Megy ​a világ 45 csillagozás

Krasznahorkai László: Megy a világ

Megy ​a világ előre. És akkor mi marad hátra a végidők kezdetekor? Például Krasznahorkai László titokzatos-személyes elbeszélései, melyek között akad monológ, rövidtörténet, töprengés, vallomás, visszaemlékezés és előrepillantás; igazi mesterdarab mind. Lenyűgözően tágas Krasznahorkai-mondatokban ismerkedhetünk meg az elbeszéléskötet rejtélyes hősével, aki először beszél, aztán elbeszél, végül pedig elköszön. Ebben a hármas léttagoltságban találkozhatunk a többiekkel, akikről ő beszél. A földet először elhagyó Gagarin, a röpülni képtelen okinavai guvatr, a berlini metró peronján dolgát végző hajléktalan, a tébolyult Nietzsche Torinóban, a beváltott éden ígéretét megfesteni igyekvő Palma Vecchio, a Shanghaiban dolgozó tolmács, aki azt tervezi, hogy egyszer elmegy az Angel-vízeséshez, a Victoria-vízeséshez, vagy legalább a schaffhauseni vízeséshez, a hárshegyi gyerekgyilkos, az egy kézen álló indiai aggastyán. Ami a különböző figurákat és históriákat összeköti: az író szenvedélyes,… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2013

Tartalomjegyzék

>!
Magvető, Budapest, 2013
294 oldal · ISBN: 9789631430738
>!
Magvető, Budapest, 2013
ISBN: 9789631430950

Enciklopédia 5


Kedvencelte 11

Most olvassa 6

Várólistára tette 62

Kívánságlistára tette 51

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Krasznahorkai László: Megy a világ

Krasznahorkai után nem is tudok mit mondani. Mintha egész nap egy súlyos homokzsákot cipelnék fel egy hegyre, de végül fenn vagyok. A világon nincs senki, aki ennyire törekedne rá, hogy a gondolat és a szó közötti hiátust betömje. Szomorú vagyok, ha arra gondolok, hogy vannak, akik szerint ez olvashatatlan, és kár bíbelődni vele, valami nagyon fontostól és értékestől fosztják meg magukat.

Mégis írtam hát valamit.

44 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Krasznahorkai László: Megy a világ

Szép és szomorú. Megszólal (hallgat), neki fut (egyhelyben áll), elrugaszkodik és repül (zuhan), az angyalok után kutat (a pokolban). Mesél (nincsenek történetek). Mindig elkezdi, előbb megmagyarázza, aztán bemutatja, szépen, érzékletesen (nincsen semmi).
Az egyetlen remény talán Nietzsche őrülete, ahogy ott, Torinóban, a megostorozott lóra borul, talán Thomas Mann szavai az igazak: a tévedés abban áll, hogy az elvetemült élet eme gyöngéd prófétája az életet és a morált egymás ellenértékeiként tárgyalta, pedig az igazság az, hogy összetartoznak, az etika az élet támasza
Hol az az etika, hol az a támasz? Talán egy kolostor a Serra de Ossa rengetegében…
Emlékezik (felejt). Elhallgat, de lábjegyzeteket ír a hallgatáshoz.
A reménytelenség méltósága.

Nem kell innen semmi.

Én itt hagynék mindent, a völgyeket, a dombokat, az ösvényeket és a szajkókat a kertből, én itt hagynék csapot és papot, eget és földet, tavaszt és őszt, itt hagynám a kivezető utakat, az éjszakákat, a konyhában, az utolsó szerelmes pillantást s a városok felé vezető összes borzongató irányt, itt hagynám az alkonyt, a súlyt, a reményt, a bűvöletet és a nyugalmat, itt hagynék szeretettet és közelit, mindent, ami meghatott, megrendített, magával ragadott és felemelt, itt hagynám a nemest, a jóakaratút, a kellemest, s a démonian szépet, itt hagynék minden rügyfakadást, minden születést és létet, itt hagynám a varázslatot, a rejtélyt, a messzeségek, a kimeríthetetlenségek és az örökkévalóságok kábulatát: mert itt hagynám ezt a földet és ezeket a csillagokat, mert nem vinnék semmit magammal innen, mert belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi.
293. oldal.

>!
ppeva P
Krasznahorkai László: Megy a világ

Megint egy igazi nagy könyv, abból a fajtából, amit nem szoktam szeretni, de itt mégis, mert váratlanul nem zavarnak az oldalas mondatok, a logikai ugrások és csavarok, bölcsességek és bölcselkedések, egyik történet közelebb jön hozzám, mint a másik, még akkor is, ha látszólag közöm sincs semmihez, amiről a történet szól. De van.
A fél csillag mínusz meg a 16 üres oldalért van (Az isztambuli hattyú – 79 bekezdés fehér lapokon). Na ennyire azért nem vagyok vájtfülű hótmodern moly. Ha megvettem volna, kérném vissza a pénzt az üres részért, pedig nem is vagyok egy Harpagon. :)

4 hozzászólás
>!
berg 
Krasznahorkai László: Megy a világ

A kötet novellái (szerintem azok Felejteni akar) toporgós közérzet leírások, amivel nem tudtam vagy nem akartam egy hullámhosszra kerülni. A mindennapokban rejlő fenyegetést, fenyegetettséget sulykolják, amire nem vagyok vevő. Első benyomásra szétszórt, parttalan, sörszagú monológok, a körkörös elbeszélésmód ad csak egy kis kapaszkodót az olvasónak (nini, van szerkezete), aztán kiderül, hogy agyas írások ezek, majd „az ész kénye-kedvé”-t meg is bánjuk mindjárt (Száz ember összesen). A felejtés a kulcsszó.
Az „emberi történelem egyik legmélyebb árnyékában elheveredvén” (Felejteni akar) szép, tetszett a néhol verses lejtése is a szövegnek, de ez ritka, mintha rajtakaptuk volna a szerzőt a tehetségen, gyorsan elhagyja. Tetszett a felvetett kérdések súlyossága, a stílus változatos egységessége, az enyhe melodráma, a zavarba ejtés. Érdekes kísérlet a Járás egy áldás nélküli térben és Az isztambuli hattyú, bár megismételhetetlen, a többinél könnyebb, ezt-is-kipróbáltam hatású. Az Egyszer a 381-esen-nel nem tudtam mit kezdeni, pedig szép rövid mondatokból áll.
A konkrétnak vehető állításokkal viszont rendre nem értettem egyet. A Théseus-általános-t olyan túlzásnak éreztem, amihez az előző nemzedékek szenvedéséhez képest nincs jogunk, mert a mi fogyasztói jelenünk ezt nem támasztja alá. Kellemetlenül töri, keveri és rakja össze magának újra a valóságdarabkákat valami mássá, konkrétnak kelleti magát a fiktív. Manipulatív és provokatív, amire a válaszul, éppen csak felmerült gondolataimat udvariatlanul, mint közhelyest csapja agyon még csírájában az izgága beszélő/szerző, nem engedi az együtt gondolkodást, csak a passzív követést, „elhallgattatja” az olvasót, elnyom. A „tökéletes, a csillámló semmi”-t, a „mindöröktől fogva és mindörökké: mindegy”-t, az el-fogsz-pusztulni-és-megérdemled aggresszióját életellenesnek éreztem, amit nem tudok (nem akarok) elfogadni.

2 hozzászólás
>!
Dana
Krasznahorkai László: Megy a világ

Krasznahorkai nagyon ért a könyvcímekhez, és aki ismeri az író álláspontját úgy általában a világra és a menésre vonatkozóan, az nem fog meglepődni, hogy a novellák üzenete szerint a világ inkább körbe-körbe, esetleg visszafelé megy, urambocsá sehová, vagy a tökéletes pusztulás felé, az esetleges előremenetel pedig pusztán káprázat vagy félreértés. (Na jó, van egy elbeszélése, amely szerint a világ előre megy, de ez a gonoszról szól, vagy legalábbis valaminek az elszabadulásáról, jobban mondva a világra szabadulásáról, ami a 9/11-gyel vette kezdetét.) Hogy egyes vélemények szerint ezt már hallottuk Krasznahorkaitól, és hogy már nem érdekes, mitöbb fárasztó, talán némiképp érthető kritika. Mert tényleg tikkasztó. Akár beszél, akár elbeszél (ő), túl nagy sztori nincsen, csak a szépséges mondatokba fogalmazott szomorúság, hogy valami idelenn végleg elromlott, és hogy nincs kiút. Ó, és megint van egy döglött bálnánk is.
Az elbeszélésekben többnyire valaki szorongások közepette elindul, eltéved, rátalál esetleg valamire, amiből levonja a következtetéseket például arról, hogy hiába vágott neki, vagy hogy teljesen mindegy, hogy megy-e vagy sem, mert a világ amúgy is megy. És semminek nincs értelme, akár egy márványbányából zarándokoljunk el egy különös elhagyott templomhoz, akár Varanasiból próbáljunk megszökni, vagy akár Sanghajban gabalyodjunk bele a kilenc sárkány útsztráda kereszteződéseibe, végül valami mindig ráébreszti hőseinket, hogy a valóság érthetetlen, feldolgozhatatlan, az egészben a rész, a részben pedig az egész úgy oldódik fel, hogy ebben a folyamatban az egyén, és mindaz, amit az univerzumban elfoglalt helyéről hisz, tökéletesen jelentéktelen. Talán vigaszt Gagarintól kaphatunk, aki megpillantotta a Paradicsomot a Földben.
A kedvenceim különben A Théseus-általános (száz éve vadásztam erre!), az Egyszer a 381-esen és Az a Gagarin voltak, de az Akadályelmélet is szívmelengető volt a schopenhaueri gondolatokkal.
Összességében egyszerre volt lehangoló és borzongatóan szép ez a könyv, sokáig olvastam, talán Krasznahorkai könyvei közül ez tartott eddig a legtovább. Most is lenyűgözött a nyelvi megformálás, a páratlan stílus, a hömpölygő mondatok, és a bölcselet egyenesen magával ragadott. (Egyszerűen zseniális, ahogy az Akhilleusz-teknős paradoxonnak etikai mélységet ad A Théseus-általánosban!)

Ó, igen, a könyvtárosokra vonatkozó tagmondatok, szemenszedett hazugságok!

>!
psych P
Krasznahorkai László: Megy a világ

Valahogy szerettem is, meg nem is, ki érti ezt? :)
Akárhányszor elővettem, kellett hozzá egy kis idő, mire újra belerázódtam, megtaláltam azt az „ütemet”, amivel kényelmesen olvashattam. Első olvasásom volt Krasznahorkaitól, lehet hogy nem ezzel kellett volna kezdenem, viszont biztos, hogy nekiállok szépen sorban a többi könyvének is…

>!
melis
Krasznahorkai László: Megy a világ

Az utolsó sorok hatása alatt, erejük miatt képtelen vagyok az egészről írni.
Az Elköszön. Nem kell innen semmi című néhány sor miatt kedvencemmé avattam a könyvet.
Mert ez a néhány sor – címe ellenére – nagyon sok minden, de nem elfordulás. Nem keserűség, és nem lemondás. Ez himnusz. A völgyek, dombok, az ösvények, a kert, az ég és a föld, a tavasz és az ősz himnusza. A kivezető utak, az utolsó szerelmes pillantások, a tájra ereszkedő sűrű alkony, a súly, a remény, a bűvölet és a nyugalom pillanata, a szeretett és közeli, a minden – a megható és megrendítő, a magával ragadó és felemelő, a nemes, a jóakaratú és a kellemes, a démonian szép, a születés, a lét megéneklése. A varázslat, a rejtély, a messzeségek, a kimeríthetetlenségek s az örökkévalóságok kábulatának megidézése. Akinek része lehet ebben, annak valami kerek egész adatott meg. Nincs szükség átmentésre. Engem mindezek után például nem is érdekel, mi következhet. Mert a völgyek, dombok, az ösvények, a kert stb… bűvkörében bolyongok.

2 hozzászólás
>!
ábelarengetegben
Krasznahorkai László: Megy a világ

Páratlan elbeszélések a mestertől. Lavinaszerű, mégis gondos mondatai újfent elkápráztattak, ahogy mindig. Egyedül Az isztambuli hattyút éreztem kissé over the topnak, de belefért még az is.

>!
Equimanthorn
Krasznahorkai László: Megy a világ

Miért van az, hogy a világot csak az érdekelte, hogy milyen célt ért el Gagarin, az viszont már egyáltalán nem, hogy mit értett meg abban a bizonyos pillanatban? Miért őrült bele Nietzsche az erkölcsi törvény szellemében való élni akarásba? Merre is van az az előre, amerre megy a világ? Kiknek és miért kellett megtartani azt a három beszédet? Miért volt elég száz emberöltő ahhoz, hogy megfeledkezzünk a leglényegesebb kinyilatkoztatásról? Miért hozhat végső megnyugvást egy vízesés hangja? Miért érdekesebb egy divatos kávézó, Bulgakov házánál? Miért csak az akadályoknak van erejük ahhoz, hogy formáljanak bennünket? Miért van beteljesedés a mulasztásban? Miért nem kell innen már semmi?
Miért ennyire kétségbeesett és szomorú Krasznahorkai László?
…és én miért vagyok?

4 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
narziss

Nem kell innen semmi

Én itt hagynék mindent, a völgyeket, a dombokat, az ösvényeket és a szajkókat a kertből, én itt hagynék csapot és papot, eget és földet, tavaszt és őszt, itt hagynám a kivezető utakat, az éjszakákat a konyhában, az utolsó szerelmes pillantást s a városok felé vezető összes borzongató irányt, itt hagynám a tájra ereszkedő sűrű alkonyt, a súlyt, a reményt, a bűvöletet és nyugalmat, itt hagynék szeretettet és közelit, mindent, ami meghatott, megrendített, magával ragadott és felemelt, itt hagynám a nemest, a jóakaratút, a kellemest s a démonian szépet, itt hagynék minden rügyfakadást, minden születést és létet, itt hagynám a varázslatot, a rejtélyt, a messzeségek, a kimeríthetetlenségek s az örökkévalóságok kábulatát: mert itt hagynám ezt a földet és ezeket a csillagokat, mert nem vinnék semmit magammal innen, mert belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi.

293. oldal

12 hozzászólás
>!
egy_ember

a könyvtárosok gyűlölik a könyvtárat, iszonyú fájdalmat okozunk nekik azzal, hogy kérünk valamit, mert ezek a szerencsétlenségükre odazárt emberek az egész életüket azzal töltik, hogy kihozzanak valamit a raktárból, és ebbe tényleg bele lehet szomorodni, el sem tudom igazán képzelni, folyton jön valaki, ott áll előttem, bead valamit a kérőlapon, nekem meg le kell mennem a raktárba, és ki kell keresnem, ami ezt az embert érdekli, már ez gyűlöletes lehet, ahogy az ilyen könyvtáros szembesül azzal, hogy valakit érdekel valami, itt szinte mindenki, aki odafurakszik a pultjaikhoz, méltatlan, hogy kihozzanak neki valamit, úgyhogy bármerre néznek a raktárban, szinte minden könyv gyűlöletre méltó, mert gyanítani lehet róluk, hogy egyszer egy arra méltatlan egyszer csak bejön, és minden további nélkül azt mondja, ezt kérem, és neki erre fel kell hoznia, na, ez az, amibe nyilván bele lehet őrülni, és ezek a könyvtárosok nyilván bele is őrülnek, hacsak nem esik meg az a ritka eset, hogy egy nap egyszer csak egy a könyvtárhoz és az adott könyvtároshoz MÉLTÓ nagy elme kér valamit, mert ehhez már fűlik a foguk, ekkor hirtelen más fényben látják a könyvtárat, a kérőlapon szereplő művet, a lebotorkálást a raktárba, s végül a kívánt mű felhozatalát a fényre, hogy odaadják annak, aki erre MÉLTÓ, ilyen azonban, és ez van a könyvtárosok szemében, ilyen jó, ha, ha, ha háromszor előfordul, egy ilyen úgynevezett arra érdemes látogatása a pult előtt, úgyhogy általában olyan a hangulat egy ilyen nagy könyvtárban, mint a hullaházban, csupa visszafojtott gyűlölet

238. oldal, Az a Gagarin

Kapcsolódó szócikkek: könyvtár · könyvtáros
5 hozzászólás
>!
DaTa P

Egyre gyakrabban találkozott velem, s éreztem, hogy rokonszenve mélyén a kíváncsiság bujkál, hogy megtudja, hogy a végére járjon, hogy tényleg akkora balfasz vagyok -e, mint amilyen benyomást keltek.

Fehér György Molnár Henrikje

>!
giggs85 P

Először csak egy babám volt, és azt nagyon szerettem.
Aztán kaptam egy macit is meg egy oroszlánt, plüsshuzatból volt mindkettő, azokat is nagyon szerettem. És aztán lett váram fából, katonákkal, aztán jött az iskola, labdák, hátitáska, egy kék melegítő s ez a szeretet lassan átalakult örömmé, hogy nekem ezek a dolgok, labdák, hátitáskák, melegítők – vannak. Aztán nőtt, növekedett tulajdonaim köre, s ahogy nőtt-növekedett ez a kör, úgy lett lassanként az örömből, hogy ezek nekem vannak, éhség, hogy nekem ne csak ezek legyenek, de legalábbis hogy ezek, amik vannak, a legszigorúbban, a legkétségbevonhatatlanabbul mindig meglegyenek, és ez a kör nőjjön és növekedjék.
És ez a kör nőtt és növekedett, velem együtt. Beléptem az ifjúkorba, s aztán meglett minden, ami szokás: feleség, gyerek, ház, autó, TV – persze valójában csak az az éhség és az a vágy, hogy ami megvan, az megmaradjék.

>!
hipped

Hisz a szomorúság, amelyről beszélhetünk, s amelyet azért a rend kedvéért most összefoglalok, mindannyiunk számára ismert, s három forrásból tör rá arra a bizonyos életre, amit tönkretesz.
Az első s a leginkább kimeríthetetlen forrás az önsajnálat, mégpedig nem az a fajta, amelyik a gyermekmondóka szerint is „nagyon büdös”, hanem az, amikor az ember ok nélkül kezdi sajnálni önmagát. Nem bántja senki, jól van, ül csendben, egyedül egy néptelen parkban eső után, vagy egy finom szobában, idegenben, hajnaltájt vagy alkonyatkor, és a lehető legváratlanabbul rátör ez az önsajnálat, emésztően, elháríthatatlanul, mert ekkor fogja föl megértés nélkül, hogy nincsen semmi.
A másik forrás a moll-fordulat a zenében. Bárhol s bármikor voltam is tanúja a pillanatnak, midőn egy akármilyen zenei építményben egyszer csak dúr után beállt egy ilyen moll-fordulat, mondjuk C után egy a, akkor az a zene azonnal a szívembe hasított, úgy vettem, hogy személy szerint nekem fordult mollba, az arcom eltorzult, mint mikor fájdalmasan tetszik valami, egyszóval rögtön belezuhantam a szomorúságba, csak ültem benne, hallgattam, azt mondtam magamban, á, a szépség, pedig éppen hogy a szomorúság volt az.
A legeslegtartósabb és a legeslegmélyebb szomorúság azonban a szerelemből fakad.

>!
Szelén

[…] azt tudja-e vajon, hogy az itteniek szerint a Ganges egyetlen cseppje már önmagában templom […]

195. oldal

>!
encsy_eszter

Nietzsche torinói drámája azt sugallja, az erkölcsi törvény szellemében élni nem rang, mert nem választhatom az ellenkezőjét. Ellenére élhetek, ám ezzel nem szabadulhatok meg rejtélyes s valóban megnevezhetetlen erejétől, mely elszakíthatatlanul összeköt vele. Ha így teszek ugyanis, és ellenére élek, egészen biztosan eligazodhatom az ember által szervezett s emiatt minden meglepetés nélkül szánalmas társas létben, melyben – nietzsche szavaival – „élni és igazságtalannak lenni ugyanaz”, de nem igazodhatom el abban a feloldhatatlan konfliktusban, mely engem időnként a létezésem értelme iránti sóvárgás centrumába állít. Mert amiként része vagyok ennek a társas világnak, ugyanúgy része vagyok annak is, amit, ki érti, miért, folyton egy nagyobb egésznek keresztelek el, nagyobb egésznek, mely bennem – a megkerülhetetlen kantra pillantó ki-fejezéssel – ezt és épp ezt a törvényt ültette el, a szabadságnak azzal a szomorú felhatalmazásával, hogy megszeghetem.

Legkésőbb Torinóban (26. oldal)

Kapcsolódó szócikkek: Friedrich Nietzsche
2 hozzászólás
>!
Equimanthorn

És hiába állt az egész romokban, az épület a maga szótlan elhagyatottságában is éreztette, hogy még ha odahagyták is, még mindig tartozik valakihez, egy távoli világhoz, talán magához a mennyhez, vagy a még annál is távolibb Úrhoz, a végestelen messzeségben, örökre.

Egyszer a 381-esen

>!
Equimanthorn

Vegyük például az utcát, ott, ugye, észrevettem azt a különös tényt, hogy az emberek nem előre nézve, normálisan, hanem oldalazva, abnormálisan közlekednek, mert valamennyien, kivétel nélkül ki vannak facsarodva a kirakatok felé, azaz észleltem és kívül helyeztem magam a tényen, hogy olyanok közt élek, akik képtelenek ellenállni a tulajdonszerzés delejes erejének, és ez meg is látszik rajtuk, ugyanakkor viszont néha magam sem bírtam megállni, hogy oda-oda ne nézzek olykor-olykor ezekre a kirakatokra, sőt hogy a hányingerrel küszködve be ne menjek magam is egyikbe-másikba, s vegyek ott, mondjuk, a fejemre egy új kalapot.

>!
Equimanthorn

mert a mulasztásban valójában nem mulasztás van, hanem beteljesítés, beteljesítése annak, ami másképp is történhetett volna.

Lefelé egy erdei úton


Hasonló könyvek címkék alapján

Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban
Rott József: Áldozatot akartatok
Komor Zoltán: Néhány reggel, néhány éj és minden tárgy magánya
Mán-Várhegyi Réka: Boldogtalanság az Auróra-telepen
Eliisa Pitkäsalo (szerk.): Mókuskerék / Oravanpyörä
Alice Munro: Mennyi boldogság!
Bächer Iván: Kocsmazaj
Parti Nagy Lajos: Mi történt avagy sem
Ljudmila Ulickaja: Elsők és utolsók
Zdeněk Svěrák: A csaló