története volt (a könyvesboltban is pont ebből pördült egy részlet a szemem elé, ahogy belelapoztam a kötetbe, és pár sor után már vásárlásra is sarkallt), azt sem bántam volna, ha az egész mű az ő kalandjairól szól. Habként pöndörödtek a tortán a finoman be-becsorgatott, az akkoriban aktuális csernobili balesetre vonatkozó utalások; ezekkel olyan jól sikerült a feszültségteremtés, hogy néhány említés után már kezemről-lábamról folyt a víz, és minden percben azt vártam, mikor kezdenek el alattomban jókora daganatok fejlődni Zoli pajzsmirigyében. (Lám, én is egy ilyen felette pozitív gondolkodású, mindig csupa jót és szépet feltételező, bizakodó olvasó vagyok.) Az izgatottság hasonlóan erős hullámai legközelebb akkor cikáztak át rajtam, amikor Bálint és a kedves papa apránként összeszedett és adagolt információi lassacskán kitöltötték a múlt kirakójában tátongó likakat – minden út Zolihoz vezet, mese nincs. Oldalhajtás címszóval esetleg lehetne a fiúnak saját regénye; igazán megilletné, belőlem meg már a gondolatra is vágyakozó sóhaj szakad fel.

>!
Magvető, Budapest, 2018
540 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631435375
>!
dacecc P
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Eléggé felemás volt nekem Krusovszky könyve. Bizonyos értelemben ez egy remek regény. Nagyon olvastatja magát, fenntartja a figyelmet végig, tartalmaz kifejezetten erős epizódokat, végig működik. Mégis, hiányzik belőle valami, amitől nagy regénynek tarthatnám. Pedig van benne minden, amitől fontos generációs regény lehetne, megfogja a frusztrációt és életérzést, ami miatt átérezhető és aktuálisnak hat. Sehol nem untam, de volt egy fejezet, ami számomra az egész regénynek a csúcsa lett, ahogy villanásnyira lebomlanak a maszkok a szereplők arcairól, kiadják magukat egy óvatlan pillanatban, hogy aztán rémülten húzódjanak vissza védekezőállásuk falai mögé. (Amúgy érdekes, hogy nekem nem a sokak által felhozott fejezet jött be a leginkább.) Szóval nagyon megéri elolvasni. Azonban bennem van az az érzés is, hogy egy hónap múlva már nem nagyon fogok rá emlékezni, jó volt, de nem hatott rám akkora erővel, ezért a 4 csillag.

>!
fióka P
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

A dzsinn mestermű, a könyv többi része pedig azért íródott, hogy legyen keret, amibe belefoglalni A dzsinnt. Mondom én, aztán biztosan nem így van. Annak ellenére, hogy tényleg nem tipikus huszonharmincas férfiak válságregénye, mert nem tipikus, valahol mégis az picit. Gördülékeny és letehetetlen (nekem muszáj volt ugyan, de attól még a meghatározás igaz). Az viszont kifejezetten zavaró, hogy „kicsi a világ!” felkiáltással szekesztődött a kerettörténet. A mozaikoknak nem kell mindig és feltétlenül összeállniuk. Persze, hogy kicsi a világ, főleg akkor, ha az ember Hajdúvágáson (Sepsiszentgyörgyön :D) született, de számomra csalódást okozott a befejezés. Pontosan azért, mert olyan magától értetődő, mert olyannyira ab ovo csakis így történhetett-utóérzése van.
Az én morgolódásomtól eltekintve nagyon is érdemes olvasmány, mert csodás dolog az, amikor költők prózaírásra vetemednek, élő, tapintható, gyönyörű szöveg a végeredmény. Azonkívül megfelelő mennyiségű gondolkodnivalót nyújt egészen sok generációnak. Szívesen ajánlom.

20 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Kuszma P

Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.

539. oldal

20 hozzászólás
>!
balagesh P

a nappaliban még mindannyian bátrak és kritikusak vagyunk, a küszöbön túl viszont, a valóság másfajta fényviszonyai között menthetetlenül beletörődők.

459. oldal

>!
Dr_Benway

Múlt héten kivett egy regényt a könyvtárból, de eddig nem sikerült túl sokat haladnia vele. Lerobbant alakok szerencsétlenkedtek benne egy sárba fúló téesztelepen, egyelőre ennyi jött le belőle, de azért kíváncsi volt rá, hogy végül is történik-e velük valami.

235. oldal

9 hozzászólás
>!
olvasóbarát P

Milyen precízen szedi szét az embert az idő, gondolta az ápoló, és tekintetét végigfuttatta Aszalós valósággal összetöpörödött ábrázatán.

270. oldal

>!
Goofry P

Belém hasított, nem először már, de most talán a korábbinál is élesebben, hogy vége van a védettségnek. Egyszer és mindenkorra lefoszlott mindenféle burok, és én magam, bármit is teszek vagy nem teszek, illetve bármit is tesz vagy nem tesz a velem nagyjából egykorúak amőbaszerű halmaza, az már mind valódi döntés lesz, valódi tett, és a felelősséget sem lehet elhárítani többé a fiatalságunkra vagy meggondolatlanságunkra hivatkozva.

308. oldal

>!
olvasóbarát P

Szerettem a lassan oldódó hajnalokat, az éjszaka makacs ragaszkodását, a kátrányízű levegőt odakint és a lassú, hordalékos kavargást idebent.

21. oldal, Árnyékok a barlang falán

Kapcsolódó szócikkek: hajnal
>!
olvasóbarát P

… megállíthatatlanul szaporodnak körülöttem a valóság ronda, nagy matrjoska babájának rétegei: a koszos fülke, a lerobbant vonat, a viharvert állomás, a kialvatlan város.

31. oldal

>!
Cipőfűző

(…) Nagyanyám kemény kézzel fogott bennünket. Nevelési elveit aszerint rendezte el, amit a világról gondolt…Nem kedveskedett sokat, és igyekezett a fejünkbe verni, hogy az élet se fog. Ebben pedig végül is tökéletesen igaza lett…

192. oldal

>!
fióka P

Majdnem egy évtized eltelt már, mióta Julival szakítottunk. Minden megváltozott közben, egyik helyről a másikra költöztünk, egyik ember ágyából a másikba kúsztunk át, csak azok a dolgok maradtak érintetlenek, amik végképp elmúltak.

108. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Böszörményi Gyula: Nász és téboly
J. Goldenlane: Csillagok szikrái
On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál
Böszörményi Gyula: Lúzer Rádió, Budapest! II.
A. O. Esther: Megbocsátás
Leiner Laura: Valahol
Szabó Magda: Tündér Lala
Leiner Laura: Ég veled
Békés Pál: Csikágó
Raana Raas: Hazatérők