Az ​ellenállás melankóliája 222 csillagozás

Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Krasznahorkai ​László költői erejű, kíméletlenül pontos víziói időről időre igazolást nyernek – minél inkább távolodunk megírásuk idejétől, annál ismerősebbnek tűnnek, mígnem hétköznapjainkban megelevenedő realitásként ismerünk rájuk.

A regénybeli történet ezúttal is egy olyan végpontról indul, amikor megszokott kérdéseink és válaszaink, a létezésre vonatkozó fogalmi készletünk hirtelen csődöt mond. A megváltatlanság apokaliptikus távlatot kap, de az ítéletet a szereplők mérik magukra. A szerző mélységesen szkeptikus történelemszemlélete elutasít mindenféle hamis messianizmust és önáltató életstratégiát, ugyanakkor fokozott érzékenységet és részvétet érez valamennyi vereséget szenvedő és vereségre ítélt ember iránt. „Mint a legjobbaké, Krasznahorkai László művészete is a valóságba varázsolja vissza olvasóit, a reménytelenség és a mindig egy emberre szabott remény szűk mezsgyéjére, ahol a tét már – nem az irodalom” – írta egyik méltatója.

Német, osztrák és svájci… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1989

>!
Magvető, Budapest, 2018
346 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631424751
>!
Magvető, Budapest, 2015
260 oldal · ISBN: 9789631433050
>!
Magvető, Budapest, 2014
346 oldal · ISBN: 9789631424751

4 további kiadás


Enciklopédia 36

Szereplők népszerűség szerint

Eszter György · Valuska János


Kedvencelte 87

Most olvassa 39

Várólistára tette 224

Kívánságlistára tette 165

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

szadrienn P>!
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Szótlanul gyülekező, arctalan tömeg, súlyos, nehéz csizmák dobbanása.
Az órákon belül kirobbanó erőszak feszültsége és sistergő előszele tartja rettegésben az álmos alföldi kisvárost. Az alantas ösztönök felkorbácsolásának időtlen fekete mágiája végigsöpör a provinciális Magyarország szeméthegyektől bűzlő utcáin.
És nincs az a nyakatekert, elvont, filozófiai eszmefuttatásoktól túlzsúfolt másfél oldalas Krasznahorkai-mondat, ami el tudná tántorítani attól az olvasót, hogy megbűvölve, szinte hipnotizálva figyelje, hogy vajon utoléri-e a végzete a várost.
Nagyon keserű és sötét az a kép, ami a szemünk elé tárul. A művészet és a szellemi értékek embere gyenge és csakis a saját rögeszméivel foglalkozik, a jóság és ártatlanság kötöznivaló bolondságnak bizonyul, miközben a csőcselék életereje kiapadhatatlannak látszik. Persze otromba, a hatalomért mindenen átgázoló karakter a helyi vezetők között is akad.
A háború, a vad tombolás és a kétes értékű diadal után a romláshoz, bomláshoz, végső széthulláshoz tökéletesen illő befejezés következik.
Letaglózó, nagy erejű regény, valamennyi rétege egy olvasással szinte átláthatatlan.

gesztenye63 P>!
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Nemigen lehet erről a könyvről újat, mit mondani, írni, gondolni, így jó 30 év távlatában.
Hacsak azt nem, hogy mindaz, ami ott lapul a sorok között, ma is itt jár köztünk és bizony mondom, hogy rég megérett már ez a világ a jól megérdemelt pusztulásra.
Persze, ki tudja…? Lehet, hogy már meg is történt.

Csak egy rövidke citátum a történelem folytonos önismétlésének kategóriájában:
Vezére nélkül a tömeg nem ér semmit, bizalom nélkül meg, nyitott be házának kapuján, béna a vezér, aztán elismerte: „de hát nem is olyan rossz emberanyag ez”, igaz, rögtön hozzá is kellett fűzze, hogy ő pedig „nem akármilyen vezér”. Megleszünk, emberek, gondolt vissza elégedetten az Árpád utcaiakra, és később, ha jól mennek a dolgok, „a gyeplő lazább lehet, a titkár békülékenyebb”, mert hisz magának már semmi többet nem akar, elvégre, döngött léptei alatt a folyosó kövezete, mindaz, amire vágyott, az övé…
Mert vezér az bizony mindig kell, ha máshogy nem, hát (ál)szemérmesen a háttérből igazgatva, még ha néha önjárónak is tűnnek a történések. Hogy aztán a végén mégis csak az övé lehessen a minden (is). Mert a jámbor csak békésen legelész, de a ragadozó magának követeli és el is veszi a zsákmányt.

Azt viszont még ide kell írni, hogy amit ez az ember, a Krasznahorkai László nevű íróember, ezzel a szép magyar nyelvvel művel, az vitán felül rendkívüli, páratlan, megismételhetetlen, zseniális. Úgy égeti bele a képeket az olvasó retinájába, hogy az kétségtelenül életre szól. Látó szem kell hozzá, aztán már meg is vakulhatsz.

Ha pedig tényleg jó összefoglalót akartok olvasni erről a műről itt a molyon, akkor elsőként is @narziss értékelését olvassátok. Pontos, precíz, elemző igényű:
https://moly.hu/ertekelesek/457342

montika P>!
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Sokáig és lassan olvastam, türelemre és figyelemre tanított, több szempontból is.
Aki olvasott már Krasznahorkai regényt, annak a szövevényes, hosszú mondatok, nem jelentenek újdonságot. Nekem ebben a regényben tűnt fel először, hogy zenélnek ezek a mondatok, hogy a súlyos, sötét tartalom gondolatai szinte lekottázhatók és, hogy a bennük lévő zene, ugyanúgy része, mozgatója a regénynek: élnek.
Ez a regény mindenkinek mást és mást fog mondani. Számomra ez a regény: egy filozófikus, metafizikai regény.
Tőbb réteggel, ősszetett értelmezési lehetőségekkel. Szimbólikus tartalommal, mely a legfontosabb, legvégső kérdésekre keresi a választ.
Mint maga az Élet, mely összetetten és szervezetten atomjaiból épül, majd ugyanolyan szorgosan, ahogy felépült megkezdi önmaga lebontasát, Krasznahorkai mesterien felépített regénye is rétegenként bomlik le elemeire, hogy eljutva az utolsó szóig, bennünk szólaltassa meg a keresett választ. Egyenként húzza le a rétegeket a Világról, a világunkról, rólunk, az emberről, és állítja pőrére vetkőztetve az igazság elé: mi marad? mi marad nekünk a világ káosza, a rombolás, az emberi butaság, a gonosz ellen, vele szemben.
Bármennyire sötét képet is fest Krasznahorkai és érteti meg velünk, hogy az ellenállásban miképp rejlik a melankólia, egy fénysugár marad.
Egy örök sugár, egy csepp méz*, a legfontosabb, a legvégső, az, ami megmarad Eszternek is, aki „belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet. Szeretni.” off
Olvassátok. Kell.

*off

ppeva P>!
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Tartalmában sötét, sűrű, szürke és depresszív, a stílusa viszont a már megszokott, hosszú, a magyar nyelv minden lehetőségét kihasználó hajlékony, koncentrációt igénylő mondatok. A depresszív tartalom, filozofikus eszmefuttatások ellenére teli van játékos és szatirikus részletekkel. Egyszerre volt izgalmas, humoros és feszültségkeltő. És persze végtelenül lehangoló.
Szinte hihetetlen, hogy KL ezt a művét már 30 évvel ezelőtt írta. (Tényleg, hol voltam én harminc évig, hogy csak most fedeztem fel?!) A szövegben újra és újra felbukkannak olyan szómorzsák és kifejezések, amik egy idő után egy kis belső, magányos játékra ösztönöztek. Később írt KL művek címeit, vagy azokra utaló jeleket fedeztem fel benne. De akár ennek a könyvnek a címe is lehetne Rombolás és bánat az ég alatt, vagy Háború és háború, vagy Megy a világ, vagy akár még Aprómunka egy palotáért is.

vargarockzsolt>!
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

@narziss rajongó értékelése: http://moly.hu/ertekelesek/457342 tökéletes, minden szava fénylő és igaz.

Én csak az árnyékot tudom hozzátenni.

Valóban ilyen sötét a világ? Valóban uralma alatt tartja a racionális és irracionális gonosz? Ki az, és hol áll, aki így képes megítélni a többi embert? Metsző élességgel lát a kristálytiszta éjszakában, a fénylő csillagok alatt; vagy a kiválasztottságtudat gőgje homályosítja el tekintetét, amikor saját rémlátomásait a valóságnak véli?
A tökéletes, és tökéletesen zárt forma, a minden körülményre és megfontolásra tekintettel lévő pontos megfogalmazás hagy-e teret a szabadságnak vagy minden determinált, és így – a létromlás állapotában – minden reménytelen?
Krasznahorkai filozófiája – számomra – taszító, miközben regényének szépsége magához vonz. Úgy tekintek rá, mint egy mesebeli, túlvilági szörnyre, démonra, amely – ha nem vigyázok – képes lehet teljesen az uralma alá hajtani, miközben nekem a hétköznapi valóságban saját gondjaimmal, saját gyengeségeimmel, és a tőlem független adottságokkal kell megküzdenem. Az esendő ember küszködését biztos tudása birtokában megvető fölénnyel néző felsőbbrendű lény tekintetét érzem magamon, amikor belépek az ő világába. Szép itt, de hideg van.

Ez az általam festett kép persze túl sötét. A fény – @narziss értékelése –, és az árnyék – az én kritikus gondolataim – egyszerre látszanak. Az enyém rövidebb, az övé hosszabb, és ez a helyes arány, ha magasan jár a Nap.

6 hozzászólás
narziss>!
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Beavatás. „Telik, de nem múlik.”
Mindössze ennyit mertem, tudtam írni első értékelésként. Az élmény mélysége és tágassága azzal fenyegetett, hogy elnyel: képtelen leszek a felszínre evickélni belőle. Pláne nem mások számára is érthető és az olvasáshoz talán kedvet hozó véleményt formálni róla. Arról, amiről zömében nekem is csak sejtéseim, megérzéseim vannak, noha ezek gazdagabb és időt állóbb katarzisforrások mindenféle intellektuális felismerésnél.
A beavatott ember többnyire csendes. Beavatása ugyanis személyre szabott: csak neki és róla szól. Magáról és a világról – a sajátjáról és / vagy mindannyiunkéról? – csak számára üzenetértékkel bíró. Akkor mégis miért beszél?
Talán mert grafománságán képtelen úrrá lenni. Talán mert a lehetetlenből legalább egy mikroszkopikus méretű töredék megosztásának vágya túlnő rajta. Talán mert vállalkozása eleve kudarcra ítélt, s így különösebb tétje sincs. Talán mert önmagából szeretne megérteni valamit, amihez viszont hangosan kell gondolkodnia. Az is lehet, hogy mindez együtt igaz, vagy éppen egyik sem ok, netán cél.
„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Aki Az ellenállás melankóliájába szeretne belemerülni, hasonló alászállásra vállalkozik. Mindenekelőtt alázatra és türelemre lesz szüksége, hogy elfogadja: már pusztán a könyv elolvasása „emberes” feladat, hiszen Krasznahorkai sajátosan lüktető, többszörösen összetett és gyakori közbevetésekkel „megtűzdelt” mondatainak indái között könnyen eltévedhet. Ez a befogadótól koncentrált figyelmet kívánó stílus: a beavatás első lépcsőfoka.
A második grádics: a regény lapjain be kell lépnünk egy olyan világba, amelyből legszívesebben azonnal sikoltozva menekülnénk. Eliszkolnánk, ha nem lenne olyan ismerős, és nem élnénk benne mi magunk is – a valóságban. Ez a világ – az én olvasatomban – nem egy írói fantázia által teremtett univerzum, hanem a bennünket körülvevő realitás: gátlástalanul és a végsőkig lecsupaszítva. A névtelen dél-alföldi kisváros regénytérként ugyan mintha leszűkítené és konkretizálná ezt a valóságot, de igazából lehetnénk bárhol, és nem is csak Magyarországon. Ha szerepeinket, játszmáinkat, önáltatásunkat lefejtjük a világról, talán tényleg csak ennyi marad: üresség, zűrzavar, csőd, kilátástalanság, bizalmatlanság, félelmek, hatalomvágy és erőszakmámor, a rombolni akarás ősi ösztöne. (Szeretnék mást hinni. Úgy gondolom, Krasznahorkai is, és amikor harmincvalahány évesen megírta ezt a regényt, a mindezt megérteni képes, ám elfogadni képtelen alkotó és gondolkozó attitűdjével tette. Az út-, a kiútkeresés szándékával. Mert van és lesz más…) Tehát ez a második lépcső: nyitott szemmel belépni, és a regény hőseivel együtt bolyongani a vigasztalanság apokaliptikus viziókat idéző roncsai és szétfagyott szeméthalmai között.
A harmadik fok: – megint csak nem szemlesütve – szembesülni önmagunkkal: a szereplőkkel. Mi vagyunk az e világot csak negédes cukrászsüteménybe csomagolva elviselni képes Pflaumné. Mi vagyunk az e világból – a pusztulásából főként! – hasznot húzni óhajtó, katonás fegyelmű, kegyetlen Eszterné. (Ő egyébként Krasznahorkai humorának hála és volt férje örökös meghökkenésére a Tünde keresztnévre hallgat, holott sem egy zsák krumplira emlékeztető külsejében, sem habitusában nyoma sincs a tündériségnek.) Mi vagyunk Eszter úr is, az e világtól végképp megcsömörlött és onnan tudatosan hátrálni igyekvő egykori zeneiskola igazgató. Az ő küzdelmének célja: teljesen bezárkózni a szellem és a józan ész világába (kantiánus filozófia), többé nem venni tudomást a körülöttünk – bennünk – kongó űrről. Lélekben bontani tovább minden – szerinte – ál-szépséget és értéket, ami még működtetni látszik ezt a világvégi világot. De mi vagyunk Valuska is, a színleg együgyű bölcs bolond, aki a tudatlan szemlélődő – a település lakói, ám sokáig Eszter úr – számára is a maga naiv tévképzeteibe beleszédült, különc álomvilágában élő „fellegjáró”. Sőt: mi vagyunk az értelmetlen kéjjel törő-zúzó tömeg, az ehhez csupán látszat-ürügyet szolgáltató Herceg (Cipolla karizmájával), a Direktor, a Mindenes, Harrer és Harrerné, meg a többiek is.
A következő lépcsőfokok már nem számozhatók vagy számolhatók. Innentől lépkedhetünk felfelé vagy lefelé is akár. Bár az a legfájóbb, mégis a legszebb, ha befelé indulunk… Kapaszkodóink lehetnek például az alábbiak:
– Az ellenállás motívumának sokfélesége. Ki kinek és minek áll(na) ellent; mikor szükségszerű, mikor lehetetlen ez?
– Krasznahorkai finom humora, iróniája, sőt, megkockáztatom: öniróniája. Ezek számomra a regénybéli sötét tónusokat mindig világosították, ha csak egy-egy halvány árnyalattal is.
– Eszter úr és Valuska kapcsolata, a kettejük közti kötelék formálódása; ahogy egymásban tükröződnek, ennek módosulásai. (Számomra ez volt a legfontosabb mankó.)
– Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmje, mely a regénytől független alkotás, bár azzal egyenértékű, csodálatos élmény. Vizuálisan és zenében tökéletesen adja vissza Az ellenállás… világát, förtelmes és gyönyörű világunkat.
– Egy Krasznahorkai Lászlóval készült beszélgetés: http://epa.oszk.hu/00000/00012/00027/krasznahorkai_int.htm
Ha ez a regény tényleg a miénk, és ösvény(eke)t is találunk benne a magunk számára, beavatódunk. Lehet, már csak üldögélni szeretnénk majd Valuska és Eszter úr társaságában, a csendben. Megérkeztünk.

4 hozzászólás
eme P>!
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

a káosz végtelen lendülete felőröli a rend kristályait

Jeges, ítélő sötétségbe borult a világ. Teljes napfogyatkozás. Fent isteni harmóniában álló égitestek, lent a borzongató homály kusza, burjánzó csápjai, melyek köréd fonódnak, gúzsba kötnek, lehúznak az utcán rohadó szemétrétegig. Fojtogatnak. Nincs szabadulás előlük, mert miközben iszonyodsz, csodálkozva és valami fura, kéjes henyélés érzésével adod át magad a tespedésnek. Akár a gyönyörűen indázó, agyadat, gondolataidat, lényedet befonó körmondatoknak. Nem sietsz, nem próbálsz ellenállni, valami petyhüdt akarat mocorog ugyan benned, de túl ernyedt ahhoz, hogy megmozdulj. Fura ez az egész. Magad sem érted.
Ismerős harangszót hallasz. Igen, eszedbe jut. Ott hallottad, ahol a Sátán táncolt tangót. A küszködés félrevert harangja ez. Az örökös nekilódulások és megtorpanások szomorú sorozata lüktet monoton ritmusában.
Valuska mesél a határtalan térről, ahol az állandóság, a béke és a tágasságot hordozó üresség az úr, a végtelen, zengő csend sötétje, a kozmosz tágassága. Szavaiból, égitestek pontos pályájához mérhető, küldetésszerű sétáiból a létezésben bámészkodás művészetével árad a dolgok szinte együgyű öröme.
Pedig egyre rövidebbek a nyarak, egyre hidegebb és sötétebb a világ, hó pedig többé nem lesz, ha hihetünk Eszter úrnak. Kiszárad az élet, a lélek, az agy. A gondolkodás visszavonatik. Mert lassan nincs mit megérteni. Meg amúgy is csak a rosszra volna magyarázat, a jóra nem, és ha meggondoljuk, nincs is jó vagy rossz, csak az erősebb törvénye.
A káosz trójai faló-bálnaként vonul be a világba, bensejében a Herceggel, aki ámítva és csábítva ejti gúzsba a tömegeket, vezeti siralmas megvilágosodáshoz Valuskát, és tűnik tova, maga után hagyva a még nagyobb (z)űrt, a visszaállított rend látszatát. Folytatódik a cirkusz, az (ön)áltatás. A haladásnak van iránya, de célja nem.
A sötét ég az alulról áramló vigasztalan szomorúságot veri vissza. Senki nem kíváncsi Valuska meséjének folytatására, arra, mi történik a napfogyatkozás után, igaz, Valuska sem mesélne már. Mert minek. Csak fekszik, Eszter úr fogja egyik kezét, te a másikat, vigyáztok rá, őrzitek ámulat-életének, egy örökös, sérthetetlen, áttetsző, szétpattinthatatlan pillanat-buborékba zárt életének emlékét. Az égi óceán permetéből nem jut a sivatagi halaknak, a postástáska üres. Nincs üzenet. Becsapottság és szorongás érzése árad szét benned, és nem oldja az sem, hogy Eszter úr elkezdi hangolni a zongorát. Az abszolút tiszta hangközök iránti bizonytalan sóvárgás ellenállása gyorsan kimerül…
Pusztulás és bomlás elegyedik a feltétlen beletörődés emésztő lucskával. Tönkremegy minden magától, végítélet nélkül, felemészti egy elgondolhatatlanul távoli ítélet.

Ilyen könyv ez… Beléd adagolja az ellenállás melankóliáját, beléd vájja az űrt és a káoszt, miközben minden szava, minden mondata a helyén van – szigorú rendben, a rend hiányával dacolva.

1 hozzászólás
Frank_Spielmann I>!
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Egy esztétikás ismerősömmel beszélgettünk ma a kampuszon, és szóba került ez a könyv, mire kiderült, hogy az egyik kedvenc könyve neki ez. Tudom, hogy fura ízlése van, úgyhogy nem lepődtem meg túlzottan. Különben lehet, hogy nekem is kedvencem lesz.

Egész egyszerűen zseniális, amit ebben a könyvben csinál az ürge, pedig csak mesél, és közben a különböző szereplők fejébe belenéz. Valószínűleg a stílusa az, ami miatt olyan jó ez a könyv. Pedig egyáltalán nem optimista, kis magyar kafkai apokalipszis egy Körös-menti városkában. Az a vicc, hogy most is látom magam előtt a várost, pedig még sose jártam ott. Jó, hogy nem tudjuk meg a nevét, mert sose mennék el oda, hogy meglássam az eredetit.

Az elején még humoros, de amúgy szinte végig az, csak néhol már mintha a humor is kevés lenne, hogy az ember ne essen ellenállás nélkül melankóliába. Kezdődik az egész egy vonatút leírásával, ami eléggé in medias res csapja fejbe az embert, már ha ennek a kifejezésnek van értelme, rögtön bekerülünk egy ilyen világba, amilyenben nem szeretnénk élni. A Dead Man eleje jutott eszembe, mikor a kis mákvirág Johnny Depp a vonaton utazik, körülötte olyan emberekkel, hogy ilyesmit csak a Nyékládháza-Miskolc vonalon lehet látni, de talán ott se. De nem elemzem ki az egész könyvet.

Lényeg a lényeg, végül is emlékezetes főszereplőink vannak, de igazából nehéz úgy beszélni erről a könyvről, hogy még nem olvasta mindenki. Nem baj, nem is írok úgy. Szóval amikor a Direktor meg a Herceg tolmácsa beszélgetnek, na az. Meg még előtte, mikor Valuska a kocsmában megint bemutatja pár pálinkától dülöngélő égitesttel a napfogyatkozást. Aztán az egésznek a csúcspontja, a közepe, előbb Eszter úr (ez is milyen jó név) pálfordulása vagy megvilágosodása, aztán a Valuskáé, a postás angyalé. KL nem ad igazat egyiküknek sem, a két egymással teljesen ellentétes megvilágosodás talán egyaránt érvényes. Vagy csak az egyik. Maga a történet talán Valuska megvilágosodásának ad igazat, de hát tudjuk, milyen megbízhatatlanok a történetek. (EP tudja ezt, és nem is ír olyanokat.) Végül is, akármennyire sötétek (?) KL könyvei, mondom ezt két könyv után, mégis ott van bennük a remény valamiféle „megváltásra”, amit egyáltalán nem kívülről kell várni, legalábbis Eszter úr példája ezt mutatja. Végül is mintha KL két bibliai könyvet gyúrt volna össze: az Evangéliumokat és az Apokalipszist. Csak hát a világvége olyan, hogy utána is kell élni tovább, nincs mese, valahogy. Ha az ember él, még mindig történhetik valami.

8 hozzászólás
tgorsy>!
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Jó pár napja itt fekszik előttem a könyv kiolvasva. Igen nehéz megfogalmazni, h. miért is tetszik.
Elég nehéz olvasmány. Iszonyú hosszú, barokkos körmondataival lefárasztja a z agyat. Volt amikor teljesen elvesztettem a fonalat, visszalapozások, értelmezések, letevések, gondolkozások, nem értések.
Aztán egyszer csak jött az „aha.élmény”.
Lehet, ha Krasznahorkai olvasná az értékelésemet azt mondaná: „Gondolta a fene”.
Szerintem azért kaphatta meg az év legjobb könyve díját, mert képes bemutatni a mindenkori társadalmi változásokkal járó jelenségeket.
Emberi sorsokat, félelmeket, aljasságokat, kisszerűségeket olvasok és közben érzem, látom, h. hogyan tűnik el az addigi érték, hogyan dobódik felszínre a mocsok, a jellemtelenség, hogyan prostituálódik a hatalomra való éhség, tipor el maga körül mindent és mindenkit, tűnik el a kisember, hogyan aljasul el, használódik ki és fel a silányság, szűnnek meg addig fontosnak vélt emberi és isteni, morális értékek.
Először azt gondoltam „csak” a magyar 1940-50 es évekről szól. De aztán azt gondolom, h. a furcsa mondatfűzésével elemeli kortól, időtől, s így tudja időtlenné, örök érvényűvé tenni. Ezt élhette át a római polgár, a bizánci, a középkori magyar, akinek istent kellett váltani, a jeruzsálemi zsidó, a az orosz és a német a 20. században, és bárki akinél a történelem bálnája megjelenik.
Oly korban éltek, mikor az ember így elaljasult, mikor fortélyos félelem igazgat
De hogy mily kisszerű az ember, az önmagát császárnak hívő, azt az utolsó két oldal bizonyítja, s ez reményt is ad: Bizony elmúlik, elporlad, a legnagyobbnak hitt, gondolt akarnok is.
De felsejlik: a természetben körforgás van.

3 hozzászólás
olvasóbarát P>!
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Nagyon erős szöveg. Az a típusú, ahol az olvasó a szagokat, a nyomorúságot, a reménytelenséget, a kiszolgáltatottságot, és a történéseket nagyon élesen, fájdalmasan, saját élményként éli meg. Hatalmas mondatfolyamokkal vetíti az olvasó elé a képeket. A második fejezet sűríti az „úgyis tönkremegy minden magától” érzést, „a butaság őrlő rohamait, a tekintetek irdatlan ürességét, a nyíló értelem teljes hiányát az ifjúságban, a szellemi tompaság trágyaszagát a levegőben”. Megdöbbentően, kézzelfoghatóan realisztikus képek. Spiró György köteteire emlékeztet kegyetlen éleslátásával.


Népszerű idézetek

szadrienn P>!

Megszűnt a lavór s az érintetlen szódabikarbónás pohár, eltűnt a szekrény, a fogas és a sarokba hajított foltos törülköző, megsemmisült számára a padló, a fal s a mennyezet is, hisz maga sem volt már más, mint tárgy a többi közt, az alvó dolgok milliárdjainak egyik védtelenje, test, mely minden éjjel újra és újra visszatér a létezés ama szomorú kapujához, amin csak egyszer juthat át, de akkor visszavonhatatlanul.

43. oldal

zanni>!

… neki semmi sem kellett az elrugaszkodáshoz, sőt elrugaszkodnia sem kellett nagyon, hogy innét, egy picike földi település emésztő szárazságából máris „az Ég mérhetetlen óceánjára” ússzon át, hisz gondolatban és képzeletben, melyek benne sohasem váltak széjjel, idestova harmincöt esztendeje itt hajózott a csillagos mennyezet varázsos csöndjének habjai között.

87. oldal

3 hozzászólás
munuum>!

Nem esik szét, mint ahogy ő sem hullt darabokra, noha úgy érezte, mindent eleresztett, amiben eddig megkapaszkodott, s mintha csak azon múlna, hogy tudja: a gondolkodás vagy gátlástalan illúzióhoz, vagy indokolatlan depresszióhoz vezet, mikor a szalonból visszament a folyosóra, a szó lesújtó értelmében már nem „gondolkodott"; nem „lemondott" róla, és nem „visszavonta", csak tudomásul vette, hogy a töprengés önmagát felélő szenvedélyétől megszabadult, s ezzel, miként egy illúziónak, hajdan, midőn Frachberger délutánján a zenéből kimenekült, most – ezúttal talán tényleg „forradalmi" módon – gyötrelmes depressziójának is vége volt.

alberdee>!

zavartalanul kószált saját életében is, mint egy picike bolygó, mely nem akarja megfejteni, miféle vonzásnak engedelmeskedik

narziss>!

Megállt a jól ismert ajtó előtt, a nehéz bőröndöt a másik kezébe vette át, s arra a fölemelő, kegyelemteli világosságra gondolt, ami – ha ez a perc elkövetkezik – Eszter úrra vár. Mert akkor lesz mit lásson, és lesz mit fölfedezzen – kopogott hármat szokása szerint –, hiszen látni fogja azt a megbonthatatlan rendet, ahogy egy mérhetetlen, szépséges hatalom egyetlen nyugalmas egészbe fogja a szárazföldek és a tengerek, a gyaloglók és a hajósok, ég és föld, víz és levegő egymásra utalt lakóinak nyíló s már el is röppenő életét; látni fogja, hogy születés és pusztulás csak két megrendítő pillanat egy állandó ébredésben, és látni fogja egy ámuló tekintet ragyogását, amint mindezt megérti; érezni fogja – érintette meg finoman az ajtó rézkilincsét – a hegyek, az erdők, a folyók és a völgyek ereszkedő melegét, fölfedezi majd az emberi élet rejtelmes tágasságát, megérti végre, hogy az elszakíthatatlan kötelék, mely őt a világhoz fűzi, nem bilincs és ráítéltség, hanem ragaszkodás egy kiirthatatlan érzéshez, hogy otthona van; és rá fog találni a részvétel nagyszerű örömére is, hogy közreműködik, és körbeöleli minden: az eső, a szél, a nap és a hó, egy madár röpte, egy gyümölcs íze, egy rét illata; és megsejti majd, hogy keserűségei és szorongásai súlyok és nehezékek csupán múltja eleven gyökérzetének és jövője bizonyos esélyeinek emelkedő léghajóján, amiként – nyitotta ki az ajtót – azt is tudni fogja végül, hogy minden percünk: vonulás, a keringő Föld hajnalain és éjszakáin, hullámzó terein és nyarain át a bolygók és a csillagok között. Belépett a kofferrel, és hunyorogva megállt a félhomályban.

121-122. oldal, Magvető Könyvkiadó, 1989.

4 hozzászólás
עֲזָאזֵל P>!

Egy pillanatra túl szűk lett az ivó?
Vagy: túl bő a világ?
Hiába hallották már számtalanszor ezeket a szavakat, az „elsötétedő ég”, a „beomló föld” s a „fészkükre szálló madarak” vad kolompolása
megint csak egyszer enyhített volna bennük valamit, aminek égő viszketéséről tudomásuk eddig nem is lehetett? Aligha; inkább csak, ahogy mondani szokás, egy szemrebbenésnyi időre „nyitva felejtették az ajtót".

narziss>!

Láttuk, hogy semmi nem lehetetlen többé, meggyőződtünk róla, hogy minden hétköznapi tapasztalat hiábavaló, megértettük, hogy nem múlik rajtunk semmi, mert villanásnyi préda vagyunk csupán egy telhetetlen tágasságban, és ugyanúgy nincsen mód e villanásból fölmérni ezt az emésztő nagyságot, amiként a puszta sebesség sem tud a sodródó porszemről, minthogy iram és tárgy nem érzékeli egymást.

282. oldal, Magvető Könyvkiadó, 1989.

tgorsy>!

Nem csoda…, ha ezen a folyton keringő Földön ez az évezredek óta szédelgő emberiség sehogyan sem bír magára találni, hiszen minden idejét leköti a puszta talpon maradás…2

p.: 132 (Magvető, 1989)

1 hozzászólás
kalypso>!

A világ, szögezte le Eszter, mindössze „egy közömbös erő, és csupa keserű fordulat”, illeszthetetlen dolgai széttartanak, és túl nagy benne a zaj, kolompolás és karattyolás, a küszködés félrevert harangja, nem más, ez minden, amire ráébredhetünk. De „a kollégák a földi létezésben”, e kifűthetetlen, huzatos barakkban valamennyi idecsöppenő – kirekesztettségét valami feltételezett, messzi édességből sehogy sem bírván elviselni – a várakozás örök lázában ég, vár valamire, amiről nem tudja, micsoda is, remél valamit, aminek minden ellene szól, miközben napról napra megbizonyosodik arról, hogy várnia, aztán meg reménykednie igazán fölösleges. A hit, gondolta Eszter, és itt már a saját ostobaságához ért, így hát nem azt jelenti, hinni valamiben, hanem hinni, hogy mindez nem így van mégsem, amiként a zene sem a jobbik önmagunkra s a jobbik világra ismerés, hanem menthetetlen önmagunk s egy sajnálatos világ elleplezésének, sőt eltüntetésének agyafúrt módja: gyógymód, ami nem gyógyít, szesz, ami altat.

131-132. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Fernando Pessoa (Bernardo Soares): A kétségek könyve
Szabó Magda: Pilátus
Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő
Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten
Závada Pál: Természetes fény
Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai
Vámos Miklós: Anya csak egy van
A. S. Byatt: Mindenem
Kőrösi Zoltán: Romkert
Bartis Attila: A nyugalom