Északról ​hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó 91% 176 csillagozás

https://szeged.hu/cikk/egy-tavol-keleti-karrier-kezdete…

„Kihalt volt valahogy minden, mintha valahol ünnep lett volna, vagy baj.”

Mivel lassan nyakunkon az október, és vele együtt a Nobel-díjak nyerteseinek bejelentése, úgy gondoltam, hogy a díj évek óta egyik legnagyobb esélyesének, Krasznahorkai Lászlónak egyik legszebb és legmagávalragadóbb kötetét, az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című művét ajánlom.

Ez a meglehetősen különös és egyébként a buddhista kolostorok rituális tájolására utaló címmel megjelent alkotás 2003-ban, kiadása idején igazi mérföldkő volt a szerző életében, ugyanis ezzel a kötetével fordult a szokásos magyar és európai témájú zseniális regényei (a Sátántangó, az Ellenállás melankóliája, valamint a Háború és háború) után a Távol-Kelet felé, és nyitotta meg karrierjének második, talán még az elsőnél is enigmatikusabb, megfoghatatlanabb szakaszát.

Az Északról hegy… a lelassulás, az elmélyülés és a világból való kivonulás regénye, és minden embertelensége, pontosabban ember nélkülisége ellenére az egyik legotthonosabb Krasznahorkai-mű. A szerző ebben az alkotásban olyannyira elmozdult a tárgyi és szellemi valóság ábrázolásának irányába, hogy a főszereplőnk, Genji herceg legyengült unokája, akinek botladozó lépteit követhetjük nyomon a Kyoto közelében lévő Fukuine negyedben, bár sokszorosan sem ember (nem lehet ember, hiszen Genji herceg a világ első, immáron több mint ezeréves regényének főszereplője, így a valóságban sohasem létező herceg unokája is maximum egy több száz éves szellem lehet), ám érzékenységével, védtelenségével és figyelmével mégis az emberiség legszebb, legjobb oldalát képviseli.

Krasznahorkai alkotása sok más mellett a kettőségek regénye: egymáshoz simul itt a múlt és a jelen, a tradíció és a tradíciónélküliség, a természeti és az emberi környezet, az élet és a halál, valamint a pusztítás és a kegyelem.

„A kyozo mögött nem messze egy magas azáleabokor sűrűjében egy veszett róka guggolt, ugrásra készen.
Mind a két szeme nyitva volt, és egyáltalán nem pislogott.
És ezekben a dermesztő, mozdulatlan, zavaros, vörös szemekben nem volt más, csak égő őrület.
Leszállt az este.
A magnóliafák lassan összébb húzták hatalmas szirmaikat.”

A könyvet indító második fejezetben (az első a szerzőre jellemző módon valahol a könyvön kívül, a valóságban lehet) Genji herceg unokája egy hipermodern vasúti kocsiból száll ki egy elhagyatott állomáson egy ősi buddhista kolostor közelében, hiszen célja van; évek, vagy akár évszázadok óta keresi a Száz szép kert című kötetből az utolsót, a legszebbet, de eddig sehol nem akadt a nyomára. És úgy véli, talán ez a teljesen elhagyatott, erősen pusztulófélben lévő hely rejtheti.

Az ő útját követhetjük nyomon ezen a szűk másfélszáz oldalon, azt, ahogy bolyong ebben a romjaiban is gyönyörű, ám nagyon is fenyegető óriási kolostorban (az emberi jelenlétre csak egy halálra vert kutya, és vasszegekkel a szemükön keresztül ajtóra szegelt aranyhalak tanúskodnak), és közben rengeteg dolgot megtudhatunk a kolostor építéséről, a szobrok kifaragásáról, illetve a japán kultúráról. És közben végeérhetetlenül kanyarognak azok a legendás Krasznahorkai-hosszúmondatok:

„Maga a Buddha is, melyet egykor egy kisgyermeknél nem nagyobb drága kashi tölgyből véstek ki, mozdulatlanul állt odabent az oltár közepére helyezett, különleges védettséget jelentő, belülről is, kívülről is gazdagon aranyozott fadobozában, melyet hátulról egy vékony fallal zártak le, három oldalról viszont finom rácsozattal faragtak meg, hogy beessen rá némi fény, s hogy legalább valamelyest látható legyen, és végül hogy ő maga is tudomást szerezzen a világról, ha onnan hívő egy pillantással keresni akarja. Mozdíthatatlan volt, és nem változott, pontosan ezer éve ugyanazon a ponton állt, mindig a helyén, hajszálra középen a szerfelett biztonságos, aranyozott fadobozban, állt rendíthetetlenül, mindig ugyanabban az öltözetben, mindig a legnemesebb mozdulatba fagyva, és fejének tartásán, szépséges, híres tekintetén se változtatott soha az ezer év alatt: szomorúságában volt valami szívszorítóan finom, valami elmondhatatlanul emelkedett, s fejét a leghatározottabban félrefordította a világ elől. Azt terjesztették róla, hogy azért fordította félre, mert hátranézett, hátra, egy Eikan nevű szerzetesre, akinek beszéde oly szép volt, hogy ő, a Buddha tudni akarta, ki az, aki mondja. A valóság azonban gyökeresen más volt: aki csak egyszer is látta, azonnal tudta: azért fordította el ezt a szépséges tekintetét, hogy ne kelljen néznie, hogy ne kelljen látnia, hogy ne kelljen tudomásul vennie, maga előtt, három irányban, ezt a rohadt világot.”

Krasznahorkai pesszimista-realista világában a kertet és vele együtt a tökéletességet és harmóniát keresni lehet, de megtalálni nem, ám talán nem is ez a lényeg, hanem a keresés, a nyitottság és az odaforduló szemlélődés maga.

Az Északról hegy… szépsége, bölcsessége, nyitottsága és megfoghatatlansága miatt Krasznahorkai László egyik legkülönlegesebb alkotása, így minden irodalombarátnak el kellene olvasnia. Nem csak kiváló regény, de egészen remek belépő lehet a szerző hihetetlenül egyedi és fajsúlyos világába.

Évek óta kerülgettem Krasznahorkai László könyveit, féltem, hogy bármelyik művével is kezdem túl nagy falat lesz nekem.

Hosszas tépelődés után az Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó mellett döntöttem, hogy végre bemerészkedjek Krasznahorkai világába, amely tökéletes választásnak bizonyult.

Ez a mű teljes lelassulást és egyfajta világból való kivonulást igényel az olvasótól, hogy képes legyen befogadni ezeket a mindennapi rohanó világunktól már oly távol eső gondolatokat. Számomra az első „hiányzó” fejezet a könyvre való ráhangolódás volt, hogy aztán teljes egészében elmerülhessek ebben a metaforákkal teli varázslatos utazásban, a hatalmas, mindent átható ellentmondások tengerében. A jin és a jang, a kezdet és a vég, a múlt és a jelen, a tradíciók és a modern világ, az utasok nélkül robogó vonat és a teljes lelassulás, a magasság és mélység, a lehető legcsodálatosabb és legszebb dolgok és az élet legnagyobb kegyetlenségei, mind egymás mellett létező ellentétes erők, amelyek szükségesek a változáshoz, az élet körforgásához, a harmónia megtalálásához. A tökéletes harmóniához, amit maga a csupa nagybetűs kert testesít meg. De hol is van ez pontosan, hol és hogyan keressük, hogy rátaláljunk? Létezik- e egyáltalán és rátalálhatunk-e mindannyian? Hiszen még az is lehet, hogy valami teljesen abszurd dolgot, álmot, vágyat kergetünk mindvégig, ami lehet, hogy nem is létezik és annyira csak arra fókuszálunk, hogy közben elmegyünk amellett, ami valójában a lényeg lenne, vagy a nagy keresésben talán már azt is elfelejtjük, hogy mi volt az eredeti cél. Elképzelhető, hogy tudatosan nem is kell keresnünk, többet ér, ha néha megállunk és nem figyelünk másra csak erre a csendre.

Persze azért a könyv befejezését követően rögtön felmerültek bennem a kétségek és biztos vagyok benne, hogy nem mindent sikerült maradéktalanul megértenem abból, amit az író valójában el szeretett volna mondani, de számomra így is maradandó olvasmányélményt nyújtott ez a meditatív utazás.

Újraolvasás, mert ezt a könyvet a hagyomány hozta létre, és a hagyomány tartja fönt, mely tulajdonképpen nem is jelent egyebet, mint a tapasztalatra épült gyakorlat előírásainak fegyelmezett, de mindvégig rugalmas, természetes követését, azaz az olvasását, és végső soron az egyszerű bizalmat abban, hogy van hagyomány, hogy ez a hagyomány a megfigyelésre, az ismétlésre és a természet belső rendjének és a dolgok természetének a tiszteletére épül, s hogy ennek a hagyománynak sem az értelme, sem a tisztasága kétségbe nem vonható.

„Valaki mondta, hogy valaki látta,
hogy az, aki itt volt, az itt van még:
valahol itt bent, valahol itt lent,
velem az élet jobb felén.”
(Invader: Szédül a világ)

Ettől a rövid, de annál súlyosabb (lássuk be, általában így szokott ez lenni – a terjedelem és a hatás sokszor szeretnek fordított arányban működni), költői érzékenységgel és finom, művészi pontossággal megkomponált műtől úgy érzem, újra friss levegőhöz jutott szívem-elmém-testem-lelkem. Érzékeny, csodálatos, lenyűgöző – közkeletű, egyre inkább elterjedt kifejezéssel élve akár azt is mondhatnám: ez az ember tud valamit. Egy fiatal, mesebeli szépségű ifjú reményteli, mégis eredménytelen kutatásának történetébe csomagolva kapjuk meg a kíméletlen szembesítést arról, hogy állandóan hajszolunk valamit, ami talán soha nem is létezett, miközben valaki(k) utánunk is les(nek), ott vannak a nyomunkban, de képtelenek utolérni. Várjuk, de nem jön, keresnek, de nem találnak. Mint egy folyamatosan pergő, élénk színekkel fényképezett film, ami bevonz és akaratlanul is bűvöletbe, hatalmába kerít. Szüntelen mozgás, aztán csend és megnyugvás, majd újra a pörgés, amitől úgy érzem, mintha rokonlelkek lennénk. A hajsza pedig gyönyörű – noha megállói sokszor fájdalmasak –, és egy kis béke, nyugalom mindenhol akad. A szokatlan indítású, első fejezet nélküli regény hiánya ott van, szerte a világban és ha csak egy apró darabban, de bennünk is. Ezek után talán azt is elhihetjük, hogy mindig bennünk, körülöttünk volt – talán közelebb, mint gondolnánk.

„Keresem Őt,
talán egyszer kiemel innen,
úgy, mint a gyöngyöket a víz alól.
Keresem Őt
minden zajban és a csendben,
itt a vihar előtt.
Már tudom, megtalálni sok esélyem nincsen.”
(Omen – Horváth Attila: Keresem)

Mit is írhatnék olyat egy csodálatosan megteremtett alkotásról, amit még mások nem mondtak el? Ez a könyv egy végtelenített csoda, parttól parttig tart a mondandója, a szépsége, a fénye, a ritmusa… csak visz magával, elandalít, elszomorít, de fel is emel. Egy ragyogó, mézszínben lüktető csodálatos, elérhetetlen igézet.

Senki nem látta kétszer.

Lassú könyv. Története nincs, vagy inkább alig van. Látszólag ez a könyv semmi, értelmetlen, összedobált valami. Olyan, mint benne a rejtett kert: az egyszerűségnek olyan fokára ér el a bonyolultságával, hogy nehéz észrevenni, ami az orrunk előtt van. Ez a könyv segít lelassulni, jó esetben megállni. Leírások egy kolostor építéséről, a fák évekig tartó kiválasztásának művészetéről, a japán könyvészet fejlődéséről, egy könyvről, hinokiciprusokról. Olyan csodákról, amiket nem látunk meg, amíg nem lassítunk le. Autóból, japán expresszvonatról nézve alig látszik valami a világból, lassan összemosódik színekké az egész, hogy az a zöld miből áll, milyen növények zöldje, azoknak mi kell az életbenmaradáshoz, mire jó esetleg a gyökerük, nem tudni semmit ilyen sebességnél. Legtöbbet akkor tudjuk meg, ha megállunk. Mintha ezt kísérelné meg a könyv is.

Van egy főhőse is, Genji herceg unokája. Nem tudom, mennyivel gazdagítja ennek a regénynek az értelmét, ha az ember olvasta a Gendzsi szerelmeit, mert én még azt nem olvastam. Az unoka már többszáz éves lehet, de ebben sincs itt semmi különös, nem csinál belőle KL szenzációt, van ilyen, hogy valaki többszáz éves, nem? Ő keresi a fentebb említett rejtett kertet. Eljut egy embertelen (=embernélküli) kolostorba, ezt se nagyon tudjuk meg, miért nincs egyetlen ember sem a kolostorban, ahogy az ott található értelmetlen rombolás okait se tudjuk meg, csak az eredményét látjuk. A rejtett kertet nem találja meg Genji herceg unokája, pedig el is megy mellette. A kolostorba végül vissza akar jutni, de nem talál vissza. Senki nem látta kétszer. Őt is keresik, részeg emberek, nyugati öltözékben, de nem találnak rá. Lehet, hogy ők is elmennek mellette valahol? Ez a regényből nem derül ki. Az se, vajon érte vagy ellene vannak-e. Talán ha nem keresnek, megtalálják, mintha ezt mondaná a könyv. Ha megállnak, odajön hozzájuk, amire szükségük van. Vagy valami mást mond.

Ilyen könyvet kevés nyugati író tud írni, ezt a lelassulást, valamiféle másféle tudatállapotot (ez nem mágia, hanem valóság, pont ezért mágikus) megidézni, megvalósítani, erre Krasznahorkai képes, valahogy úgy, mint a japán versek, vagy a Tao Te King. Aki szerette ezt a könyvet, olvassa el a Seiobót, ott mintha még magasabb csúcsra jutna el ebben, aki pedig a Seiobót szerette, olvassa el ezt, mert kincseskönyv. A Sátántangó és az Ellenállás rajongói meg jól meg fognak lepődni, ha elolvassák ezt a könyvet. Ez egy másik KL, miközben ugyanaz.

Teljesen új arcát mutatta meg nekem Krasznahorkai László. Eddig a nyomasztó telik, de nem múlik érzés írójaként gondoltam rá, de most ezzel a távol-keleti csodavilággal sikerült jó alaposan meglepnie. Valami elbűvölő, hogy ebben a könyvben milyen harmonikus egységet alkot tartalom és forma, ahogy a lapokon a ki nem használt üres helyek fehérsége megsokszorozza azt a lebegő könnyedséget, ami a sorokból árad. Imádom, ahogy például a természettudományos szakkifejezéseket beleszövi a rá oly jellemző hosszúmondatokba, és nála még ezek a szigorúan tényszerű, száraz szavak is költőivé válnak, és valami időn túli békében szinte lebegni látszanak.
Legszívesebben most rögtön újrakezdeném, mert kötelező újraolvasni. Sokszor.

…” a látogatás útja egy felkínált szellemi elmélyedés javaslatára épül, egy szeszély irányítja tehát, egy légies, nem evilági, könnyed, játékos…”

Úgy érzem ezzel a kötettel érkeztem el igazán Krasznahorkai László világába. A hatalmas mondatfolyamok, amelyek néha egy mű (Az utolsó farkas) néha egy-egy fejezet terjedelműek a szerző védjegyének számítanak, nagyon egyéni stílusának részét képezik. Ebben a gondolatmenetben viszont elérkezünk egy olyan világba, ahová csak meditatív módon tudjuk követni az írót, lecsendesedve, lelassulva, figyelmesen, átadva magunkat a szövegnek, a hangulatnak. Egy kolostor, egy kert az utazás célja, de közben a japán világ, a hagyományok részeseivé is válunk, átélhetjük ahogyan épül a mű (a kolostor, a regény) hosszú évek előkészítő és megvalósító munkájával. Megismerhetjük a kolostorépítés rejtett titkait, vagy a könyvek készítésének folyamatát a bambuszkönyvektől a selyemkönyvekig.
Ha elmélyülten keressük, találkozhatunk a tökéletes szépséggel, amelyet „a rettentő véletlenek sorozata” hozott létre: http://moly.hu/idezetek/517447

Ehhez a kötethez hangulat kell, elvonulás, csend, teljesen át kell magunkat adni az olvasás, az átélés élményének, máshogyan nem megy, de éppen ez benne fantasztikus, a csodálatos: a szakértelem, az aprólékosság, a szépségre törekvés és néhol, ennek ellentételeként a valóság brutalitása, amely tökéletes ellentétet alkot a légies szépséggel.

Egyet kell értsek azokkal, akik Krasznahorkai könyvét egy meditációhoz hasonlították, nekem is ez volt az első érzésem, ami a könyvvel kapcsolatban megfogalmazódott bennem. Főleg az elején szép lassan olvasgattam csak, mint ahogy az ember egy finom kávét kortyolgat, kiélvezve annak minden cseppjét.
A másik gondolatom a regénnyel kapcsolatban @DaTa Szabó Magda: Ókút című művéről szóló, kiváló értékeléséből „lopott” elmélete Szabó Magdának, miszerint: „Verset olvasni boldogság, és semmit nem von le sem élményemből, sem az átéltek irtózatos, széthasogató gyönyörűségéből, hogy nem értem voltaképpen, mi történik a költeményben, hogy úgy lettem rabja a soroknak, hogy végeredményben nem is tudom, mi tepert le.”
A regény egészét nézve a hinoki ciprusok születésének története nyűgözött le leginkább, legkevésbé a Gilmor könyvről szóló rész.
A hangulat, ami olvasás közben elfogott, Baricco olvasások hangulatát juttatta amúgy eszembe.

Mióta megismerkedtem Krasznahorkaival, nem túlzás azt állítani, hogy ezzel a könyvével vártam legjobban a találkozást. Érdekesnek tűnt a koncepció, és egy interjúban azt is megemlítette, hogy míg más műveinél az elviselhetetlen kín kényszerítette alkotásra, addig az Északról hegy szinte önmagát írta meg. Ebből már sejtettem, hogy különleges élményben lesz részem, de kivártam vele, – eldöntöttem, hogy lehetőségeimhez igazítva igyekszem bibliográfiai sorrendeben olvasni a könyveit – , mert kíváncsi voltam, hogy miben változik, milyen irányt vesz a gondolatisága, és az milyen művek megírására sarkallja a továbbiakban.
Mostanra jutottam el tehát az Északról hegy-hez, melynek egy titokzatos kert a főhőse. Az első pár fejezet után arra lettem figyelmes, hogy átugrok egyes szavakon, mondatokon, többször elkalandozok. Ez így nem lesz jó – korholtam magamat, és újra kezdem az elejétől, minden szóra pontosan figyelve, de ettől meg kényelmetlenül kezdtem érezni magam , mintha az elmém bőszen tiltakozott volna.
Ekkor elkezdtem mélázni a fogalmak értelmezésén, sőt magán a gondolkodás mechanizmusán, az intellektus mércéjének mindenhatóságán, ami a modern ember ismérve, de ezt azonnal össze is vetettem azzal, amit Rudolf Steiner: A bibliai teremtéstörténet titkai-ban, vagy amit [[http://moly.hu/konyvek/lama-anagarika-govinda-om-ma-ni-pad-me-hum]]-ban említett, miszerint az archaikus ember teljesen másképp gondolkodott, mint mi jelenleg. A fogalmakhoz metaforák, mély emocionális tartalmak kapcsolódtak, nem csupán intellektussal, de egész lényükkel értelmeztek. Ezért is egyre reménytelenebb ilyen típusú szövegeket olvasni, mert egyszerűen maga az elménk vált alkalmatlanná a megfejtésükre. Mindig nagyon vicces, amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy Hiszel Istenben? Persze ezt azonnal visszadobom, mondván: Előbb fejtsd ki kérlek, hogy mit értesz Isten alatt, aztán kielégítő választ tudok adni. Mondanom sem kell talán, hogy ilyenkor gyakori a fejvakarás, de tőlem simán megelégedne egy „igen”-el vagy „nem”-el egy ilyen bonyolult témára vonatkozóan. Sőt ami rosszabb, azt hinné, hogy választ is kapott. Egyrészről tehát nagyon sekélyes a fogalomhasználatunk, máskor meg teljesen kritikátlanul használunk olyat, ami nem éppen evidens. Ha már itt tartunk, szerintem semmi sem evidens.
Rendben – határoztam el –, akkor legyen ez a könyv egy meditáció. – Azzal fogtam magam és kimentem a parkba olvasni. Társam csak a szél, a levelek susogása, és a tarkómat cirógató, gyönge tavaszi napfény… Éreztem, hogy jó úton járok, mert a könyv szelleme kezdett egyre jobban átjárni, és csodálattal eltölteni az a fajta gondosság például, ahogy a kolostor építésébe fogtak, vagy korábban, ahogy a fákat kiválasztották, hagyomány és méltóság. Mert nem kisebb dolgot idéz meg itt Krasznahorkai, mint az archaikus ember természetközeliségét, és ő maga, nem kisebb dolgot keres ebben a kolostorban, és az őelőtte is titokkal övezett kertben, mint a vigasztalást, hogy volt… hogy van olyan tisztaság és érték ebben a világban, ha az nem is emberi, amiért még érdemes…

„A valósága volt annak, hogy az emberi érzékenységnek, az együttérzésnek és a részvétnek, a kíméletnek és a jóindulatnak, a tapintatnak és az alázatnak, az emelkedettségnek és a nagyra hivatottságnak van világa a földön.”

Nem állítom hogy mindent, de azt hiszem, sok mindent megértettem, köszönöm!