Megy ​a világ 92% 59 csillagozás

(…) egy olyan korszak fel nem kent krónikása vagyok, amelyből a magaskultúra már véglegesen eltűnt. –

olvashatjuk egy friss interjúban Krasznahorkai László szavait, és ennek a kötetnek az alapérzése is a bánat a súlyos veszteség miatt, hiszen a világ rossz irányba megy, a létromlás felé, az emberiség ősi, transzcendens hagyományainak értelme, jelentése elhomályosul, a tömegkultúra mindent elborít, és talán még a Távol-Kelet zarándokhelyein is hiába keressük a szakralitás nyomait.
Az elbeszélések első fele elsősorban az értelemre hat, komoly lételméleti fejtegetések sorával találkozhatunk. Mi a szomorúság, mi a lázadás, mi a tulajdon? A létezés alapjainak mélyére ásunk, és az olvasó szinte beleszédül, hogy akár be is szippanthatja az egzisztenciális vákuum.
A ritka levegőjű filozófiai síkokról aláereszkedve a második részben azonban megkapjuk szinte az egész világot, Kelettől Nyugatig, Shanghaitól, Varanasitól és Kijevtől Velencéig és Portugáliáig.
Ezeket a novellákat egészen káprázatosnak és lélegzetelállítónak találtam, különösen az elhagyatott kolostor a dzsungel mélyén és a mocskos, bűzös mágiával hömpölygő Gangesz volt rám nagy hatással. A filozofikus látásmód itt sem tűnik el, szimbólumok rejtőznek mindenütt, de koncentrált szépséggel átitatva, és megállítva egy-egy pillanatra az idő folyamát.
A kötet a magasirodalom olvasásának kettős élményét adja, egyszerre kínál emelkedettséget és szembesít a befogadói korlátokkal.

Krasznahorkai után nem is tudok mit mondani. Mintha egész nap egy súlyos homokzsákot cipelnék fel egy hegyre, de végül fenn vagyok. A világon nincs senki, aki ennyire törekedne rá, hogy a gondolat és a szó közötti hiátust betömje. Szomorú vagyok, ha arra gondolok, hogy vannak, akik szerint ez olvashatatlan, és kár bíbelődni vele, valami nagyon fontostól és értékestől fosztják meg magukat.

Mégis írtam hát valamit.

Ez volt az első rövid lélegzetű írások gyűjteménye, amit olvastam Krasznahorkai Lászlótól. Minden egyes novella tetszett. Kivéve Az isztambuli hattyút. :D
Nagyon élvezem egyébiránt, hogy Krasznahorkait teljesen másképp kell olvasni, mint bármelyik írót. Talán csak Pessoa-t olvasok hasonlóképpen. Elő sem veszem akkor, amikor nem tudok 100%-ig odafigyelni rá. A legtöbb könyv mellett tudok figyelni a környezetemre is. Krasznahorkai mellett teljesen kizárt!

Szép és szomorú. Megszólal (hallgat), neki fut (egyhelyben áll), elrugaszkodik és repül (zuhan), az angyalok után kutat (a pokolban). Mesél (nincsenek történetek). Mindig elkezdi, előbb megmagyarázza, aztán bemutatja, szépen, érzékletesen (nincsen semmi).
Az egyetlen remény talán Nietzsche őrülete, ahogy ott, Torinóban, a megostorozott lóra borul, talán Thomas Mann szavai az igazak: a tévedés abban áll, hogy az elvetemült élet eme gyöngéd prófétája az életet és a morált egymás ellenértékeiként tárgyalta, pedig az igazság az, hogy összetartoznak, az etika az élet támasza…
Hol az az etika, hol az a támasz? Talán egy kolostor a Serra de Ossa rengetegében…
Emlékezik (felejt). Elhallgat, de lábjegyzeteket ír a hallgatáshoz.
A reménytelenség méltósága.

Nem kell innen semmi.

Én itt hagynék mindent, a völgyeket, a dombokat, az ösvényeket és a szajkókat a kertből, én itt hagynék csapot és papot, eget és földet, tavaszt és őszt, itt hagynám a kivezető utakat, az éjszakákat, a konyhában, az utolsó szerelmes pillantást s a városok felé vezető összes borzongató irányt, itt hagynám az alkonyt, a súlyt, a reményt, a bűvöletet és a nyugalmat, itt hagynék szeretettet és közelit, mindent, ami meghatott, megrendített, magával ragadott és felemelt, itt hagynám a nemest, a jóakaratút, a kellemest, s a démonian szépet, itt hagynék minden rügyfakadást, minden születést és létet, itt hagynám a varázslatot, a rejtélyt, a messzeségek, a kimeríthetetlenségek és az örökkévalóságok kábulatát: mert itt hagynám ezt a földet és ezeket a csillagokat, mert nem vinnék semmit magammal innen, mert belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi.
293. oldal.

a legjobb horkantás!

Megint egy igazi nagy könyv, abból a fajtából, amit nem szoktam szeretni, de itt mégis, mert váratlanul nem zavarnak az oldalas mondatok, a logikai ugrások és csavarok, bölcsességek és bölcselkedések, egyik történet közelebb jön hozzám, mint a másik, még akkor is, ha látszólag közöm sincs semmihez, amiről a történet szól. De van.
A fél csillag mínusz meg a 16 üres oldalért van (Az isztambuli hattyú – 79 bekezdés fehér lapokon). Na ennyire azért nem vagyok vájtfülű hótmodern moly. Ha megvettem volna, kérném vissza a pénzt az üres részért, pedig nem is vagyok egy Harpagon. :)

A kötet novellái (szerintem azok Felejteni akar) toporgós közérzet leírások, amivel nem tudtam vagy nem akartam egy hullámhosszra kerülni. A mindennapokban rejlő fenyegetést, fenyegetettséget sulykolják, amire nem vagyok vevő. Első benyomásra szétszórt, parttalan, sörszagú monológok, a körkörös elbeszélésmód ad csak egy kis kapaszkodót az olvasónak (nini, van szerkezete), aztán kiderül, hogy agyas írások ezek, majd „az ész kénye-kedvé”-t meg is bánjuk mindjárt (Száz ember összesen). A felejtés a kulcsszó.
Az „emberi történelem egyik legmélyebb árnyékában elheveredvén” (Felejteni akar) szép, tetszett a néhol verses lejtése is a szövegnek, de ez ritka, mintha rajtakaptuk volna a szerzőt a tehetségen, gyorsan elhagyja. Tetszett a felvetett kérdések súlyossága, a stílus változatos egységessége, az enyhe melodráma, a zavarba ejtés. Érdekes kísérlet a Járás egy áldás nélküli térben és Az isztambuli hattyú, bár megismételhetetlen, a többinél könnyebb, ezt-is-kipróbáltam hatású. Az Egyszer a 381-esen-nel nem tudtam mit kezdeni, pedig szép rövid mondatokból áll.
A konkrétnak vehető állításokkal viszont rendre nem értettem egyet. A Théseus-általános-t olyan túlzásnak éreztem, amihez az előző nemzedékek szenvedéséhez képest nincs jogunk, mert a mi fogyasztói jelenünk ezt nem támasztja alá. Kellemetlenül töri, keveri és rakja össze magának újra a valóságdarabkákat valami mássá, konkrétnak kelleti magát a fiktív. Manipulatív és provokatív, amire a válaszul, éppen csak felmerült gondolataimat udvariatlanul, mint közhelyest csapja agyon még csírájában az izgága beszélő/szerző, nem engedi az együtt gondolkodást, csak a passzív követést, „elhallgattatja” az olvasót, elnyom. A „tökéletes, a csillámló semmi”-t, a „mindöröktől fogva és mindörökké: mindegy”-t, az el-fogsz-pusztulni-és-megérdemled aggresszióját életellenesnek éreztem, amit nem tudok (nem akarok) elfogadni.

Nem kellett sokat várni Krasznahorkai László legújabb könyvére, ugyanis alig egy évvel a Nem kérdez, nem válaszol című beszélgetés-, illetve interjúkötete után, az idei Könyvfesztiválra jelent meg az új mű, Megy a világ címmel. Azt már előre lehetett tudni, hogy ez még nem a régóta várt Krasznahorkai regény, hanem egy elbeszéléseket, novellákat tartalmazó kötet lesz. A könyvben helyet kapó írások nagyjából fele új, a másik fele már korábban megjelent. A szerző szerint azonban ez nem egy egyszerű gyűjteményes kötet, hanem eleve ilyennek íródott, aktuális témákat mutat be, és eredetileg a Magyarokhoz címet viselte volna.

A könyv maga három részből áll, melyeket egy rejtélyes elbeszélő (egyszerűen csak Ő) személye köt össze. Az első részben beszél, a másodikban elbeszél, a harmadikban elköszön. Az első rész kilenc szöveget tartalmaz, ezek közül a legismertebb és leghosszabb, az eredetileg 1993-ban megjelent, és azóta gyakorlatilag beszerezhetetlen Théseus-általános. Ebben az írásban a mindvégig névtelenül maradó elbeszélőt foglyul ejti egy szintén ismeretlen nevű, eredetű és célú társaság, és arra kényszerítik, hogy beszédeket mondjon. Ezek pedig jellegzetesen krasznahorkais témákról, jelesül a szomorúságról, a lázadásról és a tulajdonról szólnak. A másik nyolc szöveg jóval rövidebb, alig néhány oldal terjedelműek és leginkább szónoklatoknak, filozófiai eszmefuttatásoknak, töprengéseknek nevezhetnénk őket. Ezek közül kettőt, a Megy a világ előrét (,http://www.pim.hu/object.e63cc290-a8a0-4417-a88b-4ccfae…) illetve a Száz ember összesent (http://www.pim.hu/object.972a9b97-fe24-46ee-921d-62e9db…) akár meg is hallgathatjuk a szerző előadásában, ha rákeresünk az interneten; pontosabban ezen szövegek eredeti változatait, ugyanis a könyvben szereplő régebbi szövegeket a szerző valamelyest átdolgozta, aktualizálta, apróbb stiláris változtatásokat hajtott végre rajtuk.

A második rész a leghosszabb. Itt tizenegy klasszikus értelemben vett elbeszélés található, melyek mind hasonló kérdéseket, témákat járnak körbe.
A Nine Dragon Crossing-ban egy tökrészeg szinkrontolmács shanghaji bolyongásait követhetjük nyomom, aki egyszer csak a címben is szereplő autópályakereszteződésbe jutván szembesül ezzel az építészeti szörnyeteggel, a világ abszurd értelmetlenségével és azzal, hogy „az egésznek semmi értelme sincs”.
Az említett kereszteződés virtuális, 3D-s látképe:
http://www.worldwidepanorama.org/worldwidepanorama/wwp1…
Az Egyszer a 381-esen hőse, Pedro, egy csenevész munkás az estremozi márványbányából, egy nap úgy dönt, hogy otthagy mindent és nekiindul a világnak, hogy szembetalálja magát egy elhagyatott kolostor nem evilági szépségével és azzal, hogy neki „semmi keresnivalója itt”.
Fehér György Molnár Henrikje-ében, az elbeszélő kap egy rejtélyes VHS kazettát, ami egy „szép, értelmes, törékeny, rendkívül érzékeny” gyilkos tárgyalását mutatja be.
A Bankárok egy nem mindennapi barátság története a leírhatatlanul bonyolult banki-pénzügyi machinációk világában, Kijevben, a helyiek által már teljességgel megszokott, sőt elfeledett Zónától (Csernobiltól) alig 100 kilóméternyire.
A Csepp víz egy névtelen turista bolyongása, vagy inkább menekülése Varanasiban, a halál hindu városában, a leírhatatlan mocsokban és szegénységben, aki nem érti, hogy lehet „beletörődni abba, hogy az abnormálist legalább hárommillió ember normálisként éli, s talán már évezredek óta így van” – s találkozása egy bölcselővel, aki a víz fizikai tulajdonságairól tart neki beszámolót, hogy a végén a menekülést feladván rájöjjön: „Varanasiból ki?, de hát, a $@!%!, hisz Varanasi, az a világ”.
Lefelé az erdei úton egy tragédiába forduló autóút kapcsán ad bepillantást abba, hogy mennyire nem képes az ember átlátni, hogy milyen is a világ.
A Számla, Palma Vecchióról, a velencei reneszánsz festőről szól, aki, legalább is az elbeszélő szerint, meg akarja festeni a „beváltott ígéret édenét”, bár erre soha sem lesz képes.
Az a Gagarin-ból megtudjuk, hogy a Paradicsom az maga a Föld és ebbe bele lehet őrülni.
Az Akadályelmélet egy csavargó eszmefuttatásai a világ lényegéről.
A Járás egy áldás nélküli térben egy templom szentségének visszaadását beszéli el, az emberek alkalmatlansága, érdemtelensége miatt.
Az isztambuli hattyú pedig Kavafisznak állít egy igen-igen meglepő emléket.
Ezek az írások mind-mind az egyre nagyobb káoszba zuhanó, vagy egyre őrültebb rendszerbe szerveződő világról szólnak, az ezekben csetlő-botló, nagyon is mai hősök hiába szembesülnek ezzel, hiába értenek meg valami egészen lényegeset, ez ellen tenni, a világon változtatni nem képesek. Marad nekik a keserű felismerés, meg a melankólia.

A zárlat, az elköszönés (Nem kell innen semmi) mindössze egyetlen oldal, alig 15 sor, ezt a részt mindenképpen érdemes meghallgatni a szerző előadásában, mert egészen rendkívüli élmény.

A Megy a világ méltó darabja Krasznahorkai életművének, nagyszerű eszenciája az eddigi elbeszéléseknek; aki még nem olvasott a Mestertől semmit, annak egy picit talán nehéz lesz, de a rajongóknak kötelező.

Krasznahorkai nagyon ért a könyvcímekhez, és aki ismeri az író álláspontját úgy általában a világra és a menésre vonatkozóan, az nem fog meglepődni, hogy a novellák üzenete szerint a világ inkább körbe-körbe, esetleg visszafelé megy, urambocsá sehová, vagy a tökéletes pusztulás felé, az esetleges előremenetel pedig pusztán káprázat vagy félreértés. (Na jó, van egy elbeszélése, amely szerint a világ előre megy, de ez a gonoszról szól, vagy legalábbis valaminek az elszabadulásáról, jobban mondva a világra szabadulásáról, ami a 9/11-gyel vette kezdetét.) Hogy egyes vélemények szerint ezt már hallottuk Krasznahorkaitól, és hogy már nem érdekes, mitöbb fárasztó, talán némiképp érthető kritika. Mert tényleg tikkasztó. Akár beszél, akár elbeszél (ő), túl nagy sztori nincsen, csak a szépséges mondatokba fogalmazott szomorúság, hogy valami idelenn végleg elromlott, és hogy nincs kiút. Ó, és megint van egy döglött bálnánk is.
Az elbeszélésekben többnyire valaki szorongások közepette elindul, eltéved, rátalál esetleg valamire, amiből levonja a következtetéseket például arról, hogy hiába vágott neki, vagy hogy teljesen mindegy, hogy megy-e vagy sem, mert a világ amúgy is megy. És semminek nincs értelme, akár egy márványbányából zarándokoljunk el egy különös elhagyott templomhoz, akár Varanasiból próbáljunk megszökni, vagy akár Sanghajban gabalyodjunk bele a kilenc sárkány útsztráda kereszteződéseibe, végül valami mindig ráébreszti hőseinket, hogy a valóság érthetetlen, feldolgozhatatlan, az egészben a rész, a részben pedig az egész úgy oldódik fel, hogy ebben a folyamatban az egyén, és mindaz, amit az univerzumban elfoglalt helyéről hisz, tökéletesen jelentéktelen. Talán vigaszt Gagarintól kaphatunk, aki megpillantotta a Paradicsomot a Földben.
A kedvenceim különben A Théseus-általános (száz éve vadásztam erre!), az Egyszer a 381-esen és Az a Gagarin voltak, de az Akadályelmélet is szívmelengető volt a schopenhaueri gondolatokkal.
Összességében egyszerre volt lehangoló és borzongatóan szép ez a könyv, sokáig olvastam, talán Krasznahorkai könyvei közül ez tartott eddig a legtovább. Most is lenyűgözött a nyelvi megformálás, a páratlan stílus, a hömpölygő mondatok, és a bölcselet egyenesen magával ragadott. (Egyszerűen zseniális, ahogy az Akhilleusz-teknős paradoxonnak etikai mélységet ad A Théseus-általánosban!)

Ó, igen, a könyvtárosokra vonatkozó tagmondatok, szemenszedett hazugságok!

Az utolsó sorok hatása alatt, erejük miatt képtelen vagyok az egészről írni.
Az Elköszön. Nem kell innen semmi című néhány sor miatt kedvencemmé avattam a könyvet.
Mert ez a néhány sor – címe ellenére – nagyon sok minden, de nem elfordulás. Nem keserűség, és nem lemondás. Ez himnusz. A völgyek, dombok, az ösvények, a kert, az ég és a föld, a tavasz és az ősz himnusza. A kivezető utak, az utolsó szerelmes pillantások, a tájra ereszkedő sűrű alkony, a súly, a remény, a bűvölet és a nyugalom pillanata, a szeretett és közeli, a minden – a megható és megrendítő, a magával ragadó és felemelő, a nemes, a jóakaratú és a kellemes, a démonian szép, a születés, a lét megéneklése. A varázslat, a rejtély, a messzeségek, a kimeríthetetlenségek s az örökkévalóságok kábulatának megidézése. Akinek része lehet ebben, annak valami kerek egész adatott meg. Nincs szükség átmentésre. Engem mindezek után például nem is érdekel, mi következhet. Mert a völgyek, dombok, az ösvények, a kert stb… bűvkörében bolyongok.