A Herscht olvasásakor döntöttem el, hogy Krasznahorkai eddigi életművét végig kell olvasnom. Mert itt van nekünk ez az irodalmi csoda, akit valószínűleg a világ minden országa büszkén vallana magáénak, és mekkora szerencse, hogy ő magyar és magyarul ír, hát képtelenség, hogy alig ismerem.
Fiatalka voltam, mikor a Sátántangót elolvastam – alig maradt meg belőle valami. A hangulata. A mindent uraló szürkeség. A sárban, alkoholban dagonyázó emberek. A kilátástalanság, amit a köd, az örökös eső, a fény hiánya (csupasz villanykörték a házakban, esetleg a hold tűnik fel néhány pillanatra az égen, de a pirkadat mindig a nap nélkül érkezik) is érzékeltet. Furcsálltam is, hogy már akkor mennyire lebilincselt a könyv. Másodszori olvasásra is ez a világvégi hangulat, a tökéletes hiábavalóság és reménytelenség ragadott meg leginkább. Köd, pára, penész, sár telepszik a tájra, a házakra és az emberekre. A szűntelenül hulló eső elzár és bezár, a környezet mocsárrá válik, amely „megöl minden életet”. Láthatatlan pókok mindent beszőnek finom hálójukkal, mintha az emberek már ott sem lennének. spoiler
A regény fontos eleme a hiány. A telep lakóinak életéből hiányzik minden, amit általában az értelmes emberi élethez elengedhetetlennek tartunk. Nincs hitük, igazi otthonuk, méltóságuk és leginkább céljaik nincsenek. Pótlékok vannak. Tompultság, alkohol, cigaretta, közönséges nemiség. spoiler Nem cselekszenek, bénultság uralja őket, a megváltást kívülről várják.
Aztán itt van még az idő. Mintha egy helyben topognánk, nem sikerül kimozdulni egy adott idősíkból. Mérni se lehet: nincsenek órák, vagy megálltak, vagy a sárban végzik. A regény első része egy konkrét időterminust jár körbe újra és újra, más-más szereplő nézőpontjából, mindig kicsit tágítva vagy épp szűkítve rajta. A második rész kilép ebből az idősíkból, térben is elmozdulunk, ugyanakkor a fejezetek fordított számlálásával visszaérkezünk a kiindulóponthoz. Ez és a ”hihetetlenül vén, ráncos képű, félelemtől reszkető, összetöpörödött emberke” megjelenése és szavai végtelenítik az apokaliptikus pillanatot.
Végül néhány szó a szövegről. A téma és a megfogalmazás között óriási az ellentét. A sivár, riasztó létet, a dermesztően hideg világot, a színtelenséget barokkosan burjánzó mondatokkal ábrázolja a szerző. Szokatlan a szóképek ilyen gazdagsága a prózai szövegben, rendkívül erős képiség, láttató erő jellemzi.
”Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja…” link
Furcsa, de ez az értékek nélküli világ, mégis gazdagít bennünket.