„A teljes nevedet szeretném végre hallani!”
(…)
„ A csulafülű segélykérőn néz társára, aztán a vállát húzogatva, akadozva, mint aki teljesen bizonytalan a dolgában, s szavaiért nem vállalja a felelősséget, rákezdi: "Hát… Sándor-Ferenc-István… izé… András”. A tiszt belelapoz az igazolványokba, s fenyegetően megjegyzi: „Itt az áll, hogy József.” Petrina olyan képet vág, mint akit letaglóztak. „Ugyan ne mondja főnök úr! Tessék már mutatni nekem is…”
Nem tudok nem maximális csillagot adni rá.
Azt kell mondanom, kifejezetten magas irodalom, a szó jó és rossz értelmében egyaránt.
A szerkesztés egyértelműen olyan, amivel bárki kemény fába vágja a fejszéjét, ezért erős idegzettel rendelkező és végtelenül türelmes embereknek ajánlom csak elolvasásra. Egyáltalán nem egy szokványos mű, külalakra és tartalomra is rendhagyó.
A hosszú, szinte oldalas mondatokhoz viszont nagyon könnyen hozzá lehet szokni, aztán rájössz, hogy teljesen jól van az úgy is, ha csak vessző van ott a pont helyett.
Rendkívül tömény a szöveg, nem egy gyorsan ledarálós fajta, viszont, ha rendesen el tudsz merülni benne, akkor hatalmas élményt nyújt. Időnként azért felbukkan egy-egy poén is, hogy oldja a történet komolyságát.
A mérhetetlen gazdag nyelvkészlettel írt történetben olyan hasonlatokkal futsz össze, hogy csak megállsz, és bámulsz, hogy ez mennyire kifejezi azt a gondolatot/képet, amit Krasznahorkai meg akart jeleníteni. Teszi mindezt úgy, hogy maga az alkalmazott leírás szavai valahogy érzed, hogy nem oda valók, és mégis tökéletesek.
Nemrégiben olvastam egy cikket arról, hogy mikor érdemes félbehagyni egy könyv olvasását. Volt rengeteg javaslat. Van, aki száz oldalra esküszik, van aki egy fejezetre. Viszont vannak olyan könyvek, amik nem adják ki a képet, csak ha kitartasz a végéig.
Ha ezekre a véleményekre hallgatok, én is abbahagytam volna, és nem tudom meg, mennyire jó ez a látszólag se füle, se farka mese. Csakhogy ebben a mesében nagyon mélyen ott van az, amiért megérte átlendülni a nehézségeken. És pont az ilyen könyvek miatt nem szeretek félbehagyni egyet sem, ha a kezembe kerül.
Ha választanom kellene, hogy melyik volt a kedvenc részem, akkor egyértelműen rá tudom vágni, hogy Irimiás beszéde volt a csúcs! Annyira összeszedte, és olyan kegyetlenül eléjük(elénk) vetette az egyszerű okosságot, hogy nem tudtam csak úgy elmenni mellette, meg kellett állnom, hogy mélyen elgondolkodjak rajta.
Ezért az élményért nem csak Krasznahorkai Lászlónak, hanem a @Magvető_Kiadó-nak is köszönettel tartozom, hogy a Kobo rendszerén kereszül elérhetővé tette a könyvet.