Boldogult ​úrfikoromban 70% 38 csillagozás

Még mindig öt csillagot ér nálam Krúdy utolsó regénye…

…regény a fenét. Ez nem regény, ez egy kétszáz oldalas varázsige. Vagy hat, vagy nem. Énrám hat. Elég régóta. Mást nem tudok tenni, mint megpróbálni elmagyarázni, miért hat.

Majd húsz éve, hogy utoljára olvastam. Akkor ugyanazzal hatott, amivel Jókai: pusztán a stílusával. Semmi másból nem áll, csak szépségből, dinamizmusból, anekdotából meg humorból, és amelynek csak úgy kúsznak-indáznak előre a mondatai, miközben viszik a hátukon az embert. És az a rengeteg evés-ivás. Azok a villásreggelik, pörköltek, péksütemények. Azok a halételek! Azok maradandó nyomot hagynak. Én most jöttem rá, hogy annak a Vájszné-féle halikrás levesnek azóta is keresem az ízét, de még sehol nem találtam olyat, ami ugyanolyan érzetet keltene bennem, mint a leírása. Hát szóval üres hűtővel hozzá ne fogj.

Újraolvasva mással is hat, de azt még nehezebb megragadni.

Részletes értékelés a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/03/20/krudy_gyul…

Csodálatos, mesés remekmű, hamisítatlan Krúdy-stílusban. A történetet maguk az anekdoták, a sztorizgatások adják, közben pedig olyan guszta ételeket esznek, hogy az ember maga is megéhezik. :-D Közben pedig – ahogy a szereplőknek is – talán eszébe jut egy pillanatra a fiatalsága, elmereng azokon a régi dolgokon, amik mára már szép emlékekké váltak.

Szerb Antal azt mondja, Krúdy az „elit” olvasmánya, sosem lesz igazán népszerű. Az elit alatt itt gondolom az olvasók elitjére utal, azokra, akik már tudnak olvasni. Ugyanis Krúdy az az irodalomóri közhely, akinél majd' kétszáz oldalon „nem történik semmi”. Ülnek, isznak vagy esznek, úriemberek, néha nő is van a társaságban, és valamelyikük elkezd beszélni, elmeséli az élete történetét, vagy valamely régi pesti vagy budai kocsmárosról, trafikosról, pincérről, műlovarnőről vagy más ma már szinte teljesen kihalt foglalkozások hőseiről, és beindul a varázslat. Krúdynak vannak olyan mondatai, amelyek többet érnek, mint egy nagy író egész művei, ez is Szerb Tóni véleménye. Szerintem Krúdy is nagy író, de különben igaza van. Megelőzi korát, de nem csak itthon, hanem az egész világon. Évekkel később jött csak a fonalvesztésben és a „semmi sem történik”-ben mester Woolf, Joyce és még páran, akiket ma a legnagyobbak között tartunk számon.

Krúdy a nosztalgia írója, de csak ennyiben hasonlít Proustra. Gyula bácsi egy sosemvolt Magyarországra emlékezik, amely talán csak Jókai és Mikszáth regényeiben létezett – és persze Krúdynál. De van valami több is benne, mint a „régi szép idők” iránti pátosz és a jelen szánalommal való figyelése: folyamatosan tanít minket, hogyan kell élni, minden mondatával valami újat mond, amiről valószínűleg még nem tudtunk eddig, legyen szó az arcon feltűnő pattanások helyes eltüntetési módjáról, vagy arról, hogyan kell meghalni, vagy pedig a nőkkel való bánásmód bonyolult és szövevényes művészetéről.

Végső soron itt is erről van szó, nagyjából így lehetne leírni a történet velejét: két felvidéki fiatal meg egy középkorú pesti úriember beülnek a Bécs városához címzett fogadóba, ott isznak, esznek, beszélgetnek, és hallgatják a megszámlálhatatlan többi vendég beszélgetését, néha vitáját. Szinte minden szereplője feledhetetlen karakter, Krúdy egyik utolsó regényében még magához képest is nagyot alkotott. Érdemes elolvasni, ha jól forgatjuk, megtanulhatunk belőle élni is, és olvasni is.

Felvidék- és kocsmatanulmány – eleinte nagyon szórakoztatóan, de hamarosan belefáradtam. Akkor pihentettem egy-egy napig, és amikor újra elkezdtem, megint élveztem, két fejezetig. Nagyon részletes, nagyon leíró, nagyon anekdotázó, de ettől lesz néhány oldal után fárasztó. Sebaj, most már tudom, hogy nekem Krudyt sok részletben kell olvasnom. (Viszont azok az ételek… az a velős csont… az a húsleves. kakasfejjel, csirkenyakkal…az a halászlé…, hát nem éhesen kell olvasni…)

Különleges élmény egy 90 éves könyvet kézbe venni, olvasni. A minősége kifogástalan, a kötés nagyon egyben van, tisztelet az egykori mestereknek, akik készítették. Valószínűleg a korábbi tulajdonosai is vigyáztak rá, én is így teszek.
A regény története néhány mondatban leírható, de nem ezen van a lényeg, hanem a csapongó és páratlanul hangulatos mesélésen. A „Bécs városához” címzett vendéglőben Krúdy kedves ködlovagjai gyűlnek össze, hogy egyenek-igyanak, és közben sztorizzanak „boldogult úrfikoruk” Pestjéről. Arról a világról, amely a történet jelenében, az 1920-as évek elején már csak a szereplők emlékeiben él. Ott azonban még szebbé válik, és ideig-óráig még a felejteni vágyott valóságot is képes a vendéglő falain kívül tartani. Ez a varázs az olvasót is megérintheti, igazi téli olvasmány.

Dagályosan elmesélt történet arról, hogyan töltsünk el egy egész napot egy kocsmában. Jóval többet tudok már sörről, mindenféle szőrzetről, pálinkáról, használt fogpiszkálók tartókba visszadugdosásáról és úgy általában a helyes fogpiszkálásról, mint valaha vágytam tudni.

Hát… meg vett kilóra. Nem mindennapi utazáson vagyok túl. Az elmúlt fél évem azzal telt, hogy közel száz „gyomornovellát” elolvastam az öregtől, miközben éjt nappallá téve szorgosan kutattam óbudai, és egyéb pesti vendéglőkben azokat az étkeket, amelyek rendre felbukkannak Krúdy írásaiban, nem győztem feljavítani az ott található leveseket egy kis szárított paprikával, amit elővéve zsebemből a pincérek legnagyobb megrökönyödésére belemetéltem azokba, hogy legjobb ízüket előcsalogassam. Füles pohárból követeltem a sert, és elismerően bólintottam, ahol a kockás abrosz mellett találtam bors és paprikamalmot.

Időközben eljutottam eme regényéhez is, – kisregény? – amit mindenki úgy emleget, mint a gyomornovellák ékköve. Nosza ide vele. És igazság szerint egyet is értek vele meg nem is. Mert csak helyenként jönnek elő ezek az ízes leírások – amiket úgy vettem észre sokan nem tolerálnak, hát el nem tudom képzelni miért. Ki tudna még ilyen líraian beszélni egy pájsliról :D Viszont Krúdy ezúttal nagyon messziről indít, ami az egész regény alatt zavart a későbbiekben, de olyannyira hogy majdnem két csillagot biggyesztettem rá.

Ugyanis a Margit-szigeten kezdődik a regény, a jól ismert szállodában valamikor télen, és annyira hangulatos volt az egész – mondhatnók már Krúdytól megszokva –, hogy egész végig azon agyaltam, ezt ugyan miért nem filmesítette meg még senki? Elvégre nem kellene hozzá sok pénz, lényegében két helyszínen játszódik az egész, és egy igazi hangulat, látványfilmet lehetne belőle készíteni, ami az elvágyódást, nosztalgiát élteti, hogy mennyire benne volt ez az emberkben már száz éve is. Egész egyszerűen nem tudják élvezni a jelent, folyton arról beszélnek, régen minden jobb volt.

Inkább az a probléma, vajon van-e ilyen rendezőnk, aki képes lenne ezt visszaadni, mert egy Terry Gilliam kéne hozzá, aki álomjeleneteket, meg flashbackeket egymásba építene. Borzasztó nagy potenciál van Krúdy írásában, szinte a szemem előtt van az egész. Ahogy szereplőink felidézik a különféle helyeket, embereket. Aztán egyszer csak felkerekednek, – egész máshova tartván – és beugranak a Bécs Városához címzett vendéglőbe. Azután ottragadnak, és itt borul az egész.

De olyannyira, hogy a megismert, és vélelmezett főhősökről kiderül, hogy csak azért kellettek, hogy eljussunk a vendéglőbe, ahol egy egész seregnyi különféle, érdekes, vagy érdekesnek vélt figura gyűlik össze, és mindegyik hoz egy kis történetet, amit aztán el is mesél. Úgyhogy a történet „főhősei” teljesen a háttérbe szorulnak, néha éppen csak megemlítődnek egy mondat erejéig, hogy még ott vannak, nem mentek el, de a fő hangsúly nem rajtuk van, itt ha van főszereplő, az maga a vendéglő – ahol egyébként furcsa módon a napot és nem az éjszakát töltik, mint manapság, és a tíz fejezet során történnek dolgok.

Emiatt a hektikusság miatt azonban egyre inkább kedvemet vesztettem, mert valljuk be, a legtöbbnek se füle, se farka – pl a borbély története meglehetősen groteszk. Tíz fejezet, nagyjából egységesen elosztva, a hagymázas történetek csapongnak jobbra, balra. És 120%-on pörög a nosztalgia, ami még úgyis átjön, hogy ezen emberek nosztalgiája, érthető módon nem lehet a mai emberé. Aztán meg vége szakad és akkor megtörténik a csoda.

Kapunk ugyanis egy két oldalas VÉGSZÓT ami olyan mint egy kirakós utolsó hiányzó eleme, és hirtelen minden értelmet nyer, Krúdy elvarrja ügyesen a szálakat, csomó kérdést megválaszol, mindent ami felmerült az olvasóban, hogy ezt miért, azt miért. Így utólag kicsit mérges is vagyok rá, mert ha tudom ezt, lehet azok se idegesítettek volna amik menet közben igen. Hogy van értelme, hogy az író látja az egészet, csak épp nem mutatja meg mert elrontaná vele a hatást, hogy biztos kézzel vezeti az olvasót, afféle Vergilisuként.

És emiatt azt kell mondjam, hogy ez egy nem mindennapi élmény volt, majdhogynem megismételhetetlen. Mint amikor egy lassan csordogáló filmet hatványra emel az utolsó öt percben elrejtett csavar, és így már – ÁHÁ – van/volt értelme ennek az egésznek.

Úgyhogy csak ajánlani tudom mindenkinek, és ha menet közben elpillednél… Olvasd tovább. Krúdy apánk tényleg tudta, hogy kell élni – mégha néha fel is kell javítani azt egy kis mellényzsebből előhalászott erős paprikával.

Nem volt sok értelme, a történetet is nagyítóval kellett keresni, de mégis volt benne valami, ami szórakoztatott. Ez volt az első gondolat, ami eszembe jutott a regényről. Krúdyval olyan kiegyenlített a viszonyom, volt ami tetszett tőle, volt, ami nem,
Most nagyon tudtam élvezni Krúdy humorát, lépten-nyomon olyan mondatokba futottam bele, amiktől mosolyognom kellett rendesen. Ez a regény azért nem érdemli meg azt a mostoha bánásmódot, amit a molyos százaléka tükröz, erre azonnal rájöttem.
Főhősről nemigen beszélhetünk, Lajos, Vilma és a középkorú úriemberünk szerethető bohócok voltak, akiket viszont nem lehet komolyan venni. A többiek inkább ellenszenvesek voltak, de a helyük megvolt a regényben. A végére olyan sokan kerültek a fogadóba, hogy mindenki nevét meg sem tudtam jegyezni. Amit viszont nem tudtam felfogni, hogy min vitatkoznak, sértődnek meg ezek az emberek. Főleg az Elnök és a borbély kirohanásait nem értettem, de lehet, annak kell betudni a dolgot, hogy szinte mindenki részeg volt az egész cselekményen keresztül (nem nehéz, hiszen csak egy napból állt).
Az elején még megvolt a lelkesedésem, magam sem értem, mitől vagy hogyan, de valahol a regény fele előtt leült, és utána mérhetetlenül unatkoztam. Azért nem felejtettem el, hogy anno, boldogult hölgykoromban, amikor nekikezdtem ennek a regénynek, volt az már három napja is, még egészen meg voltam vele elégedve. Amikor a Herceg és társasága megjelent, újra nagyobb lendülettel olvastam, ez nagyjából a végéig ki is tartott. Úgyhogy végül is nem rossz szájízzel zártam be a könyvet, de egyáltalán nem érzem meghatározónak az olvasmányaim között.

Lehet, hogy csak azért, mert gyorsan kellett túlesni ezen a művön, de olyan átláthatatlan káosz van a fejemben a történetet illetően, hogy az elképesztő. Kicsit homályos, hogy mi értelme van ennek a könyvnek (walesi hercegestől, szőrszálastól)…

Szuper gyógyhatású étvágytalanság és túlfokozottság kezelésére. Talán csak a sört javaslom hozzá.