Az ​urgai fogoly 70 csillagozás

Krasznahorkai László: Az urgai fogoly Krasznahorkai László: Az urgai fogoly

„Az utolsó, aki valamit is ad magára, az al- vagy túlvilágba indul; és ha tudósításában úgyszólván a külvilágról beszél is, abból egyre csak az derül ki, hogy minden fontos utazás bejárandó »erdejeként« olyasmi sötétlik és tisztul, amit talán nem tiszteletlenség egy léleknéző túra emléklapjának nevezni. K. L. lélekvezetésének tárgyi színhelye Kelet-Ázsia (leginkább: Kína), az út azonban Styx határfolyójának újra meg újra-érintésével olyan körökbe vezet, ahol a testi-szellemi feltámadás nem holmi életbe való visszatérést jelent, hanem egy más minőségű létezés ajándékát. Az ázsiai Urga foglya Európa kultúrájának rabságából menekülve éli és írja meg a Földön élő ember egybeeső menny- és pokoljárását.” – Miszoglád Gábor

Eredeti megjelenés éve: 1992

>!
Magvető, Budapest, 2004
156 oldal · ISBN: 9631423603
>!
Magvető, Budapest, 2004
160 oldal · ISBN: 9789631433098
>!
Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1992
144 oldal · ISBN: 963748843X

Enciklopédia 1


Kedvencelte 8

Most olvassa 2

Várólistára tette 27

Kívánságlistára tette 11

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
n P
Krasznahorkai László: Az urgai fogoly

Az jutott az eszembe, hogy ha valaki ezzel a könyvvel kezdi az íróval való ismerkedést, egyrészt nem biztos, hogy ráérez az ízére, másrészt – talán úgy, mint itt a fogoly – megcsömörlötten, kiábrándultan próbál kitalálni Krasznahorkai égig érő mondataiból. Mert ezek a mondatok, gondolatok valóban az égig érnek. Csak az út, amin közben járunk – és szándékosan nem mondom, hogy végig megyünk – mert sokszor mi még mennénk tovább, de már nem lehet – szóval, az út mintha egy körforgás spiráljában futna. Az úttal kezdődött, és azzal is fejeződött be, ama rendkívüli úttal. Szomorkás örvénylésben lépegetünk ott, ahol hidegen tűz a nap és keresünk valamit, amit magunkon kívül – egy szertartásban vagy egy színelőadás maszkjai mögött vélünk megtalálni. De az egészben kell keresni, a mindenben.
Az író, mint mindig most is segít, kézenfog, vezet és nyugtalan nyugalmát óvatosan ránkhelyezi. Jól teszi,mert ezek a melankólikus, de mégis felkavaró pillanatok kellenek ahhoz, hogy újra és újra átgondoljuk belső – külső határainkat, a meddigeket, kivagyokat, a holvagyokat. Krasznahorkaiban meg kell bíznunk, bízni kell abban, hogy ő nem csak ablakot, hanem az elefántcsonttorony kapuját nyitja meg. Az idő bennünk is kezd majd lassabban múlni és időt ad mindarra, amit még látnunk kell. Az urgai utazásra bátor, elszánt társakat keres, akik a romok között is a Létet keresik, akik a honnant sem tudják, de a hováért mégis lépnek egyet. Az író agnosztikus bölcseletei minden könyvének sorában fellelhetőek, sóvárgása metafizikai és teológiai mélységű kérdésekkel van tele. És ha megéreztük ezt az ízt, ha nekünk is van hajlandóságunk az együtt- merengésre, akkor ennél a könyvénél ne álljunk meg. Az Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó és a Rombolás és bánat az ég alatt varázslatos világa, mintegy ennek folytatásaként, a remény, az elérhető cél és a megtalálható út ígéretét, csodáját találja meg bennünk.

3 hozzászólás
>!
Kkatja P
Krasznahorkai László: Az urgai fogoly

Jaj de jó volt ez már megint!
Krasznahorkait olvasni nekem olyan, mint meditálni, nagyon toppon kell lenni közben, koncentrálni, sokszor háromszor is elolvasok egy-egy gigászi mondatot, mire teljesen összeáll a fejemben a kép és néha is pihenni kell közben, nehogy túladagoljam, mert akkor elveszíti a varázsát.
Ugyanakkor mégis oly játszi könnyedséggel hálózza be képzeletemet és adja át érzéseit, ami felér egy régi jó barátság meghittségével. Tudjátok, amikor már fél szavakból egy-egy gesztusból is megértjük egymást, és hiába mindennek látszólagos ellentmondása, én mégis ezt érzem ennek a harmadik Krasznahorkai könyvemnek elolvasása után is, hogy olyan mélyen emberi küzdelmeket jelenít meg a történeteiben, melyek epizódjaiban mindenki kicsit magára ismerhet, ezért olyan közeli, szinte baráti kapcsolatot alakíthatunk ki akár egy keletre szakadt hazánkfiával is, hisz tudjuk saját példánkból, megérthetjük szenvedéseit és tépelődéseit, örömeit és vágyait, melyek nem teljesülhetnek mindig úgy és akkor ahogyan azt …a habkönnyű limonádéirodalomban hirdetik.

K. ismét bámulatos képekkel és gondolatokkal operál, legyen szó akár egy végtelenbe futó vonaton a dolgok természetéről való elmélkedésről; a repüléstől való félelméről vagy egy különleges színházi előadásról egy sikátor végén Beijingben, mindenképp érdemes elolvasni, mert bár nem könnyű olvasmány, megfelelő lelkiállapotba kerülve, felejthetetlen élményt nyújt.
Melyik legyen a következő? :)

3 hozzászólás
>!
ppeva P
Krasznahorkai László: Az urgai fogoly

Teljesen felkavart. Olyan zugokat, elfeledett, eltemetett emlékeket, gondolatokat, érzéseket nyitott meg bennem, hogy néha csak könnybelábadt szemmel tudtam olvasni… A csillagos ég egy erkélyről, magányosan nézve… gyerekek, régi iskolatáskával a hátukon… egy váratlan találkozás… egy meleg és komoly gyógyító szempár… bolyongás magányosan idegen városokban… honvágy… idegenség…
Ez volt az első könyv, amit Krasznahorkai Lászlótól olvastam. Véletlenül került a kezembe. Már jó ideje játszom a gondolattal, hogy el kéne valamit olvasni tőle, de mindig hosszú töprengésbe kerül nekem egy nagyon dicsért, nagyon tehetségesnek kikiáltott író könyve után nyúlni. Elriasztottak az idézetek is, környezetükből kiragadva csak azt erősítették bennem, hogy hiszen én nem szeretem az ilyen könyveket… Nem szeretem a hosszú, önmaguk farkába harapó kígyóként tekergőző mondatokat, a körbejáró elmélkedéseket, a végenincs monológokat.
Mégis, miközben az járt a fejemben, hogy hiszen én nem szeretem az ilyen könyveket, beleszerettem Az urgai fogolyba. Úgy beszélt nekem egy másik világról és saját magáról, hogy azon át a világ másik, számomra mérföldkőként megélt pontjaira és saját magamba vezetett vissza. Sose jártam Urgában meg Kínában. Mégis úgy éreztem, rólam is szól. Sose találkoztam Krasznahorkaival. Mégis úgy éreztem, rólam is írt.
Egy bizonyos koron túl talán az embernek elég emléke gyűlik össze életéből ahhoz, hogy történetekben magára ismerjen, párhuzamokat találjon. Azonban amit most Krasznahorkaitól kaptam, az keveseknek sikerül.
Itt az ideje a kedvenc gomb megnyomásának…..

P.S.: E-könyvként olvastam, a PIM DIA könyvtárának köszönhetően.

4 hozzászólás
>!
Avraham
Krasznahorkai László: Az urgai fogoly

Önmagába visszatérő és körkörös novellafüzér ez, ami csak akkor tűnt fel, amikor az utolsó novella befejezése után beleolvastam az elsőbe. Most ez vagy azt jelenti, hogy figyelmetlenül olvasok, vagy azt hogy észrevétlenül és természetesen fűzi egymásba a mondatokat. Volt már ilyen máskor is, de ez a könyv a többi általam eddig olvasottól eltérően – számomra – meglepően személyes. Eddig sosem mutatta meg magát az író, mint ember (akinek humora is van!) sem pedig az író, mint író. Így most láthattam először, hogy hogyan reagál az „éppen mostra”, a hirtelen jött és folyamatban lévő történésekre. Márpedig nála azt hiszem minden fontos és említésre méltó dolog, mint a villám csap bele és így az olvasóba is. Ennek ellenére viszont szinte minden a végletekig állandó, ugyanakkor viszonylagos is. Például a sok ezer éves Kína egyszerre nem változott sok ezer éve semmit (ahogy Mongólia sem, talán pont ezért Az urgai fogoly lett a címe, és nem Az ulánbátori fogoly), és egyszerre nem tudni, hogy milyen messze is van pontosan, hiszen minden térképen más távolságra van a kínai határ, a hosszmértékek egyszerűen csődöt mondanak. Ebből (is) fakad az a bizonyos Krasznahorkai-féle kaotikus jelleg. Meg persze a néha bekövetkező megmagyarázhatatlan eseményekből és szürreális helyszínekből, mint a Dzamyn Üüd-i pályaudvar és az ottani – szó szerinti – huzavona.
De hogy miről szól egyáltalán? Ezt sosem tudom megmondani egyik könyvénél sem. Mert „végül is miről van szó, csillapítottam magam e hányódásban, hiszen búcsú ez is, akár másutt a korábbiak, búcsú, hajtogattam Kínától, a mozdulatlanul futó időtől, ettől a nyers kegyetlenséggel átszőtt, végtelenül kifinomult kultúrától, melynek szépségét épp időbeli mélysége adja, ahogy egy gyengéd mozdulattal szétnyitott legyezőben is azonnal ott van kétezer év”.

15 hozzászólás
>!
ethnan
Krasznahorkai László: Az urgai fogoly

Azt mondanám, azaz hogy írnám, felütés gyanánt csak ennyit tennék ide: Krasznahorkai prózájáról írni nem lehet (de kell), az elbeszélt dolgok elbeszélhetetlenségéből fakadóan minden próbálkozás mindvégig próba marad(sajnos; habár az élet egyetlen nagy próba, éljenek a közhelyek – ők jók!), és ha mégis, egy váratlan fordulat hatására, egy véletlennek köszönhetően az embernek sikerül megragadni, azazhogy kitapintani modalitásának lényegét(lényét/lelkét), azt az örvénylő bizonyosságot, nos, akkor meg teljesen hiábavaló minden elkövetkező mondat, mert azok valamelyike (mindegyik) már egy Krasznahorkai kötetben meg van írva és el van beszélve.
(na, de a felütés után a lényeg!)

Hónapok óta halogatom az értékelés írását. Mit hónapok! Van az már egy év is.
Másként mondva: szívesen választom(választottam ezidáig) a hallgatást, a közlésnek ilyen hihetetlenül intenzív formáját az én saját (közel sem) nyelvemnek, ha Krasznahorkairól kell(ene) beszélnem. Időközben persze elszabadul(t) néhány meggondolatlan „zseniális!” meg „gyönyörű”, az „ez a dolgok legmélyebb rétegébe hatoló szöveg”-ről nem is beszélve.
De azért a hallgatást néha megtörik mindenféle külső behatások és ingerek (milyen jó lenne néha csak rábólintani, hogy: na, megértettem, de azért még maradok csendben, köszönöm), amiknek piszkosul nehéz ellenállni. Meg hát nem is kell.
Ilyen állapotok tétova együttállásából születik most ez az értékelés, de már így is sokat beszéltem a hogyanról, ideje lenne (sajnos már nem izgalmas in medias res lesz, hanem durván ab ovo) a miről, a tárgyról, a dologról, Az urgai fogolyról írni.
(csak hát az ember nem hunyhat szemet a hirtelen feltörő érzelmeinek, milyen sztoikus lélek képes az ilyesmire!)
És még hátra van a kötet utolsó harmada. (ezt csak úgy az értékelésem margójára)

Az urgai fogoly egyetlen kérdés, aminek válasza úgy hat a szövegtérben, mint egyetlen halkan (némán!) elmondott mondat, miközben, talán, még abban sem lehetünk bizonyosak, hogy egyáltalán létezik ez a válasz.
Az urgai fogoly tehát egyetlen keresés: ezé a válaszé, a válasz elbeszéléséé.
De már a kérdés pillanatában, a megfogalmazás percében, még az artikuláció előtti másodpercben, kinyílik a válasz síkja vagy dimenziója, egyszóval a válasz létezésének egyetlen bizonyossága, hogy tehát ha van kérdés, abból következőleg válasznak is lennie kell. (és az ebből fakadó nyugalom)
Az urgai fogoly menekülés: de nem önmagunk elől, hanem önmagunk felé, a mindennapi aktusok, félelmek masszája elől, az azok értelmetlenségébe vetett „hit” elől, mert kell lennie egy helynek, a térnek és időnek és emlékezésnek és az ősök létezésének egy olyan keresztmetszetében, ahová érkezve megtalálja az ember saját magát.
És Az urgai fogoly egyetlen állapot: azé az állapoté, amibe az ember azután kerül, hogy elveszíti, elfelejti és elhagyja az összeköttetést az Éggel (többé nem méltó rá), hogy tehát a kozmosz, a világegyetem, a csillagok már olyan messzire kerültek, azokat elérni képtelenek vagyunk, legyünk a földön bárhol, bármely, a földgolyó csúcsára felfeszített pontban, a csillagok távol vannak, és ezen a távolságon keresztül egy kimondhatatlan, egy elbeszélhetetlen létezés vesztét érezzük olyan elemi erővel, hogy annak a puszta gondolata is, hogy ebben már nem részesülhetünk: leírhatatlanul fáj.
(és ahogy áll az erkélyen és látja a csillagokat, a Kínába érkezés első estéjén!)
Mi még Az urgai fogoly? Nekem most minden. Úgy vagyok vele, mint kicsit a Lélek-heggyel vagy mint Rilke leveleivel: ők maguk a válasz.
Mert a kérdésre ennél többet felelni nem lehet, azaz mi ennél többet elmondani képtelenek vagyunk.

(egyébként még nagyon kíváncsi vagyok az utolsó oldalakra, lehet, hogy át kell írnom az egész értékelést, kicsit furcsának is érzem, hogy az olvasás közben! írok róla, mert hát miféle hülye csinál ilyesmit, de ez egy kivételes alkalom, a kivételeket meg pezsgővel kell ünnepelni, úgyhogy elmegyek és iszom egy pohár vizet)

2 hozzászólás
>!
tgorsy
Krasznahorkai László: Az urgai fogoly

Kéne itten mondani valami okosokat. Dehát nem tudok.
Nekem Krasznahorkaival meg Tarr Bélával kapcsolatban mindig olyan érzésem van, hogy látszólag hallgatnak, néznek, figyelnek rám, közben meg … khm… khm.., hogyan mondjam szépen? …na jó, hülyének néznek. (Igazából azt mondanám: kakilnak a fejemre.)

5 hozzászólás
>!
Zálog
Krasznahorkai László: Az urgai fogoly

Krasznahorkai az én szememben Théseus, akik önnön gondolatainak (szavainak) labirintusában keresi Minótaurust, de tudja, hogy nem akarja megtalálni, mert soha nem tudja megérteni, ha szemtől-szemben áll vele, ezért a fonalból tovább építi az útvesztőt, hogy még jobban elvesszen benne.

Közben pedig úgy gondolom, ő nem író, ahogy ő gondolja a kínai opera szereplőiről, hogy „Ezek nem színészek.” , ahogy azt mondja „[…]az ellenségesség túl sok volna, a közöny pedig túl kevés, így mégsem tehetek egyebet, mint hogy fanyalogva, mentegetőzve, jobb híján, de mégis azt állítom: idegen[…] ”, tehát valami ilyenformán gondolom én is, hogy nem tudván jobbat, mondjuk rá, hogy író, mert több annál, meg kevesebb is, valahogy túl azon, kilépve ebből a kategóriából, de benne maradva, nem képesen mást tenni.

Időnként pedig megrémít ez a melankólia, mert tényleg, minden művében benne van, és képtelen vagyok rá, hogy kikerüljem, hogy én ne legyek szomorú, úgy hogy pontosan soha ne tudjam az okát, mert ez a melankólia valahonnan messziről jön, definiálhatatlan, ösztönös, és ijesztő, és most nem akarom, mert rájöttem, hogy Krasznahorkai kapuin pecsét van, amit én – most, talán soha? – nem tudok feltörni.

21 hozzászólás
>!
Piintyő
Krasznahorkai László: Az urgai fogoly

Nos, elveszítettem a Krasznahorkai-szüzességem. Megismerkedtem vele. Nem mondom, hogy maradéktalan a csodálatom, néhol úgy érzem túlbonyolította a dolgokat, és nemcsak a fél oldalnyi mondatokra gondolok – ezért vontam le fél pontot –, túlnyomó részben azonban azt mondtam zseniális. Jóformán nincs is cselekménye, mégis fenn tudja tartani az érdeklődést. Szinte csak leheletnyi utalással él, de tudja az ember, hogy mire értette. Vannak benne részek, amelyek teljesen lenyűgöztek, és nagyon haragudtam rá, amikor egy-egy kérdést számomra agyonmagyarázott, minden oldalról körüljárt, alulról, fölülről megtekintett, visszakanyarodott. Ettől függetlenül az összbenyomásom nagyon jó. Fogok még olvasni tőle.

2 hozzászólás
>!
somogyiréka
Krasznahorkai László: Az urgai fogoly

Krasznahorkai Lászlóval aludtam már egy ágyban, na jó, nem egy időben, meg ugyanabból a bögréből is ittunk. Talán emiatt vagyok hozzá közel? Aligha..
Az írásai kinyitnak, szétfeszítenek, a sorait olvasva lemásolom a mintáit, melyek pedig végtelen őszinteségre sarkallnak. Nem nehéz másolnom őt, én is így működöm.
Hangja, egész lénye ugyanaz a sóvárgás, mint az, ami bennem is él, mintha véletlen keveredett volna bele ebbe a körforgásba. Ismeri már a lehetőségek összes végtelenjét, a boldogság legpompásabb csúcsait, a fájdalom gyilkos mélységeit, úgy tűnik, nincs itt már semmi, ami előtte állna, és új lenne, minden de minden ismétlés. Él benne egy titokzatos vágy, hogy „ki innen, de igazán”, egész élete a valódi kijárat kereséséről szól. Akkurátusan ajtókon dörömböl, minden mozdulata fájdalmas elvágyódás. Honvágy, de egy ponton túl, már az ismert iránytű sem jelöli merre is az az otthon, ami hazahív.
Mégis hajlamos tárgyiasítani azt, múlttá tenni, Kínává varázsolni, még él benne valami romantika, hogy az otthon fellelhető jövő-menő síkokon, aztán jön a végtelen siránkozás, amikor kiderül, ez meg ez meg ez sem az..És a legnagyobb bánat, az ismert én ezt az otthont meg nem ismerheti.
És akkor elgondolkozom, te László, te tényleg a kijáratot keresed? Vagy ebben a szüntelen kínlódásban leled örömöd, mert ezzel a szenvedéssel fenntarthatod mégis és mégis ezt az ént, akinek tűnsz? Dehogy akarsz te megszabadulni káprázatától, éppen ellenkezőleg imádod ezt a pózt. Mintha magamat látnám…S mi lesz veled akkor, ha egyszer csak megleled? Ha arról a bizonyos Kínáról kiderül, hogy itt van, mindig is itt volt, de te el nem érheted. Hogy pont te vagy az akadálya, hogy megtaláld, hogy becsapás volt minden kijárat, az elme egy ravasz trükkje, hogy fenntartson téged és engemet?
Hogy hangzatos művek szülessenek az elérhetetlenről, hogy sopánkodni lehessen azon, ami megjelenik, milyen csúnya is, már mennyire nem aranykori.
Összes művedben innen kiáltasz. De valódi és tényleg kétségbeesett a sikolyod, vagy csak ihletet ad a műveknek? Az én számára el nem érhetőt – mert ahogy a Mester mondja, az én Belőle bukkan fel, hogyan is tudná felfogni – írod körbe százhuszodhatodszorra..

Néha az jut eszembe, micsoda pech is a tehetség, mert ebben az énben tart, mert ápolni kell, mert edzésben kell tartani, meg kell írni egy újabb sóvárgó regényt.
És közben egyre csak tündöklőbb a KL-próza, egyre befogadhatatlanabb, egyre embertől elrugaszkodottabban mesteri. Picit olyan ez innen nézve, mint a világbajnoki 10 méteres futó gyorsasága, elképzelhetetlen sebessége, herkulesnyi távlatai. Úgy érzem magam mellette, mintha nem beszélném az anyanyelvem, mint világbajnok futó mellett, hogy nem visznek lábaim.
Vannak mondatok, melyeket az ötödik elolvasás után sem értek, mégis tudom, hogy helyén van benne minden szó, és csak én vagyok kevés..bennem nem fér el.
Rajtad edzek, te vagy a futópadom, azt a színvonalú magyar beszédet vágyom, mely a tied, de mégis mégis…mi lenne, ha egy nagy mozdulattal kidobnád a kukába ezt a szenvelgő éned, és onnan írnál, ahol minden „ragyog”? Mert ezzel a szókincssel te lehetnél az, aki talán el tudná mesélni..

1 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Equimanthorn

El fogom viselni a tudatát, hogy amit keresek, azt nem azért nem találom majd meg, mert nincsen, hanem mert vak vagyok, az idők végezetéig, megtalálni. Nem volt szükségem időre, hogy megértsem, belém villant, lemérhetetlen sebességgel, s én pontosan tudtam, milyen azonnali, milyen gyökeres fordulata ez az életemnek; fordulat, de nem azé, akit ezzel beemelnek a nagy dolgok közé, hanem akit mindörökre száműznek onnan, olyan fordulat tehát, mely nem abban emlékeztet a csalódásokra, hogy a nyereményektől való megfosztottság keserűségét adja, hanem hogy egyetlen vereségben foglalja össze az embert, tudatván vele: sohasem volt semmiféle tét, játék sem volt, a képzelődésnek vége. Bármilyen leleménnyel lepleztem is a dologban rejlő érzelgős együgyűséget, valójában mindig azt gondoltam, valamire szántak engem, valami feladatra, s akár képes leszek megfejteni, mi az, akár nem, akár megfelelek ennek, ha van, akár elrontom, én magam fontos tétel vagyok egy messzi számításban; ám most egycsapásra fel kellett ismerjem, hogy semmiféle feladatról és jelentőségről nem volt itt szó, és nem is lesz soha, és egyáltalán, az efféle gondolkozás, mely hogy elkerülje a tényeket, az ámítás hadműveleteivel helyettesíti önmagát, az efféle élet, mely még ebben az úgynevezett gondolkozásban is csupán a gyors élvezetre tör, az elkerülhetetlenül kudarcra van ítélve, amiként kudarcra lettem ítélve én is, midőn hagytam a dolgokat idáig jutni, belátni, hogy nem állok kapcsolatban az éggel, ahol felnézni már önmagában annyit jelentett, hogy akárcsak a korszaknak, amelyben élek, nekem magamnak is megszakadt az összeköttetésem a kozmosszal, hogy el vagyok vágva az univerzumtól, hogy ki vagyok zárva belőle, meg vagyok fosztva tőle, talán végérvényesen.Nem egyszerűen el vagyok vágva az univerzumtól, nem csupán ki vagyok zárva belőle, és meg vagyok fosztva tőle, de egyes-egyedül én vagyok az is, akinek mindez köszönhető, hiszen mintegy öntudatlanul beletörődvén ennek az égi összeköttetésnek a híjába, s nem ébredvén rá, milyen szánalomra méltó a kor, mely nem áll összeköttetésben az éggel, magamat zártam ki, magamat fosztottam meg saját égi vonatkozásaimtól, és most már hiába, hogy nagyon elkezdett fájni, késő, hiába, hogy szeretném már nagyon visszacsinálni, ezen változtatni, értem el ekkor végre a kaput, nem lehet.

2 hozzászólás
>!
Kkatja P

(…) ha Quangzhounból nem is, Quangzhounban megértettem valamit. Hogy eljutottam ugyanis életemnek ama pontjára, ahonnan kezdve már nem kívánok új dimenziókat, új barázdákat és új fejezeteket, olyan küszöbére érkeztem a saját életemnek, ahonnan nézve van, ami túl sok volna már nekem, amit képtelen lennék ahhoz igazítani, ami vagyok, s ami éppen ezért veszélyes, fölösleges és elviselhetetlen.
    Vége a távlatoknak, szűrtem le szomorúan, miközben a Boeing élesen húzott föl a magasba, bezárultam, kész vagyok, befejeződtem, s most leülnék lustálkodni, enni, tűnődni, szundikálni, s nem hajszolni magamat ettől fogva a világ felé.

125. oldal Quangzhou elmulasztása

>!
Kkatja P

    A történet értelméből kirekesztettség eme bevezetésképpeni fölemlegetése után itt van az ideje annak is, hogy az elbeszélés beindítása keltette szomorúságról most már minden további nélkül eláruljam: ez arra az üres, és épp üressége folytán veszedelmes melankóliára vezet vissza, mely már az utazás közepén elfogott, s amelyhez nekem is vissza kell vezetnem magányos, fáradt, érzékeny olvasómat, ha azt akarom, hogy értse: e melankólia azonos magával a történettel.

8. oldal Maan'telőtt, Maan't után

Kapcsolódó szócikkek: melankólia
>!
félóra

hozzánk közelebbről nézve (…) a kérdés a válasz előzménye, ahogy a kezdet a folytatásé, így kérdezni valamit és elkezdeni valamit, az egy és ugyanaz, vagyis kérdést feltenni annyit jelent, hogy elkezdeni a választ, és ugyan miféle kérdés az, amit a válasz ír elő, ezért hát kérdezni, azaz tudakozódni, azaz szüntelen érdeklődést tanúsítva ennek az érdeklődésnek az alapját is lehetetlenné tenni azzal, hogy ennek az érdeklődésnek a megnevezhetetlen tárgyát kérdés-felelet zárványba mintegy belefojtjuk, s még ráadásul fel is lélegzünk egy-egy jól sikerült kérdés-felelet után, mintha minden rendben volna, szóval ezt csinálni a leginkább megérdemelt fogság, amit a szabadság nevében választhatunk

36. oldal

>!
Kkatja P

    Csak minél messzebb, csak minél távolabb, sajgott bennem ettől az órától kezdve, miközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy amitől távolodni próbálok, ahhoz egyre inkább közeledem.

118-119. oldal Quangzhou elmulasztása

>!
Manni 

Azt mondtam, kész vagyok felébredni ebből és az ehhez hasonló, számtalan, gyerekes, komolytalan, ostoba álomból, kész vagyok letenni végre arról, hogy rámvicsorgó tények szörnyetegjei helyett képzeletem alkotta bábokat szelidítsek meg, és kész megfosztani magam attól az örömtől, mely minduntalan elfog, ha az általam túlontúl kalandosnak képzelt földi vidékek ismeretlenjére gondolok. El fogom viselni a tudatát, mondtam, hogy amit keresek, azt nem azért nem találom majd meg, mert nincsen, hanem mert vak vagyok, az idők végzetéig, megtalálni, elfogadom, (…) hogy a feladatok egyszerűbbek, az indítékok átvilágíthatóbbak s a feltett titkok bennünk érdektelenebbek, mint azt sejtenénk…

37. oldal (Széphalom, 1992) - Sötétlő erdők I.

4 hozzászólás
>!
_teresa

Itt nem vártunk többet, ha egyáltalán valamit, mint a sivatag meglepetés nélküli közhelyeit, s hogy „végtelenségre”, „szomjazó homokjára”, „holdbéli elhagyatottságára” majd unottan rálegyinthetünk, ehelyett egészen váratlanul az időtlenségnek és a halhatatlanságnak egy kísérteties terébe, sőt hadd mondjam meg egyenesen: ember számára elviselhetetlen tartományába jutottunk – ha egyféle ha egy efféle amúgy is megsápadt szócska, mint az „elviselhetetlen”, képes még egyáltalán bármit is kifejezni abból, amitől mindnyájan annyira megriadtunk, s aminek közvetlen nyomása alól most Dzamyn Üüdnél, kibámulva a folyosóablakon, oly jóleső volt a felszabadulás. Mert átutazni a Góbin, mert a Góbi sivatagot orosz vagonokban Beijing felé keresztülszelni, mert egy őszi napon az orosz szerelvények átlagos sebességével a Bogd-hegységtől a mongol-kínai határig belemerészkedni a Góbi sivatag élettelen ürességébe, nos, ez azt jelentette, hogy bele is veszni, azt jelentette, hogy nyomtalanná válni, önmagunkat eltűntnek nyilvánítani, átmenetileg elillanni a földi létezésből, ilyen feltételek között ugyanis ez a sivatag – lerombolván a mesebeli megmenekülésnek egy több évezredes édeni metafóráját – azt állította, hogy az örökkévalóság valóság ugyan, de nekünk lidércesmód elrettentő valóság, hogy az örökkévalóság az istenek tartománya ugyan, de ezek az istenek mozdulatlanok, megközelíthetetlenek, hidegek és pokoliak, hogy az öröklét nem más, mint az őrületig hevített és végzetes szimmetria, hogy az öröklét nem egyéb, mint az ismétlődés dermesztően eszményi, feldúlhatatlan tökéletessége.

19-20. oldal

>!
ppeva P

Mert hát erről volt itt szó, a kirekesztettségről, ismertem el, és bármily hihetetlen, ama évente legfeljebb egyszer bevallott rossz szokásom rabjaként, hogy előbb lángra lobbantani, aztán megnézni, mi ég….

>!
sothis

…hogy az öröklét nem más, mint az őrületig hevített teljes és végzetes szimmetria, hogy az öröklét nem egyéb, mint az ismétlődés dermesztően eszményi, feldúlhatatlan tökéletessége.

19. oldal

>!
lorem

Hogy eljutottam ugyanis életemnek ama pontjára, ahonnan kezdve már nem kívánok új dimenziókat, új barázdákat és új fejezeteket, olyan küszöbére értem a saját életemnek, ahonnan nézve van, ami túl sok volna már nekem, amit képtelen lennék ahhoz igazítani, ami vagyok, s ami éppen ezért veszélyes, fölösleges és elviselhetetlen.

114. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Alessandro Baricco: Harag-várak
Rosa Liksom: A 6-os számú fülke
Vészi Endre: Mire tavasz lesz
Rab Gusztáv: Keleti pályaudvar
Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap
Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok
Michael Crichton: A nagy vonatrablás
Gyurkovics Tibor: Szolgálat
E. Nesbit: Hárman a vasút mentén
Juliette Benzoni: A büszke amerikai