Sátántangó 502 csillagozás

Krasznahorkai László: Sátántangó Krasznahorkai László: Sátántangó Krasznahorkai László: Sátántangó

„…. a regény tere újra egy világ, és… ez a világ – alakjai által – dúsan tagolt, rétegzett, hierarchizált, a mindennapi cselekvésköröktől az álmokig és fantamagóriákig, az egyetemes világrendtől az élet egyszerű újratermelésén és a társadalmi helyen keresztül az emberi méltóság és méltatlanság etoszáig.
… A Sátántangó korszakalkotó mű.”
Radnóti Sándor

„Sátántangó afféle perpetuum mobile, egy megtévesztési és megtöretési láncon át nyilvánuló létszerkezet, melynek nincs felelőse, csak állapota van, melyre különféle hitek, remények, öncsalások vetülnek… A tehetetlenség és mozdíthatatlanság halálos kitáncolásában áll e regény nagyszabású volta… Nyomasztó, egyben mélyen lélegző könyv: élőlény, mint minden igazi epika.”
Balassa Péter

Eredeti megjelenés éve: 1985

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, Budapest, 2021
274 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631424744
>!
Magvető, Budapest, 2019
274 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631424744
>!
Magvető, Budapest, 2017
274 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631424744

9 további kiadás


Enciklopédia 22


Kedvencelte 163

Most olvassa 70

Várólistára tette 475

Kívánságlistára tette 341

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

sztimi53>!
Krasznahorkai László: Sátántangó

Azt hiszem, megkérem Tar Sándort, hogy kicsit húzza össze magát, és álljon arrébb a dobogó tetején, hogy valaki mellé férjen. Talán nem haragszik meg rám. Az első oldalak olvastán valami gombóc nőtt benn, és csak szaporodik, osztódik, sarjadzik azóta. Hát csoda, hogy filmre vitték? Hiszen az agyam mozivászna vetíti a filmet, sorról sorra, kockáról kockára. Az eső szakad, ömlik, zuhog, csöpög, szemérkél, majd megint ömlik. Örökké nem eshet…
Nyomosztó írás nyomorultakról.
Irimiás a messiás.
És amikor fölhorgad a remény, nos hát akkor, hogy is mondják: magas lóról lehet nagyot esni…
Mérföldes mondatok, gyönyörűen megfogalmazva, a nyugtalanító hangulat mellé néha humort csepegtetve pereg a film, aztán a kör bezárul és csapó, vége.
Hogy értem-e? Nem tudom. Talán. De lenyűgöztek, az már biztos. Belül még mindig esik.

10 hozzászólás
gesztenye63>!
Krasznahorkai László: Sátántangó

Na, jó reggelt Futaki! Végre, hogy megjöttél, hazaértél, itthon vagy. Nem…, ne nézelődj ilyen tanácstalanul, bambán… Nem álmodsz, de nem ám… Ébren vagy, dörgöld csak ki a csipát és nézz körül…, ez bizony a pokol, a mi poklunk. Takarózz csak be savanyú verejtékedbe, és vackold el magad a többi nyomorult mérgező szájszagában. Hazaértél, itthon vagy, ez a te összkomfortos nyomorod. Meg a többieké, akik várnak, csak várnak… Néha azért kikandikálhatsz az örökös esőtől nyirkosan izzadó, sárban fetrengő semmibe, körülnézhetsz a rothadás, a pusztulás meghitt képeire és olyankor érezd csak, hogy ez a tiéd, ezt már senki nem veheti el tőled… Aztán néha hallgass bele a harangszóba, vagy csak az ekhójába, mert az olyan finoman reményt keltő, az ígér valamit…, de meglehet, hogy inkább valami fenyegetés csak, bajt jósol. Ez már a te dolgod, mint ahogy az is, hogy itt a bálban felkéred-e a sátánt egy tangóra, esetleg slowfoxra, vagy jive-ra, de mindenestre az első tánc a tiéd… Úgyis visszaérsz a kályhához, hazafutsz a kezdőkörbe, ha kígyó lennél, hát bizonyára bele is harapnál a farkadba…

Azt hiszem, sok mindent megértettem és nem kárhoztatom többé magam, hogy „huszonéves kisfiúként” nem tudtam én ezzel mit kezdeni. Hálás vagyok érte, hogy mégis megérhettem…

Kalmár_Melinda P>!
Krasznahorkai László: Sátántangó

A Herscht olvasásakor döntöttem el, hogy Krasznahorkai eddigi életművét végig kell olvasnom. Mert itt van nekünk ez az irodalmi csoda, akit valószínűleg a világ minden országa büszkén vallana magáénak, és mekkora szerencse, hogy ő magyar és magyarul ír, hát képtelenség, hogy alig ismerem.

Fiatalka voltam, mikor a Sátántangót elolvastam – alig maradt meg belőle valami. A hangulata. A mindent uraló szürkeség. A sárban, alkoholban dagonyázó emberek. A kilátástalanság, amit a köd, az örökös eső, a fény hiánya (csupasz villanykörték a házakban, esetleg a hold tűnik fel néhány pillanatra az égen, de a pirkadat mindig a nap nélkül érkezik) is érzékeltet. Furcsálltam is, hogy már akkor mennyire lebilincselt a könyv. Másodszori olvasásra is ez a világvégi hangulat, a tökéletes hiábavalóság és reménytelenség ragadott meg leginkább. Köd, pára, penész, sár telepszik a tájra, a házakra és az emberekre. A szűntelenül hulló eső elzár és bezár, a környezet mocsárrá válik, amely „megöl minden életet”. Láthatatlan pókok mindent beszőnek finom hálójukkal, mintha az emberek már ott sem lennének. spoiler

A regény fontos eleme a hiány. A telep lakóinak életéből hiányzik minden, amit általában az értelmes emberi élethez elengedhetetlennek tartunk. Nincs hitük, igazi otthonuk, méltóságuk és leginkább céljaik nincsenek. Pótlékok vannak. Tompultság, alkohol, cigaretta, közönséges nemiség. spoiler Nem cselekszenek, bénultság uralja őket, a megváltást kívülről várják.

Aztán itt van még az idő. Mintha egy helyben topognánk, nem sikerül kimozdulni egy adott idősíkból. Mérni se lehet: nincsenek órák, vagy megálltak, vagy a sárban végzik. A regény első része egy konkrét időterminust jár körbe újra és újra, más-más szereplő nézőpontjából, mindig kicsit tágítva vagy épp szűkítve rajta. A második rész kilép ebből az idősíkból, térben is elmozdulunk, ugyanakkor a fejezetek fordított számlálásával visszaérkezünk a kiindulóponthoz. Ez és a ”hihetetlenül vén, ráncos képű, félelemtől reszkető, összetöpörödött emberke” megjelenése és szavai végtelenítik az apokaliptikus pillanatot.

Végül néhány szó a szövegről. A téma és a megfogalmazás között óriási az ellentét. A sivár, riasztó létet, a dermesztően hideg világot, a színtelenséget barokkosan burjánzó mondatokkal ábrázolja a szerző. Szokatlan a szóképek ilyen gazdagsága a prózai szövegben, rendkívül erős képiség, láttató erő jellemzi.
”Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja…” link

Furcsa, de ez az értékek nélküli világ, mégis gazdagít bennünket.

3 hozzászólás
n P>!
Krasznahorkai László: Sátántangó

Egy októberi nap reggelén… eső áztatta napon kezdtem újra, sokadszorra újra a Sátántangó táncába. Tánc ez, a világ hiábavaló forgatagában, a már nem lét, vagy alig lét határán, nyakig ér a sár, csizmamarasztaló nehéz súly tapadása, a lovaknak is beleragad a patája, a lépés, a haladás lehetetlensége ez, áll az idő, a harang hiába zeng, hívó szava nem lel lélekre, egy anyakoca védve kicsinyeit rátámad a traktorkerék szántotta dűlőben siető fiatalasszonyra, nem látni semmit, nincs hold, nincs csillag, a kiáltó szó is megreked a félelem torkában, sietni, sietni, rőzsepattogó kályhameleget találni, az érzékei viszik lábát, a megérzés, hogy itt jobbra, ott lesz a gémeskút magasra nyújtózó nyaka, a szántóföldek végtelen ürességében csak remélhető, hogy egyszer majd lesz megérkezése, sürgetné az évszakot, tudva, hogy élete is gyorsabban telik el, nincs mi számítana, a megváltás is várat magára. De mégis: Akkor inkább úgy vétem el, hogy várom.

vargarockzsolt>!
Krasznahorkai László: Sátántangó

Krasznahorkai László életműve, bár még nem lezárt, de már most láthatóan talán a legjelentősebb – Nádas Péteré mellett – a ma élő magyar írók között. Ha majd az irodalom oktatása a középiskolákban nem fejeződik be a 20. század közepén, kiemelt helyet kell hogy kapjon, olyan hangsúllyal, mint a század első felében költészetben József Attila és Babits Mihály, azaz a kurzusoktól független megkérdőjelezhetetlen (világirodalmi minőségű) klasszikus helyét.
Már az első regénye, a Sátántangó is remekmű. Tökéletesen megformált irodalom, amely azonban olyan világot mutat be, amely lepusztultságával rendkívül riasztó.
Az esőcseppek szelíden csurogtak lefelé az ablak mindkét oldalán, belül, a fönti ujjnyi széles réstől egészen a könyökfa és az ablakkeret érintkezéséig, ahol lassan feltöltötték a legkisebb repedést is, s utat törve maguknak a könyökfa széléig, ismét cseppekre válva szét, hullani kezdtek Futaki ölébe, aki aztán, anélkül hogy észrevette volna, mert onnan, ahová elkalandozott, nehéz volt visszatérni, szép csendben bevizelt.
Az ilyen botrányos sorok, amelyek a vegetatív létbe süllyedő emberekről tudósítanak, egyszerre elkeserítők és viszolyogtatók, ugyanakkor megnyugtatóak is, hisz megmutatják: a pokol sokkal lejjebb van, mint ahol mi élünk. Ez a pokol a szegénység létállapotában létezik, ahonnan már hiányzik a transzcendencia, illetve ha meg is jelenik, csak az áldozati bárány (Estike) és a hamis próféta (Irimiás) közvetítésével látszódó látszat, azaz az evilágban elérhetetlen. Ebben a kilátástalan, megváltásra váró, de arra esélyt nem kapó evilágban a szereplők mind bűnösek, azonosulni egyikükkel sem lehet, de a mindentudó narrátor olyan közel megy hozzájuk, hogy legtitkosabb gondolataikat is megírja, és ezzel élő, eleven emberekké teszi őket, akik így veszedelmesen hasonlítani kezdenek az olvasóra. A narrátor Krasznahorkai nyelvén szólal meg, és az ő világlátását is közvetíti, ezzel a szereplők gondolatainak tágassága és gazdagsága – a minimális cselekmény és a sivár környezet ellenére – lebilincselő.
Itt van például a magát összevizelő Futaki, aki így elmélkedik:
„Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és a koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül- rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dohos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jóelőre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.”
Ez a mondat vagy (csak) irodalom (annak nagyon szép), vagy elfogadjuk, hogy a fizikai lepusztultság nem jár együtt a szellemi képességék elvesztésével. Egy következő lehetőség, hogy a könyv szereplőiben magunkra ismerünk – nem a fizikai, hanem a lelki állapotukban, amely nem egzisztenciához kötött. Több értelmezés is lehetséges, a figyelmes és türelmes olvasó kiválaszthatja a magáét.
(Bővebben a blogomon: http://vargarockzsolt.blog.hu/2013/01/26/krasznahorkai_…)

4 hozzászólás
dacecc>!
Krasznahorkai László: Sátántangó

Viszonylag sok olvasott Krasznahorkai könyv után azt hittem, hogy nem fog túl sok újdonságot tartalmazni a történet, értve ezt úgy, hogy Krasznahorkai (magyar vonatkozású) írásaiban többnyire hasonló tematikát vélek felfedezni: van egy központi mag, amit minden könyvében máshogy bont ki, máshonnan végez fúrásokat, és a végén mindig újfajta apokalipszisvíziót kapunk, a szónak nem minden esetben a szoros értelmében. Ennek ellenére olyan olvasmányélményt nyújtott a Sátántangó, ami meglepett, nehéz elhinni, hogy elsőre ilyet tud írni valaki. A szerkezet, az epizódok, a léthelyzetből adódó kicsiben gondolkodás ábrázolása, a kiúttalanság érzése, a messiás várása az elejétől a végéig nagyon rendben volt, kerek egészt alkotott. A koncepció átgondolt, és tud hatni a szöveg. A kocsmai fejezetek – főleg a második – pedig egészen fantasztikusan vannak megírva.

Nem hiányzik a könyvből az író fanyar humora sem, ami – csakúgy, mint az Ellenállás melankóliája vagy a Báró Wenckheim esetében – sokat segít a befogadónak. Nem a nyomasztás a célja, az élethelyzet érzékeltetése van központban. A Sátántangó nem nyomorpornó, hanem nagyon világos lélekrajz-gyűjtemény, olyan könyv, amelynek írója érti alanyait.

Ilyenkor érzem, milyen nagy kár, hogy egy könyvet csak egyszer lehet először olvasni.

SteelCurtain>!
Krasznahorkai László: Sátántangó

Hát először is az, hogy miért nem öt csillag.
Gyulai vagyok, s Krasznahorkai is itt született. Oly élethűen festette le a gyulai helyszíneket, Pósteleket, az eleki úti tanyákat – ahol hatéves koromig mi is éltünk – , a Kis- és Nagyrománvárost, valamint a szereplők többségének olyan neve van – Irimiás, Petrina, Steigerwald – ami máshol talán kuriózum lenne, itt azonban teljesen közönségesnek számítanak. Tehát a keret túlságosan gyulai volt ahhoz, hogy a tartalmat ne próbáljam szintén konkrét gyulaiként felfogni, s ebbe beletörött a bicskám. Nagyon idegennek tűnt az egész. Aztán villámcsapásként hasított belém, hogy ha a leírt helyzetet nem is, de az egyes karaktereket azért ismerem. Szerencsére nem így egyben, összetömörülve, mert akkor magatehetetlen tudatlanságuk félelmetes lavinává tud válni, ami bármelyik hordószónok, kisstílű szélhámos mögé be tud állni. Elszórtan, magányosan csak önveszélyesek. Elégedetlenségük, csodavárásuk tömegben kovácsolódik pusztító erővé. Bár folyton igyekeznek helyhez és időhöz kötni őket, ez nem állja meg a helyét. Jelenlétük állandó, ám szórványban igyekszünk tudomást sem venni róluk. Amikor jelenlétük már érzékelhető, az már kóros tünetre utal.
Túl jól lett megírva ahhoz, hogy gyulaiként ne vezetett volna félre eleinte. Ez mínusz fél csillag.

Stone>!
Krasznahorkai László: Sátántangó

Olyan nyomorult, tehetetlen, végérvényesen reménytelen, beletörődött. Palaszürke minden lapja, akár a védőborítótól megfosztott könyv. Ahogy fogod a könyvet egyre jobban fázol, az ujjaid begye összegyűrődik a kiömlő esőtől. Hatásos egy szóhalmaz.
Az idő folytonos, múlik, tapossa veled az utat, ahogy a szomszéddal is ugyanúgy karba öltve jár. Minden mondat és szó, cselekmény a helyén van. Az első részben a különböző szilárdra faragott karakterek, akiket az eső és a környezetük örökös bomlása lassan kikezd, bemutatják a helyet, megmutatják a gondolataikat, a kapcsolati összefonódást, a láthatatlan pók szövi a hálóját. Eközben a próféta a tanítványával elindult a megváltás elvitelére a telep lakói számára. Feláldozza magát a bárány, aki tisztaságának és megvilágosodásának következményeként az angyalokkal társaloghat.
Nem tudja a pénz sem kibillenteni a sorsokat a kerékvágásból, hiába van, mintha nem is lenne. Utazás, vándorlás, belső utakon és a köves, ingoványos, sáros, amitől elnehezedik a lépés, senki-nem-járta utakon. A telep lakóinak nincs célja, a próféta eszközeivé válnak akit ők vakon követnek. És a kígyó a saját farkába harap.
A humora is tetszett. Krasznahorkai egy meglepetés volt nekem. Jó meglepetés. De most, hogy befejeztem a könyvet, kérném vissza a nyarat. Elég az őszből. Köszönöm!

7 hozzászólás
sebzek>!
Krasznahorkai László: Sátántangó

Ez nem értékelés, hanem utóhang.

Krasznahorkai egy interjúban azt mondta, hogy a Sátántangót nem meri elővenni, mert ráköszönnek a hibák. Abban kétségkívül igaza van, hogy a könyv szövegi szempontból néha megnehezíti az olvasó dolgát, viszont nekem még mindig ez a könyv jelenti a magyar mentalitás legmélyebb kritikáját. Ez és Tar Sándortól A mi utcánk.

1 hozzászólás
DaTa>!
Krasznahorkai László: Sátántangó

Vérciki, tudom, de férfiasan bevallom, nekem ez az első Krasznahorkai olvasásom. Valahogy ő kimaradt az eddigi életemből, nem is értem miért és hogyan. Tulajdonképpen körülbelül az ötödik oldalon tudtam már, hogy nálam ez kedvenc lesz, mert ez olyan könyv, ahol teljesen mellékes a cselekmény, (pedig van ám itt cselekmény, de még milyen!) ez olyan könyv, ahol egyszerűen csak a mondatok tökéletes szépségén, tisztaságán és egységén döbbensz újra és újra meg. És ez egy olyan könyv is, ahol én kifejezetten azt éreztem, mennyire jó, hogy magyar vagyok. Hogy ezt én olvashatom eredetiben. Hogy azt a nyelvet beszélhetem, mint Krasznahorkai László. És éreztem még azt is, hogy soha, soha ebben az életben nem fogok tudni negyed annyira sem jól írni, mint ő. Aztán egy pillanatra elszomorodtam, hogy elég gyorsan haladok vele, így hamar vége lesz. Aztán elmúlt a szomorúság seperc alatt, mert akkor már tudtam, hogy amint bezárom ezt a könyvet, megírom az értékelést róla, kezdem is elölről. Újra. Utoljára ilyet szerintem az Édentől keletre esetében csináltam.

Hát lássuk akkor újra azt a Sátántangót, mert ebből egyszerre egy nem volt elég. Estike kalandját a macskával azért most kihagyom majd. Az eléggé megrázott egyszeri olvasásra is.


Népszerű idézetek

Devorah>!

Engem meg se kereszteltek. Biztos tudták, úgyse javítana a helyzeten…

265. oldal

Frank_Waters I>!

…a vécés néni ölében déli harangszót sugároz egy zsebrádió…

Első rész, II. Feltámadunk

Kapcsolódó szócikkek: déli harangszó
14 hozzászólás
Dün P>!

Egy október végi nap reggelén, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre a telep nyugati oldalán (hogy aztán a bűzlő sártenger egészen az első fagyokig járhatatlanná tegye a dűlőutakat, s megközelíthetetlenné váljon a város is), Futaki arra ébredt, hogy harangszót hall.

(első mondat)

Kapcsolódó szócikkek: október · ősz
Equimanthorn>!

Halicsné felcsattant, s kivette a kezéből. „Ne a Teremtést olvasd, te szerencsétlen!” – S gyakorlottan felütötte az Apokalipszisnál.

111. oldal

Kkatja>!

Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál. Oldalra fordította a fejét, a telep keleti oldalán álló, egykor zsúfolt és zajos, most düledező és elhagyatott épületek felé, és keserűen figyelte, amint a puffadt-vörös nap első sugarai áttörnek egy megkopasztott tetejű, omladozó tanyaház tetőgerendái között. „Végtére is döntenem kéne már. Nem maradhatok itt.”

10. oldal Első rész I. A hír, hogy jönnek

Kapcsolódó szócikkek: bölcső · döntés · idő · koporsó · örökkévalóság · remény
3 hozzászólás
tomgabee>!

Hirtelen savanykás ízt érzett a nyelvén, s azt hitte, itt a halál.

16. oldal, Első rész - I. A hír, hogy jönnek

3 hozzászólás
Kalmár_Melinda P>!

Meglódult képzelete leggyakrabban halott apját támasztotta föl, amint lassan távolodik a dűlőn a kövesút felé, előtte s mögötte felveri az avart a szél; […]

137. oldal, Felfeslik (Széphalom Könyvműhely, 1993)

1 hozzászólás
Kkatja>!

Egy rövid időre homályosan megfogalmazódott benne a terv, hogy talán szerencsésebb volna, ha lemondana a további kísérletekről, s így fölszabaduló erőit „vágyai megszüntetésére” fordítaná, lemondva fokozatosan élelemről, szeszről és cigarettáról, a hallgatást választaná a megnevezés állandó gyötrelme helyett, már néhány hónap vagy egy-két hét múltán elérve így egy tökéletesen salaktalan életet, és ahelyett, hogy nyomokat hagyna maga után, jeltelenül feloldódna az amúgy is sürgetően hívogató végleges csöndben; de csakhamar nevetségesnek találta mindezt: legalábbis nem többnek félelem és méltóságtudat szülte gyengeségnél, s kissé ijedten hajtotta föl az előkészített pálinkát, s azonnal újratöltötte, mert az üres pohár mindig nyugtalanította kissé.

62-63. oldal, Valamit tudni

Kapcsolódó szócikkek: cigaretta · csend · kísérlet · pálinka · terv · vágy
Kalmár_Melinda P>!

Akár így, akár úgy, mindenképpen elveszek. Holnap egy idegen szobában ébredek, s ugyanúgy nem tudhatom, mi vár majd rám, mintha egyedül vágtam volna neki… Szétrakom majd az asztalon meg a priccsen, ha lesz egyáltalán, ócska kacatjaimat, s alkonyatkor megint nézhetem, hogy tűnik el az ablakból a fény.

294-295. oldal, A távlat, ha hátulról (Széphalom Könyvműhely, 1993)

2 hozzászólás
BoJack>!

Mi lesz így a világból, ha bárki beállíthat egy nap, és azt mondhatja, fel is út, le is út, itt én vagyok a gazda! Mivé lesz így ez az ország?

95. oldal (Magvető, 2019)


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Ottlik Géza: Iskola a határon
Békés Pál: Csikágó
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét
Szabó Magda: Az ajtó
Karácsony Benő: Napos oldal
Jókai Anna: Jákob lajtorjája
Bartis Attila: A nyugalom
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő / Édes Anna
Oravecz Imre: Ókontri
Lázár Ervin: A fehér tigris