Sátántangó 92% 268 csillagozás

Azt hiszem, megkérem Tar Sándort, hogy kicsit húzza össze magát, és álljon arrébb a dobogó tetején, hogy valaki mellé férjen. Talán nem haragszik meg rám. Az első oldalak olvastán valami gombóc nőtt benn, és csak szaporodik, osztódik, sarjadzik azóta. Hát csoda, hogy filmre vitték? Hiszen az agyam mozivászna vetíti a filmet, sorról sorra, kockáról kockára. Az eső szakad, ömlik, zuhog, csöpög, szemérkél, majd megint ömlik. Örökké nem eshet…
Nyomosztó írás nyomorultakról.
Irimiás a messiás.
És amikor fölhorgad a remény, nos hát akkor, hogy is mondják: magas lóról lehet nagyot esni…
Mérföldes mondatok, gyönyörűen megfogalmazva, a nyugtalanító hangulat mellé néha humort csepegtetve pereg a film, aztán a kör bezárul és csapó, vége.
Hogy értem-e? Nem tudom. Talán. De lenyűgöztek, az már biztos. Belül még mindig esik.

Egy októberi nap reggelén… eső áztatta napon kezdtem újra, sokadszorra újra a Sátántangó táncába. Tánc ez, a világ hiábavaló forgatagában, a már nem lét, vagy alig lét határán, nyakig ér a sár, csizmamarasztaló nehéz súly tapadása, a lovaknak is beleragad a patája, a lépés, a haladás lehetetlensége ez, áll az idő, a harang hiába zeng, hívó szava nem lel lélekre, egy anyakoca védve kicsinyeit rátámad a traktorkerék szántotta dűlőben siető fiatalasszonyra, nem látni semmit, nincs hold, nincs csillag, a kiáltó szó is megreked a félelem torkában, sietni, sietni, rőzsepattogó kályhameleget találni, az érzékei viszik lábát, a megérzés, hogy itt jobbra, ott lesz a gémeskút magasra nyújtózó nyaka, a szántóföldek végtelen ürességében csak remélhető, hogy egyszer majd lesz megérkezése, sürgetné az évszakot, tudva, hogy élete is gyorsabban telik el, nincs mi számítana, a megváltás is várat magára. De mégis: Akkor inkább úgy vétem el, hogy várom.

Krasznahorkai László életműve, bár még nem lezárt, de már most láthatóan talán a legjelentősebb – Nádas Péteré mellett – a ma élő magyar írók között. Ha majd az irodalom oktatása a középiskolákban nem fejeződik be a 20. század közepén, kiemelt helyet kell hogy kapjon, olyan hangsúllyal, mint a század első felében költészetben József Attila és Babits Mihály, azaz a kurzusoktól független megkérdőjelezhetetlen (világirodalmi minőségű) klasszikus helyét.
Már az első regénye, a Sátántangó is remekmű. Tökéletesen megformált irodalom, amely azonban olyan világot mutat be, amely lepusztultságával rendkívül riasztó.
Az esőcseppek szelíden csurogtak lefelé az ablak mindkét oldalán, belül, a fönti ujjnyi széles réstől egészen a könyökfa és az ablakkeret érintkezéséig, ahol lassan feltöltötték a legkisebb repedést is, s utat törve maguknak a könyökfa széléig, ismét cseppekre válva szét, hullani kezdtek Futaki ölébe, aki aztán, anélkül hogy észrevette volna, mert onnan, ahová elkalandozott, nehéz volt visszatérni, szép csendben bevizelt.
Az ilyen botrányos sorok, amelyek a vegetatív létbe süllyedő emberekről tudósítanak, egyszerre elkeserítők és viszolyogtatók, ugyanakkor megnyugtatóak is, hisz megmutatják: a pokol sokkal lejjebb van, mint ahol mi élünk. Ez a pokol a szegénység létállapotában létezik, ahonnan már hiányzik a transzcendencia, illetve ha meg is jelenik, csak az áldozati bárány (Estike) és a hamis próféta (Irimiás) közvetítésével látszódó látszat, azaz az evilágban elérhetetlen. Ebben a kilátástalan, megváltásra váró, de arra esélyt nem kapó evilágban a szereplők mind bűnösek, azonosulni egyikükkel sem lehet, de a mindentudó narrátor olyan közel megy hozzájuk, hogy legtitkosabb gondolataikat is megírja, és ezzel élő, eleven emberekké teszi őket, akik így veszedelmesen hasonlítani kezdenek az olvasóra. A narrátor Krasznahorkai nyelvén szólal meg, és az ő világlátását is közvetíti, ezzel a szereplők gondolatainak tágassága és gazdagsága – a minimális cselekmény és a sivár környezet ellenére – lebilincselő.
Itt van például a magát összevizelő Futaki, aki így elmélkedik:
„Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és a koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül- rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dohos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jóelőre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.”
Ez a mondat vagy (csak) irodalom (annak nagyon szép), vagy elfogadjuk, hogy a fizikai lepusztultság nem jár együtt a szellemi képességék elvesztésével. Egy következő lehetőség, hogy a könyv szereplőiben magunkra ismerünk – nem a fizikai, hanem a lelki állapotukban, amely nem egzisztenciához kötött. Több értelmezés is lehetséges, a figyelmes és türelmes olvasó kiválaszthatja a magáét.
(Bővebben a blogomon: http://vargarockzsolt.blog.hu/2013/01/26/krasznahorkai_…)

Viszonylag sok olvasott Krasznahorkai könyv után azt hittem, hogy nem fog túl sok újdonságot tartalmazni a történet, értve ezt úgy, hogy Krasznahorkai (magyar vonatkozású) írásaiban többnyire hasonló tematikát vélek felfedezni: van egy központi mag, amit minden könyvében máshogy bont ki, máshonnan végez fúrásokat, és a végén mindig újfajta apokalipszisvíziót kapunk, a szónak nem minden esetben a szoros értelmében. Ennek ellenére olyan olvasmányélményt nyújtott a Sátántangó, ami meglepett, nehéz elhinni, hogy elsőre ilyet tud írni valaki. A szerkezet, az epizódok, a léthelyzetből adódó kicsiben gondolkodás ábrázolása, a kiúttalanság érzése, a messiás várása az elejétől a végéig nagyon rendben volt, kerek egészt alkotott. A koncepció átgondolt, és tud hatni a szöveg. A kocsmai fejezetek – főleg a második – pedig egészen fantasztikusan vannak megírva.

Nem hiányzik a könyvből az író fanyar humora sem, ami – csakúgy, mint az Ellenállás melankóliája vagy a Báró Wenckheim esetében – sokat segít a befogadónak. Nem a nyomasztás a célja, az élethelyzet érzékeltetése van központban. A Sátántangó nem nyomorpornó, hanem nagyon világos lélekrajz-gyűjtemény, olyan könyv, amelynek írója érti alanyait.

Ilyenkor érzem, milyen nagy kár, hogy egy könyvet csak egyszer lehet először olvasni.

Olyan nyomorult, tehetetlen, végérvényesen reménytelen, beletörődött. Palaszürke minden lapja, akár a védőborítótól megfosztott könyv. Ahogy fogod a könyvet egyre jobban fázol, az ujjaid begye összegyűrődik a kiömlő esőtől. Hatásos egy szóhalmaz.
Az idő folytonos, múlik, tapossa veled az utat, ahogy a szomszéddal is ugyanúgy karba öltve jár. Minden mondat és szó, cselekmény a helyén van. Az első részben a különböző szilárdra faragott karakterek, akiket az eső és a környezetük örökös bomlása lassan kikezd, bemutatják a helyet, megmutatják a gondolataikat, a kapcsolati összefonódást, a láthatatlan pók szövi a hálóját. Eközben a próféta a tanítványával elindult a megváltás elvitelére a telep lakói számára. Feláldozza magát a bárány, aki tisztaságának és megvilágosodásának következményeként az angyalokkal társaloghat.
Nem tudja a pénz sem kibillenteni a sorsokat a kerékvágásból, hiába van, mintha nem is lenne. Utazás, vándorlás, belső utakon és a köves, ingoványos, sáros, amitől elnehezedik a lépés, senki-nem-járta utakon. A telep lakóinak nincs célja, a próféta eszközeivé válnak akit ők vakon követnek. És a kígyó a saját farkába harap.
A humora is tetszett. Krasznahorkai egy meglepetés volt nekem. Jó meglepetés. De most, hogy befejeztem a könyvet, kérném vissza a nyarat. Elég az őszből. Köszönöm!

Vérciki, tudom, de férfiasan bevallom, nekem ez az első Krasznahorkai olvasásom. Valahogy ő kimaradt az eddigi életemből, nem is értem miért és hogyan. Tulajdonképpen körülbelül az ötödik oldalon tudtam már, hogy nálam ez kedvenc lesz, mert ez olyan könyv, ahol teljesen mellékes a cselekmény, (pedig van ám itt cselekmény, de még milyen!) ez olyan könyv, ahol egyszerűen csak a mondatok tökéletes szépségén, tisztaságán és egységén döbbensz újra és újra meg. És ez egy olyan könyv is, ahol én kifejezetten azt éreztem, mennyire jó, hogy magyar vagyok. Hogy ezt én olvashatom eredetiben. Hogy azt a nyelvet beszélhetem, mint Krasznahorkai László. És éreztem még azt is, hogy soha, soha ebben az életben nem fogok tudni negyed annyira sem jól írni, mint ő. Aztán egy pillanatra elszomorodtam, hogy elég gyorsan haladok vele, így hamar vége lesz. Aztán elmúlt a szomorúság seperc alatt, mert akkor már tudtam, hogy amint bezárom ezt a könyvet, megírom az értékelést róla, kezdem is elölről. Újra. Utoljára ilyet szerintem az Édentől keletre esetében csináltam.

Hát lássuk akkor újra azt a Sátántangót, mert ebből egyszerre egy nem volt elég. Estike kalandját a macskával azért most kihagyom majd. Az eléggé megrázott egyszeri olvasásra is.

„Vésd bele abba a tompa agyadba, hogy a vicc olyan, mint az élet – nyilatkozta ki Petrina ünnepélyesen. – Rosszul kezdődik, rosszul végződik. Közte jó.”

Jó volt, nagyon! (leszámítva az Estikés részt, mint negatív csúcspontot)
Úgy vélem, minden elmondatott erről a történetről előttem, csak néhány erősen kerülendő jellemvonását emelném ki a főszereplőknek (a szerző [doktor úr] szavaival idézve):

Schmidtné- „ostoba, nagycsöcsű nőstény – szellemileg éretlen, főként női mivoltát kidomborító személy.”

Kránerné- „lepcses szájú pletykafészek – légből kapott hírek könnyelmű továbbítója” komolyan mérlegelni kellene, hogyan lehetne tartósan bevarrni a száját a hízott kocának."

Halicsné- „vallási tébollyal és bizonyos ferde hajlamokkal vádolt személy.”

Halics- „szesszel töltött ráncos kukac – apró termetű, idős alkoholista”
jellemzői: „pattogó pojáca, mozdíthatatlan tompaság, vak téblábolás”

Schmidt sajátosságai- „a primitív érzéketlenség kereszteződése a hideglelősen (!) jelentéktelen ürességgel az irányíthatatlan sötétség szakadékába?!”…
„csillapíthatatlan ostobaság, az artikulátlan panasz, a vigasztalhatatlan lét sűrűjébe merevedett mozdulatlan aggodalom”

Az iskolaigazgató jellegzetességei- "Ha egy vízbe ugrani készülő az utolsó pillanatban még esetlen tanácstalanul töprengene a hídon, ugorjon-e, vagy ne, azt javasolnám neki, gondoljon az iskolaigazgatóra, s mindjárt tudni fogja, hogy csak egy lehetősége maradt: az ugrás.
Termetre, akár egy aszott, napszítta uborka, értelmi képességeire nézve pedig nem ér föl még Schmidthez sem, pedig az már szép teljesítmény. Gyávaságát öntömjénezéssel, üres gőggel, vérlázítóan korlátolt ostobasággal orvosolja. Hajlik az érzelmességre, az idétlen pátoszra, ahogy az már onánikus pofáknál lenni szokott stb. stb."

Kráner: „Leginkább egy lompos bivalyra emlékeztető tuskó, bamba nézésű, sötét, közveszélyes lajhár.”

Futaki: „Az egyetlen veszélyes figura. De nem komoly. Lázongásra való hajlamánál ugyanis csak beszarisága nagyobb. Sokra vihetné, de képtelen megszabadulni makacs rögeszméitől.”

„Tragédiájuk, hogy mindannyian úgy élnek, mintha ennek az életüknek semmi köze nem lenne a túlvilághoz, fel sem merül bennük, hogy „ez nem más mint az”.”
Na ez nagyon találó! http://nol.hu/kritika/20111031-arnyekvilag_-_satantango…

És ez összes felett lebeg ragyogóan éteri fényben: Irimiás, a kétes messiás:

„És maguk, barátaim, itt csoszognak e pusztulásban, távol mindattól, ami az Élet… terveik sorra kudarcba fulladnak, álmaik vakon zúzódnak szét, valami csodában hisznek, amely sohasem következik be, valami megváltót remélnek, akinek ki kéne vezetnie magukat innét… pedig tudják, hogy nincs már miben hinni, nincs már miben reménykedni, mert az eltelt évek, ugye, akkora súllyal nehezednek magukra, hölgyeim és uraim, hogy úgy tűnik, végképp elveszett a lehetőség, hogy úrrá legyenek ezen a tehetetlenségen, és ez napról napra erősebben szorongatja a torkukat, lassan már levegőt sem bírnak venni… Na de hát miféle… végzet áldozatai maguk, szerencsétlen barátaim?”
http://moly.hu/idezetek/69866

„Nincs menekvés… (…) Ez csapda, Petrina. És mi örökösen belehullunk. Amikor azt hisszük, épp szabadulunk, csak megigazítjuk a lakatokat. Nagyon meg van ez csinálva.”

Ahogyan „nagyon meg van csinálva” ez a könyv is, nem szerethető, a legkevésbé sem az, de elgondolkodtató és érdemes is saját életünket is megszemlélni a fényében, mielőtt mi is ott találjuk magunkat schmidtek és futakik közé süppedve a reménytelenség posványában.

Trailer vége… :)

Mindenképp újraolvasós, és talán még a filmet is megnézem, ha azt mondjátok. :)

Jó könyv. KL-nek gondolom van legalább két korszaka, az elsőhöz tartozik ez meg az Ellenállás, a másodikhoz meg biztos a keleti könyvek, pl. a Seiobo. Ez egy Móriczon és Kafkán nevelkedett szerző műve (ez persze leegyszerűsítés és túlzás, de igen pontos). Adott egy kisváros, sőt, itt egy városon kívüli sáros, koszos telep, egy kocsmával meg egy bolttal, és megkeseredett, magyar emberekkel. Annyira magyarok, hogy valószínűleg bármilyen nemzetiségűek lehetnének, és csak azért érzem őket magyaroknak, mert én is magyar vagyok, meg a nevük is magyar. Ha japán lennék, azt mondanám, tipikus japánok. Szóval kisváros, nyomor (főleg megnyomorított lelkek), és mindez egy kafkai Möbius-szalagban, sátántangót járva. Mi az a sátántangó? Talán az, hogy minden megváltó csaló. Az a tánc, amikor elindulsz valamerre, és ugyanoda jutsz, mint ahonnan elindultál, csak nem veszed észre.

Ennél azért sokkal sokrétűbb a regény, hála például annak a technikának, hogy szinte minden fejezet egy másik szereplő szemszögéből van megírva, kívülnézetből, ironikus realizmussal. (Ez az Ellenállásban is megvan, a Seiobóban meg persze hogy, de ott a fejezeteket csak témájukban kapcsolódnak, nem történetükben.) Minden szereplőben tisztességesen elmélyülünk, nekem a legmegrázóbb ezekből Estike története volt. Aki olvasta, tudja, miről van szó, aki nem, annak hiába magyarázom. (Mintha ezt a mondatot leírtam volna már korábban.) A két fő alakunk Irimiás és Petrina, de főleg Irimiás a lényeg, a neve mintha egy ószövetségi prófétáé lenne, és maga az alak is ilyen, a kisemmizettek szemében, akik nem veszik észre, hogy már korábban is Irimiás semmizte ki őket. Nem érdekel, ha spoiler, ez nem az az izgulós könyv, hogy jajmilesz. Maga a csalódás, valami kiábrándulás mindenből, ami a fönt említett Móricznál is megvan, hasonló erővel, ledönti az embert a lábáról, ahogy a megváltás ígéretére mindenüket tönkretevő, elvakult embereket is. Aztán jön a még nagyobb csalódás, az olvasó számára: a csalódottak hirtelen új reményre kapnak, mert hisznek a prófétájuknak, aki igazából, mint az utolsó fejezetből kiderül, csak egy mocskos kis spicli, amilyenből tizenkettő egy tucat volt a 80-as években is. Egy senki, egy nímand. Van stílusa, azt meg kell hagyni. De ennél több van a könyvben, benne van valamiképpen a szabadság és a megváltás igazi ígérete is (szerintem Estike történetében, de ha valaki ezt nem érzi annak, neki is ugyanúgy igaza lehet). Szóval KL egyszerre végtelenül pesszimista és végtelenül optimista. Azt hiszem, a boldogsághoz kell egy rakás kiábrándulás, mert nyilván légváraktól nem leszünk igazán boldogok, csak akkor, ha tisztán látunk. De bölcsességből elég ennyi. A könyv bölcsebb ennél a mondatnál. Aki nem adja föl az első oldalak után, annak talán tetszeni fog.

Nehéz megszólalnom (bár többnyire ez nekem nem okoz gondot), oly'annyira az olvasottak hatása alatt állok. Három-négy-öt felvonásban haladtam időben előre, tettem egyik lábamat a másik elé, a helyes lépéseket mérlegelve, hogy aztán végre- és valahára összeálljon a letisztult táncrend. Krasznahorkai László olyan téma után nyúl, mely mind a mai napig -sajnos- nem vesztette el aktualitását. A társadalom peremén élés, a kiszolgáltatottság, a mindennapi létért folyó szüntelen küzdelem olyan emberi méltósággal történő elfogadása, viselése a csöndességből Felénk kiált: halljuk meg elfúló hangjukat, segítségért Felénk kinyújtott karjukat fogjuk meg, öleljük Őket magunkhoz. A túlélés nyomasztó regénye ez számomra. Krasznahorkai könyve -oldalain keresztül- a kénköves poklot is elviselhetővé teszi. Ez az emberi/írói nagyság példaképe.

Mit írjon egy olvasó egy könyvről, akit már az első néhány oldal után az az érzés kerülget, hogy az letehetetlen, mégis lassan kell olvasni, hogy ne érjen a végére oly hamar?
Úgy vélem, a Sátántangóról írni csak csupa közhelyes, elcsépelt istenítésekkel lehet, de nem akarom megismételgetni, amit már annyian megírtak róla.
Ezúttal beszéljenek helyettem az (értékelő) csillagok!