Báró ​Wenckheim hazatér 79 csillagozás

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

A Sátántangóban megérkezett Irimiás és a Háború és háború előzményeként megjött Ézsaiás, most újabb Krasznahorkai-hős tűnik fel a lát- és országhatáron. Báró Wenckheim, a messziről jött ember, egyenesen Buenos Airesből tér haza. Haza: hozzánk, napjaink Magyarországára és ősei vidékére, a Viharsarokba. Azt mond, amit akar vagy azt, amit hallani szeretnénk? Szerencsejáték-függő, ügyeskedő kópé vagy zseniális ötletember, aki új távlatokat nyit? A kisvárost egyszer csak ellepik az olajszállító kamionok. Közel vagyunk a tűzhöz.

Krasznahorkai László új regénye egyszerre apokalipszis és karnevál a peremvidékek epicentrumáról. Realista utópia. Érzékeny szatíra, vérbő iróniával. Előképe Gogol és Mikszáth, no meg az enciklopédikus Dante, aki e regény lapjain is szerepel: szolnoki lakos, aki hasonlít a Dante nevű brazil balhátvédre. A Sátántangó felejthetetlen táncrendje után itt is tánclépésekben haladunk a kamionhosszú-szuggesztív világmondatok fenséges hömpölygésével a vég elől a vég felé.

Eredeti megjelenés éve: 2016

>!
Magvető, Budapest, 2017
508 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631434156
>!
Magvető, Budapest, 2016
512 oldal · ISBN: 9789631434637
>!
Magvető, Budapest, 2016
512 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631434156

Kedvencelte 18

Most olvassa 23

Várólistára tette 72

Kívánságlistára tette 52


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma MP
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Báró Krasznahorkai hazatér hosszú távol-keleti utazásából, hóna alatt egy vaskos kézirat a middleeasterneuropean csőcselékről. Kulcsregény? szatíra? netalántán disztópia? – kérdezi a művelt úri nép (a csőcselék nem kérdez semmit, mert a csőcselék mindig mindent tud ), de a szerző nem válaszol, csak mosolyog azzal a félszomorú félmosollyal bele a szakálla közepébe. De én megmondom, mi ez, meg én: andalgás a roncstelepen. Kokettálás a végítélettel. Ünnepélyes pusztulásunk.

És hát azért meg külön hálás vagyok, hogy Krasznahorkaihoz nem ért el az új ukáz, miszerint az „adófizetőknek” kell írni – ő továbbra is, hogy úgy mondjam, a magas égnek ír egyenest. Merthogy van olyan, és persze, legyen olyan, hogy az író törekszik ide le közibénk, de talán hosszabb távon mégis helyesebb, ha az olvasó törekszik fel a magas égbe, mondjuk azon a létrán, ami egy Krasznahorkai-regény alakját öltötte magára. Nem az író dolgozik meg az olvasóért, hanem az olvasó önmagáért. Így van tétje az egésznek. A többi – az lektűr. Nem pejoratíve mondom, mert lehet nagyon jó lektűr. Csak épp lektűr.

Amúgy meg az a legkevesebb, hogy zseniális. A pláne az, hogy élveztem is minden sorát.

36 hozzászólás
>!
giggs85 P
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Amikor Krasznahorkai László új művel jelentkezik, egyetlen sor elolvasása nélkül is sejthető, hogy valószínűleg az év egyik legjobb könyvéhez lesz szerencsénk. Mivel abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy én már olvastam ezt a művet, azt kell mondanom, hogy az „egyik legjobb” jelzőt máris lecserélhetjük „a legjobbra”. A Mester hozza a tőle elvárt és megszokott rendkívül magas színvonalat.

Számomra (és valószínűleg sok más olvasó számára is) külön öröm az, hogy a Báró Wenckheim hazatér ismét egy „magyar” témájú regény (a Sátántangóhoz, Az ellenállás melankóliájához, vagy akár a Háború és háborúhoz hasonlóan), amelynek megjelenését évek óta vártam. Nem mintha tudtam volna róla bármit is, ugyanis meglepően kevés információ szivárgott ki erről a kötetről – én például azt hittem először (még a fülszöveg megjelenése előtt), hogy a sok helyen, sokat emlegetett Melville-kötethez lesz szerencsém.

A Báró Wenckheim hazatér egy rövid Figyelmeztetéssel indul: egy névtelen, félelmetes és karizmatikus alak – egyfajta groteszk karmester – intéz szózatot a csendben lapuló zenekarhoz, amelyben felszólítja őket, hogy a pontos és gördülékeny együttműködés érdekében mindenről, a lehető legapróbb és jelentéktelenebb dolgokról is a lehető legrészletesebben, legőszintébben és legprecízebben számoljanak be neki; neki, aki mellesleg úgy is mindent tud, és mindent lát előre. Cserébe nem kínál fel semmi jót, csak fájdalmat és kínt. Itt egy pillanatra úgy éreztem, mintha Mastemann elevenedett volna meg előttem a Háború és háborúból – és, mint később kiderült, ez az érzés nem volt véletlen.

A Báró Wenckheim ugyanis Krasznahorkai eddigi pályájának, gondolatiságának, műveinek nagy terjedelmű, gigászi összefoglalója és enciklopédikus összegzése. Visszatérünk a kezdetekhez, a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája helyszínéhez, amely nem sokat változott az elmúlt harminc évben, ugyanolyan sivár és reménytelen, mint a ’80-as években; ugyanazok a hol kisszerű, hol nagyszerű, hol visszataszító, hol szeretetre méltó, hol angyali, hol sátáni alakok népesítik be, mint a Kádár-rendszer idején; és ugyanúgy várják a Messiást, aki minden bajra gyógyírt hoz, és aki ezúttal eljön… vagy talán mégsem.

Ha már említettem, hogy a Figyelmeztetésben megjelenik egy Mastemannhoz hasonló alak, akkor hozzáteszem, hogy nemcsak az ő alteregójával találkozhatunk, de szinte az összes kisebb-nagyobb szerepet kapó Krasznahorkai hősnek és emlékezetes történésnek is megvan itt a maga 21. századi megfelelője. Megjelenik itt az új Korim és Valuska; Eszter és Eszterné; a rendőrkapitány; Schmidtné és Kránerné; a két magára hagyott, elvadult, de ugyanakkor szeretetre éhes gyerek; rejtélyes gyerekbandák; szótlan, ismeretlen eredetű, káoszt és pusztulást hozó idegenek… Vagy jelenetek és motívumok szintjén a hol esőbe, hol fagyba dermedt vidék; a sok mindent meghatározó vonatút; az egyszerre magasztos és nevetséges Cél, amit még a mindenre pontot tevő halál előtt véghez kell vinni; meg persze egy újabb megrázó temetési jelenet.

És mielőtt bárkiben felvetődne, hogy ez így túl erőltetett, vagy túl sok, vagy hogy ez az egész minek, el kell mondanom, hogy minden alak és történés megáll a maga valójában, mégpedig stabilan, két lábbal a felázott talajon. Jelen regény ugyanis messze a leghosszabb is az eddigiek közül, így van idő mindent kibontani, elmesélni, a helyére illeszteni, és ebben a műben kap szerepet messze a legtöbb alak is; egyfajta groteszk karneválba csöppenünk, ahol gyors egymásutánban váltják egymást a különböző emlékezetes figurák, hogy mind (a Figyelmeztetésben szereplő „karmester” parancsára) elmondhassák a magukét. Ez a fajta narráció (egy bekezdés, egy monológ, ismerős lehet a Háború és háborúból) zökkenőmentesen keveredik, mondjuk Az ellenállás melankóliája mindent tudó, mindent látó és mindent értő elbeszélőjének előadásával.

És bár a helyszín és az alakok szinte ugyanazok, mint a korábbi „magyar” témájú regényeknél, a Báró Wenckheim mondanivalója mégis olyan aktuális, amennyire csak lehetséges. Míg az első két regény a Kádár-rendszer által megnyomorított, egy szürke diktatúra által uralt, és a kilátástalanság mélyére csúszott embereinek lelki világát mutatta be egy groteszk Messiás-várás tükrében, addig most egy poszt-kádári, már elvileg felszabadult közösség életét, a mindent eluraló, mindenkit meghülyítő, és mindent befolyásoló média tükrében, egy újabb Messiásra várva, akiről ezúttal nem valamelyik kocsmatöltelék, hanem mondjuk a Blikk ad tájékoztatást. Ilyen komoly és tartalmas médiakritikával még nem találkoztam magyar regényben.

Azonban minden valószínűség szerint nem az eddig csak apró részleteiben érintett témák miatt fogunk olvasni erről a könyvről a legtöbbet, hanem a miatt a néhány oldalnyi hiperprovokatív szöveg miatt, amely a Magyarokhoz van címezve, és amely túlmegy bármilyen elképzelhető rasszista és általánosító szöveg határán, ezúttal a mi népünkre kivetítve, és amely olyan mértékben képes felhúzni az embert, hogy szó szerint törni-zúzni támad kedve. Azonban ez a rész nem véletlenül került bele, így a minden bizonnyal sok helyen megjelenő fanyalgás és esetleges támadások ellenére vegyétek kézbe ezt a kötetet, és olvassátok el – mert a Báró Wenckheim hazatér a huszonegyedik század első negyedének egyik alapműve lehet.

Krasznahorkai egyszerűen tévedhetetlennek tűnik; ugyanolyan erővel és plasztikusan képes egyes jeleneteket ábrázolni, ugyanúgy tud egyszerre aktualitásokról és bibliai párhuzamokról beszélni, és ugyanolyan felejthetetlen alakokat képes megteremteni, mint az elmúlt harminc évben bármikor, miközben indázó óriásmondatainak hatása alól szinte lehetetlen szabadulni: „ … de azért szomorú, szomorú egy világ, amelyik biztosan tudja, hogy nincsen Isten, és nem is volt, és most már nagyon úgy fest, hogy nem is lesz soha, tényleg rémesen szomorú, tett még egy-két fát a tűzre, és újra leült a padra a bicerei megálló picike várófülkéjében, és belenézett annak a valakinek szeretettől nedves két szemébe, egy szempárba, mely egy szőrbozótba volt belerejtve, és volt ott még a bozót végén egy farok is, amit most vidáman megcsóváltak, talán nincs is a mi számunkra szomorúbb ennél, Kisdög, én azt hiszem. Ránézett az órájára. 17.01. Ma már lehet, hogy nem is jön erre vonat”.

20 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

„de, amit most mindjárt az elején hangsúlyozni szeretnék,”*
hangsúlyozta, jelentős műnek tartom, zseniális, írják sokan, és ezzel se szeretnék vitatkozni, hiszen a zseniális többek között azt jelenti, hogy van benne valami olyan, nem a részleteiben, a mondataiban, a bekezdéseiben, a fejezeteiben, és még csak nem is a szövegtest egészében, hanem a lényegében, ami vitathatatlanul lenyűgöző, ami szubjektív megítélés kérdése, de mégis általános, hiszen általánosan elfogadott, ha szabad ezzel a tautológiával élnem, élt ezzel a tautológiával, és ha a szubjektív általánosan elfogadott, akkor objektívvé válik, még ha nem is objektummá vagy egy objektum, mű, alkotás kétségbevonhatatlan, mérhető tulajdonságává, hanem a róla alkotott vélemény, vélemény-felhő realitásává, és ilyen értelemben iránytű és világítótorony, csillag a magyar irodalom egén, Merítés-díjra ajánlott, ajánlotta fogadatlan prókátorként Merítés-díjra, mint a 2016-os év (egyik) legjelentősebb regényét.

Tagadhatatlan az is, és ezt nem is tagadta, hogy mulattam rajta, élveztem minden sorát, noha azt is hozzá kell tenni, tette hozzá, hogy ugyanakkor kicsit untam is, de ezt az unalmat a saját szubjektív olvasatomnak tudtam be, amelyről szerző és mű nem tehet, mert én vagyok türelmetlen, mert amiről szól ez a könyv, azt én már ismerem.
Ugyanakkor be kell vallanom azt is, vallotta be, hogy végig ott bujkált bennem egy rosszérzés, egy kisördög, vagy nagy ,amely nem hagyta, hogy függetlenítsem magam a Krasznahorkai László-celeb jelenségtől, amely, ha sorolni akarnám, kezdte sorolni, talán ott kezdődött, hogy átvette a Prima Primisszima díjat, a Magyarország leggazdagabb emberei által alapított kitüntetést, a Művészetek Palotájában, látványos külsőségek között, bársony szőnyegen kivonult, és kezet rázott azokkal, akikről aztán megvetően nyilatkozott és prófétált a számtalan nyilatkozatában, a számtalan nyilatkozatát különböző válogatásokban közlő könyveiben, és szépirodalmi munkáiban is, nem név szerint, csak általánosságban, mint a kárhozatra ítélt világ megtestesítőiről, és ott folytatódott, folytatta a sorolást, hogy részt vett a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott Krasznahorkai László helye (a magyar és a világirodalomban) ünnepségen**, és az egóját folyamatosan és látványosan kivetítve megfeledkezett egykori japán mestere tanításáról (nem írni, elhallgatni), és ennek a folyamatnak az eddigi csúcspontját talán a Báró Wenckheim hazatér promóciós hadjáratával érte el, mert bár már a Háború és háború című általam talán legjobban szeretett regényének a valóságba átnövő ambíciója is jelezte, hogy
Itt félbe kell szakítanom a sorolást, szakította félbe a sorolást, mert ezek az események kívül állnak a regényen, a szöveg univerzumán, és talán csak rám tartoznak, és bár megmutatják, hogy honnan, milyen nézőpontból írom ezt az értékelést, de azért írhatnék már valami konkrétat is, és hát valóban.

„(A Karnevál minden szereplője imagináció, a regényben egyetlen élő ember sem szerepel, kivéve Radafukot.)”***
Hamvas Béla e mondattal vezeti be monumentális regényének utolsó részét, a szereplőinek a felsorolását, amelyben aztán ez a Radafuk nem szerepel, hiszen a könyvben csupán az említett egy mondatban fordul elő a neve. Krasznahorkai karneváljának vagy haláltáncának a végén is ott található a szereplők felsorolása, táncrend címszó alatt, és ebből a felsorolásból is hiányzik valaki, egy néven nem nevezett démon, aki azonban a regény cselekményének és végkifejletének tanúja, és talán a legfőbb alakítója, talán maga az ördög. Az a világ, amelynek tanúja, és amely felett végrehajtja az ítéletet, Krasznahorkai szerint elkárhozott, pusztulásra ítélt, ezt sugallja minden sora, és ahogy haladnak előre az események, ezzel a könyv szereplői és olvasói is egyre inkább tisztában lesznek. Ebben a világban, a szubjektív jónak, az egyéni jócselekedetnek nincsen súlya, nem befolyásolja a majdani, vagyis inkább a már meghozott, de még ki nem hirdetett, és így elkerülhetetlen ítéletet. Talán az ördög kapta meg ezt a világot, és ezt a szereplők nem befolyásolhatják, és mi, olvasók sem tehetünk semmit, azon túl, hogy konstatáljuk, megérdemelt ennek az alternatív valóságnak, alternatív Magyarországnak, alternatív Gyulának a pusztulása. Kegyelmet kérni nincs kitől, nincs narrátor sem, csak egy karmester, akinek intésére a különböző szereplők egymás után sorban, illetve váltakozva mondják a mondókáikat, ugyanarról, eltérő hangszínben és dallamban, de mind ugyanarról – Krasznahorkai szerint létezik objektív valóság, legfeljebb az egyes látószögek különböznek, de mi pontosan tudjuk és látjuk, hogy a szereplők valósága egyetlen és azonos.
Először azt gondoltam, hogy nincs szeretet ebben a könyvben, de aztán láttam, rosszabb a helyzet, van, csak esélytelen, funkciótlan, értelmetlen, épp úgy pusztulásra ítélt, mint a gonoszság vagy egy tányér disznópörkölt****.
Hamvas Karneváljában van narrátor, több is, aki és akik az un. függöny-beszédekben elmondják, hogy a legfőbb mulatság tárgya nem a mulatságos szereplők sora, hiszen azok csak tudatlan, szerencsétlen és lényegében szenvedő maszkok, hanem maga a narrátor, aki azt hiszi, hogy kívül helyezheti magát a „történeten”. Hamvas magán nevet a leghangosabban. Ez a külső, legkülső nézőpont hiányzik Krasznahorkai regényéből, az irónia és a fergeteges humor nem pótolja az öniróniát. Sajnos.****

* Hamvas Béla: Karnevál, Magvető Kiadó, 1985. I. kötet, 7. oldal, 1. mondat
** http://vargarockzsolt.blog.hu/2014/01/23/krasznahorkai_…
*** Hamvas Béla: Karnevál, Magvető Kiadó, 1985. II. kötet, 645. oldal, utolsó mondat
**** disznópörkölt – Krasznahorkai regényének utolsó néven nevezett „szereplője”
***** Szeretném leszögezni szögezte le Hamvas Béla Karneváljához mérni egy regényt nálam a legnagyobb dicséret, mert ezt a formátlan, túlírt, dilettáns, szerkesztetlen torzót a legjelentősebb magyar regénynek tartom. Mondotta, aztán még hozzátette, Krasznahorkai regényírói tudása messze meghaladja Hamvasét, ugyanakkor… Krasznahorkai rajongásom bizonyítékait lásd még itt: http://vargarockzsolt.blog.hu/search…

10 hozzászólás
>!
Kkatja
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Aki még nem olvasott Krasznahorkaitól, annak nem ezt ajánlanám indításképpen, mert olyan mély intertextuális oda-vissza csatolásokkal dolgozik, melyek megértéséhez nem árt ismerni az előző könyveinek cselekményét, hogy átjöhessen a lényeg.
Bennem a Sátántangó és a Háború és háború hangulata és mondanivalója jelent meg olvasás közben, leginkább valamiféle felsőbbrendű összefoglalásaként ezeknek. Ugyanazok a sokszor megírt, de nem szeretett brutál témák jelennek meg, mint a világunk és mindenféle emberi érzelmeink, értékeink elsivárosodása és egyéb piszlicsáré dolgok előtérbe nyomakodása.
Viszont Krasznahorkai mély szövegszövevényéből mindez sokkal erőteljesebben tör elő és keményebben is csap oda, ahol arra nagy szükség is van/lenne. Mert szüksége van erre a bazi nagy bal és jobbegyenesre ennek a népnek spoiler és ennek a világnak, hogy felébredjen végre ebből a kollektív fogyasztás- és elnyomásmániás rémálomból és egymásra figyelve elkezdeni végre más utakat keresni és azokon tovább járni együtt, szeretetben, együttműködve és nem gyűlölködve, rettegve mindentől, ami ismeretlen.
De Krasznahorkai bármilyen jól látja is ezeket a pusztító tendenciákat, ő sem tud igazán felszabadító válaszokat adni a kezünkbe, csak folyamatosan figyelmeztethet, hogy amerre haladunk, az valami kegyetlenül rossz út, de hogy ezt felismerve képesek vagyunk-e még változtatni bármin is, vagy egyenesen belezúgunk a szakadékba, ami felé rohanunk… nem tudjuk, de inkább az utóbbi valószínűsíthető a tendenciákat nézve.
Vagy valóban szükségünk lenne egy ilyesféle megtisztító tűzvészre, amivel itt szeretett szülővárosát Gyulát emészti fel, benne mindennel, ami kedves volt számára… csak az egész világra kiterjesztve, amiből aztán újjászülethetnénk Főnix madár módjára.

Elgondolkodtató, nagyon kemény, de csodálatos írás, ami eddig is fémjelezte K.L. életművét, amit szépen meg is koronáztak a tavaly neki adott Man Booker-díjjal!
Wou élmény volt, erősen újraolvasós kategória!
És kíváncsi leszek a belőle készült filmre is! :))

TRRR… RAM…PAM…PAM…PAM… HMMM…RÁRÍRÁ…RÍ…ROM…

>!
Magvető, Budapest, 2016
512 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631434156
>!
dacecc P
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Hatalmas erő van ebben a könyvben. Erről a fantasztikus elbeszélésmód ugyanúgy tehet, mint Krasznahorkai érzékeltető képessége. Annak ellenére, hogy ennél jóval kisebb oldalszámmal rendelkező könyvekkel is képes volt nehéz témákat alaposan kifejteni, itt is azt éreztem, hogy minden mondat a helyén van, nincs időhúzás, nem túlzás az 500 oldal. Tökéletesen megírt szereplők bolyonganak a hosszú mondatok közt, amelyeknek olvasása igénybe veszi az olvasót, de minden figyelmet megérdemel a szöveg.

A mondatszerkesztés mindig erőssége volt az írónak, és itt sincs ez másként. Különösen tetszett, hogy a hosszúság néhol igazodik a regényben eltelt időhöz. Figyelemre méltó még az a stílus is, ahogyan beszélteti az író a szereplőket: gyakran mondaton belül változik meg az elbeszélés ideje és helyszíne – egy történés, ami egy szereplővel megesik, hirtelen ugyanaz a személy által elbeszélt múltbeli esemény lesz –, miközben a mondat dinamikája nem törik meg, a szöveg érthető marad.

A történet mindenkinek ismerős lesz, aki olvasott már Krasznahorkait, főleg a magyar környezetben játszódók közül. Visszatérnek a Krasznahorkais elemek, de érzésem szerint újszerű, kiforrottabbnak érződő formában. Megjelenik ebben a könyvében egy kicsit a keserű humor is, de nem esik túlzásba, pont elegendő mértékben alkalmazza az író, fellélegezteti az olvasót a nehéz szöveg befogadása közben, amely amúgy néhol egészen gyönyörű, máshol megrázó részeket tartalmaz. Idén eddig a legerősebb könyv nálam, nagyon ajánlom.

>!
Csabi MP
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Elintézhetném ezt most röviden, hiszen annyian írtak már róla részletesen, de éppen ráérek, szóval pechetek van.
KL új regénye meglepetés volt a számomra, mert habár kikiáltották a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája kvázi folytatásának, de ez a könyv egész/eléggé/kicsit más, mint azok. OK, hogy vannak átvett motívumok spoiler, de a megközelítés egész más. A régi regényekben KL egy nagyon sötét képet fest, tengődő emberekről, értelmetlen emberi sorsokról, mintha tényleg valahol a föld és a pokol határán járnánk. A BWH spoiler viszont szatíra. Legalább is az első kétharmada. Érződik, hogy a szerző kilép a megszokott sémáiból, és a humor sokkal közérthetőbb nyelvén mondja el, amit akar – ilyen, amikor egy nagy művész felb… bosszantja magát, és még a komfortzónájából is kilép, hogy megértse, akinek meg kell, hogy mi is itten a felbosszantottság tárgya. Nem magyarázom, aki ebben az országban él, az érti, amit olvas spoiler.

No de, amíg a könyv mondandójával teljesen egyetértek, azért pár szót arról is, miért nem adtam rá a maximum csillagot. Szatírának túl vaskos. Ez a műfaj nem viseli el ezt a hosszúságot, egyszer-kétszer kiröhögöm magamat a bunkón, de egy idő után belefáradok, és átesek abba az állapotba, hogy dögöljmegbunkó. Nagyjából a könyv kétharmadánál bekövetkezik az esemény (ez itt tényleg spoiler lesz) spoiler, na, valahol itt rövidre kellett volna zárni a történetet, ehelyett jön még 150 oldal, amiben KL gyakorlatilag Az ellenállás melankóliája apokaliptikus jelenetét írja újra. Nem rossz ez sem, csak nekem nem passzolt az előzményekhez. És annak ellenére, hogy van itt bőven hely a lezárásra, még sincsenek elvarrva a szálak, több főszereplő sorsa homályban marad. Pl. Tanár úré, aki elég vékony szálon kapcsolódik a fősodorhoz, aztán egy krimibe illő akció végén nem tudjuk meg, mi is lett a sorsa. De ugyanez van a báró egykori szerelmével, Marikával, aki csak úgy eltűnik a fővárosi tömegben. Persze nem slendriánság ez, a regény végén lévő leltárban fel vannak sorolva szépen, mint felhasznált, eltűnt anyagok. Hát, poénnak elmegy.

Mindent egybevéve mégis csak ez a tavalyi év egyik legfontosabb könyve, mindenkinek csak ajánlani tudom, már csak azért is, mert sokkal szórakoztatóbb – a szórakoztatás köznapi értelmében –, mint Krasznahorkai eddigi regényei.

1 hozzászólás
>!
olvasóbarát P
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

… a félelem itt a Lét Alkotmányának alapja…”

Kellemesebb, ha egy távoli tájról ír. Művei közül az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című kötet került hozzám legközelebb. Nem olvastam a Sátántangót, de Az ellenállás melankóliájat igen. Tudom, hogy nem a tükröt kell bírálni, ha a mutatott kép nem szép. A mondataival már megbarátkoztam, az esetek többségében élvezni tudom, ezeket a mondatlavinákat. Viszont lehet, hogy nem minden esetben a legszerencsésebbek, hiszen vannak helyzetek, figurák, akik nem így beszélnek.
Szatirikus katasztrófa-könyv, a lassú lepusztulás és a gyors elpusztulás könyve. Tökéletes kép a mai Magyarországról, elszomorítóan hiteles, remény nélküli, és a jövő apokalipszise még elkeserítőbb. Wenckheim Béla Argentínából érkezik egy megnevezetlen alföldi kisvárosban, amely azonban sok adattal beazonosítható, de lehetne bárhol Magyarországon. Egy közösség túlfűtött, teljesíthetetlen várakozással fogadja. Krasznahorkai László egy tablót rajzol jellemző kortárs figurákból, a Helyierők, a Tanár úr, a Marika, a funkcionáriusok, a züllött kocsmatöltelékek és a többiek ismerősek a közelünkből. A magyarokhoz című fejezet sajnos már „mindennek a legalja”, és nem lehet azt mondani, hogy igazságtalan.
Ami kifejezetten tetszett: minden szereplő egy rá jellemző nyelvet beszél. A szövegben többször feltűnik a pusztulás sajátos humora, az olvasónak mosolyra húzódik a szája, de kesernyés, torz mosoly ez. A Kottatár azért tetszett, mert az olvasás közben felmerülő hiányérzeteimre választ kaptam, nem elvarratlan szálak, megtervezett szerkezet.
Az író mindig alaposan körbejárja, hatalmas mondataival körülírja témáját, ebben a művében is nagyon alapos, amitől nem lesz jobb kedvünk, de nagyon fontos művet tartunk a kezünkben.

2 hozzászólás
>!
szigiri P
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

A bűn kitörésével fenyegető éjszakát a véletlen csendesítette le: a tiszta égen ugyanis egyszerre csak elhomályosodott a hold.
Tacitus: Annales 1. könyv XXVIII. rész

Nem tudom mennyire akarja bevégezni Krasznahorkai az írói pályáját, de ha én ilyesmiben törném a fejemet, biztosan egy ilyen művet írnék meg legvégül. Tudom, hogy ilyesmiről szó se volt sehol, de szerintem Krasznahorkai van annyira önmozgó, hogy be sem jelentené, ahogyan mondjuk Tarr tette (és akkor most azt nem is említem, hogy emiatt Tarr-film már biztosan lesz ebből). Hogy a nyitó jelenet nagyzenekari felvezetésénél maradjak, a regény leginkább egy zenekari tuttira hasonlít, amiben egyszerre szól harsona, üstdob és hegedű, de még a triangulum is. Az összes krasznahorkaizmus megjelenik, szereplők köszönnek be a korábbi regényeiből, meghintve egy kis 21. századi problematikával (menekültek, radikalizálódó jobboldal, informális hatalmak megjelenése, stb.). A saját műveiből és kicsit talán magáról (nem lehet a westernhőssé lett Tanár urat, aki bepöccen a sátántangó felemlegetésekor nem K.-val azonosítani) festett szárnyas oltár ez, amilyet Bosch festett volna, ha eltöltött volna egy hetet a Békéscsaba, Gyula és a semmi háromszögében.

@giggs85 nagyon szépen leírta az alapos elemzésében, hogy ez a könyv nagyon hasonlít a nyolcvanas években írt Krasznahorkai művekhez, és azt hiszem ez a legszomorúbb és legreményvesztettebb üzenete a regénynek, hogy húsz év alatt az iPhone meg a Yamaha megjelenésén kívül itt nem történt ebben az országban semmi változás, csak néztük, ahogy telik ez a kurva élet .

Tűz! Tűz! Tűz! Tűz!
Jaj, de messze a kanális.

2 hozzászólás
>!
akire MP
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Tökéletes könyv. …s ha van valamivel bajom vele kapcsolatban, az pont a hibátlansága. Hogy nincs meg benne az a pillanat, amikor az író lépte (írása) elbizonytalanodik, de aztán, – amikor visszatalál – mégis röpülés lesz a majdnem zuhanásból. Szóval a karc hiányzik ebből az alkotásból, meg a karcolás okozta fájdalom – konkrétabban: Estike tekintete. De szépnek így is szép a pusztulás esztétikája…

>!
Peónia
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

(Vártam a kötetet, frissiben olvastam, és írtam egy első benyomásra épülő karcot, aztán napokkal később egy másodikat is. Gondoltam, ha szépen összeérnek bennem a gondolatok, írok a moly-ra egy rendesen végiggondolt értékelést. Mivel azonban csak nem akar megtörténni bennem a karcaim tartalmának minőségi szintemelkedése, mégis megosztom a hevenyészett első karc tartalmát, elsősorban annak a szándéknak a finom jelzéseként, hogy igyekszem visszatérni erre a felületre is.)

Majd készülnek rendes, passzentos elemzések erről a regényről is. Ezekben biztosan benne lesz, hogy miért juthat eszünkbe a Báró W-t olvasva a Sátántangó világa, hogy abban is, ebben is fontos szerepe van a kívülről várt, de persze alkalmatlan „megváltók”-nak. Leírják, kifejtik, összevetik majd azt is, hogy vannak „ebben” szereplők, akiket „amonnan” már ismerünk… ,és biztos ennél is több érdekességre hívják majd fel az én őszintén kíváncsi figyelmem. Majd elolvasom ezeket a szíp, kerek okosságokat. Bennem csak formátlan gondolatok vannak arról, hogy – olvasóként és nem elemzőként – engem ennek az új világnak a tűhegynyi pontossággal ábrázolt, de kőtáblányi súlyú rajza mennyire lenyűgözött, s ugyanakkor levert. Mert persze tudjuk, milyen világban élünk, mégis kemény szembenézni vele egy kitűnő regényben. A Sátántangó világának földbe döngölő nyomorúsága, az emberi butaság, kiszolgáltatottság, tehetetlenség ábrázolása után a B. W. kisvárosának felfújt, terpeszkedő, elfuserált, provinciális, durva, kicsinyes, régi-új feudális mintázatú kivagyisága még mellbevágóbb. Onnan idejutottunk. Mekkora nagy deal ennek a büszke kurucos országnak! A Sátántangó szereplői szerencsétlenek voltak, nyomorúságban éltek, hordoztak tragikus elemet. Az új regény szereplői olyan végtelenül kicsinyes, súlytalan, tét nélküli gonosz vagy nevetséges alakok, hogy csak a keserű humoron keresztül ábrázolhatók. Szinte minden szereplőre ráégett már egy nevetséges, szánalmas illúzió vagy egy idegesítő mánia. Megjelenik itt a való világunk polgármestere, rendőr-kapitánya, múzeumigazgatója, titkárnője, a „szabad sajtó” szerkesztői, az eszmét hordozó motorosok, az árvaházi gyerekek, az öregedő Marika, aki bármikor képes az illúziók felhőit felrázni maga körül, és itt van az ügyeletes jótétlélek barátnő, a gondolkodás csapdáiba bezáródó Tanár úr és persze Báró Wenckheim Béla is, aki csak egy tébláboló lúzer ezek között a kisstílű mihasznák között.
Ebben a minden tekintetben kidolgozott, pontos, kegyetlen, ugyanakkor helyenként nevetésre ingerlő regényben fordulatokban gazdag cselekmény viszi az olvasót előre, vagy egyre mélyebbre, vagy az egyre reménytelenebb, szétesésére ítélt síkra, de még a végkifejlet előtt olvashatunk egy szenzációs listát magunkról, magyarokról.
Nehéz az ember szíve, amikor a valóság ennyire tapinthatóan körül veszi, itt is, ott is, és újra megerősödik a gondolat, hogy itt, ebben az országban talán örök a feudalizmus, és ha netán szétesik is, szorgos kezek mindig újraépítik.

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Kuszma MP

(…) mert, és ez lehet, hogy szokatlanul hangzik önöknek, akik az úgynevezett „demokráciához” vannak szokva, de vegyék tudomásul, hogy mától fogva itt ő az úr, amihez képest, eresztette le a hangját, s csak úgy a tenyerével megtörölte a kopasz koponyáját, teljesen mindegy, hogy mit gondolnak, mit irkálnak össze, hiszen amennyiben nem az igazat írják, tehát nem azt, ami itt elhangzott, akkor megnézhetik magukat, meg az újságjaikat is, mert ez itt kérem, a magasságos egeknek hála, nem „demokrácia” többé, ez ettől fogva, és széles mozdulatot írt le a kezével, amivel szinte átfogta az egész környező világot, majd előredőlt, birtok, aminek oly sok évtized után, törölgette meg verejtékező feje búbját még egyszer a tenyerével, az ura végre megérkezett.

233. oldal

1 hozzászólás
>!
giggs85 MP

A hír azt mondja, hogy ahol minden egész eltörött, ahol hiába tántorog ki folyton hárommillió emberünk, hárommillió folyton marad, ahol az erkölcsi züllöttség és a szellemi leépülés sötét senkiföldjévé tette azt, amit országnak is nevezhettünk volna, közel a megváltás. Azt kérdezték tőlünk: rabok legyünk, vagy szabadok?
Azt kérdezték van-e bármi kifogásunk az ellen, hogy a mi kezünkbe adják a gyeplőt, hogy aztán a szekér menjen, amerre lát?
Végül azt kérdezték: na de hát hová-hová azzal a szekérrel?
Mindent elvesztegettünk, mindent elvesztettünk, és mindannyian elvesztünk.

Reményeink elpárologtak, és azt kívánjuk, a hétfőből bárcsak ne kedd lenne.
Aztán azt kívánjuk, bárcsak ne kívántunk volna ilyet.
Kapaszkodnánk, de már késő.
Köd van, a hőzöngő ostobaság ködhomálya.
A sorssal játszani semmit sem ér.

És amikor már ennyire mindegy, jön a hír, hogy a megváltás közel.
S a hír azt állítja, újra lesz értelme a reménynek.
Hogy lesz szőlő, s lágy kenyér.
Hogy lesz erkölcsi rend újra, és ebben az erkölcsi rendben, gazdag és szegény, úribohóc és pojáca egymás szemébe tud nézni.
És ő hozza el mindezt, ő, a milliárdos, a Buenos Aires-i polgár.
Mert hazajön a száműzetésből.
Mert nem nézi tétlenül.
Mert amikor már úgy van, hogy nincs sehogy, egyetlen ember is elég.

Báró Wenckheim hazatér.

Csak viccelek.

>!
giggs85 MP

(…) hát hogy ugyanis tagadjuk, vagyis igeneljük ennek az Istennek taga­dását, és kérdéseket semmisítünk meg, vagyis arra törek­szünk, hogy megpróbáljuk a lehetetlent, s magukat a kér­déseket számoljuk fel, mert kérdések azok, amelyek válaszok egy korlátozott körét engedélyezik, márpedig ilyen értelemben kérdésekre nincs szükségünk, hogy előrehaladjunk a nagy felszámolásban, ami nem más, termé­szetesen, mint a folyamatos figyelem eredménye, el kell fogadnunk, szögezte le a bicerei megálló aprócska épüle­tében, mert meg vagyunk győzve, hogy egy véges univer­zumban semmiféle isten vagy Isten nincs, úgyhogy ha azt mondom, Isten nélküli világban élünk, azzal magam is jégre megyek, de másképpen nem tudok elindulni ott, ahol ugyan majd jól leseggelve a jégen, de mégiscsak kimond­hatom végül, hogy semmiféle Isten nincs a valóságban, bár­ mit értsünk valóság alatt, amiben persze a mi számunkra, a gondolkodó elmék számára az lesz a legborzasztóbb, ha megértjük, hogy ez azt is jelenti, hogy minden, a teljes emberi kultúra hamis alapokon épült fel, egy hitre alapozta önmagát, sőt ebből a hitből táplálkozott, és remekművek jöttek létre a Principiától a homéroszi eposzokon át a Divina Commediáig, a Pheidiasz Athénéjétól Fra Angelico angyalain át a Die Grundlage der allgemeinen Relativitäts­ theorie-ig, a Páli Kánontól a Biblián át a nekünk mutatkozó Teremtett Világig, és nem folytatom, mert kihagyom Bachot, és kihagyom Ze’amit, és kihagyom Hérakleitoszt, és kihagyom az építészet névtelen géniuszait, és micsoda lista az, amelyben ők nincsenek benne, de nem is ez a lényeg, hanem hogy micsoda összeroppanás lesz az, te jó ég, ingatta a fejét mosolyogva a kályha mellett, amikor megértjük, amikor valóban felfogjuk, hogy az egész emberi kultúra alapjaiban hamis, de milyen sivár is így ez az egész, hajtotta le a fejét, mert annyit azért be kell vallani, hogy minden, amiért lelkesülni képesek vagyunk, az emberi teremtő elme minden utánozhatatlan alkotása egy képzel­gésen nyugszik, és abból nőtt ki, vagyis hogy egy ilyen felismerésnek bizony eléggé pusztító ereje van, amiképpen a tudat, hogy az az Isten, aki nekünk megadatott, egész biztosan nincs, az szintúgy kellemetlen, sőt talán egyene­sen megsemmisítő, mikor pedig így vagyunk belőve, hogy van, akkor is, ha tagadjuk, akkor is, ha igeneljük, márpedig mi igeneljük a tagadását, ezért egyszerre igeneljük és egy­szerre tagadjuk, de azért szomorú, szomorú egy világ, amelyik biztosan tudja, hogy nincsen Isten, és nem is volt, és most már nagyon úgy fest, hogy nem is lesz soha, tényleg rémesen szomorú, tett még egy-két fát a tűzre, és újra leült a padra a bicerei megálló picike várófülkéjében, és belené­zett annak a valakinek szeretettől nedves két szemébe, egy szempárba, mely egy szőrbozótba volt belerejtve, és volt ott még a bozót végén egy farok is, amit most vidáman megcsóváltak, talán nincs is a mi számunkra szomorúbb ennél, Kisdög, én azt hiszem. Ránézett az órájára. 17.01. Ma már lehet, hogy nem is jön erre vonat.

3 hozzászólás
>!
Kkatja

Nem azt nem értem, miért kell meghalni, hanem azt, hogy miért kellett élni, tépelődött báró Wenckheim Béla, és az ablak felé fordította a fejét, de nem kinézni akart, csak nem akart látni semmit, (…)

329. oldal Vigyázz, ha jön a

>!
szigiri P

Nem azt nem értem, hogy miért kell meghalni, hanem azt, hogy miért kellett élni,

329. oldal

>!
Kkatja

(…) cseperészett az eső, és elég erősen fújt a szél, és el se lehetett dönteni, mi a rosszabb, az eső vagy a szél, hülye kérdés, mondta magában dühöngve a Tanár úr, a kettő együtt a legszarabb, basszus, így teljesen el fogok ázni, törölgette az arcáról a vizet (…)

273. oldal Végtelen nehézségek

>!
giggs85 MP

Dübörög minden dugattyú alattam,
Dübörög a szívem kettétört darabban.
Ragyog a távol, fénylik minden csillag,
Vissza se intek a Merci kocsiknak.

Hogy hová megyek, azt én nem tudom,
Csak azt tudom, hogy nagy a fájdalom.
Az élet nem ígér se rosszat, se jót,
Itt hagyok minden anyabaszót!

A kerék kipörög, szakad a bovden.
Nincs már olyan kanyar, amit nem ismerek.
Csak A Tiszta Eszme, az vezet előre,
Annak vagyok én a becsületes őre!

A Tiszta Eszme himnusza

2 hozzászólás
>!
szigiri P

Még egy ilyen visszataszító népet, mint ti vagytok, még nem hordott a hátán a föld, pedig egyáltalán nem lehetünk elragadtatottak attól sem, amit ezen a földön úgy általában látunk, de nálatok ocsmányabb emberekkel nem találkoztam soha, és mivel közétek tartozom, tehát túl közel vagyok hozzátok, nehéz elsőre pontos szavakat találnom arra, miben is rejlik ez a visszataszító vonás, amely minden nemzet alá süllyeszt benneteket,

A magyarokhoz

1 hozzászólás
>!
giggs85 MP

…az evilág szomorú, de egyben fel­ emelő utolsó óráiról beszélt magában, ahogy azt ilyenkor mindig tette, de aztán gyorsan ugrott egyet előre, és neki­ fogott az Evangéliumból a szokott résznek, mert az eszébe jutott, hogy az elhunyt a koporsóban három darabban van, így hát inkább nem feszegeti az utolsó órát, gondolta, és megint ugrott egyet, mert úgy vette észre, hogy mintha átfutott volna rajta a hideg, na, pont ez hiányozna neki, egy jó megfázás, hogy aztán napokig nyomja az ágyat, az Úris­ten bocsássa meg, gondolta, miközben az elbocsájtó áldást és az Örök Emléket mondta, de ez a szertartás nagyon rövid lesz, annyira rövid, hogy tulajdonképpen már vége is, legalább a ravatalnál, s a gyászmenet indítása helyett, ami, ugye, most értelmetlen, egyszerűen kijött, és intetta temetőszolga ablaka felé, hogy jöhetnek, de egy darabig még nem látszott nagy mozgás onnan, csak mikor elvesz­ tette a türelmét, és elindult arrafelé, mintha be akarna menni értük, akkor nyílt ki az ajtó, s jelent meg a négy iszákos jómadár, de hát az Úr szolgája azzal főz, amije van, gondolta, és elindultak a sírgödör felé, ő énekelt, rázta a füstölőt, azok négyen meg csak nyögtek, mint akiknek nagyon nehéz a dolguk, pedig háromnak csak húznia kel­ lett a kézikocsit, a negyediknek meg arra vigyázni, hogy a koporsó le ne csússzék menet közben, de ezek, nézett vissza olykor-olykor rájuk neheztelve a pap, még ezt se bírták rendesen végigcsinálni, mert az a koporsó bizony ide-oda csúszkált azon a kézikocsin, és vagy ez a negyedik ember volt talán a legügyetlenebb széles e világon, vagy a másik három nem törődött az egésszel, hogy talán kicsit óvato­ sabban kellene, mert csak húzták, mint a bolondok, nem törődtek azok semmivel, hogy milyen lyukakon és dom­ bocskákon kell annak a kézikocsinak átmennie, a koporsó folyton csúszott erre, aztán arra, a hátsó ember meg csak ugrált, ahogy bírt, és tartotta vissza, hogy le ne csússzon, de hát csúszott, néha annyira veszélyesen, hogy ennek a negyediknek a többiekre kellett kiáltania, hogy STOP! STOP!, akkor megigazította a koporsót, és mentek megint, de folytatódott az egész, elöl azt a három jómadarat nem érdekelte semmi, csak hogy minél előbb odaérjenek a sír­ gödörhöz, ez meg csak ugrándozott erre-arra, és az utolsó ötven méteren már folyton csak kiabált, hogy STOP! STOP!, viszont a sírnál minden a lehető legflottabbul ment, a sírásókat semmi más nem érdekelte, csak hogy minél előbb végezzenek, és így volt ezzel ő maga is, úgy­ hogy egy-két imaének, utána a szenteltvíz, aztán két­ szer-háromszor meglóbálta még, végül egy göröngy, és már össze is kulcsolta az ujjait a Könyvek Könyvein, s ott­ hagyta őket, hadd tegyék a dolgukat, ő azt már nem várta meg, csak nem lesz olyan ostoba, hogy megvárja, míg bele­ eresztik, aztán rákínlódják azt az agyagos, sáros földet,s beleszúrják a keresztet, azt már nem, sietett vissza a te­ metőszolga házához, gyorsan bement a melegre, leült a kályha mellé, összekulcsolta a kezeit, lehunyta a szemét, és bűnbocsánatért könyörgött magának és az elhunytnak, és minden teremtett lénynek, különösen azoknak, akik szűkölködnek, akik magukra hagyottak, akik egyedül maradtak a földön, de nem az égben, mondta magában a pap, sohasem az égben, hisz ott velük van az Úr. Aztán rakott a tűzre.

>!
Kkatja

(…) nincs érvényes gondolatunk, mivel a gondolataink csupán a humán össz-szerkezet működésének egyedül a forradalmi biokémia felől értelmezhető megnyilvánulásai erős genetikai háttérben, gondolkodni, az ugyanaz, mint ösztönösen cselekedni, mindkettőt lehet rosszul és jól, azaz nulla és egy, azaz hasznosan a pillanat megkívánta eredmény felől nézve, és rontottan ugyanabból rátekintve, és így tovább, mert ösztönösen cselekedni, az ugyanaz, mint nem cselekedni sehogyan sem, amikor kéne, azaz elhagyni a cselekvést a kívánt pillanatban, és ezen a nyomon odáig merészkedni, hogy elhagyni a cselekvést egy kívánt pillanatban, az ugyanaz, mint elhagyni a gondolkodást bármilyen pillanatban, amivel csak azt akarom mondani, gondolta a Tanár úr, hogy egyszerre is neki lehet rontani a kérdésnek, egyszerre az összes irányból, és ezt értjük azalatt, hogy intuíció, na, persze, vágott egy kissé fancsali képet, attól függ, kinek az intuíciójáról beszélünk, hogy az Ibolyka néni intuíciójáról, vagy a Buddháéról, mert nem mindegy, igaz, az sem, hogy most akkor rácsos linzertet akarunk, vagy kilépést a szakadék széléről a szabadeséshez, nem mindegy, és ebben a mezőben nem puszta játék vagy szellemeskedés, ha azt mondjuk, hogy a rácsos linzert, legalábbis az Ibolyka néni szintjén készült rácsos linzert, illetve a szabadesés felé történő kilépés bátorítása adott esetben felfogható azonos jelentőségű ténynek, de egyáltalán a jelentőségekkel is baj van, nagy baj, gondolta, mert ha ennyire kihúzzuk a fogalmaink lába alól a talajt, akkor hamar ott van az ember, hogy semmit sem tud mondani, legfeljebb egymás után hányni a szavakat, és aztán hányni, hányni, hányni, márpedig ezt kisebb erőfeszítéssel is elérhetnénk, például úgy, hogy bele sem kezdünk a gondolkozásba a gondolkozás fölött, hanem sodortatjuk magunkat a létben, hagyjuk, hogy pont úgy töltsük el a kimért időt, mint egy darab lecsupaszodott kő egy patak partján, ahogy hagyja, hogy megtelepedjen és elterjedjen rajta, mondjuk, vágott egy értelmezhető grimaszt, a moha, (…)

268. oldal, Végtelen nehézségek


Hasonló könyvek címkék alapján

Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.
Mizser Attila: Apokalipszis poszt
Thomas Mann: A varázshegy
James Joyce: Finnegan ébredése
James Joyce: Ulysses
Douglas Coupland: X generáció
August Strindberg: A vörös szoba
Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek
Kurt Vonnegut: Macskabölcső
Flann O'Brien: A harmadik rendőr