Az ​urgai fogoly 88% 94 csillagozás

Az jutott az eszembe, hogy ha valaki ezzel a könyvvel kezdi az íróval való ismerkedést, egyrészt nem biztos, hogy ráérez az ízére, másrészt – talán úgy, mint itt a fogoly – megcsömörlötten, kiábrándultan próbál kitalálni Krasznahorkai égig érő mondataiból. Mert ezek a mondatok, gondolatok valóban az égig érnek. Csak az út, amin közben járunk – és szándékosan nem mondom, hogy végig megyünk – mert sokszor mi még mennénk tovább, de már nem lehet – szóval, az út mintha egy körforgás spiráljában futna. Az úttal kezdődött, és azzal is fejeződött be, ama rendkívüli úttal. Szomorkás örvénylésben lépegetünk ott, ahol hidegen tűz a nap és keresünk valamit, amit magunkon kívül – egy szertartásban vagy egy színelőadás maszkjai mögött vélünk megtalálni. De az egészben kell keresni, a mindenben.
Az író, mint mindig most is segít, kézenfog, vezet és nyugtalan nyugalmát óvatosan ránkhelyezi. Jól teszi,mert ezek a melankólikus, de mégis felkavaró pillanatok kellenek ahhoz, hogy újra és újra átgondoljuk belső – külső határainkat, a meddigeket, kivagyokat, a holvagyokat. Krasznahorkaiban meg kell bíznunk, bízni kell abban, hogy ő nem csak ablakot, hanem az elefántcsonttorony kapuját nyitja meg. Az idő bennünk is kezd majd lassabban múlni és időt ad mindarra, amit még látnunk kell. Az urgai utazásra bátor, elszánt társakat keres, akik a romok között is a Létet keresik, akik a honnant sem tudják, de a hováért mégis lépnek egyet. Az író agnosztikus bölcseletei minden könyvének sorában fellelhetőek, sóvárgása metafizikai és teológiai mélységű kérdésekkel van tele. És ha megéreztük ezt az ízt, ha nekünk is van hajlandóságunk az együtt- merengésre, akkor ennél a könyvénél ne álljunk meg. Az Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó és a Rombolás és bánat az ég alatt varázslatos világa, mintegy ennek folytatásaként, a remény, az elérhető cél és a megtalálható út ígéretét, csodáját találja meg bennünk.

Hát igen. „Már csak tíz év…” Kilenc, nyolc… Eltelik, elröppen, elmúlik szilaj nemtörődömséggel feletted az a rengeteg, a világ fennállásához képest, a folyamatosan csak közeledő és múló jégkorszakokhoz képest, a világon nem múló közömbös gonoszsághoz képest oly parányi idő. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy mindig mindenhonnan ugyanaz a valaki tér vissza, aki valamikor azt megelőzően, hogy összecsomagolt és lépésben, mindig csak egy lépést egyszerre, nem többet, csak egyet azután, hogy elhatározott és döntött, döntött afelől, hogy ő most elindul, el is indult tudvalevőleg, mert menni, menni kell. Urga (Ulánbátor) nem enged ugyanannak maradnod, rétegeket hánt le rólad, pillangólelked sározza, legyél akár te Dsuang Dszi, akár a lepke, ezt az utazást nem úszod meg foltok és könnyek és szürke, mélybe rántó emlékfolyondárok nélkül.
Azt meg, hogy a honvágyad hova visz, még mindig nem tudom, Kedves Mr. Krasznahorkai! (Én megyek utánad.)

Jaj de jó volt ez már megint!
Krasznahorkait olvasni nekem olyan, mint meditálni, nagyon toppon kell lenni közben, koncentrálni, sokszor háromszor is elolvasok egy-egy gigászi mondatot, mire teljesen összeáll a fejemben a kép és néha is pihenni kell közben, nehogy túladagoljam, mert akkor elveszíti a varázsát.
Ugyanakkor mégis oly játszi könnyedséggel hálózza be képzeletemet és adja át érzéseit, ami felér egy régi jó barátság meghittségével. Tudjátok, amikor már fél szavakból egy-egy gesztusból is megértjük egymást, és hiába mindennek látszólagos ellentmondása, én mégis ezt érzem ennek a harmadik Krasznahorkai könyvemnek elolvasása után is, hogy olyan mélyen emberi küzdelmeket jelenít meg a történeteiben, melyek epizódjaiban mindenki kicsit magára ismerhet, ezért olyan közeli, szinte baráti kapcsolatot alakíthatunk ki akár egy keletre szakadt hazánkfiával is, hisz tudjuk saját példánkból, megérthetjük szenvedéseit és tépelődéseit, örömeit és vágyait, melyek nem teljesülhetnek mindig úgy és akkor ahogyan azt …a habkönnyű limonádéirodalomban hirdetik.

K. ismét bámulatos képekkel és gondolatokkal operál, legyen szó akár egy végtelenbe futó vonaton a dolgok természetéről való elmélkedésről; a repüléstől való félelméről vagy egy különleges színházi előadásról egy sikátor végén Beijingben, mindenképp érdemes elolvasni, mert bár nem könnyű olvasmány, megfelelő lelkiállapotba kerülve, felejthetetlen élményt nyújt.
Melyik legyen a következő? :)

Teljesen felkavart. Olyan zugokat, elfeledett, eltemetett emlékeket, gondolatokat, érzéseket nyitott meg bennem, hogy néha csak könnybelábadt szemmel tudtam olvasni… A csillagos ég egy erkélyről, magányosan nézve… gyerekek, régi iskolatáskával a hátukon… egy váratlan találkozás… egy meleg és komoly gyógyító szempár… bolyongás magányosan idegen városokban… honvágy… idegenség…
Ez volt az első könyv, amit Krasznahorkai Lászlótól olvastam. Véletlenül került a kezembe. Már jó ideje játszom a gondolattal, hogy el kéne valamit olvasni tőle, de mindig hosszú töprengésbe kerül nekem egy nagyon dicsért, nagyon tehetségesnek kikiáltott író könyve után nyúlni. Elriasztottak az idézetek is, környezetükből kiragadva csak azt erősítették bennem, hogy hiszen én nem szeretem az ilyen könyveket… Nem szeretem a hosszú, önmaguk farkába harapó kígyóként tekergőző mondatokat, a körbejáró elmélkedéseket, a végenincs monológokat.
Mégis, miközben az járt a fejemben, hogy hiszen én nem szeretem az ilyen könyveket, beleszerettem Az urgai fogolyba. Úgy beszélt nekem egy másik világról és saját magáról, hogy azon át a világ másik, számomra mérföldkőként megélt pontjaira és saját magamba vezetett vissza. Sose jártam Urgában meg Kínában. Mégis úgy éreztem, rólam is szól. Sose találkoztam Krasznahorkaival. Mégis úgy éreztem, rólam is írt.
Egy bizonyos koron túl talán az embernek elég emléke gyűlik össze életéből ahhoz, hogy történetekben magára ismerjen, párhuzamokat találjon. Azonban amit most Krasznahorkaitól kaptam, az keveseknek sikerül.
Itt az ideje a kedvenc gomb megnyomásának…..

P.S.: E-könyvként olvastam, a PIM DIA könyvtárának köszönhetően.

Azt mondanám, azaz hogy írnám, felütés gyanánt csak ennyit tennék ide: Krasznahorkai prózájáról írni nem lehet (de kell), az elbeszélt dolgok elbeszélhetetlenségéből fakadóan minden próbálkozás mindvégig próba marad(sajnos; habár az élet egyetlen nagy próba, éljenek a közhelyek – ők jók!), és ha mégis, egy váratlan fordulat hatására, egy véletlennek köszönhetően az embernek sikerül megragadni, azazhogy kitapintani modalitásának lényegét(lényét/lelkét), azt az örvénylő bizonyosságot, nos, akkor meg teljesen hiábavaló minden elkövetkező mondat, mert azok valamelyike (mindegyik) már egy Krasznahorkai kötetben meg van írva és el van beszélve.
(na, de a felütés után a lényeg!)

Hónapok óta halogatom az értékelés írását. Mit hónapok! Van az már egy év is.
Másként mondva: szívesen választom(választottam ezidáig) a hallgatást, a közlésnek ilyen hihetetlenül intenzív formáját az én saját (közel sem) nyelvemnek, ha Krasznahorkairól kell(ene) beszélnem. Időközben persze elszabadul(t) néhány meggondolatlan „zseniális!” meg „gyönyörű”, az „ez a dolgok legmélyebb rétegébe hatoló szöveg”-ről nem is beszélve.
De azért a hallgatást néha megtörik mindenféle külső behatások és ingerek (milyen jó lenne néha csak rábólintani, hogy: na, megértettem, de azért még maradok csendben, köszönöm), amiknek piszkosul nehéz ellenállni. Meg hát nem is kell.
Ilyen állapotok tétova együttállásából születik most ez az értékelés, de már így is sokat beszéltem a hogyanról, ideje lenne (sajnos már nem izgalmas in medias res lesz, hanem durván ab ovo) a miről, a tárgyról, a dologról, Az urgai fogolyról írni.
(csak hát az ember nem hunyhat szemet a hirtelen feltörő érzelmeinek, milyen sztoikus lélek képes az ilyesmire!)
És még hátra van a kötet utolsó harmada. (ezt csak úgy az értékelésem margójára)

Az urgai fogoly egyetlen kérdés, aminek válasza úgy hat a szövegtérben, mint egyetlen halkan (némán!) elmondott mondat, miközben, talán, még abban sem lehetünk bizonyosak, hogy egyáltalán létezik ez a válasz.
Az urgai fogoly tehát egyetlen keresés: ezé a válaszé, a válasz elbeszéléséé.
De már a kérdés pillanatában, a megfogalmazás percében, még az artikuláció előtti másodpercben, kinyílik a válasz síkja vagy dimenziója, egyszóval a válasz létezésének egyetlen bizonyossága, hogy tehát ha van kérdés, abból következőleg válasznak is lennie kell. (és az ebből fakadó nyugalom)
Az urgai fogoly menekülés: de nem önmagunk elől, hanem önmagunk felé, a mindennapi aktusok, félelmek masszája elől, az azok értelmetlenségébe vetett „hit” elől, mert kell lennie egy helynek, a térnek és időnek és emlékezésnek és az ősök létezésének egy olyan keresztmetszetében, ahová érkezve megtalálja az ember saját magát.
És Az urgai fogoly egyetlen állapot: azé az állapoté, amibe az ember azután kerül, hogy elveszíti, elfelejti és elhagyja az összeköttetést az Éggel (többé nem méltó rá), hogy tehát a kozmosz, a világegyetem, a csillagok már olyan messzire kerültek, azokat elérni képtelenek vagyunk, legyünk a földön bárhol, bármely, a földgolyó csúcsára felfeszített pontban, a csillagok távol vannak, és ezen a távolságon keresztül egy kimondhatatlan, egy elbeszélhetetlen létezés vesztét érezzük olyan elemi erővel, hogy annak a puszta gondolata is, hogy ebben már nem részesülhetünk: leírhatatlanul fáj.
(és ahogy áll az erkélyen és látja a csillagokat, a Kínába érkezés első estéjén!)
Mi még Az urgai fogoly? Nekem most minden. Úgy vagyok vele, mint kicsit a Lélek-heggyel vagy mint Rilke leveleivel: ők maguk a válasz.
Mert a kérdésre ennél többet felelni nem lehet, azaz mi ennél többet elmondani képtelenek vagyunk.

(egyébként még nagyon kíváncsi vagyok az utolsó oldalakra, lehet, hogy át kell írnom az egész értékelést, kicsit furcsának is érzem, hogy az olvasás közben! írok róla, mert hát miféle hülye csinál ilyesmit, de ez egy kivételes alkalom, a kivételeket meg pezsgővel kell ünnepelni, úgyhogy elmegyek és iszom egy pohár vizet)

Önmagába visszatérő és körkörös novellafüzér ez, ami csak akkor tűnt fel, amikor az utolsó novella befejezése után beleolvastam az elsőbe. Most ez vagy azt jelenti, hogy figyelmetlenül olvasok, vagy azt hogy észrevétlenül és természetesen fűzi egymásba a mondatokat. Volt már ilyen máskor is, de ez a könyv a többi általam eddig olvasottól eltérően – számomra – meglepően személyes. Eddig sosem mutatta meg magát az író, mint ember (akinek humora is van!) sem pedig az író, mint író. Így most láthattam először, hogy hogyan reagál az „éppen mostra”, a hirtelen jött és folyamatban lévő történésekre. Márpedig nála azt hiszem minden fontos és említésre méltó dolog, mint a villám csap bele és így az olvasóba is. Ennek ellenére viszont szinte minden a végletekig állandó, ugyanakkor viszonylagos is. Például a sok ezer éves Kína egyszerre nem változott sok ezer éve semmit (ahogy Mongólia sem, talán pont ezért Az urgai fogoly lett a címe, és nem Az ulánbátori fogoly), és egyszerre nem tudni, hogy milyen messze is van pontosan, hiszen minden térképen más távolságra van a kínai határ, a hosszmértékek egyszerűen csődöt mondanak. Ebből (is) fakad az a bizonyos Krasznahorkai-féle kaotikus jelleg. Meg persze a néha bekövetkező megmagyarázhatatlan eseményekből és szürreális helyszínekből, mint a Dzamyn Üüd-i pályaudvar és az ottani – szó szerinti – huzavona.
De hogy miről szól egyáltalán? Ezt sosem tudom megmondani egyik könyvénél sem. Mert „végül is miről van szó, csillapítottam magam e hányódásban, hiszen búcsú ez is, akár másutt a korábbiak, búcsú, hajtogattam Kínától, a mozdulatlanul futó időtől, ettől a nyers kegyetlenséggel átszőtt, végtelenül kifinomult kultúrától, melynek szépségét épp időbeli mélysége adja, ahogy egy gyengéd mozdulattal szétnyitott legyezőben is azonnal ott van kétezer év”.

Kéne itten mondani valami okosokat. Dehát nem tudok.
Nekem Krasznahorkaival meg Tarr Bélával kapcsolatban mindig olyan érzésem van, hogy látszólag hallgatnak, néznek, figyelnek rám, közben meg … khm… khm.., hogyan mondjam szépen? …na jó, hülyének néznek. (Igazából azt mondanám: kakilnak a fejemre.)

Krasznahorkai az én szememben Théseus, akik önnön gondolatainak (szavainak) labirintusában keresi Minótaurust, de tudja, hogy nem akarja megtalálni, mert soha nem tudja megérteni, ha szemtől-szemben áll vele, ezért a fonalból tovább építi az útvesztőt, hogy még jobban elvesszen benne.

Közben pedig úgy gondolom, ő nem író, ahogy ő gondolja a kínai opera szereplőiről, hogy „Ezek nem színészek.” , ahogy azt mondja „[…]az ellenségesség túl sok volna, a közöny pedig túl kevés, így mégsem tehetek egyebet, mint hogy fanyalogva, mentegetőzve, jobb híján, de mégis azt állítom: idegen[…] ”, tehát valami ilyenformán gondolom én is, hogy nem tudván jobbat, mondjuk rá, hogy író, mert több annál, meg kevesebb is, valahogy túl azon, kilépve ebből a kategóriából, de benne maradva, nem képesen mást tenni.

Időnként pedig megrémít ez a melankólia, mert tényleg, minden művében benne van, és képtelen vagyok rá, hogy kikerüljem, hogy én ne legyek szomorú, úgy hogy pontosan soha ne tudjam az okát, mert ez a melankólia valahonnan messziről jön, definiálhatatlan, ösztönös, és ijesztő, és most nem akarom, mert rájöttem, hogy Krasznahorkai kapuin pecsét van, amit én – most, talán soha? – nem tudok feltörni.

Ez a könyv most nem jött be. Egyáltalán nem tudott lekötni. Sokszor teljesen fogalom nélkül voltam, hogy egyáltalán mit olvasok, és azokon a kilométeres Krasznahorkai mondatokon, melyeken máskor, miután jól ráhangolódtam, kellemesen bizsergető, már-már meditatív állapotban lebegek keresztül, most hatalmas kínok közepette tudtam csak átverekedni magam.

Ilyenkor jön a mentegetőzés, „biztos bennem van a hiba”, vagy „lehet, hogy rosszkor kezdtem el olvasni”, de biztos vagyok benne, hogy ehhez a könyvhöz máskor sem tudnám magam ideális állapotra hozni, mert nem a körülmények összeférhetetlenségében látom a kudarcot, hanem abban, hogy nem vagyok vele kompatibilis. Ennyi. Egyszerűen ledob magáról, és ezzel nem tudok mit kezdeni. Lehajtott fejjel arrébb ballagok, és bízok benne, hogy a soron következő Krasznahorkai majd jobb lesz. Ettől persze még lehet, hogy bennem van a hiba.

Több ezer kilo-
méternyi mozdulatlan-
ságot rejt e könyv.