Sátántangó 91% 399 csillagozás

Azt hiszem, megkérem Tar Sándort, hogy kicsit húzza össze magát, és álljon arrébb a dobogó tetején, hogy valaki mellé férjen. Talán nem haragszik meg rám. Az első oldalak olvastán valami gombóc nőtt benn, és csak szaporodik, osztódik, sarjadzik azóta. Hát csoda, hogy filmre vitték? Hiszen az agyam mozivászna vetíti a filmet, sorról sorra, kockáról kockára. Az eső szakad, ömlik, zuhog, csöpög, szemérkél, majd megint ömlik. Örökké nem eshet…
Nyomosztó írás nyomorultakról.
Irimiás a messiás.
És amikor fölhorgad a remény, nos hát akkor, hogy is mondják: magas lóról lehet nagyot esni…
Mérföldes mondatok, gyönyörűen megfogalmazva, a nyugtalanító hangulat mellé néha humort csepegtetve pereg a film, aztán a kör bezárul és csapó, vége.
Hogy értem-e? Nem tudom. Talán. De lenyűgöztek, az már biztos. Belül még mindig esik.

Na, jó reggelt Futaki! Végre, hogy megjöttél, hazaértél, itthon vagy. Nem…, ne nézelődj ilyen tanácstalanul, bambán… Nem álmodsz, de nem ám… Ébren vagy, dörgöld csak ki a csipát és nézz körül…, ez bizony a pokol, a mi poklunk. Takarózz csak be savanyú verejtékedbe, és vackold el magad a többi nyomorult mérgező szájszagában. Hazaértél, itthon vagy, ez a te összkomfortos nyomorod. Meg a többieké, akik várnak, csak várnak… Néha azért kikandikálhatsz az örökös esőtől nyirkosan izzadó, sárban fetrengő semmibe, körülnézhetsz a rothadás, a pusztulás meghitt képeire és olyankor érezd csak, hogy ez a tiéd, ezt már senki nem veheti el tőled… Aztán néha hallgass bele a harangszóba, vagy csak az ekhójába, mert az olyan finoman reményt keltő, az ígér valamit…, de meglehet, hogy inkább valami fenyegetés csak, bajt jósol. Ez már a te dolgod, mint ahogy az is, hogy itt a bálban felkéred-e a sátánt egy tangóra, esetleg slowfoxra, vagy jive-ra, de mindenestre az első tánc a tiéd… Úgyis visszaérsz a kályhához, hazafutsz a kezdőkörbe, ha kígyó lennél, hát bizonyára bele is harapnál a farkadba…

Azt hiszem, sok mindent megértettem és nem kárhoztatom többé magam, hogy „huszonéves kisfiúként” nem tudtam én ezzel mit kezdeni. Hálás vagyok érte, hogy mégis megérhettem…

Egy októberi nap reggelén… eső áztatta napon kezdtem újra, sokadszorra újra a Sátántangó táncába. Tánc ez, a világ hiábavaló forgatagában, a már nem lét, vagy alig lét határán, nyakig ér a sár, csizmamarasztaló nehéz súly tapadása, a lovaknak is beleragad a patája, a lépés, a haladás lehetetlensége ez, áll az idő, a harang hiába zeng, hívó szava nem lel lélekre, egy anyakoca védve kicsinyeit rátámad a traktorkerék szántotta dűlőben siető fiatalasszonyra, nem látni semmit, nincs hold, nincs csillag, a kiáltó szó is megreked a félelem torkában, sietni, sietni, rőzsepattogó kályhameleget találni, az érzékei viszik lábát, a megérzés, hogy itt jobbra, ott lesz a gémeskút magasra nyújtózó nyaka, a szántóföldek végtelen ürességében csak remélhető, hogy egyszer majd lesz megérkezése, sürgetné az évszakot, tudva, hogy élete is gyorsabban telik el, nincs mi számítana, a megváltás is várat magára. De mégis: Akkor inkább úgy vétem el, hogy várom.

Krasznahorkai László életműve, bár még nem lezárt, de már most láthatóan talán a legjelentősebb – Nádas Péteré mellett – a ma élő magyar írók között. Ha majd az irodalom oktatása a középiskolákban nem fejeződik be a 20. század közepén, kiemelt helyet kell hogy kapjon, olyan hangsúllyal, mint a század első felében költészetben József Attila és Babits Mihály, azaz a kurzusoktól független megkérdőjelezhetetlen (világirodalmi minőségű) klasszikus helyét.
Már az első regénye, a Sátántangó is remekmű. Tökéletesen megformált irodalom, amely azonban olyan világot mutat be, amely lepusztultságával rendkívül riasztó.
Az esőcseppek szelíden csurogtak lefelé az ablak mindkét oldalán, belül, a fönti ujjnyi széles réstől egészen a könyökfa és az ablakkeret érintkezéséig, ahol lassan feltöltötték a legkisebb repedést is, s utat törve maguknak a könyökfa széléig, ismét cseppekre válva szét, hullani kezdtek Futaki ölébe, aki aztán, anélkül hogy észrevette volna, mert onnan, ahová elkalandozott, nehéz volt visszatérni, szép csendben bevizelt.
Az ilyen botrányos sorok, amelyek a vegetatív létbe süllyedő emberekről tudósítanak, egyszerre elkeserítők és viszolyogtatók, ugyanakkor megnyugtatóak is, hisz megmutatják: a pokol sokkal lejjebb van, mint ahol mi élünk. Ez a pokol a szegénység létállapotában létezik, ahonnan már hiányzik a transzcendencia, illetve ha meg is jelenik, csak az áldozati bárány (Estike) és a hamis próféta (Irimiás) közvetítésével látszódó látszat, azaz az evilágban elérhetetlen. Ebben a kilátástalan, megváltásra váró, de arra esélyt nem kapó evilágban a szereplők mind bűnösek, azonosulni egyikükkel sem lehet, de a mindentudó narrátor olyan közel megy hozzájuk, hogy legtitkosabb gondolataikat is megírja, és ezzel élő, eleven emberekké teszi őket, akik így veszedelmesen hasonlítani kezdenek az olvasóra. A narrátor Krasznahorkai nyelvén szólal meg, és az ő világlátását is közvetíti, ezzel a szereplők gondolatainak tágassága és gazdagsága – a minimális cselekmény és a sivár környezet ellenére – lebilincselő.
Itt van például a magát összevizelő Futaki, aki így elmélkedik:
„Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és a koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül- rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dohos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jóelőre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.”
Ez a mondat vagy (csak) irodalom (annak nagyon szép), vagy elfogadjuk, hogy a fizikai lepusztultság nem jár együtt a szellemi képességék elvesztésével. Egy következő lehetőség, hogy a könyv szereplőiben magunkra ismerünk – nem a fizikai, hanem a lelki állapotukban, amely nem egzisztenciához kötött. Több értelmezés is lehetséges, a figyelmes és türelmes olvasó kiválaszthatja a magáét.
(Bővebben a blogomon: http://vargarockzsolt.blog.hu/2013/01/26/krasznahorkai_…)

Viszonylag sok olvasott Krasznahorkai könyv után azt hittem, hogy nem fog túl sok újdonságot tartalmazni a történet, értve ezt úgy, hogy Krasznahorkai (magyar vonatkozású) írásaiban többnyire hasonló tematikát vélek felfedezni: van egy központi mag, amit minden könyvében máshogy bont ki, máshonnan végez fúrásokat, és a végén mindig újfajta apokalipszisvíziót kapunk, a szónak nem minden esetben a szoros értelmében. Ennek ellenére olyan olvasmányélményt nyújtott a Sátántangó, ami meglepett, nehéz elhinni, hogy elsőre ilyet tud írni valaki. A szerkezet, az epizódok, a léthelyzetből adódó kicsiben gondolkodás ábrázolása, a kiúttalanság érzése, a messiás várása az elejétől a végéig nagyon rendben volt, kerek egészt alkotott. A koncepció átgondolt, és tud hatni a szöveg. A kocsmai fejezetek – főleg a második – pedig egészen fantasztikusan vannak megírva.

Nem hiányzik a könyvből az író fanyar humora sem, ami – csakúgy, mint az Ellenállás melankóliája vagy a Báró Wenckheim esetében – sokat segít a befogadónak. Nem a nyomasztás a célja, az élethelyzet érzékeltetése van központban. A Sátántangó nem nyomorpornó, hanem nagyon világos lélekrajz-gyűjtemény, olyan könyv, amelynek írója érti alanyait.

Ilyenkor érzem, milyen nagy kár, hogy egy könyvet csak egyszer lehet először olvasni.

Olyan nyomorult, tehetetlen, végérvényesen reménytelen, beletörődött. Palaszürke minden lapja, akár a védőborítótól megfosztott könyv. Ahogy fogod a könyvet egyre jobban fázol, az ujjaid begye összegyűrődik a kiömlő esőtől. Hatásos egy szóhalmaz.
Az idő folytonos, múlik, tapossa veled az utat, ahogy a szomszéddal is ugyanúgy karba öltve jár. Minden mondat és szó, cselekmény a helyén van. Az első részben a különböző szilárdra faragott karakterek, akiket az eső és a környezetük örökös bomlása lassan kikezd, bemutatják a helyet, megmutatják a gondolataikat, a kapcsolati összefonódást, a láthatatlan pók szövi a hálóját. Eközben a próféta a tanítványával elindult a megváltás elvitelére a telep lakói számára. Feláldozza magát a bárány, aki tisztaságának és megvilágosodásának következményeként az angyalokkal társaloghat.
Nem tudja a pénz sem kibillenteni a sorsokat a kerékvágásból, hiába van, mintha nem is lenne. Utazás, vándorlás, belső utakon és a köves, ingoványos, sáros, amitől elnehezedik a lépés, senki-nem-járta utakon. A telep lakóinak nincs célja, a próféta eszközeivé válnak akit ők vakon követnek. És a kígyó a saját farkába harap.
A humora is tetszett. Krasznahorkai egy meglepetés volt nekem. Jó meglepetés. De most, hogy befejeztem a könyvet, kérném vissza a nyarat. Elég az őszből. Köszönöm!

Alibi értékelések 2/2

Ez nem értékelés, hanem utóhang.
Krasznahorkai egy interjúban azt mondta, hogy a Sátántangót nem meri elővenni, mert ráköszönnek a hibák. Abban kétségkívül igaza van, hogy a könyv szövegi szempontból néha megnehezíti az olvasó dolgát, viszont nekem még mindig ez a könyv jelenti a magyar mentalitás legmélyebb kritikáját. Ez és Tar Sándortól A mi utcánk.

Vérciki, tudom, de férfiasan bevallom, nekem ez az első Krasznahorkai olvasásom. Valahogy ő kimaradt az eddigi életemből, nem is értem miért és hogyan. Tulajdonképpen körülbelül az ötödik oldalon tudtam már, hogy nálam ez kedvenc lesz, mert ez olyan könyv, ahol teljesen mellékes a cselekmény, (pedig van ám itt cselekmény, de még milyen!) ez olyan könyv, ahol egyszerűen csak a mondatok tökéletes szépségén, tisztaságán és egységén döbbensz újra és újra meg. És ez egy olyan könyv is, ahol én kifejezetten azt éreztem, mennyire jó, hogy magyar vagyok. Hogy ezt én olvashatom eredetiben. Hogy azt a nyelvet beszélhetem, mint Krasznahorkai László. És éreztem még azt is, hogy soha, soha ebben az életben nem fogok tudni negyed annyira sem jól írni, mint ő. Aztán egy pillanatra elszomorodtam, hogy elég gyorsan haladok vele, így hamar vége lesz. Aztán elmúlt a szomorúság seperc alatt, mert akkor már tudtam, hogy amint bezárom ezt a könyvet, megírom az értékelést róla, kezdem is elölről. Újra. Utoljára ilyet szerintem az Édentől keletre esetében csináltam.

Hát lássuk akkor újra azt a Sátántangót, mert ebből egyszerre egy nem volt elég. Estike kalandját a macskával azért most kihagyom majd. Az eléggé megrázott egyszeri olvasásra is.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű, nem lesz sétakocsikázás, nem lesz csakötpercemvan olvasni. A Sátántangó megköveteli a figyelmet. Hiába csak 274 oldal, a sokszor féloldalnyi mondatok, amiket egyszer eredetiségük, másszor érthetetlenségük miatt olvastam el kétszer-háromszor, legalább másfélszeresére duzzasztották az időt, amit egy hasonló hosszúságú könyvvel szoktam tölteni. Mégsem bánok egy rááldozott pillanatot sem, amit “rááldozásnak” sem illik talán nevezni, mert olyan csodás képeket olvashattam a legnagyobb nyomorról, hogy meghasonlottam a kontraszt alatt. Élveztem és gyűlöltem. Láttam behunyt szemmel is.

Amikor a nyomorúságos mindennapokból két közveszélyes munkakerülő jelenti a megváltást, akkor relatíve hamar rájövünk, hogy valami nagyon nincs rendjén. Márpedig az egykor élhető alföldi telep lakóinak életében Irimiás és Petrina az egyetlen reménysugár. Az életnek alig nevezhető tengődésből való kitöréshez a gyermeki lélekben ragadt telepiek úgy hallgatják a boldog életről szóló terveket, mintha Irimiás képében maga a Megváltó szállt volna le közéjük. A rendkívüli szónoki képességekkel megáldott férfi újra és újra az ujjai közé csavarja az egyszerű férfiakat és nőket, akik bár próbálnak kitörni bűvköréből, megbuknak a gondolkodó ember vizsgáján.

Egyszerűbb és könnyebb elhinni, hogy ha mindenben követik Irimiás utasításait, akkor a sorsuk egyszeriben jóra fordul. A tehetetlen, lecsúszott emberek tangója ez, ahol a sátán húzza a talpalávalót. Mert ahogy előre sejthető, valójában nem változik majd semmi, egy lépés előre, kettő vissza. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy van az egész történetben valami <em>patópálos</em> magyarság, valami olyan, amiről szeretném, ha csak ócska sztereotípia lenne, de Krasznahorkai sajnos tisztán lát. Mert ha jól körülnézünk, megtaláljuk magunk körül az örökösen egy helyben toporgókat, a döntésképteleneket, a mások segítségére várókat. Nyers kritika, ami arra sarkall, hogy magadba nézz, mert ez után a könyv után biztosan nem akarsz az lenni, aki csak fetreng a saját maga által generált mocsokban, miközben egy olyan segítő kéz után vinnyog, ami valójában még mélyebbre nyomja

https://csakegypercre.hu/satantango-bepillantas-a-legme…

"Ha én utca volnék, mindig tiszta lennék,
Minden áldott este fényben megfürödnék,
És ha egyszer rajtam lánckerék taposna,
Alattam a föld is sírva beomolna."
(Bródy János: Ha én rózsa volnék)
Csup, kopp, csup, kopp, semmi más nem marad a folyamatos pusztítás után csak a mindent elborító jéghideg sár, benne a térdig gázoló szerencsétlen lábnyomokkal.
Lassan ideje lenne új hidakat és utakat építeni, mert magába a kilátástalanságba is bele lehet pusztulni. Nem sok minden változott a „Telepen” 35 év alatt, mindig vannak új lakók, egymás keresztező friss ösvények, maradt az eső, a homály és a butaság, amit bizony ma is csak jóféle hungarikummal (na jó ez új) lehet elnyomni, tönkölyből, szilvából esetleg gyümölcsöt sosem látott műanyagízű kevertből, és már a bodega se véd meg, hiszen a füstöt már csak a szeszes ital fogyasztási célú kereskedelmére üzemeltetettet vendéglátóipari egységen kívül lehet fújni. Nagyon szeretnék egy táblát a határra, amely megtiltja a tankok bejövetelét és mozgását az ország területén, akár valós, akár átvitt értelemben, akkor talán felépíthetnek az utcákat, amelyek kivezetnek mindannyiunkat a homályos sötétségből az este fényben.