Rombolás ​és bánat az Ég alatt 52 csillagozás

Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Krasznahorkai ​visszament Kínába. Az urgai fogoly olvasói úgy búcsúzhattak el tőle az 1992-es regény utolsó lapjain, ahogyan ő búcsúzott el akkor „az utolsó ókori birodalomtól”: szomorú emelkedettségben és illúzióktól megfosztottságában is gazdagon, s abban a hitben, hogy a Nagy Kaland, melyben a főhősnek szembesülnie kellett egy gyökeresen más világgal, véget ért. Új regénye azonban mindenek előtt azt bizonyítja, hogy ez a Nagy Kaland sokkal több volt, mint egy utazás története, s így nem is érhetett véget: hisz a szembesülés helyszíne bár Kína volt, tárgya és alanya megkerülhetetlenül az európai ember, a saját civilizációját krízisként megélő menekülő, akinek elsősorban saját szép új világát kell megértenie. Krasznahorkai a Rombolás és bánat az Ég alatt című dokumentumregényben 2002-ben tett újabb útjáról ad lélegzetelállítóan izgalmas beszámolót. A főhős a klasszikus kínai kultúra forrásvidékén, a Yangce torkolattól délre elterülő tartományokban, Nanjingtól Ningpóig, Yangzhoutól… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2004

>!
Magvető, Budapest, 2016
304 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631433999
>!
Magvető, Budapest, 2004
298 oldal · ISBN: 9631423786

Enciklopédia 8


Kedvencelte 7

Most olvassa 3

Várólistára tette 46

Kívánságlistára tette 29

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
dacecc P
Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt

Ez lett a kedvenc Krasznahorkai könyvem. Ez volt egyben az utolsó is az életműből, ami még hátra maradt, ha az interjúkötetet nem számítom bele. (Nem számítom bele.) Érzésem szerint hatványozottan van jelen ebben a könyvben a Krasznahorkais mag: a felsőbbrendű keresése, és a hiányának a folyamatos érzése, ami az egyik fő oka, hogy szeretem a könyveit. Azt hiszem, ez az a dolog, amit a legjobban csinál: megmutatja az űrt, kézzelfoghatóvá teszi a hiányát valaminek, amivel egyúttal be is hozza ezt a valamit a képbe; a keresése feltételezi, hogy létezik, vagy létezett korábban valamilyen formában egyfajta szentség, ami értelmezéstől függően lehet egy művészeti vagy valamilyen másfajta transzcendentális dimenziója a világnak. Ez a hiány már a Sátántangótól kezdve végigkíséri az egész életművet hol ilyen, hol olyan formában. A korai könyvekkel ellentétben azonban úgy látszik, hogy a Távol-Keleten rálelt valamire az író, ami közelít ahhoz, amit itt, Kelet-Európában hiányol, de nem merném kimondani, hogy valami egyetemes minőséget jelent ez a talált dolog, inkább egy olyan hangulatot, vagy (hely)szellemet, ami inspirálta őt a művészetében. Szerintem azonban az ellentét, amit a könyveivel felállít a magyar és a távol-keleti viszonyok között, nem a megnyugvást jelenti, hanem az emigrációt mutatja, mintha ez a valami, amit a művészettel hoz összefüggésbe, nálunk, a mi kultúrkörünkben soha nem is létezett volna, és már nem is fog soha. Persze olyan mértékű kulturális és történelmi különbségek vannak a két térség között, hogy a kettő összemoshatatlan, mégis, érzek valamiféle párhuzamvonást. Azt hiszem, itt van a dolog lényege: ez a könyv a szakadékról szól, egy olyan vágyról, hogy egy olyan minőséget találjon az elbeszélő (tudom, hogy nem szabad összemosni az elbeszélői hangot az íróval, nekem mégis beszédes, hogy az első kiadás e/1 volt), amit hiányol otthonról, a közegből, amibe született, de már itt is elkésett, csak a szelét érzi a vonatnak, ami épp kigurult a peronról, és már ez is hatalmas dolog.

3 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt

"Egy mester nem ír le semmit, csak
tanít. A tanítás leírhatatlan. Ha az éggel társalogsz, különben sincs
szükséged szavakra."

igen és nem

23 hozzászólás
>!
ppeva P
Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt

Az első könyv, amit Krasznahorkaitól olvastam, Az urgai fogoly volt, és rögtön kedvenc könyv lett belőle. Ez a könyv mintegy folytatása vagy következménye annak, vagy nem is tudom, minek nevezhetném. Visszatérés az illúziókhoz, tudva, hogy illúziók nincsenek. De az ember mégse tudja feladni, mégse tud beletörődni, hogy valami végérvényesen elvész, legjobb esetben is átalakul.
Azt hittem, lassú utazás lesz ez a könyv, sok-sok megállással, szövevényes mondatokkal, amik után pihenő kell. Voltak ugyan szövevényes mondatok, töprengeni valók, mégis úgy kellett visszafognom magam, hogy ne rohanjak végig a könyvön. Vitt, vitt előre, egyre újabb és újabb városok, falvak, tájak, kolostorok, kertek, szigetek felé, hallatlanul érdekes emberekkel folytatott beszélgetésekre, és bár bennem nincsenek különösebb érzelmek a régi kínai kultúra iránt, mégis furcsa bánatot éreztem amiatt, ami elveszett belőle.
Köszönöm Krasznahorkainak, hogy meghívott erre az utazásra.
Sok-sok kérdést vetett fel, és sok-sok kérdés merült fel bennem is. Lehet-e azt várni, hogy valami túléli a korát, túléli önmagát? Jogos-e azon szomorkodni, hogy emberek már nem szeretnének azokban a romantikus, régi, hagyományos (és kényelmetlen, sötét, komfort nélküli) házacskákban élni, elvágva a világtól, hogy mi odamehessünk, és nosztalgikus vagy kulturális élményeket keressünk. Persze úgy, hogy közben mások, látványra éhes turisták ne jöjjenek oda tömegével… Lehet-e elvárni, hogy a kínai fiatalok tömegesen olvassák a régi, több száz évvel ezelőtt íródott klasszikusokat, miközben tudjuk, hogy a világon sehol sem jellemző ez a fiatalok (és idősebbek) tömegeire. Jó-e, ha kulturális Disneylandként, turistacsalogató skanzenként állítanak helyre (kvázi "rontanak el") régi műemlék-együtteseket, megélhetést biztosítva ezzel a helyiek részére, hogy megérje nekik továbbra is ott élni.* Jogos-e, ha számon kérjük a kínaiakon a konfuciánus hagyományok nemismeretét vagy figyelmen kívül hagyását, miközben azok egy része nem illeszthető be a mai élet mindennapjai keretébe.
Ezekkel a kérdésekkel nemcsak a kínaiaknak kell szembesülniük. Itt feszül az ellentét nálunk is, máshol is a régi után áhítozók és az új élet vágya miatt a régit lesöpörni, lerombolni akarók között.

* Nemrégiben volt erről vitánk a bátyámmal, aki nagyon haragszik, hogy „elrontották” Hollókőt, egy Patyomkin-falut csináltak belőle a turistáknak. Én meg örülök, hogy így legalább megmaradt nekünk, és nem változott át kockaházak egyenutcájává vagy falusi lakóparkká.

3 hozzászólás
>!
Kkatja P
Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt

Csodálatos…
Szeretem, ahogy Krasznahorkai egyfajta szent tébollyal határos megszállottsággal keres, kutat, vadul, megállíthatatlanul, hevesen és eltelve a fel- és megismerés vágyával, robog előre, faggatózik, kérdez, hallgat, majd megrázza fejét és csak megy tovább és ugyanez lejátszódik másokkal, másutt, ugyanígy sokszor.
Nem meri vagy nem akarja meghallani a válaszokat, melyek nagyjából ugyanabba az irányba mutatnak vagy csak mást akar látni és hallani… csak sejthetjük.
De fejet hajtok az elkötelezettsége, a vágya előtt, ami hajtja, ösztönzi, hogy keresse, kutassa ki végre a lényeget, a dolgok értelmét és lényegét, ezen belül pedig a mostani fő kérdést: miszerint hová lett a klasszikus kínai hagyomány, kultúra és szellemiség.

Többségében nagyon bölcs emberekkel találkozik ez ügyből kiindulva, velük beszélget el és különleges válaszokat is kap, Ő mégsem maradéktalanul elégedett, bár legalább elgondolkodik és megosztja velünk is kételyeit, töprengéseit.
Én nem éreztem ezeket a válaszokat elcsépeltnek, nagyon is megvan a helyük és értékük ebben a mai rohanó világban is, és nem hiszem, hogy mindez az értékvesztés, elidegenedés a hagyományostól és a régi tradíciók eltűnése, csak kínai viszonylatban lenne probléma, mert ez globálisan is mindig része volt/van/lesz a fejlődésnek, ahogy a régi eltűnik és jön helyére valami új, friss, más és szokatlan, csak ez a mai jövőkép nagyon nem az ősi tudásból táplálkozva építkezik, ami szomorú és elégé visszafordíthatatlan folyamatnak látszik.
De, amit viszont mind megtehetünk, az nekem ebben az idézetben fogalmazódik meg:

„Neked a szeretetet, a barátságot kell reprezentálnod. Ki kell fejezned az együttérzésedet a szenvedőkkel. Ez elég. Meg kell tenned, amit megtehetsz. Lényed legjobb részével segíts mindazokon, akiken tudsz. Érezz együtt velük, és ez elég. Iszonyatosan sok szenvedés van a világban, neked segítened kell a szenvedőkön, de te nem tehetsz meg mindent.”
http://moly.hu/idezetek/516645

Szerintem Krasznahorkai ezt teszi a könyvei írása közben, szeret minket, mert megosztja velünk legbelsőbb gondolatait és minket is további gondolkodásra és belső fejlődésre buzdít, és amikor sok-sok olvasója fog hasonlóképpen gondolkodni és érezni, talán egy jobb változás is megindul, hisz mi annyit tehetünk, hogy magunkat tesszük jobbá és boldogabbá, és ezáltal, e jó példa által változtathatjuk meg az életünket és a környezetünket és egyúttal a világot. :)

Olvassátok!!!

>!
Magvető, Budapest, 2004
298 oldal · ISBN: 9631423786
6 hozzászólás
>!
n P
Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt

Amire jutottam…vagy mire is jutottam?
Sokat kapsz megint Krasznahorkaitól, csak győzzed tartani a lépést vele. Micsoda gondolkodó!!! Megbízom benne, bár kérdései, kételyei bennem eddig nem fogalmazódtak meg.
Eddig.
Végig az „Az üres tükör” című könyv forgolódott bennem. Abban van egy szoba, ami tele van tükörrel és te belépve még sem látod magadat. Pedig ott vagy. De a tükrök úgy állnak, hogy a testedet nem látod. Mi a megoldása? Egyáltalán kell-e hogy lássam magamat? Vagy elég csak lehelni egyet és akkor leszel láthatóvá…akkor fogsz magadból valamit érzékelni. Ahogy e könyv írója is mondja egy interjúban: „…lélegzetre írom ezeket a mondatokat” .Szóval ilyesmiken gondolkodtam közben. Az is lehet, hogy ez nem is abban a könyvben van, de mindegy is talán.
Krasznahorkai könyveit nem lehet elmondani, olvasni kell. Engem megdolgoztat, bevallom, de egyre közelebb lépegetek felé.
És ő hagyja ezt.
Rombolás és bánat ez, de az Ég áldásában feloldva.

4 hozzászólás
>!
tgorsy
Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt

Áradó, hömpölygő szöveg. Keres, kutat Kínában.A kötet kb. két-harmadát aláhúzta, mint számomra fontos gondolatot. Aztán arra jutottam, hogy a személyes út a legfontosabb. Ugyanakkor nem mondhatunk le arról se, hogy segítsünk másokon. Talán ez a kínai kultúra lényege. Az egyik legdespotikusabb társadalomban megtalálni és megőrizni önmagam.

>!
Bélabá P
Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt

Első Krasznahorkai-olvasásom volt a könyv. Egy kicsit szoknom kellett az elején azt a stílust, ahogyan mesél. Nem az a hagyományos útleírás hanem egyedi, a benyomásait írja meg a kínai kultúra múltjáról, jelenéről, jövőjéről. Egy kulturtörténeti barangolás, amely során felkereste az író többek között Nankingot, Jangcsout, Csöncsiangot, Sanghajt és környékét, Hangzhout, Ninghót, Tianjint, Pekinget, Suzhout.
Olyan témákat mutatott be, mint a Buddha-szobrok, buddhista kolostorok, templomok, kalligráfia, a kunqu vagyis a kínai opera, a ninghói könyvtár.
Rengeteg emberrel beszélgetett és ők hol aggódtak, hol meg cáfolták azt a kérdéskört, amit Krasznahorkai László felvetett. Vagyis, hogy veszélyben van-e kínai kultúra? Van-e jövőképe-? A fiatalok mennyire ragaszkodnak a múlt értékeihez? ésatöbbi.
Nehéz úgy ítélkezni, hogy számos kérdésben kiívülálló voltam. Magát a témát értékelem, az viszont zavart időnként, hogy egyes kérdéseken túl gyorsan átszáguldott a szerző. Voltak olyan témák, amit bővebben ki kellett/lehetett volna fejteni. Ez utóbbi miatt az eszem szerint 4,5 csillagot adnék, de a kötet végén található közel 40 oldalnyi jegyzet arra utal, hogy nagyon sok energiát belefektett az író a könyv megírásába.
Az alapossága elismeréseként megérdemli az 5 csillagot (4,7 pont). Ajánlom mindenkinek, akit kicsit is érdekel a keleti kultúra. Érdekes útiriport-szerű olvasmány.

7 hozzászólás
>!
csauperjel
Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt

Itt vannak ezek a végtelen mondatok, melyekről az ember először azt gondolhatja, – mert bocsáttassék meg nekem, én elgondolkodtam rajta – hogy öncélú lehet ez a végtelenségük, míg aztán ahogy tovább kígyóznak és tekerednek és örvénylenek, lassan, kényelmesen kibontva a gondolatokat, ráébred, milyen gyönyörűen fedik el egyes dolgok éleit, észrevétlenül siklanak át egyik helyszínről a másikra, egyik hangulatból a másikba, elringatva az olvasót, aki ezáltal képessé válik végre lelassulni, nagy lélegzetet venni, megnyitni az elméjét, és élvezni a révedezést. Meg a beszélgetéseket, melyekben rengeteg különböző emberrel van szerencséje találkozni: hol értetlenséggel (Yao), hol meghatóan erős belső ragaszkodással (Lai), hol elutasító merevséggel (Pinghui), hol odaadó kedvességgel (Yang), hol pedig bohókás bolondozással, amelynek a mélyén bölcsesség található (Ji mester és Wu), sőt, még egy furcsa divattervezőnővel is. Mindezt változatos helyszíneken: sok gyötrően műanyag múzeumban (lásd pl.: http://moly.hu/idezetek/627734), egy eldugott, de ÉLŐ faluban (Shaoxing), kiégett, érzéketlen szerzetesek kolostorában (Guoqing Si), szomorú, könyvtelen könyvtárban (Ningbó), egyenmodern, értéke-vesztett zarándokhelyen (Putuoshan), és csodás kertekben (pl. Suzhou).
    Valahogy a távol-kelti népek világa mindig is majdnem annyira távol állt tőlem, mint országaik fizikailag, de a drága XIX. századi Danténak köszönhetően most mégis nagyon élveztem az utazást, és a klasszikus kultúra utáni kutatást az Ég alatt.

>!
_Andrea_
Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt

Ezt megint nagyon szeretem. De valahogy szomorú volt a könyv, annyira, hogy megettem mellé hat darab mézes-vajas kenyeret, ami nem is ide tartozik úgy igazán. És ami nem sokat segített a dolgon, a rengeteg csésze teáról nem is beszélve, – viszont mindkettő illatos volt és édes.
Összezavarnak a leírtak. Töprengésbe taszítanak. A dolgok súlyáról és fontosságáról, hangsúlyokról, – elgondolkodtam azon, mi is az a kultúra, mit is kéne várni tőle; miért ment ez a nagyon műveltnek látszó ember pont Kínába, Európában nem talált elég (jó) kultúrát? Van itt egyáltalán elég kultúra? Magamévá tettem eléggé azt a kultúrát, ami itt van? Miben is nyilvánul meg az, hogy általában kulturáltnak, műveltnek (de inkább félműveltnek, – a könyv olvasása után a félműveltnél is félműveltebbnek) tartom magam? Nem azért vagyok hontalan ebben a kultúrában, mert nem ismerem eléggé, csak hiszem, hogy ismerem, – vagy épp azért, mert ismerem? Az európai, magyar ember hogyan tud a saját kultúrájával összehangoltan élni? Van itt egyáltalán olyan kultúra, amire támaszkodni lehet? (Mert én ezt nem érzem.) És ott Kínában jobb? Lehet jobb bárhol is? Ebben a nihilben, ürességben, ahol minden hangsúly és árnyalat relatív? Baj van a magyar kultúrával, hogy máshol kell a menedéket keresni? Hol van egyáltalán a magyar kultúra, – van köze hozzá annak, amit a tankönyvek úgy tálalnak, mintha egy almárium lenne, tele kis nippekkel, itt egy kipirult arcú, kardot rántó porcelán Petőfi, ott egy szemérmes, csillogó szemű Arany János, amott egy bohém, modern Ady Endre, és még sokan mások; vagy mint egy szép mesekönyvet, ami otthont ígér egy általában elveszett népnek.
Beszélgetések, kapcsolatok szövedékében látszik kapaszkodni az elbeszélő, – de mintha ez nem lenne elég ahhoz, hogy megtartsa magát. Ahogy a napi rutin sem, a dolgozni kell, és az egyél-aludjál-örülj szükségszerű törvénye sem, amivel azért jól el lehet lenni, legalábbis sokaknak sikerül. Nem, ez az ember gondolkodik, és kérdez. És mivel gondolkodik, szenved. Néha ugyan felrémlett bennem, hogy talán csak egy akarnok, szentimentális tévképzethez ragaszkodó sznob szenvelgésével van dolgom, – de ebben is kételkednem kellett. Az elbeszélő kutat, mert valami hiányt érez a világban, – én ugyanezért vettem a kezembe a könyvet valószínűleg. Nem tudom előrébb jutott-e ezzel bárki is, de örülök, hogy.
De mégis, olyan irreálisan idealista kérdéseket űz, amik általában nem érdekelnek: politika, társadalmi mélységű, szociális érzékenységű holmik. És maga az az idea, hogy van egy kultúra, a múltban képzett értékek összessége, aminek hatnia kéne a mára, áthatnia a mai életet és jobbá tenni azt. Ami jól hangzik, de számomra képtelenül irreális. (Ide visszakötném a nihilista pontot, ami talán ezt megmagyarázza.)
Talán még a felét sem értem.

9 hozzászólás
>!
Manni
Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt

Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok Kínába. Soha nem is vonzott. Na jó, talán egy kicsit kíváncsi lettem, amikor elkezdtem Krasznahorkait olvasni. Miután elolvastam a Nine Dragons Crossing c. novelláját, képeket kerestem a címadó kereszteződésről(?), és megfogadtam, ha egyszer megadatik, hogy eljussak Shanghaiba, ez lesz az első, amit megnézek. Nagy volt hát az öröm, amikor tényleg eljutottam, és – igazából teljesen véletlenül – tényleg ez volt az, amit először láttam. Egy taxival hajtottunk el alatta(?), először az oszlopot se láttam a kilenc sárkánnyal, de tudtam, éreztem, hogy az az. Visszafelé meg is bizonyosodhattam róla.
Shanghai után egy kisebb városba mentünk át, ahol megértettem, miről beszél Krasznahorkai ebben a könyvében. Habár én nem azért mentem, amiért ő, és nem feltétlenül tartom tragédiának azt, amit ő igen. Tapasztaltam én is a nem olcsó belépő ellenében kapott bébi-Buddha-showt, a megvehető gagyi szobrokat, az 1500 éves templommal szemben lévő, csillogó-villogó KFC-t. De megtaláltam a nyugalmat is, az örömöt, a békét. A két világ valahogy mégis működik egymás mellett.

Az út előtt nem igazán tudtam, mire számítsak. Soha nem voltam még Európán kívül, nem voltam egy ennyire más világban, nem tapasztaltam még meg, milyen nyelvileg korlátozva lenni, és úgy éreztem, készülnöm kell, nem mehetek oda felkészületlenül. Ehhez kellett ez a könyv, és nagyon sokat adott.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Kkatja P

    Két dolgot is közbevetek ekkor, egyrészt, hogy a kínai, ahogy ő használja, igenis elmegy a múzeumba, nagy tömegek járnak oda, volt alkalmam százszor szenvedni miatta… Másrészt az idézett ismerőséhez kapcsolódva hadd mondjam el, mondom, hogy ettől a beszélgetéstől fogva van még egy ilyen ismerőse, aki nemigen fog szívesen ebbe a modern ÚjKínába jönni egy darabig. Itt ül őelőtte… De a legfőbb bajhoz, folytatom, tudniillik hogy ez a klasszikus kultúra már nincs meg, társult még egy nagy baj: az a felismerés, hogy az ez után érdeklődő külföldit a mai Kínában egyre nyilvánvalóbban már nem szeretik olyan nagyon, már nem fogadják szívesen a kérdéseit, leintik, kioktatják, hogy amit keres, azt ne keresse, vagy hogy amit keres, azt különben sem találná meg, ő, az idegen, aztán meg végképp nem, semmiképpen. Azaz: lényegében hazaküldik. Pedig ő tényleg olyan valaki, mondom Ouyangnak, akit ez az ókori kultúra őszintén lázba tud hozni. Aki valóban csodálja Kína és a kínai emberek elmúlt kultúráját. A mait nem, az távol áll ettől az alaktól. Az távol van tőlem is. Mit szeressek a modern Kínában, mondja meg?!

179. oldal Persze, hogy vége

>!
Kkatja P

Úgy vélem, ha az ember szabadon, nyíltan beszél, nincs tévedés a beszédében.

205. oldal Az utolsó mandarin

>!
Kkatja P

    WU: Az üres felületen van a lényeg. Helyet hagy a gondolatnak. A klasszikus kínai költészet és a klasszikus kínai festészet is kevés szóval, illetve kevés tussal dolgozott. Li Bai, ha írt valamit, azt mindig csak néhány vonással, néhány szóval tette, mert tudta, hogy amit nem ír le, az adja a jelentés monumentális erejét. Az üres tér jelentőségét nagyon nehéz megérteni annak, aki Nyugatról jön. Az Önök fogalma a valamiről, gyökeresen eltér attól, amit mi értünk rajta. S Önöknél következésképpen nem létezik az ürességnek az a rendkívül gazdag jelentése, mint nálunk. Nem létezik, tehát nem is hasonlítható össze semmivel. Nincs hely Önben, hogy megértse, mi az üres. És a kínai művészet lényege ez az üres.

251. oldal Kína szelleme

>!
Kkatja P

    Yang: (…) És mit tehetek én? Én megpróbálom a saját befolyásommal azoknak az életét, akiket szeretek, akik körülvesznek, segíteni. Sok ember hallgat engem. Hallgatják, amit mondok. Szeretik azt a szellemet, ami az enyém. Én befolyással lehetek rájuk. Talán jó hatással is, olyannal, hogy ők is jót tegyenek maguk körül. Persze a leginkább a gyerekeim érdekelnek. A gyerekeim jövője. Mit gondolhatnak ők a világról? Mit tehetnek ők a világért?
    Mit? Azt hiszem, segíteni kell őket, hogy boldog életet élhessenek. Hogy boldogan éljenek. A halálukig. Ez a legfontosabb dolog. Nekik egy boldog életet kell élni. Ha sikeresek, ha sok pénzt keresnek, ha nevet szereznek, ez mind megtörténhet, de ez nem fontos. Lehetsz sikeres, lehetsz sikertelen, de lehetsz boldog is. És ez az, amit én teszek. Sokan nagy házakban élnek, én ebben a kis lakótelepi lakásban. Nincs semmim. Nem érdekel. Sok osztálytársamból sikeres ember lett, soknak nagy hatalma lett. De az osztálytársaim közül egyedül én vagyok boldog. Az az én stratégiám, hogy boldog vagyok.
    Engem nem érdekel a hírnév, lusta vagyok, nem szeretek írni, ahhoz, hogy írjál, össze kell szedjed az agyadat, és én ezt nem szeretem. A gyerekeim azt akarják, írjak valamit, de én elutasítom ezt. Szóval: nem érdekel ez sem, és a gazdagság sem, csak a boldogság. A nagyapám mandarin volt, és nagyon gazdag: viszont soha nem volt boldog. Nem szeretnék olyan lenni, mint ő. Nagyon kegyetlenül bánt a szegényekkel, ezért mindenki az ellensége volt. Pontosan kell tudni: mi fontos, és mi nem. A hírnév nem fontos, mert nem ad boldogságot. A hatalom sem. Vannak barátaim, akik hatalmasak lettek. Ma van hatalmuk, és te egy senki vagy, és engedelmeskedsz nekik. De egy nap elfáradnak, és nincs hatalmuk többé, és hirtelen senki nem engedelmeskedik nekik többé. Megéri? Boldogok? Maguknak fontosságot tulajdonítottak, de ez csak egy álom, egy látszat, egy tünemény, ami elmúlik, vége lesz, kész.
    Azt teheted, hogy megmondod az embereknek, mi a boldogság, és hogyan válhatnak boldoggá. Én egész életemet boldogságban éltem le. Mert szabad voltam.

212-213. oldal Az utolsó mandarin

Kapcsolódó szócikkek: boldogság · hatalom · hírnév · siker · szabadság
>!
vargarockzsolt P

OUYANG: A mai kínai értelmiség máshogy gondolkozik erről az egész folyamatról, mint az európaiak, és egészen másként viszonyul a klasszikus kínai kultúrához, mint ahogy azt Ön gondolja. Szerintem ma nem kevés, hanem rengeteg múzeum van Kínában, és ezt az egész múzeumkultúrát én egyáltalán nem látom olyan pozitív fényben, mint Ön, sőt, inkább valami olyasminek, ami idegen tőlünk, valami, ami Európából és egy európai gondolatból ered. Az európaiak mindig múzeumokban vélték megőrizhetőnek a kultúrát, a kínaiak nem. Az európaiak ugyanis úgy vélik, a kultúra az valami olyasmi, amit megfoghatnak, amit megérinthetnek, mert számukra a kultúra tárgyakból, vagy azok maradványaiból áll, amikor is ez a tárgy, ez a maradvány magában rejti az eredeti lényegét. A kínaiaknál ez teljesen máshogy van, számukra a kultúra lényegét csak szellemi formában lehet megőrizni. A kínaiak az épületeiket példának okáért mindig fából építették, és nem kőből, mert nem volt fontos nekik, hogy az az épület meddig marad fenn. Viszont ez nem azt jelenti, hogy a kínaiak nem akarták volna megőrizni a kultúrájukat, a múltat, de annak a módját ők egészen másképp képzelték el. A kínai értelmiség a múltat az írásban érezte méltónak megőrizni. A kínai írás egy egészen rendkívüli adottság, a kínai nyelv jele ugyanis valójában nem pusztán egy szó, egy fogalom leírt alakja, hanem egy vízió, egy látomás, a lényege valami nem-materiális, és ez ugye valami gyökeresen más egyrészt, mint ami az európai nyelv, illetve megint csak más, mint amit az európaiak csináltak, akik a szóban forgó múltat mint értékmegőrzést mindig tárgyias alakban tartották és tartják csak elképzelhetőnek. A kínai kultúra lényege tehát nem fogható meg az anyagban, mert ez az anyag a kínaiaknak, szemben az európai emberrel, nem árulja el a megőrzendő kultúra esszenciáját, mert az teljes egészében szellemi, s csak az íráson keresztül közelíthető meg… Szemben az európai tradícióval, mely azzal, hogy tárgyias értelemben tartja fent a kultúra értékeit, és így voltaképpen nem a lényegét, nem az egészet őrzi meg, hanem külső alakjában idézi meg és darabokra bontja annak a kulturális értéknek a teljességét, a valóságát, nos, ezzel szemben a kínai saját kultúrájának egészét, és annak az egésznek a lényegét a szellemiben, az immateriálisban tudja a legbiztosabb helyen, amit számára kizárólag az írás képes közvetíteni, fenntartani, s fel- és megidézhetővé tenni.

176-177. oldal

4 hozzászólás
>!
Kkatja P

Teljesen a hatása alá kerültem a szavainak, és ezt be is vallom most neki.
    De egyvalami az eszembe jutott, fűzöm hozzá, és ez mindig az eszembe jut, ha a személyes boldogságról hallok. Én hosszú-hosszú évek óta, mondom, állandóan vándoroltam, most itt vagyok Tianjinben, holnap Pekingben leszek, aztán Suzhouban, aztán elindulok valamerre Nyugat felé, és ezelőtt Berlinben voltam, meg Zürichben meg Londonban és Párizsban meg Szarajevóban meg Budapest VIII. kerületében, azelőtt New Yorkban és Barcelonában és Kyotóban és Tokióban, de mindegy, hol, megyek az utcán, és látom a nyomorúságot, látom a boldogtalanságot, hallgatom a borzalmakat, amik megtörténtek, és látom a borzalmakat, amik megtörténnek, egyszóval látom, hogy a világ tele van rosszal és borzalommal és fájdalommal és reménytelenséggel, látom, hogyan működik az emberi gyűlölet – és ilyenkor, ha erre gondolok, ha ezzel találkozom, akkor nehezen tudok mit kezdeni az ő szavaival, zavarba jövök tőlük, mert hát hogyan is követhetném én az ő tanácsát, hogyan törekedjem a személyes boldogságra – a boldogtalanok között? Hogy teremthetek boldogságot magam körül, miközben látom a világ borzalmát és szomorúságát? A Buddha azt mondta: a világ szenvedés. És a Buddha nem mondott semmit arról, hogy szabad vaknak lennem a szenvedés kellős közepén. Én nem tudok otthon ülni, és szeretetet adni a gyerekeimnek, miközben tudom, hogy másnak nem adhatok. Megfojt, megbénít, Yang úr, mondom neki egészen nyíltan. Most hallgatom az ő rendkívüli szavait, az ő rendkívül egyszerű szavait, és úgy érzem, nem veszi zokon, ha megkérem, adjon tanácsot, mit tegyek ebben a képtelenségben?

    YANG: Számomra ez egy könnyű kérdés. Te szereted a másikat, neked szeretned kell a többi embert. Neked a szeretetet, a barátságot kell reprezentálnod. Ki kell fejezned az együttérzésedet a szenvedőkkel. Ez elég. Meg kell tenned, amit megtehetsz. Lényed legjobb részével segíts mindazokon, akiken tudsz. Érezz együtt velük, és ez elég. Iszonyatosan sok szenvedés van a világban, neked segítened kell a szenvedőkön, de te nem tehetsz meg mindent.

De én nem tudok együttérezni az elvetemültekkel és a megátalkodottakkal, ellenkezem.

    YANG: Természetesen. Neked gyűlölnöd kell őket. Neked szeretned kell az embereket, akik szenvednek, de a gonoszokat gyűlölnöd kell. Én is gyűlölök embereket, de tenni, nem teszek ellenük semmit. Ők könnyen megölhetnek engem. De én őket nem. Nekem nincs hatalmam ehhez. És nem is akarom, hogy legyen.

    Ezen gondolkoznom kell. Yang úr hallgat, hagyja, hogy gondolkozzam. Aztán úgy érzem, nagyon elfáradtam, és az eszembe jut, hogy ha én így vagyok, milyen fáradt lehet ez a hetvenéves öregember.

214-215. oldal Az utolsó mandarin

>!
vargarockzsolt P

YANG: Úgy vélem, a hagyományos kultúra befolyása a modern életre, mireánk… mindannyiunkra hatással van. Mi vagyunk a legdicsőbb ókori civilizáció. Egyedülálló ez az egész világon. Mert a mi kultúránk egy igazi különlegesség a történelemben. Minden egyéb ókori civilizáció, az egyiptomi, a római és így tovább, mind véget ért, eltűnt. A miénk az egyetlen, amelyik még mindig életben van, és ennek az az oka, hogy a mi tradíciónknak van egy rendkívül különleges vonása. Történelmünk ugyanis írott történelem, és ez alatt azt értse, hogy ez egy olyan kultúra, amely az írás feltétlen primátusára épült. A kínai történelem az írott nyelv hatása alatt fejlődött. A kínai nemzet számára az írás volt a legfontosabb. És itt máris szólnom kell Konfuciuszról. Én nem szeretem Konfuciusz gondolatrendszerét, és azért nem, mert túlhangsúlyozza a tekintély szerepét a társadalomban. Ha te ebben a társadalomban létezel, meg vagy határozva egy tekintély által. Alá vagy vetve az apának, alá vagy vetve a császárnak. Én nem szeretem a tekintélyt. Én a szabadságot szeretem. A szellem szabadságát. És Konfuciusznak van egy ellensúlya a kínai hagyományban: Laozi, illetve Zhuangzi. Az én véleményem szerint ők, az ő filozófiájuk a legmagasabb rendű Kínában. És egyúttal ez az, ami rám a legnagyobb hatással van.
De ahogy kimondtam az imént a Konfuciuszt bíráló szavaimat, máris igazítanom kell rajtuk valamennyit. Konfuciusz ugyanis magától értetődően benne van a gondolataimban, abban, ami vagyok. Ismerem Konfuciusz műveit, és nagyon sok tanítása mélyen befolyásolta, mit gondoljak a világról. A konfuciuszi iskola tudniillik nem az elméletre hatott, hanem a hétköznapi életre. Ha volt egy barátom, aki valahonnan messze földről eljött engem meglátogatni, boldoggá tett. Már hogy is ne lettem volna boldog? És ez: Konfuciusz – nyilván ismeri, melyik híres jelenetre és mondatra utalok. Összefoglalva tehát: mi mindannyian Konfuciusz árnyékában éltünk és élünk. Ámde amikor húszegynéhány éves voltam, amikor kezdtem megismerkedni a nyugati szellemi világgal, akkor példának okáért találkoztam azzal a fogalommal, hogy demokrácia. Semmi ilyesminek nincsen nyoma a kínai kultúrában. Pedig ez valami jó dolog, értettem meg. Az egyenlőség, a szabadság, a demokrácia. Úgy gondoltam, ezek mind helyes, pozitív eszmények. És hamarosan ezen eszmények kezdtek beépülni az én kínai kultúrámba. És mivel a gondolataimnak a kínai kultúra a bázisa, a kiindulópontja, a gyökere, a külföldről szerzett információk, a nyugati hatás engem soha nem fordított szembe a saját kultúrámmal. És egyensúly jött létre bennem, és ez azért történhetett így, mert én magam a saját kultúrámat Laozire és Zhuangzire alapoztam, akik azt tanították, hogy te szabad vagy, ha a belső világod szabad. Így hát kijelenthetjük, hogy akár Konfuciusz, akár Laozi, valamiképpen mindenki itt az ókori kínai kultúra befolyása alatt áll.

203-205. oldal

3 hozzászólás
>!
Kkatja P

(…) a művésznek az a dolga, hogy megtalálja a maga személyes viszonyát a saját kultúrájához. A mai kor művészének ugyanazt kell tennie, mint a régieknek: ahhoz, hogy létrehozza művét, vissza kell vonulnia a világtól, nagy távolságot kell tartania tőle, és teljesen egyéni életmódot kell kialakítania. A művész nem azonos a társadalom egy tagjával. Szerepe, jelentősége rendkívüli – ha elvész, semmi nem jön a helyébe.

227. oldal Az odavezető út

>!
Kkatja P

    OUYANG: Jó, jó, jó, de én a bajt másban látom, mint Ön, mégpedig abban, hogy a modern kínai kultúra egyre közelebb került az európaihoz. Így van ez például a modern kínai költészetben, ahol egy mai költő nem a saját múltjában él, hanem az európai kultúrában, amit világkultúrának gondol. S egyáltalán: a mai életben a kínai értelmiség, de maguk a tömegek is meg akarnak szabadulni a maguk tárgyiasult múltjától, lebontják a régi házakat, mert számukra azok kényelmetlenek, nem civilizáltak, nincs bennük WC, légkondicionáló, minek lakjunk benne? – s épp ezek azok az épületek, amelyeket egy európai keres és csodál, ezek azok, amelyekben ő meglátja a múlt eszmei lényegét… Mi, Calvinóval szólva, egy Zéró-Nulla időszakban élünk, már nem a múltunkban és még nem az egyre gazdagabbnak gondolt jövőnkben, így hát itt nálunk az ókori kultúra már csak eszmei értelemben szép, valójában, a maga valóságában, ha egyáltalán maradt még valami belőle, a mai kínai számára: teher. Van egy külföldi ismerősöm, aki már nem szeret Kínába jönni, mert szerinte is úgy van, hogy a mai Kína az ókornak azt az Ön által is csodált magasrendű szellemiségét nem tudja felmutatni. A mai embernek, mondja ő, csak a pénz a fontos, csak az érdekli, mi mennyit ér. A mai Kína a piacgazdaságnak él, ahol az ókori kultúra maradványait csak megnézni lehet egy múzeumban, belépődíj ellenében… Egy kínai nem is megy oda. Mert számára az ókori kultúra már csak egy múzeum, az meg nem azonos igazából ezzel az ókori kultúrával.

179. oldal Persze, hogy vége

>!
vargarockzsolt P

YANG: A konfuciánus iskola jó hatással volt az emberekre. Az erkölcsöt mindig magasabbra helyezte, mint a sikert. Te lehetsz sikeres, lehetsz híres hivatalnok, de ez morális szempontból nem jelent semmit. Helyezd magasabbra az erkölcsöt, mint a sikert, mondta Konfuciusz. A konfucianizmusnak ez a hatása feltétlenül jó. Egyetértek. És abban is, hogy itt, ennél a kérdésnél a konfucianizmus mélyebbre hatolt, mint a kereszténység vagy a buddhizmus. A kereszténység, a buddhista vallás: nagyon jók. Amennyire én látom – és én metodista iskolába jártam, tehát ismerem a kereszténységet – a kereszténység nagyon pozitív vallás, elsősorban azért, mert figyelmet szentelt a szeretetnek. Azt mondja, neked szeretned kell az embereket. Ez például számomra sokkal fontosabb, mint a konfuciánus erkölcs. Mert mi itt Kínában soha nem fordítottunk kellő figyelmet a személyes szeretetre. bánni: a gyerek és az asszony, mivel mind a kettőt az érzelmei vezetik. Konfuciusz soha nem beszél a férfi és a nő közti szeretetről. A szerelemmel sem foglalkozik. Ezzel szemben a kereszténységben a szeretet áll a középpontban, és ez engem nagyon mélyen érintett mind a mai napig, és ez az én életemben mindig azt jelentette: szeresd a gyerekeidet. Pontosabban: mutasd ki a szereteted a gyerekeidnek. Ez mindennél fontosabb. És ez az, ami nálunk nagy gondot okozott, és okoz ma is. Mindenki kínozza a gyerekét, hogy tanulj, tanulj, de nincs szeretet! Itt mindenki azt mondaná Önnek, de hiszen én szeretem a gyerekemet! Amire pedig én azt mondom: akkor szeresd, tényleg! Mutasd meg nekik, hogy szereted őket! A legtöbb tévedés, a legtöbb félreértés és a legtöbb meg nem értés ebből származik. A kereszténységet tehát, összefoglalva a dolgot, azért tartom nagyra, mert hangsúlyozza a szeretet jelentőségét.

207-208. oldal

3 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Szabó Ildikó – Bajomi-Lázár Dávid: Párizs
Bojár Iván András: Nagy Káli könyv
Szendrey Marót Ervin: Magyar lélek / Hungarian Spirit
György Péter – Kiss Barbara – Monok István (szerk.): Kulturális örökség – társadalmi képzelet
L. Szabó Tünde: Szenna – Szabadtéri Néprajzi Gyűjtemény
Molnár V. József: Örökség
Benkei Ildikó: A Völgy lovasa
Bóna László: Illatos kikötő
Amy Tan: A gyógyító lánya
Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok