Északról ​hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó 134 csillagozás

Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

Halk ​szisszenéssel, automatikusan csukódnak be a hipermodern kyotói gyorsvasút szerelvényének ajtajai. Az állomás – Kyoto délkeleti negyedében – néptelen, csak a peronon álló italautomaták jelzőlámpái villannak meg olykor. Senkit nem látni az állomáson, valaki mégis leszállt a vonatról, valaki mégis ide érkezett: Genji herceg unokája, egy törékeny alkatú, rendkívüli szépségű fiatalember. Nem tud semmi biztosat, valami mégis azt súgja neki, itt megtalálja, amit egész életében, századokon át keresett. Egy kolostort s benne a világ legszebb kertjét… Nyomozni egy kép után, amely valamikor talán már felvillant az ember előtt, csak nem emlékszik rá.
Nyomozni egy kép után, amelyről nem szerezhető kétségbevonhatatlan tudomás, csupán a hiánya rettenetes. S aztán a folyamatos hiányérzet, ahogy összekeveredik a reménnyel, hogy ami ennyire hiányzik, az biztosan létezik is, csak meg kell találni. Csak alkalmassá kell válni rá, hogy megtalálja az ember. Ez a kutatás, ennek az egésznek a… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2003

>!
Magvető, Budapest, 2015
144 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631423181
>!
Magvető, Budapest, 2012
144 oldal · ISBN: 9789631423181
>!
Magvető, Budapest, 2003
144 oldal · ISBN: 9789631423181

Enciklopédia 3


Kedvencelte 35

Most olvassa 9

Várólistára tette 87

Kívánságlistára tette 52

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
vargarockzsolt P
Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

Újraolvasás, mert ezt a könyvet a hagyomány hozta létre, és a hagyomány tartja fönt, mely tulajdonképpen nem is jelent egyebet, mint a tapasztalatra épült gyakorlat előírásainak fegyelmezett, de mindvégig rugalmas, természetes követését, azaz az olvasását, és végső soron az egyszerű bizalmat abban, hogy van hagyomány, hogy ez a hagyomány a megfigyelésre, az ismétlésre és a természet belső rendjének és a dolgok természetének a tiszteletére épül, s hogy ennek a hagyománynak sem az értelme, sem a tisztasága kétségbe nem vonható.

3 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I
Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

Senki nem látta kétszer.

Lassú könyv. Története nincs, vagy inkább alig van. Látszólag ez a könyv semmi, értelmetlen, összedobált valami. Olyan, mint benne a rejtett kert: az egyszerűségnek olyan fokára ér el a bonyolultságával, hogy nehéz észrevenni, ami az orrunk előtt van. Ez a könyv segít lelassulni, jó esetben megállni. Leírások egy kolostor építéséről, a fák évekig tartó kiválasztásának művészetéről, a japán könyvészet fejlődéséről, egy könyvről, hinokiciprusokról. Olyan csodákról, amiket nem látunk meg, amíg nem lassítunk le. Autóból, japán expresszvonatról nézve alig látszik valami a világból, lassan összemosódik színekké az egész, hogy az a zöld miből áll, milyen növények zöldje, azoknak mi kell az életbenmaradáshoz, mire jó esetleg a gyökerük, nem tudni semmit ilyen sebességnél. Legtöbbet akkor tudjuk meg, ha megállunk. Mintha ezt kísérelné meg a könyv is.

Van egy főhőse is, Genji herceg unokája. Nem tudom, mennyivel gazdagítja ennek a regénynek az értelmét, ha az ember olvasta a Gendzsi szerelmeit, mert én még azt nem olvastam. Az unoka már többszáz éves lehet, de ebben sincs itt semmi különös, nem csinál belőle KL szenzációt, van ilyen, hogy valaki többszáz éves, nem? Ő keresi a fentebb említett rejtett kertet. Eljut egy embertelen (=embernélküli) kolostorba, ezt se nagyon tudjuk meg, miért nincs egyetlen ember sem a kolostorban, ahogy az ott található értelmetlen rombolás okait se tudjuk meg, csak az eredményét látjuk. A rejtett kertet nem találja meg Genji herceg unokája, pedig el is megy mellette. A kolostorba végül vissza akar jutni, de nem talál vissza. Senki nem látta kétszer. Őt is keresik, részeg emberek, nyugati öltözékben, de nem találnak rá. Lehet, hogy ők is elmennek mellette valahol? Ez a regényből nem derül ki. Az se, vajon érte vagy ellene vannak-e. Talán ha nem keresnek, megtalálják, mintha ezt mondaná a könyv. Ha megállnak, odajön hozzájuk, amire szükségük van. Vagy valami mást mond.

Ilyen könyvet kevés nyugati író tud írni, ezt a lelassulást, valamiféle másféle tudatállapotot (ez nem mágia, hanem valóság, pont ezért mágikus) megidézni, megvalósítani, erre Krasznahorkai képes, valahogy úgy, mint a japán versek, vagy a Tao Te King. Aki szerette ezt a könyvet, olvassa el a Seiobót, ott mintha még magasabb csúcsra jutna el ebben, aki pedig a Seiobót szerette, olvassa el ezt, mert kincseskönyv. A Sátántangó és az Ellenállás rajongói meg jól meg fognak lepődni, ha elolvassák ezt a könyvet. Ez egy másik KL, miközben ugyanaz.

13 hozzászólás
>!
olvasóbarát P
Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

…” a látogatás útja egy felkínált szellemi elmélyedés javaslatára épül, egy szeszély irányítja tehát, egy légies, nem evilági, könnyed, játékos…”

Úgy érzem ezzel a kötettel érkeztem el igazán Krasznahorkai László világába. A hatalmas mondatfolyamok, amelyek néha egy mű (Az utolsó farkas) néha egy-egy fejezet terjedelműek a szerző védjegyének számítanak, nagyon egyéni stílusának részét képezik. Ebben a gondolatmenetben viszont elérkezünk egy olyan világba, ahová csak meditatív módon tudjuk követni az írót, lecsendesedve, lelassulva, figyelmesen, átadva magunkat a szövegnek, a hangulatnak. Egy kolostor, egy kert az utazás célja, de közben a japán világ, a hagyományok részeseivé is válunk, átélhetjük ahogyan épül a mű (a kolostor, a regény) hosszú évek előkészítő és megvalósító munkájával. Megismerhetjük a kolostorépítés rejtett titkait, vagy a könyvek készítésének folyamatát a bambuszkönyvektől a selyemkönyvekig.
Ha elmélyülten keressük, találkozhatunk a tökéletes szépséggel, amelyet „a rettentő véletlenek sorozata” hozott létre: http://moly.hu/idezetek/517447

Ehhez a kötethez hangulat kell, elvonulás, csend, teljesen át kell magunkat adni az olvasás, az átélés élményének, máshogyan nem megy, de éppen ez benne fantasztikus, a csodálatos: a szakértelem, az aprólékosság, a szépségre törekvés és néhol, ennek ellentételeként a valóság brutalitása, amely tökéletes ellentétet alkot a légies szépséggel.

>!
Turms P
Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

Teljesen új arcát mutatta meg nekem Krasznahorkai László. Eddig a nyomasztó telik, de nem múlik érzés írójaként gondoltam rá, de most ezzel a távol-keleti csodavilággal sikerült jó alaposan meglepnie. Valami elbűvölő, hogy ebben a könyvben milyen harmonikus egységet alkot tartalom és forma, ahogy a lapokon a ki nem használt üres helyek fehérsége megsokszorozza azt a lebegő könnyedséget, ami a sorokból árad. Imádom, ahogy például a természettudományos szakkifejezéseket beleszövi a rá oly jellemző hosszúmondatokba, és nála még ezek a szigorúan tényszerű, száraz szavak is költőivé válnak, és valami időn túli békében szinte lebegni látszanak.
Legszívesebben most rögtön újrakezdeném, mert kötelező újraolvasni. Sokszor.

3 hozzászólás
>!
Gyöngyi69
Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

Egyet kell értsek azokkal, akik Krasznahorkai könyvét egy meditációhoz hasonlították, nekem is ez volt az első érzésem, ami a könyvvel kapcsolatban megfogalmazódott bennem. Főleg az elején szép lassan olvasgattam csak, mint ahogy az ember egy finom kávét kortyolgat, kiélvezve annak minden cseppjét.
A másik gondolatom a regénnyel kapcsolatban @DaTa Szabó Magda: Ókút című művéről szóló, kiváló értékeléséből „lopott” elmélete Szabó Magdának, miszerint: „Verset olvasni boldogság, és semmit nem von le sem élményemből, sem az átéltek irtózatos, széthasogató gyönyörűségéből, hogy nem értem voltaképpen, mi történik a költeményben, hogy úgy lettem rabja a soroknak, hogy végeredményben nem is tudom, mi tepert le.”
A regény egészét nézve a hinoki ciprusok születésének története nyűgözött le leginkább, legkevésbé a Gilmor könyvről szóló rész.
A hangulat, ami olvasás közben elfogott, Baricco olvasások hangulatát juttatta amúgy eszembe.

1 hozzászólás
>!
Equimanthorn
Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

Mióta megismerkedtem Krasznahorkaival, nem túlzás azt állítani, hogy ezzel a könyvével vártam legjobban a találkozást. Érdekesnek tűnt a koncepció, és egy interjúban azt is megemlítette, hogy míg más műveinél az elviselhetetlen kín kényszerítette alkotásra, addig az Északról hegy szinte önmagát írta meg. Ebből már sejtettem, hogy különleges élményben lesz részem, de kivártam vele, – eldöntöttem, hogy lehetőségeimhez igazítva igyekszem bibliográfiai sorrendeben olvasni a könyveit – , mert kíváncsi voltam, hogy miben változik, milyen irányt vesz a gondolatisága, és az milyen művek megírására sarkallja a továbbiakban.
Mostanra jutottam el tehát az Északról hegy-hez, melynek egy titokzatos kert a főhőse. Az első pár fejezet után arra lettem figyelmes, hogy átugrok egyes szavakon, mondatokon, többször elkalandozok. Ez így nem lesz jó – korholtam magamat, és újra kezdem az elejétől, minden szóra pontosan figyelve, de ettől meg kényelmetlenül kezdtem érezni magam , mintha az elmém bőszen tiltakozott volna.
Ekkor elkezdtem mélázni a fogalmak értelmezésén, sőt magán a gondolkodás mechanizmusán, az intellektus mércéjének mindenhatóságán, ami a modern ember ismérve, de ezt azonnal össze is vetettem azzal, amit Rudolf Steiner: A bibliai teremtéstörténet titkai-ban, vagy amit [[http://moly.hu/konyvek/lama-anagarika-govinda-om-ma-ni-pad-me-hum]]-ban említett, miszerint az archaikus ember teljesen másképp gondolkodott, mint mi jelenleg. A fogalmakhoz metaforák, mély emocionális tartalmak kapcsolódtak, nem csupán intellektussal, de egész lényükkel értelmeztek. Ezért is egyre reménytelenebb ilyen típusú szövegeket olvasni, mert egyszerűen maga az elménk vált alkalmatlanná a megfejtésükre. Mindig nagyon vicces, amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy Hiszel Istenben? Persze ezt azonnal visszadobom, mondván: Előbb fejtsd ki kérlek, hogy mit értesz Isten alatt, aztán kielégítő választ tudok adni. Mondanom sem kell talán, hogy ilyenkor gyakori a fejvakarás, de tőlem simán megelégedne egy „igen”-el vagy „nem”-el egy ilyen bonyolult témára vonatkozóan. Sőt ami rosszabb, azt hinné, hogy választ is kapott. Egyrészről tehát nagyon sekélyes a fogalomhasználatunk, máskor meg teljesen kritikátlanul használunk olyat, ami nem éppen evidens. Ha már itt tartunk, szerintem semmi sem evidens.
Rendben – határoztam el –, akkor legyen ez a könyv egy meditáció. – Azzal fogtam magam és kimentem a parkba olvasni. Társam csak a szél, a levelek susogása, és a tarkómat cirógató, gyönge tavaszi napfény… Éreztem, hogy jó úton járok, mert a könyv szelleme kezdett egyre jobban átjárni, és csodálattal eltölteni az a fajta gondosság például, ahogy a kolostor építésébe fogtak, vagy korábban, ahogy a fákat kiválasztották, hagyomány és méltóság. Mert nem kisebb dolgot idéz meg itt Krasznahorkai, mint az archaikus ember természetközeliségét, és ő maga, nem kisebb dolgot keres ebben a kolostorban, és az őelőtte is titokkal övezett kertben, mint a vigasztalást, hogy volt… hogy van olyan tisztaság és érték ebben a világban, ha az nem is emberi, amiért még érdemes…

„A valósága volt annak, hogy az emberi érzékenységnek, az együttérzésnek és a részvétnek, a kíméletnek és a jóindulatnak, a tapintatnak és az alázatnak, az emelkedettségnek és a nagyra hivatottságnak van világa a földön.”

Nem állítom hogy mindent, de azt hiszem, sok mindent megértettem, köszönöm!

>!
n P
Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

„…éppen csak túl a csend határán…”
Varázslatos mese, labirintus mondatokkal.
Mit értek ez alatt? Amikor belépsz a kolostor kertjébe, az egymásba szőtt szavaknak, mondatoknak nincs vége. Vesszők sora és néhol egy-egy pont zárja a varázslatot.
Rend van. A Természet rendje vesz körül. Illatos füst száll, csend van benned is.
Minden más, ami e kerten kívül van, zömök, hideg mondatokat, hangokat rejt magába.
Van-e ilyen hely? Vagy sohse volt semmi…?
Megtalálhatod-e, amit keresel?
…egyszer már járt ott valaki…

Ebben a könyvben nincs első fejezet. Szinte kéreti magát, hogy tedd hozzá a magadét.
Azt amit te kaptál az írótól, azt tedd hozzá…

5 hozzászólás
>!
GTM P
Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

Egészen különleges olvasmányélmény volt. Nem tudom, milyen Krasznahorkai többi könyve, lehet, célszerűbb lett volna időrendben haladni, de ez volt az első, amit megvettem, mert rám kiabált a polcról, s bár beszereztem azóta másik kettőt, most is ez vonzott. Ki tudja miért?

Talán, mert pont ilyen lábadozási időszakra való, amiben most vagyok. Be lehet húzódni egy sarokba, kitárni az ablakot, hogy átjárja a szobát a friss tavaszi levegő, és bele lehet merülni egy különleges, megfoghatatlanul légies világba.

Persze nem volt könnyű olvasmány. Hazudnék, ha azt mondanám, könnyen adta magát. Először csak ízlelgettem, aztán megijedtem, biztos, hogy most erre vágyom? Nincs most erőm komolyabb szellemi erőfeszítésre. Ám továbbra is vonzott az egyszerűségében is különleges külső, a harmóniát sugárzó oldalak puritán szépsége.

Addig bizonytalankodtam, míg belenéztem a molyos értékelésekbe, és megjött a segítség! Valaki azt írta, ez a könyv egy meditáció. Nosza, előkaptam fülhallgatót, bekapcsoltam egy meditatív CD-t, és láss csodát … ! A tenger zúgásával együtt hömpölyögtek a mondatok. A legbonyolultabb, leghosszabb is egyszerűvé, könnyűvé vált. Valóban megszűnt a tudatos gondolkodás. Nem kellett erőlködni, hogy koncentráljak, csak úsztam a gyönyörűségben. És csodálkoztam magamon. Én, aki nehezen boldogulok a túlzottan aprólékos leírásokkal, most ámulattal olvastam oldalakon át holmi japán kertek és kolostorok leírását, tervezésük, építésük mozzanatait, ácsok és fafaragók hagyomány szabályozta munkájának részletező bemutatását. Nem zavart, hogy szinte nincsenek is szereplők, hogy nincs is történet, s ha van, az egyetlen mondatban is elmondható.

Csak másnap, a tudatos elme bekapcsolásával értettem meg, hogy – a végtelenül finom szépségű kifejezésen túl – miért is ragadott magával a szöveg, és miről is szól valójában a regény. A keresésről. Arról, amit az európai mitológiában a Grál-lovagok tesznek. És mindegy, hogy Grálnak vagy kertnek nevezzük-e a keresés tárgyát, a lényeg a keresés, és a vágyakozás, hogy megtaláljuk.

7 hozzászólás
>!
ppeva P
Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

Egy könyv, aminek nincs se eleje, se vége.
Egy történet, ami nem is igazán történet.
Egy kert, ami talán nincs is, vagy ki tudja, valahol mégis van.
Ha nincs, akkor is vágyakozunk rá és szenvedélyesen keressük.
Ha van, akkor is meglehet, hogy sose találunk rá.
Mert néha csak épp egy szemvillanáson múlik, hogy elmulasztjuk. Talán örökre. Talán csak legközelebbig. Ha van örökre és van legközelebb.
Lehet, hogy nem is a megtalálás a fontos, csak a keresés.
Egy könyv a keresésről, a végtelenségről és a természet csodáiról.

(A kedvenc részem az, amikor a kolostor építéséhez választják ki a fákat…)

>!
János_testvér P
Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó

Valami nyugtalanítót eddig minden Krasznahorkai műben találtam. Noha lassú, figyelmes olvasást igényel ez is, mégis rohannál, tudni akarod a végét. Aztán, amikor befejezted, rögtön újra akarod olvasni. Nyugtalanít, hogy ráébreszt, véges az elmém, de lehet, hogy van végtelen, amit nem tudok befogadni. Lehet, hogy van üzenet, de az „nem az emberre van bízva”. Lehet, hogy van első fejezet, de azt itt nem találod meg.

Elképesztően tág asszociációs mezőket nyit meg a kötet. A szerző humán és reál műveltsége egyaránt látszik. Az elveszett paradicsomkert, Szent Anzelm ontológiai istenérve, a kafkai törvény kapuja, melyet az őr végül bezár, Baudelaire-től az „Egy dög” mind ott vannak a háttérben, a valóság biológiai, kémiai, matematikai olvasataival együtt. Majdnem minden mondat mögött évek tanulása lehet. Eleinte idegesített, hogy mennyi mindent tud Krasznahorkai, amit én nem, és valószínűleg egy részét fel sem fedeztem az utalásoknak. Aztán rájöttem, hogy ez is része a játéknak. Aki a kertet keresi, nem tudhatja, mi az a jel, amire fel kell figyelni. Az a nyugtalanság jelenhet meg így az olvasóban, mint Genji herceg unokájában.

A mai könnyen-gyorsan jellegű világunkban elgondolkodtató hogy „hosszú-hosszú évek” munkája kell az építkezéshez, együtt kell élni a fákkal, amikből majd a templom lesz. Sem a buddhizmus, sem Krasznahorkai általam eddig elolvasott művei nem ígérnek pár varázsigétől azonnali boldogságot.

Genji herceg unokája egy kertet keres – és közben bizonytalan, hogy van-e értelme a keresésnek. A XLIV. fejeztben megtudjuk, hogy „Genji herceg unokája rendkívüli szépség volt … tekintete valóban lenyűgözte azt, aki megpillanthatta” Egy könyvet olvasva keres valamit – és közben – talán észre sem veszi, hogy ahhoz lett hasonló, amit keresett.


Népszerű idézetek

>!
n P

Maga a Buddha is, melyet egykor egy kisgyermeknél nem nagyobb drága kashi tölgyből véstek ki, mozdulatlanul állt odabent az oltár közepére helyezett, különleges védettséget jelentő, belülről is, kívülről is gazdagon aranyozott fadobozában, melyet hátulról egy vékony fallal zártak le, három oldalról viszont finom rácsozattal faragtak meg, hogy beessen rá némi fény, s hogy legalább valamelyest látható legyen, és végül hogy ő maga is tudomást szerezzen a világról, ha onnan hívő egy pillantással keresni akarja. Mozdíthatatlan volt, és nem változott, pontosan ezer éve ugyanazon a ponton állt, mindig a helyén, hajszálra középen a szerfelett biztonságos, aranyozott fadobozban, állt rendíthetetlenül, mindig ugyanabban az öltözetben, mindig a legnemesebb mozdulatba fagyva, és fejének tartásán, szépséges, híres tekintetén se változtatott soha az ezer év alatt: szomorúságában volt valami szívszorítóan finom, valami elmondhatatlanul emelkedett, s fejét a leghatározottabban félrefordította a világ elől. Azt terjesztették róla, hogy azért fordította félre, mert hátranézett, hátra, egy Eikan nevű szerzetesre, akinek beszéde oly szép volt, hogy ő, a Buddha tudni akarta, ki az, aki mondja. A valóság azonban gyökeresen más volt: aki csak egyszer is látta, azonnal tudta: azért fordította el ezt a szépséges tekintetét, hogy ne kelljen néznie, hogy ne kelljen látnia, hogy ne kelljen tudomásul vennie, maga előtt, három irányban, ezt a rohadt világot.

38. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Buddha
2 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P

X.
Genji herceg unokája a Nagy Kapu előtt állt, s egy fehér kendőt húzott elő kimonója rejtett zsebéből. Kihajtotta a gondosan éleire igazított, leheletkönnyű selymet, s apró mozdulatokkal felitatta vele a szája sarkában összegyűlt nyálat.
Még mindig gyönge volt, a legjobb lett volna, ha megpihenhet valahol.
Felnézett az égre.
Az elmúlt ezer évben sokféle szél megfordult odafönt.
Volt nappali szél és éjszakai szél, volt hajnali és kora esti, volt havat hozó és meleget hozó, volt a tavasszal érkező és volt az ősszel, volt gyöngéd és játékos, és volt veszedelmes és pusztító, a Beaufort mind a tizenkét tartományában volt milliárdnyi és milliárdnyi, még akár neki is lehetett volna állni, hogy valaki felsorolja és rendszerezze őket, hisz voltak uralkodó s voltak hirtelen támadt bökszelek, volt turbulens és volt gradiens szél, voltak geostropikusak és voltak ciklonok és voltak anticiklonok, és így tovább, így ment ez végig ebben az utolsó ezer évben, a Beaufort tizenkét tartományában csak jöttek és mentek, kergette, űzte, hajtotta egyik a másikát, jöttek a passzátok és antipasszátok, jöttek a talajközeliek és a magaslati szelek, volt jet-stream odafönt a már elérhetetlen messzeségben, lent meg ott volt a várva várt vagy rettegett tengeri szél, voltak a szárazföldön és voltak a barlangokban is, voltak a folyók sodrásának tengelyében, és voltak az őszi kertben is, tényleg a lehető legelképesztőbb fajtákban és irányokban és méretekben mindenütt, de valójában – megszámlálhatatlanul és felsorolhatatlanul – csak annyi történt, hogy itt voltak mindig, még a szélcsendben is – és mégsem voltak itt, mert ha jöttek, akkor nem jött semmi, ha mentek, belőlük semmi nem maradt, még a szélcsendben sem: láthatatlanok voltak, amikor megérkeztek, és láthatatlanok, amikor elmentek, és ebből a végzetes láthatatlanságból kitörni nem bírtak soha, voltak és nem voltak mégsem, lehetett tudni, hogy itt vannak, és azt is, hogy hol, látszott, ahogy megrebbennek tőlük a levelek a fákon, látszott, ahogy kicsavartak egy lombkoronát egy viharban, látszott a felvert, körbekergetett porban, a becsapódott ablakban, a felkapott szemétben az utcán, lehetett hallani őket, ahogy susognak és búgnak és sírnak és fütyölnek és süvöltenék és bömbölnek és elcsendesednek és szellővé lesznek, még egy arc is érezte, ahogy végigsimítják őt, vagy egy reszkető tengelice tolla az ágon, egyszóval látszott a világon, és hallatszott, és érződött, hogy vannak, csakhogy nem voltak mégsem, mert minden rájuk mutatott, mozgás, hang és illat, de rájuk mutatni, hogy ott vannak, hogy azok ott ők, nem lehetett, mert létezésük mindig a legmélyebb közvetettség kísérteties tartományában zajlott, mert kézzelfoghatók voltak, de elérhetetlenek, mert jelen lévők voltak, de megragadhatatlanok, mert maguk voltak a létezés, miközben a létezésből mégis ki voltak zárva, vagy is oly közel estek a létezéshez, hogy azonossá váltak vele, és a létezés nem látszik soha, így hát ha itt voltak is, amikor nem voltak itt, belőlük soha nem maradt semmi, csak a vágyakozás, hogy jöjjenek, csak a félelem, hogy jönni fognak, csak az emlékük maradt, hogy jártak itt, de a legfájóbb az volt, nézett föl Genji herceg unokája az égre, hogy amelyik egyszer itt volt, az soha többé nem jött vissza.

22-23. oldal

4 hozzászólás
>!
narziss

Megpillantani és utána beszélni róla, meglátni, és utána szavakat találni rá, meglelni a helyes kifejezéseket, megidézni a lényegét, ez mindennél nehezebb feladat volt, mert e kert olyan erős hatással volt a szemlélőjére, hogy bármily higgadt volt is ez a szemlélő, első kábulatában, amit csak követett egy egyre mélyebb kábulat, ahogy egyre inkább felfogta, mit lát, meg is volt fosztva attól, hogy beszéljen róla, sőt, nem is attól fosztották meg, hogy helyes szavak és kifejezések segítségével leírhassa ezt a kertet, hanem árnyaltabban fogalmazva is, annak, aki meglátta, mi van a keresztben átfutó járda jobb oldali, alsó háromszögében, aki rátalált, véletlenül, és vetett rá egy pillantást, az utána nem akart beszélni róla, az akaratát semmisítette meg elsőként ez a kert, azt a szándékot, hogy mondjon róla valamit, ezért volt tulajdonképpen olyan nehéz ez a beszéd, a szavaknak és a helyes kifejezéseknek ez az úgynevezett megtalálása…

119. oldal (XL. fejezet)

>!
narziss

A halott kutya a ginkgófa törzsénél olyannak látszott, mint aki csak aludni tért oda. Gyöngéden ölelte át halálra vert testével ezt a törzset, s olyan szelíd nyugalom áradt kihűlt teteméből, hogy ha láthatta volna valaki, azt hihette: legalább elérte, amit élete borzalmas végén elérhetett: a végső békét.

Csak megmerevedett négy lába tanúskodott valami másról, a két mellső és a két hátsó láb, ahogy a fájdalom utolsó percében még kinyújtotta őket, s azok úgy is maradtak, úgy is merevedtek meg, kinyújtva, de átellenesen, keresztbe vetve, a mellsőknél a bal elöl, a jobb hátul, a hátsóknál meg a jobb elöl s a bal hátul, s az egész kicsit fölfelé hajlott, a fájdalomtól, a levegőbe.

Ez a négy kicsi kinyújtott láb elárulta, hogy nem a végső békét találta meg, mert abból az iszonytató magányból, amelyből érkezett, nem volt sehova másfelé irány, csak egy másik és most már végérvényesen iszonytató magányba.

És még mindig futott.

Gyöngéden ölelte halálra vált testével a ginkgó törzsét, de még mindig futott.

Mert e két iszonytató magány közt ezen a négy átellenesen előre- s hátravetett lábon, ahogy kimerevedtek a levegőbe, minden kétség nélkül látszott, hogy nem bírják abbahagyni.

Még mindig szaladtak, rohantak, vágtáztak előre, mert szaladni, rohanni, vágtázni kellett, mert futni kellett, és futni, futni, mintha ennek soha, de soha nem lehetne vége.

137. oldal (XLVI. fejezet)

>!
olvasóbarát P

…egyszóval az egyszerűsége, mely a lényege volt, egyúttal a szépségnek tovább már sűríthetetlen koncentrációját jelentette, az egyszerűség bűvöletének olyan erejét, aminek hatása alól nem vonhatta ki magát senki, és aki meglátta, az nem is kívánta kivonni magát soha többé…

120. oldal XL.

Kapcsolódó szócikkek: szépség
>!
Nora_Mezofi

…láthatatlanok voltak, amikor megérkeztek, és láthatatlanok, amikor elmentek, és ebből a végzetes láthatatlanságból kitörni nem bírtak soha, voltak és nem voltak mégsem, lehetett tudni, hogy itt vannak, és azt is, hogy hol, látszott, ahogy megrebbennek tőlük a levelek a fákon, látszott, ahogy kicsavarnak egy lombkoronát egy viharban, látszott a felvert, körbekergetett porban, a becsapódott ablakban, a felkapott szemétben az utcán, lehetett hallani őket, ahogy susognak és búgnak és sírnak és fütyülnek és süvöltenek és bömbölnek és elcsendesednek és szellővé lesznek, még egy arc is érezte, ahogy végigsimítják őt, vagy egy reszkető tengelice tolla az ágon, egyszóval látszott a világon, és hallatszott, és érződött, hogy vannak, csakhogy nem voltak mégsem, mert minden rájuk mutatott, mozgás, hang és illat, de rájuk mutatni, hogy ott vannak, hogy azok ott ők, nem lehetett, mert létezésük mindig a legmélyebb közvetettség kísérteties tartományában zajlott, mert kézzelfoghatóak voltak, de elérhetetlenek, mert jelen voltak, de megragadhatatlanok, mert maguk voltak a létezés, miközben a létezésből még is ki voltak zárva…

>!
_natalie_ I

…egyetlen valódi bejárat, egyetlen valódi ajtó, a legkisebb valódi nyílás jelzése nélkül, csak vakablakokkal, melyek sehova se néztek, csak vakajtókkal, melyek nem nyíltak sehová, így tehát tökéletesen zárt építményként emelkedett a háromemeletnyi magasba, ahová senki nem léphetett be, és ahonnan senki nem juthatott volna ki sem, azaz valóban a Buddha háza volt, ezer év óta ember meg nem zavarta, ember meg nem sértette, ő volt odabent, ha bent volt, ezer év változatlanság és sértetlenség, ezer év levegő és ezer év por, ezer év nehéz homály és ezer év titok, hogy ezer éve nézték, minden nap és minden pillanat milliárdnyi kétsége idején, kutatva, félve, szégyenkezve és mit sem értve, ostobán: vizsgálgatták és méregették, hogy akkor, hogy akkor ezer éve már, hogy akkor vajon ma is, tényleg, odabent van-e.

(XII.)

>!
_natalie_ I

…a főszereplő egy növény volt, egy fa, egy egyszerű anyag, amely mindennek az alapjául szolgált (…)
neki, a miya-daikunak meg kellett ígérnie az első hinoki előtt, hogy ő a saját életével felel azért, hogy kidöntésével nem pazarolják el az életét, hanem a „szépség életét” adják neki (…)
ki kell bírják az időt, mondta neki, amikor kettesben maradtak egy nehéz nap végén az ideiglenes pavilonban, mert az lehet, hogy nem fognak örökké állni, tette hozzá, de az időt, mosolygott talán első ízben a munkálatok évtizedei alatt a miya-daiku a fiatal tanítvány szemébe nézve, az időt ki fogják bírni. Szakét ittak apró pohárban, és aznap este sokat nevettek.

(XXIII.)

>!
ppeva P

…márpedig így kell lennie, és azért, mert nem lehet másként, …

XXIII. fejezet


Hasonló könyvek címkék alapján

Darvasi László: A könnymutatványosok legendája
Vámos Miklós: Apák könyve
Dragomán György: A fehér király
Bodor Ádám: Sinistra körzet
Lázár Ervin: A fehér tigris
Békés Pál: Csikágó
Tar Sándor: A mi utcánk
Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő
Szabó Magda: Az ajtó
Spiró György: Fogság