Az ​álombeli lovag 4 csillagozás

Korvin, egy felsővidéki kis nemesember egy karácsonyi estén búcsút mondott falujának, Zelegócznak, búcsút a barátoknak, komáknak és minden ismerősnek: kinyújtózkodott, és minden nagyobb feltűnés nélkül meghalt.

(első mondat)

Hová lettek a középkor megszámlálhatatlan kísértetei? Aludni mentek volna valamennyien? Elkésett asszonyok arcára már sohasem leheli többé
hideg csókját a ködből, árnyból szőtt zsoldos katona, akit csaknem valamennyi középkori városban agyoncsaptak a harmincéves háborúban? És a várúr lengő szakállát nem ezüstözi meg többé a holdsugár, amely régi toronytetők
között folyamként hömpölyög alá a csendességben? Elmentek volna ők mind? A sírboltok lakói, a temetők nyughatatlanjai, akiknek saruján már ugyan nem csörgött a sarkantyú, de fénylett? Ki zörgeti a láncokat a mély
pincékben? És ki fújja el a mécses lángját széltelen éjszaka? Az ablak nem zörög, ajtó zára nem nyikordul, a régi tornyok alatt, az ódon, kikoptatott kövezeten a holdsugár csupán egyedül bogarászik, senki, semmi nem suhan tova
a vaskosaras ablakok alatt, hogy elvigye az alvók álmait.

…De abban az időben a kísértetek még olyan szabadon, nyugodtan sétálgattak a régi városnak piacán, a régi házak folyosóján, mintha nem is mentek volna el innen mindörökre, és csupán nappalra vonulnak el a városka polgárai sorából.

Mányoki bácsi […] nem is igen tudott már egyébről beszélni, mint a zongorázásról, a skálákról, a billentyűkről.
Ha ezt a szót kimondta, hogy fúga, azt hitted, hogy most már mindent megtanultál, ami a világon eddig tudomány és rejtelem volt előtted. A leánygyermekes anyák a fúgával álmodtak aznap annál a háznál, ahol Mányoki bácsi megfordult. A fúga lóháton jött, és piros toll volt a kalapja mellett.

Más rendes ember, ha egyszer elbúcsúzik az árnyékvilágtól, megnyugszik odakünn a temetőben, ahol Kosárka János őrködik a bazsalikumok és mályvák felett,
amelyek májusban halottak sírjaiból elő szoktak búvni. Az asszonyok sírjaiból többnyire a mályvák, a férfiakéból széles levelű, sötétzöld burjánok, füzek, amelyeket senki sem ültetett, míg a gyermeksírhantokból mindenféle színes
virágok – mint ez már a kis falusi temetőben szokásos, ahol az anyatermészet maga kertészkedik. Korvinról is nyilvánvaló volt, hogy májusra ecetfa vagy keserűlapu lesz, csak Korvin szerette volna megcsalni az emberiséget, amely
a Hernád és a Selyem-patak között élt.

Elég bajt okozott már azzal, hogy éppen karácsony estéjén halt meg. Az emberek – mármint a komák és jó barátok – szeretnek ezen az estén gondtalanul poharazgatni, nyugodalmasan enni, míg ezen az estén Korvin mindenáron
beleszólott a hangulatba.

A vénasszony tett-vett a halott körül, mintha a gyermeke lett volna, úgy dédelgette. Erőtlen karjaiban lett annyi erő, hogy a halott nehéz embert fölemelje, megforgassa, megigazgassa.

– Légy olyan szép, mint legénykorodban – dörmögte csendesen. – A régi szeretőd nem hagy csúnyán a másvilágra menni. No, nesze még ez a nyakkendő is.

A vénasszony babuskálta, dédelgette a ténsurat, mintha az még élne. Közben elfogyott a bor, s ezért szemrehányást tett.

Furcsa – gondolta hazafelé menet –, az emberek mit sem változtak ezredévek alatt. Szeretnek, szeretkeznek, mintha nem is várna reájuk a sírgödör.

Csoda

A lovagváraknak megvolt a hatásuk. A legerősebb lélek sem tud ellentállani egy igazi lovagvárnak.

Jakab-napi muzsikások

A délutánt így szerencsésen eltöltöttük. Mindenki keresett már életében lakást. És ez tökéletesen egyformán folyik le Budán is meg máshol is. Azt szerettem volna, hogy kertre, mégpedig régi, rendezetlen kertre nyíljon az ablakom,
és az ablak alatt néhány ecetfa fűszerezze a levegőt. Azonkívül a ház, amelyben lakom, kívülről régi legyen, mintha Mátyás király lustáinak építették volna még, de belülről kényelmes és modern legyen.

Az utolsó magyar író

Még egy régi kép
függött a falon, amely kép üveg alatt volt, és homályos, fakó volt a régiségtől. Valamely különös öltözetű férfialakot ábrázolt a kép, amint az első pillanatra kivehettem: bő, vállra dobott köpönyegben, árvalányhajas kalappal
kezében merengett ott egy férfikép, amelynek egykori eredetije bízvást lehetett a kocsmáros öregapja vagy akár a római pápa. A sarokban egy öreg óra tiktakozott, amelynek lapjára egy kastély volt valamikor festve. A kastély
ablaka minden negyedórában kinyílott még mostan is, de hajh, az ablakon nem hajolt ki az a szép leány, aki valamikor bizonnyal kihajolt rajta. A bort ónkorsóban tette elénk egy szomorú képű kocsmáros, és az udvaron csúf
német dialektusban pörölt egymással két asszonyszemély. Hogy semmit el ne felejtsek, az ajtó felett még egy sötét kalitka húzódott meg, amelyben egykor, réges-régen feketerigó lakott, és az öreg, kopott macska, amely egy
pillanatra a szobába somfordált – mintha csak a vendégekre lett volna kíváncsi, akár a mesében –, csupán megszokásból vetett egy ványadt tekintetet az üres madárházra.

A vasrostélyos ablak mögött bealkonyodott a világ, és lenn a völgyben – mert ez hegyen történt – a lámpagyújtó emberek égő botjukkal úgy járták keresztül-kasul a besötétedett utcákat, mint megannyi szentjánosbogarak

Az utolsó magyar író

És belészeretett a kerületi írnokba, mert az írnok az ő szemében a buta, ész és lélek nélkül való állati életet jelképezte, és ha beszélt valamiről, az csak enni- vagy innivaló lehetett. Ilyen körorvosnék a mi nőink, aki érdemesnek tartja őket meghódítani, legalábbis tűzoltónak kell felcsapnia… Kivéve talán az öreg Sorvaynét, aki minden modern költőt elolvas. De ő meg folyton a fiatal színészeket uzsonnáztatja. Ilyen ízetlen
asszonnyal nem lehet szóba állni.