Seiobo ​járt odalent 54 csillagozás

Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent

„…rögtön ​tudta, ahogy rájuk nézett, hogy ezek az angyalok igaziak.” A Sátántangó szerzőjének legújabb kötete! Susan Sonntag „az Apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének” nevezte Krasznahorkai Lászlót, hazai méltatói mondták már a kortárs magyar irodalom egyetlen metafizikus ihletésű írójának, melankolikus-szaturnuszi alkotónak. E meghatározások mindegyike érvényes marad a Seiobo járt odalent elbeszéléseit olvasva is, ám mindezek mellett szembeszökő az írásokat jellemző termékeny tágasság: a meghökkentő történetek hátterét adó korok, kultúrák közötti szellemi ívek, a hol a bibliai időkből, hol napjainkból előlépő szereplők önmagában is izgalmas változatossága. De az elbeszéléseknek ezúttal nem csak eleven, emberi hőseik vannak: kitüntetett hőssé válnak a világ más elemei is, ezeket leginkább műalkotásoknak mondhatnánk, de csakis a szó legszélesebb értelmében – a természet, a teremtés, a világban föltételezett transzcendens lényeg önmagukban tökéletes, céltalanul és… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2008

>!
Magvető, Budapest, 2015
426 oldal · ISBN: 9789631433081
>!
Magvető, Budapest, 2012
426 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631426601
>!
Magvető, Budapest, 2008
426 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631426601

Enciklopédia 1


Kedvencelte 19

Most olvassa 14

Várólistára tette 49

Kívánságlistára tette 43


Kiemelt értékelések

>!
olvasóbarát P
Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent

A transzcendens szépség áll az írások középpontjában a szerző hatalmasan hömpölygő mondataival állítja meg egy-egy pillanatra a csodát, hogy megszemlélhessük, elmerülhessünk benne, akár a természetben, az építészet remekében, az Alhambrában, ("ez a szépség ennyire, de ennyire hihetetlenül szép"), Seiobo birodalmában járunk, akár művészek, restaurátorok alkotásainak létrejöttét követjük, vagy ott állunk az alkotás befogadója mellett, amikor megtörténik a csoda.

A Kamovadász tökéletes kép egy szépséges madár vadászrituáléjáról, és a földkerekség legkülönlegesebb folyójáról. A szerzőre jellemző remek hangulatteremtéssel, hosszú mondatokkal, ismétlésekkel.

A száműzött királyné nagyon összetett és sok információt magába foglaló történet a csodálatos Vashti királynőről, tragikus sorsáról, az udvari intrikákról és 3 különleges festő (Fra Filippó Lippi, Filippino Lippi és Botticelli) közös tevékenységéről.

A Fenn az Akropoliszon nagyon szomorú: az emberi élet végességéről, az álmok megvalósíthatóságának törékenységéről.

A Hajnalban kel egy maszkkészítő tevékenységének aprólékosságait, az alkotás tökéletességét bemutató írás. Tetszett benne a „sebesség labirintusa”, az elmélyültség, a koncentrált figyelem ellenpontjaként

Remek hangulata van a Csak egy száraz pászma a kékben című írásnak.
Ami legjobban tetszik az írásművészetében az a felkészültség, a témában való nagyon alapos elmerülés, a hangulat.

2 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I
Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent

Visszavonok mindent, ez a pali megérdemli a Man Booker-díjat, meg még párat, jöjjön a Nobel is, csak még Nádasnak előbb, ő az öregebb.

Itt van például ez a regénye, amit novelláskötetnek is mondanak, hát van ez így, az Esti Kornélról se mondja meg mindenki, hogy regény, pedig az, csak nem a hagyományos értelemben. Mert bizony novellákból, vagy legalábbis rövidebb szövegekből áll össze az egész. De ezek össze-összekapcsolódnak, nem is annyira szereplőkkel, inkább témákkal. Vagy motívumokkal. A történetek nagy része valami műalkotást állít a középpontba, festményeket, szobrokat, épületeket, nagyon cselesen irodalmi műveket nem. Arról majd fessenek mások.

Végtelenek a mondatok, ehhez bizony hozzá kell szokni. Mellesleg még nehezen is kezdődik, egy egyhelyben álló madár leírásával. De ha már hozzászokott az ember, nem lesz baj. Engem az nyűgözött le, ahogy az egymástól tényleg távol álló történetek egy egészt adnak ki, hiszen a világunk miből áll vajon, ha nem egymástól teljesen elszeparált, párhuzamos történetekből? A novellákat külön lehet választani aszerint, hogy Európában játszódnak-e, vagy Kyotóban. Japánban másfelé is járnak, de Kyotó, mint középpont, végig megmarad. Egy ideig, mintha a váltakozásban a Nyugat és a Kelet különbségeit mutatná be, mindenesetre van egy ilyen feszültsége a könyvnek (de ennél jóval gazdagabb), és az egyik utolsó novellában pont ezt a feszültséget mutatja be KL, egyébként egy csodálatos novellában, amiben olyan sok dolog nem történik, és mégis, a nyugati és a keleti barát Japánban, valami végzetes egymást nem értése bontakozik ki végül is, bár az is lehet, hogy ez csak a keleti barát szemszöge, lehet, hogy a nyugati mégis megérti őt, vagy legalábbis ezt a világot, hiszen nyilván Krasznahorkai is megértette. A nyugati történetek mindig kicsit kafkaiak, apokaliptikusak, valami vak magárahagyottság és szánamas magány a történet lényege, egy kis kelet-európai paranoiával megfűszerezve. Valamiképpen azt (is) mondja a könyv, hogy a világnak vége, az emberi és a isteni világ végképp elvált egymástól, és már nem lehet ezt helyrehozni – de ez a mondanivaló csak látszat (szerintem). Hiszen ott van a noh-művész, akinek a történetéből maga a cím is származik, aki a maga művészetével lehozza a földre az istent, aki ha a színpadról távozik, mindenki tudja, hogy Seiobo járt odalent.

Gazdag élmény volt, köszönöm.

9 hozzászólás
>!
n P
Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent

Másnak térkép e táj
jutott eszembe, de neki dallam és hangjegy, és ember és állat, és Buddha és Krisztus és festmény és alkotás, és hegy és völgy, és mélység és magasság, és tér meg idő, és lépés és tánc, hangszer és kotta, és inkább Bach de nem Mozart és soha sem Wagner, és béke meg gyilkolás, és fent és lent, kép és szobor, sima és érdes, éhség és bőség, egyenes és görbe, túlélés, lélek és vándorlás, vízesés és csobogás, zajlik és száguld, sárkány és démon, hamu és gyémánt, és eltűnik de előbukkan, vad és a vadász, elhagyva és megtalálva, rombolva és építve, kegyetlenül a kegyelemben, irgalomban, álarcban de tükör előtt, igazul és igaztalanul, vigasztalva de nem sajnálva, és küldve és hívva, előre és hátra, nézés és látás, benne és bennem
és élet és halál
és nyit és zár
a Kezdet és a Vég
a minden és a mindenség
az ember univerzumában.
A szavak sorrendje később fog összeállni. Az elbeszélései érthetőek, de felfoghatatlanok. Végtelenek. Olyan, mintha írta volna még tovább, csak hogy több lehess, hogy tágabb, egyre tágítva-betöltve, elmondva-leírva ott lehess.
Ha egyszer világgá mennék, arra és felé indulnék. A táj már kiválasztva a térkép megrajzolva. De csak a nyomában lépkednék, hagynám, hogy menjen még tovább.

4 hozzászólás
>!
korkata
Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent

A novellák egy részét nehezen olvastam. Pedig az írásmódot hamar megszoktam. Nem mindegyik történet tudott elvarázsolni. Rengeteg információt kapunk. Aprólékos, mindenre kiterjedő. A legtöbb írás valamelyik művészeti ághoz kapcsolódik. A festészet, az építészet, a szobrászat világába kalauzol el minket. Olvasás közben mindent látunk magunk előtt.
A történetek egy része Japánban játszódik. Nekem ezek tetszettek legjobban.

>!
Equimanthorn
Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent

Most, hogy közelítek Krasznahorkai László eddigi életművének végéhez – már csak Az utolsó farkas és most készülő műve (!!!) van hátra – kívánatossá vált egy áttekintés, mivel – ahogy azt már korábban is említettem – igyekeztem a lehetőségekhez mérten az írások keletkezési sorrendjében olvasni, és nem utolsó sorban, így könnyebbnek is érzem a Seiobo-t bemutatni.

A Sátántangóban megismerhettük a teljes szellemi, lelki sötétség nyomasztó realitását, míg Az ellenállás melankóliájában tovább erősítve a szomorúságot, Eszter úr személyében szembeállította a szellemi elitet – bemutatva annak elárvultságát, és tehetetlenségét – , a tömeggondolkodás egyre alacsonyabb szintre húzó destruktivitásával, a növekvő létrontással. Aztán A háború és háborúban elkeseredett kísérletet tett arra, hogy Korinnal vállvetve megmentsen valami értéket, ezzel mondva végső búcsút a nyugati kultúrának, hogy ezt követően kelet felé orientálódva se találjon mást, csak Rombolást és bánatot az ég alatt. Végső vigaszában a természet kimeríthetetlen, nem emberi mértékkel mért szépsége felé fordul, de bármennyire balzsam e merengés megfáradt lelkének, mély fájdalommal kell beletörődnie, hogy ez a sorsdöntő találkozás: természet és ember között már mindörökké elmarad.

Így jutunk el jelenlegi művéhez, melyben már nem kulturális, és szellemi hagyományokat kutat, hanem az egyetemes emberiség romjai alatt még fellelhető drágakövek, igazi, ihletett műalkotások között szemezget, melyek a valaha emberben lakozó géniuszt ünneplik – ami persze csak az egyetemes felé való végtelen alázatban tudott kicsúcsosodni – lehetőséget adva annak a „kedves, magányos, fáradt, érzékeny olvasónak”, hogy áhítattal és alázattal adózzon ezen valódi – ahogy ő maga fogalmazott egy interjú kapcsán: nem ártalmas szépség – oltárán.
Az elbeszélések szoros kapcsolatát mi sem bizonyítja jobban, hogy a címekhez a Fibonacci (aranymetszés) számsort rendeli, tehát érdemes figyelni az egymásból való következettségükre is. Mély merengések, szertartások, rácsodálkozások, képzeletbeli műhelytitkok, mind-mind magas színvonalon, nem is nagyon tudnék kiemelni közülük, de talán az Egy Buddha megőrzése és az Inoue Kazuyuki mester élete és művészete volt számomra a legkedvesebb. Továbbá, igazán izgalmas volt utánajárni a könyvben említett alkotásoknak is, ezért az irányított figyelemért pedig megint csak köszönet a szerzőnek, – aki egyébként az egész művet Mario Merz-nek ajánlotta, de mivel tisztában volt vele, hogy Mario ezt nem szívelhette volna, ezért ez diszkréten csak a kéziraton szerepel.

Itt áll tehát, a fenség még fellobbanó szikráitól káprázva, s kihunyásukat elsiratva, hogy aztán végső kiábrándultságában, a Megy a világban már csak annyit mondjon zárásként: mert itt hagynám ezt a földet és ezeket a csillagokat, mert nem vinnék semmit magammal innen, mert belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi.

>!
vargarockzsolt P
Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent

Ez a könyv nehéz olvasmány. Tizenhét elbeszélést tartalmaz, melyek történetei az átlagos olvasó számára érdektelenek, unalmasak.
Az első egy Kyoto városában, a Kamo folyóban vadászó madárról szól. A másodikban egy, az ókori perzsa birodalomban játszódó történetet, valamint az események bibliai feldolgozását 1470-ben Itáliában megfestő Botticelli életét ismerhetjük meg. A harmadik elbeszélés ismét Japánban játszódik, és egy Buddha szobor restaurálását idézi fel. A negyedik színhelye Velence, és egy Krisztust ábrázoló festmény mágikus hatását mutatja be. Nem folytatom a felsorolást, legyen elég annyi, hogy többnyire műalkotásokról, s azok emberre gyakorolt hatásáról szóló, tematikailag és szereplők szintjén látszólag össze nem függő történetekkel találkozhatunk.
A befogadást tovább nehezíti Krasznahorkai stílusa. Mondatai nagyon hosszúak, gyakran többoldalasak(!). A Tarr Béla filmjeiből ismerős „lassúság, vontatottság” itt az események aprólékosan részletező leírásában jelentkezik. Hosszú oldalakon keresztül olvashatunk például egy japán színpadi maszk kifaragásáról, vagy az orosz ikonfestészet rejtelmeiről.
Azoknak, akik a fentiek ellenére mégis elolvassák, vagy már elolvasták, ajánlom, hogy az interneten nézzenek utána a könyvről szóló kritikáknak. Károlyi Csaba, Dunajcsik Mátyás, Keserű József, Szegő János, Sántha József elemzései az itteni kereteket meghaladó terjedelemben, és filozófiai-irodalomtörténeti kitekintéssel közelítik meg Krasznahorkai művét, amely egyébként a Magyar Narancs irodalmi sikerlistáján toronymagasan lett a 2008-as év legjobb könyve.
Én miért szeretem? Mert szép könyv. Szertartásos elmélyültsége lehetőséget teremt a meditációra, és szembesít azzal a kérdéssel, hogy mi a művészet szerepe az ember életében? A saját válaszom más, mint a könyv írójának. Krasznahorkai szerint a műalkotások egy égi világ megtestesülései, s így többek, túlmutatóak az emberen.
Én úgy gondolom, hogy az ember csodálatosabb minden műalkotásnál. A testünket alkotó atomok távoli óriáscsillagokban keletkeztek évmilliárdokkal ezelőtt, és szupernova robbanások repítették ide, az űrnek ebbe a szegletébe. A testünket alkotó sejtek az evolúció évmilliárdos fejlődésének eredményei, az idegrendszerünk, ösztöneink a törzsfejlődésünk sok évmilliós múltját idézik. Beszédünk több tízezer éves múltra vezethető vissza, gondolkodásunk egyes elemei a legrégibb fennmaradt műalkotásoknál sokkal korábbi toposzokra és mítoszokra utalnak. Szervezetünk, agyunk összetettsége, bonyolult harmóniája messze meghaladja a legcsodálatosabb műalkotás összetettségét és harmóniáját.
Életünk sok milliárd pillanatból áll, és minden pillanatban benyomások sokasága éri az embert, melyet az idegrendszerünk elraktároz, s a megfelelő pillanatban feldolgozva előhív. Minden egyes emberi élet százezernyi Háború és béke terjedelemben elmesélhető könyvből áll, minden pillantásunk műalkotásokat, festményeket, szobrokat metsz ki a térből, minden pillanatban egy háromdimenziós film rendezője és főszereplője vagyunk, amelyet úgy hívnak valóság, élet. Ezt ösztönösen minden ember tudja, s így aztán a műalkotások kiváltotta érzelmek, emóciók intenzitása meg sem közelíti egy másik ember iránt érzett szeretetünk, szerelmünk, félelmünk, vagy gyűlöletünk mértékét.
Eltérő felfogásom nem akadályozhat meg, hogy elismerjem a könyv nagyszerűségét. Krasznahorkai László írásművészetének kifinomultsága, gondolatainak mélysége, az általa ábrázolt világok varázslatos szépsége és élettel teltsége minden filozófiai prekoncepciót zárójelbe téve lehetővé teszi, hogy az olvasó kialakítsa a saját olvasatát. A saját olvasat az esztétikai élvezeten túl a saját út megtalálását is jelentheti, melynél fontosabb cél megvalósításához műalkotás nem nyújthat segítséget.
Bár könyvismertetőbe nem szokásos verset illeszteni, ez most nagyon idekívánkozik:

Rilke: Archaikus Apolló-torzó

Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég

nézése. Különben nem hintene
melle káprázatot s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző középig nem intene.

Különben csak torzult és suta kő
lenne, lecsapott vállal meredő,
nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,

s nem törnék át mindenütt busa fények,
mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,
mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!

>!
dacecc P
Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent

Hipnotikus hatású, gyönyörű szöveg. A művészet egyenlő a halállal? Van egy pont, ahol a fenség és a misztikum egyszer csak kizárja az életből a művészt? Van olyan mű, ami megöli, magába szippantja a néző lelkét és életét? Krasznahorkai szerint igen. Az igazi művészet már régóta halott. Maga alá temette a világtörténelem pora. Eldugott, félreeső épületekben tanyázik, vagy épp a föld alatt rohad, és vár rá, hogy kiássák, hogy megértsék. Megismerni a művészet, a műalkotás lényegét egyszerre belelátás a transzcendenciába, amit a mű hordoz. Ez egyenlő mértékben felemelő és rémisztő. Nekem ez a könyv hasonló élménnyé vált, mint a könyvben leírt történetek szereplői számára az ott történt események. Volt, hogy kirázott a hideg, volt, hogy csak néztem magam elé egy-egy történet végén,és egyre inkább úgy éreztem, hogy érzem, mit akar mondani Krasznahorkai. Nem csak tudom – azt szinte minden író képes átadni – hanem érzem, ez egy egészen másik dimenzió. Rengeteget kaptam ettől a könyvtől, az év legjobb olvasmánya volt.

>!
Zálog
Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent

Úgy viszonyulok K. írásaihoz, mint ő maga a témáihoz: óvatosan, mintegy tojásokon lépkedve. Nem próbálok mindent megérteni, nem akarok eljutni minden gondolata magvához, próbálok nem ítélni, hasonlítgatni. Élvezem, hogy állandó kihívást jelent, hogy kívánja minden figyelmemet ahhoz, hogy körbejárja, a lehető legpontosabban megfogalmazza azt, amit pontosan megfogalmazni – azt hiszem – nem lehetséges.
Valóban, a meditációhoz hasonló az az érzés, amit a könyv olvasása kelt bennem, valami olyasmi, ami túl van az érthetőn, a megszokotton. Ezt itt a szó szakralizálása.

>!
narziss
Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent

Olvasni kezdte, és nem értette, miért mondják nehéznek, mikor őt ellenállhatatlan vonzással rántotta magába, dehogy volt ez nehéz, inkább mintha koncentrált, mégis ellazult lebegés lenne a véget érni nem akaró, egymásba ömlő tagmondathullámokban, feloldódás egy áttetsző, tisztító és hatalmas levegővételben, kilépés a mindennapos agyvérszegénységből és kegyelemteli bebocsáttatás – éppen gyümölcsérés idején – az istennő kertjébe, ámult áhítattá nemesedő percek és órák, amíg e kertben szemlélődhet, mert tündöklő reneszánsz kéket és vöröst láthat, aranyban ragyogó orosz ikont, aprólékos és tökéletesre törekvő, s már e szándék által néha kiüresedettségük ellenére, máskor tétovaságukban, elvégzőik bizonytalanságával együtt is megszentelődő mozdulatsorokat, míg elkészül egyetlen noh-maszk, újra megszépül a Buddha-szobor, míg végigkövetheti Inoue Kazuyuki mester gyakorlásból, előadásból, gyakorlásból álló napját, mely nap az örökös jelen és odaadás és alázat, míg a milói Vénuszt és az őt csodáló teremőrt csodálja, vagy ugyanúgy nem lát semmit az Akropoliszból, mint az a másik, de azért Krisztus pillantásé még az övé, meg Amidáé is, és idebenn valami perzselő és szégyenteljes forrósággal égni kezd, megérezvén Grigorescu testet öltött iszonyatos szenvedését, aztán Ze'ami nyugtatja némán és kíséri vissza kitörni kész önmagába, de már mindegy is, térben hol, vagy időben mikor, már mindegy, mert itt vagy ott, ekkor vagy akkor, véglegesen és visszavonhatatlanul beleszédült ebbe a bársonytapintású, barackillatú bőségbe, belebambult, elrévedt és elveszett, de boldogan, eltelt elégedettséggel, s azóta is egyre fürdik a roppant Szépségek költészetében, és kint meg persze gyakran bent – benne – is sötét van, de ezekben az írásokban „a fény homályt, az árnyak mélye fényt szül”, mert nem igaz, hogy nincs szükségünk fényre.

5 hozzászólás
>!
Ferenc_Molnár_3
Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent

Ha azt mondom, hogy Krasznahorkai végtelen mondatokba tömörítve tesz kisérletet a valóság egy szeletének körbeírására, az ellentmondásnak tűnik, hiszen a végtelenbe nem tömöríthető semmi, mert idő és tér van, pedig dehogynem, a szöveg rekurzív, önmagát tükrözi mint egy Mandelbrot-halmaz. Világában a mostnak nincs kitüntetett szerepe, hiszen maga a pillanat az időtlen. Amikor Vashti a perzsa királyné nem megy el férje hívására megmutatni földöntúli szépségét a részeg vendégseregnek, pedig tudja, hogy döntésének önmagára nézve súlyos következménye lesz, csak vár, az idő megáll, mert itt folytatni lehetetlen, csak évezredekkel később egy Eszter történetét megfestett képen folytatható. A cselekvéseket megelőző pillanatok időtlensége, ahogy egy felbolydult világban megszületik a csend, a zen csendje, egy maszk születése közben, egy madár, ahogy lesben áll vagy amikor a festményen megmozdulnak az angyalok, vagy egy öreg száműzött utolsó napjai. Az értékek felvillanása a legváltozatosabb helyeken, a vidéki kultúrház nyugdíjas hallgatósága előtt lázas szenvedéllyel előadott nagy ívű zenei elemzés sodró lendülete, vagy egy faragott Buddha restaurálásának transzcendens vetületei, a lelassult idő misztériuma, a szavak, mondatrészek monoton lüktetésével elbeszélve, ez Seiobo, a no-művész, aki akkor is az, ha nincs színpadon, mert élete nem választható el művészetétől.

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
vargarockzsolt P

Egy madár tart hazafelé az égen. Fáradtnak látszik, nehéz napja volt. Vadászatból jön: rá vadásztak.
(Al-Zahad ibn Sahib- féle hármas mondat)

9. oldal

3 hozzászólás
>!
n P

(…) mind-mind játssza, vagy éli, hogy történik vele valami, hogy zajlik és száguld és halad és jár és süllyed és emelkedik és eltűnik és előbukkan, és fut, és folyik, és elzúg valamerre, csak ő nem mozdul egyáltalán.

8. oldal

5 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P

…na ekkor találkozott, mondja Inoue sensei, először a halállal, viszont arra, hogy megértse, mi az, még várnia kellett egy darabig, de azután eljött ez az idő, és megértett mindent, és attól fogva tudta, hogy nincs holnap, soha nem gondolok erre, ereszti le még jobban a hangját, és minden egyes szónál, amíg kimondja, szokása szerint elmosolyodik, majd az arca visszazár, soha, mondja, mert mindig csak a mára gondolok, nekem nincs holnap, nekem nincs jövő, mert minden nap az utolsó nap, és minden nap egy teljes, egész nap, és én bármelyik nap meghalhatok, mert kész vagyok rá, és akkor az egésznek vége lesz, és ezt úgy érti, néz fel egy vendégre, aki szemben ül vele, a terem átellenes oldalán, hogy egy egésznek lesz vége, és kezdődik a messzeségben egy másik, én várom a halált, mondja változatlan mosollyal, várom, mondja, és a halál mindig közel van hozzám, és nem veszítek semmit, ha meghalok, mert az én számomra a holnap semmit nem jelent, mert nekem csak a ma jelent mindent, ez a nap, ez az óra, ez a pillanat – a pillanat, amelyben meghalok.

213. oldal

3 hozzászólás
>!
n P

A legmélyebb gyűlöletből indult, és oda is érkezett, nagyon lentről és nagyon messziről, olyan lentről és olyan messziről, hogy akkor még, a kezdet kezdetén, halvány fogalma sem lehetett, hová jut el ezen az úton, sőt, még azt sem sejtette, hogy egyáltalán úton van valami felé, meggyűlölte az országot, ahol eddig élt, meggyűlölte a várost, ahol lakott, és meggyűlölte az embereket, akik közt hajnalonta a metróra szállt, s akikkel esténként ugyanazzal a metróval hazaindult, de aztán hiába mondta magának, hogy nincs itt már senkim, és nem köt ide semmi, meg vesszen az egész, és rohadjon meg, mert egy jó ideig egyáltalán nem tudott dönteni, csak ment a reggeli metróval, és jött az estivel, hazafelé, amikor aztán eljött a napja, és egyik hajnalban nem szállt fel többé arra a metróra a többiekkel, csak állt a peronon egy darabig, nem volt a fejében semmi, csak állt, és lökdösték erre-arra (…)

159. oldal (21. fejezet Gyilkos születik)

17 hozzászólás
>!
Equimanthorn

nem, mondja a sensei mosolyogva, nem hiszi, hogy igaza van azoknak, akik egy katasztrófa közeledéséről, valamiféle összeomlásról, egy teljes apokalipszisről olyan fenyegetően beszélnek, az ilyen emberek nem számolnak, mégpedig, és ez igen jellemző, sohasem számolnak azzal, hogy vannak magasabb esélyek, tudnod kell, hogy saját tapasztalatra van szükséged ahhoz, hogy megértsd, mennyire értelmetlen elválasztani a létezőket, a létező dolgokat egymástól és magadtól, hisz minden egyetlen időben és egyetlen helyen játszódik le, és ennek a megértéséhez a jelen helyes megértésén át vezet az út, egy saját tapasztalat, erre van szükség, és akkor már érted, és érti minden ember, hogy nem lehet elválasztani valamit valamitől, nincs isten, valami távoli tartományban, nincs föld, őtőle messze, idelent, és nincs transzcendens birodalom, valahol máshol, mint ahol te vagy, mindaz, amit transzcendensnek és földinek nevezel, az egy és ugyanaz, veled együtt egyetlen időben és egyetlen térben, s ami a legfontosabb, hogy a reménynek és a csodának sincsen itt helye, mivel a remény alaptalan, csoda pedig nincsen, ugyanis minden úgy történik meg, ahogyan meg kell történnie,

Inoue Kazuyuki mester élete és művészete

1 hozzászólás
>!
n P

felettünk és alattunk, rajtunk kívül és mibennünk mélyen ott van egy univerzum, az egyetlen, mely nem azonos a ránk boruló éggel, mert az univerzum nem csillagok és bolygók és napok és galaxisok, mert az univerzum, az nem kép, az nem látható, nincs még neve sem, mivel sokkal drágább annál, mintsem hogy neve legyen, ezért olyan nagy öröm nekem, hogy Seiobót gyakorolhatom, mert a Seiobo az a küldött, aki jön, és azt mondja, nem a vágy vagyok a békére, hanem a béke maga, jön, és azt mondja, ne féljetek, a béke univerzuma, az nem a sóvárgás szivárványa, az univerzum, a valódi univerzum: már létezik.

229. oldal

2 hozzászólás
>!
n P

… a dolgok nem azért fordulnak jóra, ha jóra fordulnak, mert az embernek valamiféle elképzelése van arról, hogy mi lenne a helyes a jövőre nézve, hanem attól fordulnak a dolgok jóra, hogy az embernek helyes elképzelése van a jelenről, mégpedig olyan elképzelés ez, amely nem pusztán neked jó, hanem jó mindenkinek, azaz nem árt senkinek, tehát jó általában.

227. oldal

>!
Equimanthorn

jobbnak látta tehát keresni valami szabályos átjárót, persze itt is vigyáznia kellett, mert a zöld lámpáról ott szemben egyáltalán nem tudta, hogy rá vonatkozik-e, majd meg amikor egy idő után kiderült, hogy igen, azt is meg kellett értse, hogy a zöld itt csak amolyan teoretikus igen az átgyaloglásra, a gyakorlatban ez úgy értendő, hogy igen, zöld, amennyiben más, nagyobb erő a tervnek nem mond ellent, és ellentmondott, hol egy teherautó robbant el mellette, hol egy busz keltette örvény dobta hátra, hol ez, hol az, de aztán jöttek szerencsére más gyalogos kezdeményezők is, és így együtt kezdeményeztek egyszer egy zöldnél egy közös átvonulást, na, az sikerült,

Fenn az Akropoliszon

>!
PandaSára

…és ezzel Vashti fájdalomtól megtört alakja végérvényesen belépett abba a rejtélyes birodalomba, amely sokkal inkább az volt, mint maga a birodalom, ahonnét a kép főszereplője annak idején származott, egy birodalomba, ahol ez a szenvedéstől meggyötört s lélekben megroppant alak, kilépvén a királyi palotának nem, inkább amolyan erődítménynek tetsző vár Északi Kapuján, egy sehová nem vezető teraszon találja magát, ott megtorpan, szépsége és fájdalma, sugárzó lénye és magárahagyatottsága szinte kérdőre vonja a vár előtt elterülő tájat, hogy vajon mit kezd vele, ezzel az emberi formába öntött varázslattal, ezzel az uralkodó fenséggel a maga sivár pusztájában – de csak kérdőre vonja, válaszra nincs szükség, egész Szúza hallgat, hisz úgyis tudja mindenki, mi következik most a palota előtt, mert nem a száműzetés következik, az csupán Marduk hagyományaként az ítélet bevezetése volt, hanem hogy Vashti mögött megjelenik az Egyiptomból hozatott behemót hóhér, hogy megragadja, és visszahúzza őt a palota kijelölt udvarába, s ott belefojtsa a legenda hamujába, és addig szorítsa bikaerős jobbjával a hófehér, kecses nyakot, amíg csak el nem törik ez a hófehér, kecses nyak, s az odalent kapálózó lábak is abbahagyják a halálos táncot, s a test végre leomlik, és végleg elterül.

46-47. oldal, A száműzött királyné

>!
Equimanthorn

az ortodoxia legmélyebb szentjei számára Aranyszájú Szent Jánostól a radonyezsi Szent Szergijig sohasem volt kérdéses, hogyan is áll valójában ez a Hármasság, ez csak azoknak, vagyis a világnak, volt és maradt probléma, akik nem voltak képesek arra, mert nem, amire a szentek, hogy lássák a Teremtő megtestesülését, hogy lássák e Hármasság misztériumát, hogy ne kérdezzenek, hanem tapasztaljanak, tapasztalják meg a teremtett világ és a nem teremtett világ rendkívüli koncentrációját,

Gyilkos születik


Hasonló könyvek címkék alapján

Esterházy Péter: Egy nő
Nádas Péter: Emlékiratok könyve
Nádas Péter: Párhuzamos történetek I-III.
Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba
Esterházy Péter: Esti
Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály
Paul Auster: New York trilógia
Banana Yoshimoto: Kitchen
Italo Calvino: Marcovaldo, avagy a városi évszakok
Don DeLillo: Fehér zaj