Ady ​Endre éjszakái 82% 137 csillagozás

A nosztalgiát (ami ráadásul nem is rock and roll, http://moly.hu/karcok/84283 ) alapvetően nem tartom egy nagyon hatékony stratégiának az életvezetés szempontjából, csak igen ritkán tör reám, ez biztos. Mégis azt kell mondjam, hogy tud lenni perpillanat olyan jelen (v.ö.: „A jelen undorító, de azért, hogyha a jövőre gondolok, akkor minden megszépül!”- Csehov: Három nővér http://moly.hu/idezetek/48379 ), hogy azt összekombinálva egy ilyen múlttal az ember toporzékolva követeli az időgép azonnali feltalálását és haladéktalanul megkezdi a csomagolást (ööö, mit vinnél magaddal?), még mielőtt belelóg a keze. Ehhez persze nagy szükség van Krúdyra is, akinek nyilvánvalóan volt egy ilyen algénje az íróin belül. Én, persze, gondolom, az a hölgy lennék, aki eleve be se mer nyitni egyedül a kocsmába kávéházba, de ha mégis, akkor meg nem ül mellé egy sajtó se… bár nem biztos végül is. De ha választani lehetne, hogy hol nem merek benyitni és hol nem ül le mellém, valamit mondok, akkor már inkább ott ne. (Vagy pedig Portugáliában, ott meg szép a táj.) Csak annak ne nézzen senki utána, aki jót akar, mi lett a könyvben egyszer, kétszer vagy tízszer föl-földobott névvel (emberrel), mert vége a nosztalgiának azonnal. Nem bántam meg ezt a kirándulást, sem a többi tavalyit ebbe a korszakba. Tényleg van az a szar jelen, amiből jó egy kicsit kiszakadni a könyvek segítségével.

Krúdy mester újabb remekművet alkotott, egy olyan történetet írt meg, amely szokása szerint magával rántott, és nem eresztett el, ittam minden szavát. A kocsmai-kávéházas hangulat immár sokadjára köszön vissza, mégsem unja meg az ember. Különösen szívmelengető volt látni, hogy milyen tiszetelettel írt Adyról. Nem véletlen a kedvenc szerzőim egyikre Krúdy, gyönyörű szépen írja a történeteit, ahogy ezt a művet is gyönyörű szépen írta meg.

Ahogy Krúdy elmeséli, milyennek látta Adyt a betegágyában, az kitörölhetetlen.

Nem tudom, Krúdy mennyire szerette azt a világot, amit újra és újra megénekel, de ebből a könyvből például az derül ki, hogy nagyon. Rajongott érte. Szerelemmel szerette. És szerette figyelemmel figyelni és megörökíteni. Szóval, szavakkal fotografált.
Imádta a kávéházakat és vendéglőket. A költőket, újságírókat és egyéb hóbortosokat. A cilindereket és nagykabátokat. A leveseket és sülteket. A házinéniket és főpincéreket. A kerekasztalokat és szeparékat. A főutcákat és kapualjakat. Mindent.

Ui: Ez lehengerlő: http://moly.hu/ertekelesek/676238

Krúdy egyik spitznáméja, avagyis maiszóval nick-je a pesti éjszakában, Ady Endre idejében a Hosszú volt. Ady Endrét pedig A Fiú-ként emlegették [inkább az első évtizedben]. Krúdy majdnem egy évvel fiatalabb, mint Ady, de már huszonévei elején sem fiúzzák. Tizenöt esztendősen komoly felnőttújságíró volt, a Pesti hírlapnak küldött riportokat. Tizennyolc esztendősen súlyos alkoholizmusáról ír egy levélben –aztán megtanult szisztemátikusan inni.

Ha egyetlen szót keresek, mi jellemzi legnagyobb írónk minden írását, nem marad más a fél könyvre való alkalmasak közül, mint a szeretet. Krúdy nem ítél keményen. Nem gyűlöl. Vannak, akiket nem szível igazán, de őket sem gyűlöli, hanem az irónia vitrioljából freccsent reájuk többet.

A régi olvasatból ez maradt meg bennem: mennyire szereti Krúdy Adyt. Most, az újraolvasásban döbbentem rá: Hiszen mindent megír Adyról! Megint a legpontosabb emlékező Krúdy. A legkevesebb szóval emlékezik, a kötet kisalakú és vékonyka. Elsőolvasákor a Fehér Holló kiadó legendás 1947-es kiadása került a kezembe, ez a másik könyv j a v í t o t t és bővített is. (Fábri Anna szerkesztette.) Nem! –ez nem az a könyv, amiben izgiket lehet olvasni Ady és a nők témakörben. [Az Benedek István könyve…] Az egy másik könyv, amiben Krúdy arról ír, hogy sokszor kilenc kis csuka is egyszerre ostromolta meg Ady fiakerét.

Ez a könyv Ady éjszakáiról szól s a pesti éjszakáról. Nem főalak benne Ady, nem félisten, nem hérosz, hanem a ritka kép, s így az alig ismert, az emberi Ady. Agyibangyi. Az esendő. A sehovásemtartozó, a nem besorolható.

Ezt sem álmodja Krúdy. Az Álmoskönyv-író Krúdy más, a derék iparos, aki negyedművelt asszonyoknak is akar valamit íri: visszadja nekik álomfejtő bölcseletüket. Az álomfejtés, mielőtt az az ámerikai, az Édizony fölfedezte vóna a bélyeggyűjteményekkel való kisded operatio-kat, afféle csajozós figura volt… A stílusfelszínen könnyedén elsikló szakmány olvasók Krúdy hóttreáljából mitsem fognak föl, úgy járnak, mint a kisasszonyok, akik a Vak Bélá-t horrorként izgulták végig, pedig a stílusfelszín alatt ellenkező irállyal az is szociográfikusan reál…

Ugyanis a két olvasat között megtanultam Krúdyt olvasni. Ha maikor gyermekének jellemezném, azt mondanám, Krúdy egy digitális író. Egy csatornában több jelsávval dolgozik. És kritikai életünk a felszínén veszi Krúdyt. Az a Krúdy , aki (idézem és a lehető legkurzívabb betűkkel kéne írni:) »Mikszáth örökségét folytatja« , a húsz éves fiatalember. Mikszáth is felbukkan Ady éjszakáiban, előzményeiben, a pesti éjszakát festő képekben, a sarokban, másfél sornyi epizód, a nagy adomázó nem szenvedhette, ha asztalához nálánál jobb anekdotázó frissebb és ismeretlenebb történetekkel ült. Ami az egész Mikszáth Mű-vet jellemzi, az Krúdynál egy sáv. Még van jónéhány. Az önhitt, olvasási képességeiben elbizakodott kritikusok Krúdy szövegfelszínén sikanóznak el, ellegyintik fél lektűrnek, „könnyű kézzel pénzért írt”. A magyar irigy nép , de a legirigyebb a magyar író. A fizikai munkát sose végzett Krúdy nem csak hosszú, de roppant erős, mahomet ember is volt. Dologtalannak nem nevezhetném, de most nem pazarlom a karaktereket arra a napi tizenhatoldalas penzumra, amit íróink annyira irigyelnek tőle és hitetlenkednek is. Igen, sok (főleg kisebb és publicisztikai) írását egy lendülettel írta és a szerkesztőségek hivatalszolgái azonnal vitték a nyomdákba: Krúdy tartozott. Krúdy életében szinte mindig adós volt. Megjelenésére, mint egy gróf, egy öltözet ruhája volt leginkább, de abban úgy mutatott, mint egy gróf.
Krúdy ennek a könyvnek az anyagát akkor írta , amikor boomja volt az Ady memoároknak. Ady főszponzora Hatvany báró (később Krúdy szponzora, éppen két évvel az Ady Endre éjszakái után…) , aztán az öccse, más írói nagyságok, mindenki Adyra emlékezett. Leginkább az ismert képet erősítették –Krúdy a még élő Adyról ír nekünk. Például Ady idejéről a Meteor szállóban, ami a New York’kal szemben volt, tehát szemben a Nyugat főhadiszállásával, ahol a Vadak-nak becézett fiatal Koszutolányiék tanyáztak a karzaton (közelebb a tűzhöz). Krúdy mutatja meg Ady sehovásetartozását. Krúdy körülírja Adyt, konkrétan őróla alig ír, hanem a hátterét és környezetét tény-képezi és a körülötte élő, kevésé ismert figurákat, a két röbetűst, a két Bélát, Révészt s Reinitzet például. Krúdy metszésében a leghűbb testvérbarát Révész.

Krúdy Ady regénye (vigyázz, könnyű, deminthogy digitális, valójában súlyos lexikon nagyság!) része a Krúdy mű Budapest folyamának is. Ha valaki meg akarja érteni a ma A Város-ként fölbecézett városkonglomerátum lényegét, még mindig Krúdyt kell olvasnia. A Város a mai Kutyaszaranykor-ában is leginkább Krúdy aranykori emlékezéseiből érthető meg. Az öreg nem torzít a képen: szinte elvész a fiatal világvárosban Ady. Alig találjuk. Krúdy pontos utat rajzol hozzá, amidőn időbuszainkkal keresztül-kasul járjujk a várost, hol is találhatnánk meg. A legenda, miszerint Ady asztala búcsújáróhely volt, a kor fiatal értelmiségei, orvosok, mérnökök tették nála félperces (órákon át húzódó terhes) tiszteletüket, Krúdynál fél mondat. Ady éjszaka élt, a nappalait jóformán végigaludta , éjfélig dolgozott az üres Meteorban , ahol az élet csak hajnalba hasadván pezsdült.

Én a Rezeda Folyam (a Szindbád Folyam része) által tanultam meg Krúdyt olvasni. Ez egy kisalakú, vékonydad könyvecske –hátha másokat meg éppen ez segít fölismerni Krúdy többrétegűségét. Tehát két céllal is hasznos ezt a könyvet elolvasni: Adyért és Krúdyért.

Semmit nem tud a magyar irodalomról az, aki Krúdyt nem érti. Márpedig irodalmunk vonata kerekeinek főbb pumpálói, Napjának fűtői között nemkevés Krúdy-analfabéta van. Krúdy írta a világirodalom egyik legrövidebb nagyregényét, az Őszi versenyek-et. Valami harmincnyolc oldal. Már csak e regény felfogása kedvéért is érdemes elolvasni a valamivel rövidebb Ady regényét.

Most legszivesebben a könyvtárba vágtáznék a régi Fehér Holló kiadásért. Ürügy lehetne, hogy azonnal újraolvashassam, annyira úgy emlékszem, az egy más Ady Endre éjszakái volt. Viszont a könyvtárban nem lelném meg, leselejtezték. Kirakták a többi selejt mellé a folyosóra s elvitte valaki onnan fűteni… vagy saját könyvtárába mentette át. Pedig Krúdy Gyula Ady Endre éjszakái lexikon is, irodalmi, várostörténeti. Védett könyv kellene, legyen. Ajánlott olvasmány. Iskolai könyvtárakban tíz-húsz példányban is.
Én mindenesetre most a főpolcomba préselem be. Egy ilyen vékonyka kötenek talán még lelek valami rést…

Utóirat és ceruzajegyzet a Noran kiadás szennylapjára. Alapvetően NEM legendárium, amit Krúdy ír. Kétségbeejtő bizonyítéka Krúdy meg nem értésének, ha csak reklámozás miatt is legendáriumként kínálják. Pontosan és ellenkezően: Krúdy ebben az írásában is szembe megy a legendával. Az téveszti meg az irodalmárt, az egyetemi tanárt is, hogy Krúdy jól ír. Talán Mozart zenéjének értékelésében figyelhető meg ez, aki nem próbál Mozartot zongorán játszani a „könnyű kis dallamokat” azt hiszi, Mozart felszínes és szórakoztató és könnyű. Na, valahogy így jár a mi Krúdynk is. Könnyűnek tűnik stílusa, mert ragad bennünket magával -miközben riportosan hótreál. Nem, nem legendárium ez, hanem … azt írtam, a szeretet jellemzi Krúdyt. De: a könyörületet nem ismerő szeretet. És imígyen más nem is ír Adyról, csakis Krúdy… R e p o r t ez és nem legenda!

Krúdy ebben a könyvében Adyról, az emberről ír, de szinte nem is közvetlenül – Ady szerepel benne tán a legkevesebbet, – hanem környezetéről, főként a Bélákról (Révészről és Reinitzről), a kulisszákról, mely körbevette a Fiú-t, a „legdíszesb karácsonyfát az irodalmi ligetben”, s közben persze a pesti, városi élet a legkiterjedtebb paraván, melyen belül a történetek zajlanak. Aki meg akarja ismerni a egykori századelő városi értelmiségi krémjének mindennapjait, azaz bocs: éjszakáit, bátran olvassa el ezt a kötetet! Sem közvetlen előtte, sem utána nem volt ilyen lángoló tehetsége – s tudjátok az parányi lámpa, mely meghatározott körben munkál – a hazai irodalmi világnak.
Ady itt hagyott minket, de miénk maradtak művei, miénk a Vörös Szekér, a Fekete Zongora, s mindazok a csodálatos szerelmes és nagy szociális érzékenységű, forradalmi versek, amelyek vagy bennünk élnek, vagy polcokon, könyvek lapjain lapulnak, várva, hogy mind többen tegyük őket magunkévá.
Legfeljebb visszasírhatjuk a mában, az akkori polgári miliőt!

Hajnalodik. Megszámolni sem tudod hányadik ivóba, kocsmába, csárdába, nyilvános- és kávéházba, kapualjba, lakásban kialakított poharazóba, színházba, táncházba vagy egyszerű késdobálóba tértetek be, majd ki. Krúdy végig melletted. Néha elveszted a tömegben, aztán megkerül, sosem megy messzire. Jó kísérő – az egész városé, a lassan növekedő, erőtől duzzadó Budapesté. Beléd karol: hol urasan, hol pajtáskodva von magával. Közben mesél, adomázik. Nem beszél mindig hozzá, van, hogy csak a szeme mozdul: körbenéz egy csehó ajtajában, miközben a be- és kiáradó tömeg szinte elsodor bennetek, aztán mégis hosszan magyaráz egy sarokról, egy sötét félszobáról, annak lőrétől csatakos asztaláról. Máskor csak int. Nem mutogat, persze, csak felböki az állát: alig látod mozdulni. Egy szfinx előtt álltok az Operánál. Máskor övé a legnagyobb hang az asztalnál, miközben sorban bemutatja a barátait, ismerőseit, ellenlábasait, haragosait, csodálóit és csodáltjait, barátnőit, szeretőit, az éjszaka jeleseit és névtelenjeit. Már egy ideje figyeled, hogy nevet sosem vidám igazán, igaz nem is bánatos bár sötét dolgokról is folyik a szó. Arcán csak egy félmosoly játszik: örök félúton a szomorúság és a derű között, épp annyi távolságra mindkettőtől, hogy egyforma szenvtelenséggel szemlélhesse őket. Nem csak az arca furcsa, hanem a bizalmasság is, amivel megtisztel. Sokat mesél, sokféléről, ám mintha folyamatosan csak valaminek a hiányát mesélné, mintha ezt a hiányt (ürességet?) csak egy-egy villanásnyira lehetne biztos kézzel megragadni, s ennek a kerületét, a vonalai mellett végigszáguldó életet elmesélni ugyan sokkal kimerítőbb, ugyanakkor magát a dolgot vagy személyt talán el sem lehet mesélni igazán.

Hajnalodik, mennél már haza. A dorbéz éjszaka sűrű, nehéz árkokat vágott a szemed alá, amelyekben meglassul és megül az éberség, nem vagy már ehhez szokva. Hosszú – ráálltál, hogy így nevezd – még utoljára bujtogat, hogy menj vele: csak egy utolsó helyre még befordultok, elintéznivalója van ott. Voltaképpen ide is tartottatok – mondja –, csak minduntalan elsodort az élet, elmondanivaló volt még. A lakás kicsike inkább szobácska, és ahogy a sarkokat nézed mintha egyre szűkülne is, mintha itt szűkülne össze minden. Egyetlen lakóját ez már nem zavarja, ő már elment, csak a Költő szavai maradtak utána. A helységnek halálszaga van, vagy virradat. Nehéz eldönteni. Álltok az ajtóban, s nem mozdul semmi, itt már nem lehet mit mesélni, minden dolog el van mondva. Kifelé menet vizslatod kísérőd arcát, rajta a soha meg nem érkező mosoly. Látod, ő így szereti az életet, a világot: megmerítkezve, de sosem teljesen elmerülve, egyszerre szerelmeseként és krónikásaként.

Krúdy nagy mesélő, a Jókai- és Mikszáth-féle magyaros nagyhuzatu történetmesélés Nyugat-korabeli utódja, talán az utolsó nagy anekdotázója a magyar irodalomnak. És tényleg mindig eltér a tárgytól. Az ember a kezébe veszi a könyvet, és keresi Adyt. És a könyv nagy részében hiába keresi, róla nem ír szinte semmit, ír helyette a kortársakról, saját kis kalandjairól…

De amikor Krúdy a tárgyra tér (nála ezt sose lehet tudni, azt hiszem, hogy mikor fontos, amit mond, és mikor nem), akkor aztán lebilincseli az embert. Lefesti az 1910-es évek Budapestjét, és az éjszakai élet legfontosabb színhelyeit: a Három Hollót, a Meteort, a híres-neves New York-kávéházat, a „Kakasos-házat”, a korabeli Andrássy-utat, az újságíró- és/vagy kocsmatöltelék-létet… És végre valahára magát Ady Endrét is, A Költőt (Hatvany Lajostól vettem a nagybetűket), aki miatt az ember kézbe veszi ezt a könyvet.

És rájövünk, hogy az Ady köré szőtt legendák nagy része butaság, hazugság, vagy egész egyszerűen túlzás. Megtudjuk, hogy javítás nélkül írta a verseit, folyékonyan, megállás nélkül, mintha csak diktálnák neki. Bevallom, nekem erről az jutott eszembe, hogy akkor ezért ilyen kevés az igazán jó verse. Megtudjuk azt is, hogy ő elsősorban a bor szerelmese volt, nem Lédáé vagy Csinszkáé. Nő nélkül tudott volna élni – bor nélkül nem. Minden újságot elolvasott, hogy ha csak egy mondatban megemlítik őt, arról ő tudjon – és nagyon szenvedett a rossz kritikától, ami azért saját korában még gyakoribb volt – hál'istennek, hogy nem érte meg Kosztolányi híres cikkét. Azt gondolom, Dide ismerte annyira Ady Bandit, hogy megkímélje ettől, és csak halála után írja le ezeket a gondolatokat róla, amikről ő maga is tudta, hogy nem igazak. Van egy olyan érzésem, hogy ők ketten valójában nem is utálták egymást olyan nagyon, csak büszkeségből ezt mutatták. És Krúdytól azt is megtudjuk, hogy a gőgösnek, prófétainak és egoistának képzelt Ady valójában félős kis ember volt, aki azért nem járt a New York-kávéházba, mert félt a (mai szóval élve) leégéstől.

Számomra azért volt jó ez a könyv, mert megszerettette velem Adyt, az embert. A Költővel még mindig kicsit hadilábon állok, de most már legalább megnyugodhatok: ha egy Ady-vers olyan, mintha kapásból lefirkantották volna a papírra – akkor az így is van.

     Azt már Gyarmati Fanni naplójából megtanultam, hogy a magyar irodalom egykori krémje egy igen nyüzsgő társaság volt, folyamatosan voltak a különböző összejövetelek, bandázások, és hát ez esetben is rengeteg névvel találkozhattunk ebben a pár oldalas kis szösszenetben.
     Az kötet első kétharmadában Ady csak mintegy fantomként jelenik meg, akiről mindenki hallott, akit mindenki csodál, és eseményszámba megy, ha feltűnik. Jön, elvonul, és javítás nélkül lekörmöl egy verset, mert ennyire a kisujjában van minden. A vége felé kerül egyre közelebb hozzánk Krúdy megkapó szavai által, míg aztán végleg el nem távolodik mindenkitől, s a világtól.
     Ez az iromány felfogható egyfajta időkapszulaként is, mert tökéletes korlenyomatot őriz, olvasás közben átérezni az akkori közeget, ahol az értelmiségi költők, írók magasröptű társalgásai között abszolút megfér az igazi alkoholmámoros kocsmahangulat.

Rövidke kis könyvecske, amelyet a magyar irodalom mondhatni legnagyobb alakjáról írt egy pályatársa, nem irodalomtörténeti szemszögből. A korszak kultúrája is fellelhető a történetben, de csakis alkoholmámorosan. Lényegében maga az egész mű egy kocsmaregény. A nagyobb részében azt ismerhetjük meg, hogy a korszak újságírói mit csináltak, ha letelt a munkaidő éjszaka. Legtöbben a Három Hollóban kötöttek ki, ahol gyakori vendég volt Ady is. Ő maga számos verset itt írt meg és mondhatni az est fénypontja volt, amikor ő megjelent. De sokszor előfordult a Meteorban is. A könyv kisebbik fele szól konkrétan magáról Adyról, de az nagyon ütősre sikeredett. Egyik részében megtudhatjuk, hogy miért iszik a magyar ember főleg bort, akkor is ha még harmadnap is rosszul érzi magát. A könyv utolsó fejezete egy hatalmas ütés az embernek, ahogy Krúdy a haldokló Adyt ábrázolta, akinek a paplanja alatt is ceruza volt, hogy tudjon írni. Aki elhatározta, ha meggyógyul bizony meg a kocsmába. Maga Ady Endre az irodalomtörténeti összefoglalókban is egy különleges költőként szerepel, ebben a könyvben sincs másképp, és aki egy másik oldalát szeretné megismerni, illetve a korszak kocsmatörténete is érdekli, akkor jó szívvel ajánlható ez a könyvecske!

Ha akárki lehetnék, bármelyik korból és bármilyen nemű, akkor bizony Nyugatos író szeretnék lenni. Tulajdonképpen teljesen mindegy, melyik, hiszen mindegyikük elég borzalmasan távozott az élők sorából – szifilisz, éhhalál, gégerák, gyomorrák, lehet válogatni –; de addig micsoda élet volt az! Bormámoros, cigarettafüstös éjszakák, miközben nőket szédítünk, de valójában hírlapíróként sosincs pénzünk, így megesik, hogy ők állják a cechet, hajnalban ágyba ájulunk, délután felkelünk, majd este folytatjuk elölről.
Ezeknek az éjszakáknak állít emléket Krúdy, egy jó adag humorral, de még nagyobb szeretettel és tisztelettel beszél minden kollégájáról, főleg az új időknek új dalaival szárnyaló poétáról. off Krúdy szavai nyomán kibontakozik előttünk Ady alakja, aki kizárólag gyenge bort ivott, hogy ne az alkohol ölje meg; és bár fennen hirdette „irigyeim sokan vagytok, mint a kutyák, úgy ugattok”-hozzáállását az élethez, mégiscsak hisztirohamot kapott, ha valami csúnyát írtak róla a lapok. Hát így.
Külön tetszett, hogy Ady nőivel nem foglalkozik a szöveg, Csinszkáról is csak annyit jegyez meg, hogy nem adott bort a haldokló a költőnek. A szemét.