Az ​ellenállás melankóliája 160 csillagozás

Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Krasznahorkai László költői erejű, kíméletlenül pontos víziói időről időre igazolást nyernek – minél inkább távolodunk megírásuk idejétől, annál ismerősebbnek tűnnek, mígnem hétköznapjainkban megelevenedő realitásként ismerünk rájuk. A regénybeli történet ezúttal is egy olyan végpontról indul, amikor megszokott kérdéseink és válaszaink, a létezésre vonatkozó fogalmi készletünk hirtelen csődöt mond. A megváltatlanság apokaliptikus távlatot kap, de az ítéletet a szereplők mérik magukra. Német, osztrák és svájci kritikusok 1993-ban a legjobb külföldi regénynek járó díjat adományozták a szerzőnek, és a regény alapján készítette Tarr Béla nagy sikerű Werckmeister-harmóniák című filmjét.

Eredeti megjelenés éve: 1989

>!
Magvető, Budapest, 2015
ISBN: 9789631433050
>!
Magvető, Budapest, 2014
346 oldal · ISBN: 9789631424751
>!
Magvető, Budapest, 2011
346 oldal · ISBN: 9789631424751

4 további kiadás


Kedvencelte 70

Most olvassa 32

Várólistára tette 179

Kívánságlistára tette 114

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
vargarockzsolt P
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

@narziss rajongó értékelése: http://moly.hu/ertekelesek/457342 tökéletes, minden szava fénylő és igaz.

Én csak az árnyékot tudom hozzátenni.

Valóban ilyen sötét a világ? Valóban uralma alatt tartja a racionális és irracionális gonosz? Ki az, és hol áll, aki így képes megítélni a többi embert? Metsző élességgel lát a kristálytiszta éjszakában, a fénylő csillagok alatt; vagy a kiválasztottságtudat gőgje homályosítja el tekintetét, amikor saját rémlátomásait a valóságnak véli?
A tökéletes, és tökéletesen zárt forma, a minden körülményre és megfontolásra tekintettel lévő pontos megfogalmazás hagy-e teret a szabadságnak vagy minden determinált, és így – a létromlás állapotában – minden reménytelen?
Krasznahorkai filozófiája – számomra – taszító, miközben regényének szépsége magához vonz. Úgy tekintek rá, mint egy mesebeli, túlvilági szörnyre, démonra, amely – ha nem vigyázok – képes lehet teljesen az uralma alá hajtani, miközben nekem a hétköznapi valóságban saját gondjaimmal, saját gyengeségeimmel, és a tőlem független adottságokkal kell megküzdenem. Az esendő ember küszködését biztos tudása birtokában megvető fölénnyel néző felsőbbrendű lény tekintetét érzem magamon, amikor belépek az ő világába. Szép itt, de hideg van.

Ez az általam festett kép persze túl sötét. A fény – @narziss értékelése –, és az árnyék – az én kritikus gondolataim – egyszerre látszanak. Az enyém rövidebb, az övé hosszabb, és ez a helyes arány, ha magasan jár a Nap.

6 hozzászólás
>!
Frank_Spielmann I
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Egy esztétikás ismerősömmel beszélgettünk ma a kampuszon, és szóba került ez a könyv, mire kiderült, hogy az egyik kedvenc könyve neki ez. Tudom, hogy fura ízlése van, úgyhogy nem lepődtem meg túlzottan. Különben lehet, hogy nekem is kedvencem lesz.

Egész egyszerűen zseniális, amit ebben a könyvben csinál az ürge, pedig csak mesél, és közben a különböző szereplők fejébe belenéz. Valószínűleg a stílusa az, ami miatt olyan jó ez a könyv. Pedig egyáltalán nem optimista, kis magyar kafkai apokalipszis egy Körös-menti városkában. Az a vicc, hogy most is látom magam előtt a várost, pedig még sose jártam ott. Jó, hogy nem tudjuk meg a nevét, mert sose mennék el oda, hogy meglássam az eredetit.

Az elején még humoros, de amúgy szinte végig az, csak néhol már mintha a humor is kevés lenne, hogy az ember ne essen ellenállás nélkül melankóliába. Kezdődik az egész egy vonatút leírásával, ami eléggé in medias res csapja fejbe az embert, már ha ennek a kifejezésnek van értelme, rögtön bekerülünk egy ilyen világba, amilyenben nem szeretnénk élni. A Dead Man eleje jutott eszembe, mikor a kis mákvirág Johnny Depp a vonaton utazik, körülötte olyan emberekkel, hogy ilyesmit csak a Nyékládháza-Miskolc vonalon lehet látni, de talán ott se. De nem elemzem ki az egész könyvet.

Lényeg a lényeg, végül is emlékezetes főszereplőink vannak, de igazából nehéz úgy beszélni erről a könyvről, hogy még nem olvasta mindenki. Nem baj, nem is írok úgy. Szóval amikor a Direktor meg a Herceg tolmácsa beszélgetnek, na az. Meg még előtte, mikor Valuska a kocsmában megint bemutatja pár pálinkától dülöngélő égitesttel a napfogyatkozást. Aztán az egésznek a csúcspontja, a közepe, előbb Eszter úr (ez is milyen jó név) pálfordulása vagy megvilágosodása, aztán a Valuskáé, a postás angyalé. KL nem ad igazat egyiküknek sem, a két egymással teljesen ellentétes megvilágosodás talán egyaránt érvényes. Vagy csak az egyik. Maga a történet talán Valuska megvilágosodásának ad igazat, de hát tudjuk, milyen megbízhatatlanok a történetek. (EP tudja ezt, és nem is ír olyanokat.) Végül is, akármennyire sötétek (?) KL könyvei, mondom ezt két könyv után, mégis ott van bennük a remény valamiféle „megváltásra”, amit egyáltalán nem kívülről kell várni, legalábbis Eszter úr példája ezt mutatja. Végül is mintha KL két bibliai könyvet gyúrt volna össze: az Evangéliumokat és az Apokalipszist. Csak hát a világvége olyan, hogy utána is kell élni tovább, nincs mese, valahogy. Ha az ember él, még mindig történhetik valami.

8 hozzászólás
>!
eme MP
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

a káosz végtelen lendülete felőröli a rend kristályait

Jeges, ítélő sötétségbe borult a világ. Teljes napfogyatkozás. Fent isteni harmóniában álló égitestek, lent a borzongató homály kusza, burjánzó csápjai, melyek köréd fonódnak, gúzsba kötnek, lehúznak az utcán rohadó szemétrétegig. Fojtogatnak. Nincs szabadulás előlük, mert miközben iszonyodsz, csodálkozva és valami fura, kéjes henyélés érzésével adod át magad a tespedésnek. Akár a gyönyörűen indázó, agyadat, gondolataidat, lényedet befonó körmondatoknak. Nem sietsz, nem próbálsz ellenállni, valami petyhüdt akarat mocorog ugyan benned, de túl ernyedt ahhoz, hogy megmozdulj. Fura ez az egész. Magad sem érted.
Ismerős harangszót hallasz. Igen, eszedbe jut. Ott hallottad, ahol a Sátán táncolt tangót. A küszködés félrevert harangja ez. Az örökös nekilódulások és megtorpanások szomorú sorozata lüktet monoton ritmusában.
Valuska mesél a határtalan térről, ahol az állandóság, a béke és a tágasságot hordozó üresség az úr, a végtelen, zengő csend sötétje, a kozmosz tágassága. Szavaiból, égitestek pontos pályájához mérhető, küldetésszerű sétáiból a létezésben bámészkodás művészetével árad a dolgok szinte együgyű öröme.
Pedig egyre rövidebbek a nyarak, egyre hidegebb és sötétebb a világ, hó pedig többé nem lesz, ha hihetünk Eszter úrnak. Kiszárad az élet, a lélek, az agy. A gondolkodás visszavonatik. Mert lassan nincs mit megérteni. Meg amúgy is csak a rosszra volna magyarázat, a jóra nem, és ha meggondoljuk, nincs is jó vagy rossz, csak az erősebb törvénye.
A káosz trójai faló-bálnaként vonul be a világba, bensejében a Herceggel, aki ámítva és csábítva ejti gúzsba a tömegeket, vezeti siralmas megvilágosodáshoz Valuskát, és tűnik tova, maga után hagyva a még nagyobb (z)űrt, a visszaállított rend látszatát. Folytatódik a cirkusz, az (ön)áltatás. A haladásnak van iránya, de célja nem.
A sötét ég az alulról áramló vigasztalan szomorúságot veri vissza. Senki nem kíváncsi Valuska meséjének folytatására, arra, mi történik a napfogyatkozás után, igaz, Valuska sem mesélne már. Mert minek. Csak fekszik, Eszter úr fogja egyik kezét, te a másikat, vigyáztok rá, őrzitek ámulat-életének, egy örökös, sérthetetlen, áttetsző, szétpattinthatatlan pillanat-buborékba zárt életének emlékét. Az égi óceán permetéből nem jut a sivatagi halaknak, a postástáska üres. Nincs üzenet. Becsapottság és szorongás érzése árad szét benned, és nem oldja az sem, hogy Eszter úr elkezdi hangolni a zongorát. Az abszolút tiszta hangközök iránti bizonytalan sóvárgás ellenállása gyorsan kimerül…
Pusztulás és bomlás elegyedik a feltétlen beletörődés emésztő lucskával. Tönkremegy minden magától, végítélet nélkül, felemészti egy elgondolhatatlanul távoli ítélet.

Ilyen könyv ez… Beléd adagolja az ellenállás melankóliáját, beléd vájja az űrt és a káoszt, miközben minden szava, minden mondata a helyén van – szigorú rendben, a rend hiányával dacolva.

1 hozzászólás
>!
narziss
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Beavatás. „Telik, de nem múlik.”
Mindössze ennyit mertem, tudtam írni első értékelésként. Az élmény mélysége és tágassága azzal fenyegetett, hogy elnyel: képtelen leszek a felszínre evickélni belőle. Pláne nem mások számára is érthető és az olvasáshoz talán kedvet hozó véleményt formálni róla. Arról, amiről zömében nekem is csak sejtéseim, megérzéseim vannak, noha ezek gazdagabb és időt állóbb katarzisforrások mindenféle intellektuális felismerésnél.
A beavatott ember többnyire csendes. Beavatása ugyanis személyre szabott: csak neki és róla szól. Magáról és a világról – a sajátjáról és / vagy mindannyiunkéról? – csak számára üzenetértékkel bíró. Akkor mégis miért beszél?
Talán mert grafománságán képtelen úrrá lenni. Talán mert a lehetetlenből legalább egy mikroszkopikus méretű töredék megosztásának vágya túlnő rajta. Talán mert vállalkozása eleve kudarcra ítélt, s így különösebb tétje sincs. Talán mert önmagából szeretne megérteni valamit, amihez viszont hangosan kell gondolkodnia. Az is lehet, hogy mindez együtt igaz, vagy éppen egyik sem ok, netán cél.
„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Aki Az ellenállás melankóliájába szeretne belemerülni, hasonló alászállásra vállalkozik. Mindenekelőtt alázatra és türelemre lesz szüksége, hogy elfogadja: már pusztán a könyv elolvasása „emberes” feladat, hiszen Krasznahorkai sajátosan lüktető, többszörösen összetett és gyakori közbevetésekkel „megtűzdelt” mondatainak indái között könnyen eltévedhet. Ez a befogadótól koncentrált figyelmet kívánó stílus: a beavatás első lépcsőfoka.
A második grádics: a regény lapjain be kell lépnünk egy olyan világba, amelyből legszívesebben azonnal sikoltozva menekülnénk. Eliszkolnánk, ha nem lenne olyan ismerős, és nem élnénk benne mi magunk is – a valóságban. Ez a világ – az én olvasatomban – nem egy írói fantázia által teremtett univerzum, hanem a bennünket körülvevő realitás: gátlástalanul és a végsőkig lecsupaszítva. A névtelen dél-alföldi kisváros regénytérként ugyan mintha leszűkítené és konkretizálná ezt a valóságot, de igazából lehetnénk bárhol, és nem is csak Magyarországon. Ha szerepeinket, játszmáinkat, önáltatásunkat lefejtjük a világról, talán tényleg csak ennyi marad: üresség, zűrzavar, csőd, kilátástalanság, bizalmatlanság, félelmek, hatalomvágy és erőszakmámor, a rombolni akarás ősi ösztöne. (Szeretnék mást hinni. Úgy gondolom, Krasznahorkai is, és amikor harmincvalahány évesen megírta ezt a regényt, a mindezt megérteni képes, ám elfogadni képtelen alkotó és gondolkozó attitűdjével tette. Az út-, a kiútkeresés szándékával. Mert van és lesz más…) Tehát ez a második lépcső: nyitott szemmel belépni, és a regény hőseivel együtt bolyongani a vigasztalanság apokaliptikus viziókat idéző roncsai és szétfagyott szeméthalmai között.
A harmadik fok: – megint csak nem szemlesütve – szembesülni önmagunkkal: a szereplőkkel. Mi vagyunk az e világot csak negédes cukrászsüteménybe csomagolva elviselni képes Pflaumné. Mi vagyunk az e világból – a pusztulásából főként! – hasznot húzni óhajtó, katonás fegyelmű, kegyetlen Eszterné. (Ő egyébként Krasznahorkai humorának hála és volt férje örökös meghökkenésére a Tünde keresztnévre hallgat, holott sem egy zsák krumplira emlékeztető külsejében, sem habitusában nyoma sincs a tündériségnek.) Mi vagyunk Eszter úr is, az e világtól végképp megcsömörlött és onnan tudatosan hátrálni igyekvő egykori zeneiskola igazgató. Az ő küzdelmének célja: teljesen bezárkózni a szellem és a józan ész világába (kantiánus filozófia), többé nem venni tudomást a körülöttünk – bennünk – kongó űrről. Lélekben bontani tovább minden – szerinte – ál-szépséget és értéket, ami még működtetni látszik ezt a világvégi világot. De mi vagyunk Valuska is, a színleg együgyű bölcs bolond, aki a tudatlan szemlélődő – a település lakói, ám sokáig Eszter úr – számára is a maga naiv tévképzeteibe beleszédült, különc álomvilágában élő „fellegjáró”. Sőt: mi vagyunk az értelmetlen kéjjel törő-zúzó tömeg, az ehhez csupán látszat-ürügyet szolgáltató Herceg (Cipolla karizmájával), a Direktor, a Mindenes, Harrer és Harrerné, meg a többiek is.
A következő lépcsőfokok már nem számozhatók vagy számolhatók. Innentől lépkedhetünk felfelé vagy lefelé is akár. Bár az a legfájóbb, mégis a legszebb, ha befelé indulunk… Kapaszkodóink lehetnek például az alábbiak:
– Az ellenállás motívumának sokfélesége. Ki kinek és minek áll(na) ellent; mikor szükségszerű, mikor lehetetlen ez?
– Krasznahorkai finom humora, iróniája, sőt, megkockáztatom: öniróniája. Ezek számomra a regénybéli sötét tónusokat mindig világosították, ha csak egy-egy halvány árnyalattal is.
– Eszter úr és Valuska kapcsolata, a kettejük közti kötelék formálódása; ahogy egymásban tükröződnek, ennek módosulásai. (Számomra ez volt a legfontosabb mankó.)
– Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmje, mely a regénytől független alkotás, bár azzal egyenértékű, csodálatos élmény. Vizuálisan és zenében tökéletesen adja vissza Az ellenállás… világát, förtelmes és gyönyörű világunkat.
– Egy Krasznahorkai Lászlóval készült beszélgetés: http://epa.oszk.hu/00000/00012/00027/krasznahorkai_int.htm
Ha ez a regény tényleg a miénk, és ösvény(eke)t is találunk benne a magunk számára, beavatódunk. Lehet, már csak üldögélni szeretnénk majd Valuska és Eszter úr társaságában, a csendben. Megérkeztünk.

4 hozzászólás
>!
tgorsy
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Jó pár napja itt fekszik előttem a könyv kiolvasva. Igen nehéz megfogalmazni, h. miért is tetszik.
Elég nehéz olvasmány. Iszonyú hosszú, barokkos körmondataival lefárasztja a z agyat. Volt amikor teljesen elvesztettem a fonalat, visszalapozások, értelmezések, letevések, gondolkozások, nem értések.
Aztán egyszer csak jött az „aha.élmény”.
Lehet, ha Krasznahorkai olvasná az értékelésemet azt mondaná: „Gondolta a fene”.
Szerintem azért kaphatta meg az év legjobb könyve díját, mert képes bemutatni a mindenkori társadalmi változásokkal járó jelenségeket.
Emberi sorsokat, félelmeket, aljasságokat, kisszerűségeket olvasok és közben érzem, látom, h. hogyan tűnik el az addigi érték, hogyan dobódik felszínre a mocsok, a jellemtelenség, hogyan prostituálódik a hatalomra való éhség, tipor el maga körül mindent és mindenkit, tűnik el a kisember, hogyan aljasul el, használódik ki és fel a silányság, szűnnek meg addig fontosnak vélt emberi és isteni, morális értékek.
Először azt gondoltam „csak” a magyar 1940-50 es évekről szól. De aztán azt gondolom, h. a furcsa mondatfűzésével elemeli kortól, időtől, s így tudja időtlenné, örök érvényűvé tenni. Ezt élhette át a római polgár, a bizánci, a középkori magyar, akinek istent kellett váltani, a jeruzsálemi zsidó, a az orosz és a német a 20. században, és bárki akinél a történelem bálnája megjelenik.
Oly korban éltek, mikor az ember így elaljasult, mikor fortélyos félelem igazgat
De hogy mily kisszerű az ember, az önmagát császárnak hívő, azt az utolsó két oldal bizonyítja, s ez reményt is ad: Bizony elmúlik, elporlad, a legnagyobbnak hitt, gondolt akarnok is.
De felsejlik: a természetben körforgás van.

3 hozzászólás
>!
olvasóbarát P
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Nagyon erős szöveg. Az a típusú, ahol az olvasó a szagokat, a nyomorúságot, a reménytelenséget, a kiszolgáltatottságot, és a történéseket nagyon élesen, fájdalmasan, saját élményként éli meg. Hatalmas mondatfolyamokkal vetíti az olvasó elé a képeket. A második fejezet sűríti az „úgyis tönkremegy minden magától” érzést, „a butaság őrlő rohamait, a tekintetek irdatlan ürességét, a nyíló értelem teljes hiányát az ifjúságban, a szellemi tompaság trágyaszagát a levegőben”. Megdöbbentően, kézzelfoghatóan realisztikus képek. Spiró György köteteire emlékeztet kegyetlen éleslátásával.

>!
Piintyő P
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

…mert hát mit is mondhatnék újat sokadikként olvasva, sokadikként értékelve Krasznahorkai könyvéről, hogy ne bocsátkozzam ismétlésekbe, mi is maradt nekem?: legfeljebb a libafröccs :), amit még senki nem említett, bár tudom, ez nem lényegi kérdés, legfeljebb Eszterné s a kapitány szempontjából, mindazonáltal szó nélkül sem mehetek el mellette, no nem a libafröccs mellett, hanem a regény mellett, mint ahogy egy hete már megírtam egy értékelést, de a net ördöge kibabrált velem, s szó nélkül semmivé nyilvánította, azazhogy az a néhány keresetlen mondat, melyet értékelés gyanánt összehoztam, elszállt, mielőtt nyílvánosságra hoztam volna, s akkor mérgemben letettem róla, hogy újraírjam, de belátom, helytelen gondolat volt, mert mégiscsak itt motoszkál a fejemben: hogyhát hogy van az akkor, hogy én nem szeret(t)em Hamvas Béla könyvét, mikor ezt szeretem, s az olvasás közben állandóan visszakanyarodtam Hamvas Karneváljára, amit persze annak idején félbehagytam, mostmeg valahogy rokonságot vélek felfedezni, csak éppen Krasznahorkai szelidebben adagolja, és persze eszembe jut Valuskáról Dosztojevszkij Miskin hercege is, ugyanakkor a regénybeli hercegről Thomas Mann Cipollája is.
megannyi nagyszerű, felejthetetlen regényalak.

nem beszélve arról, hogy az utolsó oldalakat szinte lélegzet visszafojtva olvastam. mesteri befejezés. látszólag nem sok köze van a regénybeli eseményekhez, pedig de. az ellenállás igazi melankóliája.
nagyszerű olvasmány.

azt pedig már máskor is megállapítottam, s talán mondtam is, hogy ez a fajta beszédstílus, írásmód, amelyet Krasznahorkai alkalmaz, hogy tudniillik, jó bő lére engedve, megtűzdelve oda tartozó és oda nem egészen tartozó megjegyzésekkel, ugy, ahogy a gondolataink is egy-egy gondolattól kiindulva egészen más irányba térnek, majd visszatalálnak az eredeti mederbe, számomra nagyon kedves, mert egy szeretett családtagomra emlékeztet, akire már csak emlékezhetek, s ezért külön öröm olvasni az író könyveit.

3 hozzászólás
>!
kalypso
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Felesleges lenne a könyvet méltatni vagy magyarázni, hiszen sokan megtették már ezt előttem, meg nem is igazán értek ehhez, a saját kis lelkem tapasztalatait viszont bármikor könnyedén papírra vetem, ilyen értékelés lesz ez tehát.

Ha nem is eddigi életem legnehezebben olvasható regénye ez, az idei évé biztosan. Ehhez megfelelően elég lassan is haladtam az olvasással, gyakran tíz oldal olvasása után ötöt visszalapoztam, hogy újra átélhessek egy-egy élményt, netán, mert annyi információt tartalmazott az adott fél oldalas mondatocska, amennyit már nem tudtam egyszeri olvasásra befogadni. Utóbbi gyengeségemet valahol a századik oldal körül sikerült orvosolni, amikor is megszoktam Krasznahorkai stílusát. És akkor megtörtént a csoda… Vagyis a csoda mindvégig jelen volt, folyamatosan fejlődött az oldalak számának növekedésével. Egy Budapest felé tartó vonatúton kezdődött, amikor is létrejött az a jelenség, amiért érdemes bármilyen művészeti ággal ismerkedni: az alkotó és a befogadó találkozása* – jelen esetben a kötet annyira berágta magát az agyamba, hogy egy tejes napig fogalmam sem volt, mi az, ami megesett velem, amit álmodtam és amit olvastam. Aztán jött az a bizonyos áttörés a már említett századik oldal környékén, egy csapásra minden a helyére került. Krasznahorkai újból megtanított arra, amire már hosszú ideje nem voltam képes: rágörcsölés nélkül, belefeledkezve, mindent kizárva olvasni, mint amikor háton fekve lebeg az ember a víz színén, és az minden dolga, hogy az ég kékjében gyönyörködjön. Ekkor még négy csillagos értékelésben gondolkodtam, majd az „Levezetés” utolsó néhány oldalával az író megadta a kegyelemdöfést. Sermo super sepulchrum. Kegyetlen dolog az, amikor az író olyan csapdába csalja az olvasót, amelyből nincs menekvés, mégis van benne valami rettentően szép. S akkor az ember ráébred, hogy az egész regény során csapdában volt, sőt, van is, ugyanis a leírtak bármelyik pillanatban valóra válhatnak. Borzasztóan imádom ezeket a ráeszméléseket, csapdába csalásokat, felesleges, eredménytelen, reménytelen vergődéseket. A regény mindemellett varázslatosan, a magyar nyelv teljes gyönyörűségében (zsargonok sokaságának felhasználásával), hihetetlen szerkesztettséggel van megírva – már amennyit első olvasásra sikerült felfognom belőle. Sebaj, sok újraolvasásnak nézek még elébe, ezt a kötetet igenis forgatni kell, nem egyszer, nem kétszer, hanem életünk során nagyon sokszor.
Azoknak pedig, akik azt várják, hogy a fülszöveg varázsolja el őket információk sokaságával, hogy megtudják, mi történik a regényben és elégedetlenek, mert a cselekmények hosszú listázása itt elmarad, annyit tudnék mondani, hogy itt a cselekmény az ember lelkében játszódik le, és ez a legszebb élmény, ami bárkivel megtörténhet az olvasás során.

*Gondolok itt arra a típusú találkozásra, amikor a befogadó beleolvassa magát a regénybe, vagy belehallgatja magát (még ha bután is hangzik) egy zeneműbe, s így kerül közelebb az alkotóhoz.

>!
melis
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Fokozatosan szétszedett. Atomokra bontott. Megsemmisített.
Kezdte a kedélyállapotomra ható, idézőjelek által a szövegtesttől elkülönített közhelyszerű szóhalmazokkal, gondolatokkal, a felállított szerepkörökkel, ami nem tűnik nagyon eredetinek, de érdekel mégis (a gyerekét szégyellő, szívtelen anya, a félnótás zseni fiú, a műveltségével elzárkózó, megalázott férj, a céltudatosan törtető szörny).
Lassú és kínokkal terhelt kimúlás volt. Érzékeny, történetre, szereplőkre, szavakra tapadó csápjaimra koppintott. Az alig felvillanó együttérzést, megvetést, megbocsátó odafordulást vagy elutasítást , a bármiféle azonosulást ellehetetlenítette. Hideggé, szinte közömbössé tett. Lélekben dermedtté.
Alapjaimat piszkálta, szilárdnak vélt pilléreimet ingatta meg, döngette. A család ereje, az anya gyereke iránti szeretete, a művészet közösségformáló hozadéka, az értelmiségi és a közösség egymásért ténykedése, az élet fontos mozzanatainak megrögzült rítusai – mindebben hinnem kell, ezek által vagyok. És mindez nincs pedig, illetve torz, hamis, megsemmisülésre ítélt, pusztítandó.

Nem fáj. Nem tiltakozom. Megsemmisülök.

>!
Csabi MP
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája

Lehetne összehordani mindenféle bölcsességeket a könyv kapcsán, de a zsenihez minek hozzátenni. Olyan tökéllyel van ez a regény megírva, hogy legtöbb olvasója fel sem fog belőle mindent, egy olvasásra nem is lehet. Sokszor kéne elolvasni, mindig újat felfedezni benne. Túl sokat vár el ez a könyv az olvasójától.
Amiért nem adtam neki ötöt: néhány rész, főleg Eszter úr gondolatai annyira kuszák és fárasztóak, hogy képtelenség koncentrálva végigolvasni őket. Tudom, az én hibám.
Az meg a Magvetőé, hogy egy ilyen fontos könyvet nyomdahibák tömkelegével ad ki.


Népszerű idézetek

>!
zanni

… neki semmi sem kellett az elrugaszkodáshoz, sőt elrugaszkodnia sem kellett nagyon, hogy innét, egy picike földi település emésztő szárazságából máris „az Ég mérhetetlen óceánjára” ússzon át, hisz gondolatban és képzeletben, melyek benne sohasem váltak széjjel, idestova harmincöt esztendeje itt hajózott a csillagos mennyezet varázsos csöndjének habjai között.

87. oldal

3 hozzászólás
>!
alberdee

zavartalanul kószált saját életében is, mint egy picike bolygó, mely nem akarja megfejteni, miféle vonzásnak engedelmeskedik

>!
narziss

Megállt a jól ismert ajtó előtt, a nehéz bőröndöt a másik kezébe vette át, s arra a fölemelő, kegyelemteli világosságra gondolt, ami – ha ez a perc elkövetkezik – Eszter úrra vár. Mert akkor lesz mit lásson, és lesz mit fölfedezzen – kopogott hármat szokása szerint –, hiszen látni fogja azt a megbonthatatlan rendet, ahogy egy mérhetetlen, szépséges hatalom egyetlen nyugalmas egészbe fogja a szárazföldek és a tengerek, a gyaloglók és a hajósok, ég és föld, víz és levegő egymásra utalt lakóinak nyíló s már el is röppenő életét; látni fogja, hogy születés és pusztulás csak két megrendítő pillanat egy állandó ébredésben, és látni fogja egy ámuló tekintet ragyogását, amint mindezt megérti; érezni fogja – érintette meg finoman az ajtó rézkilincsét – a hegyek, az erdők, a folyók és a völgyek ereszkedő melegét, fölfedezi majd az emberi élet rejtelmes tágasságát, megérti végre, hogy az elszakíthatatlan kötelék, mely őt a világhoz fűzi, nem bilincs és ráítéltség, hanem ragaszkodás egy kiirthatatlan érzéshez, hogy otthona van; és rá fog találni a részvétel nagyszerű örömére is, hogy közreműködik, és körbeöleli minden: az eső, a szél, a nap és a hó, egy madár röpte, egy gyümölcs íze, egy rét illata; és megsejti majd, hogy keserűségei és szorongásai súlyok és nehezékek csupán múltja eleven gyökérzetének és jövője bizonyos esélyeinek emelkedő léghajóján, amiként – nyitotta ki az ajtót – azt is tudni fogja végül, hogy minden percünk: vonulás, a keringő Föld hajnalain és éjszakáin, hullámzó terein és nyarain át a bolygók és a csillagok között. Belépett a kofferrel, és hunyorogva megállt a félhomályban.

121-122. oldal, Magvető Könyvkiadó, 1989.

4 hozzászólás
>!
munuum

Nem esik szét, mint ahogy ő sem hullt darabokra, noha úgy érezte, mindent eleresztett, amiben eddig megkapaszkodott, s mintha csak azon múlna, hogy tudja: a gondolkodás vagy gátlástalan illúzióhoz, vagy indokolatlan depresszióhoz vezet, mikor a szalonból visszament a folyosóra, a szó lesújtó értelmében már nem „gondolkodott"; nem „lemondott" róla, és nem „visszavonta", csak tudomásul vette, hogy a töprengés önmagát felélő szenvedélyétől megszabadult, s ezzel, miként egy illúziónak, hajdan, midőn Frachberger délutánján a zenéből kimenekült, most – ezúttal talán tényleg „forradalmi" módon – gyötrelmes depressziójának is vége volt.

>!
kalypso

A világ, szögezte le Eszter, mindössze „egy közömbös erő, és csupa keserű fordulat”, illeszthetetlen dolgai széttartanak, és túl nagy benne a zaj, kolompolás és karattyolás, a küszködés félrevert harangja, nem más, ez minden, amire ráébredhetünk. De „a kollégák a földi létezésben”, e kifűthetetlen, huzatos barakkban valamennyi idecsöppenő – kirekesztettségét valami feltételezett, messzi édességből sehogy sem bírván elviselni – a várakozás örök lázában ég, vár valamire, amiről nem tudja, micsoda is, remél valamit, aminek minden ellene szól, miközben napról napra megbizonyosodik arról, hogy várnia, aztán meg reménykednie igazán fölösleges. A hit, gondolta Eszter, és itt már a saját ostobaságához ért, így hát nem azt jelenti, hinni valamiben, hanem hinni, hogy mindez nem így van mégsem, amiként a zene sem a jobbik önmagunkra s a jobbik világra ismerés, hanem menthetetlen önmagunk s egy sajnálatos világ elleplezésének, sőt eltüntetésének agyafúrt módja: gyógymód, ami nem gyógyít, szesz, ami altat.

131-132. oldal

>!
Csabi MP

Azon ugyanakkor – mondta –, hogy nevezetes tudósaink, a folytonos tévedésnek ezek a fáradhatatlan héroszai, kilábalván, balszerencséjükre, az isteni metaforából, egyenesen úgy tekintenek erre az elnyomorító történelemre, mintha az valami diadalút volna, az úgynevezett »szellem és akarat« természetfeletti diadala, nos, ezen én már, tudja, egy cseppet sem csodálkozom, bár bevallom magának, ma sem értem, miért okoz számukra akkora örömöt, hogy lemásztunk a fáról. Azt hiszik, olyan jó így? Én nem találok benne semmi szórakoztatót. Ráadásul nem is nekünk való, mert gondolja csak meg, oly sok évezrednyi gyakorlás után is meddig bírjuk ki két lábon? Egy fél napig, drága barátom, ezt ne hallgassuk el.

121. oldal

1 hozzászólás
>!
ArkagyijSztavrogin

„Megfékezhetetlenül terebélyesedő zűrzavarról”, a „hétköznapi élet kiszámíthatatlanságáról”, „közeledő katasztrófáról” beszéltek, anélkül hogy ijesztő szavaik súlyával szerinte tisztában lettek volna, hiszen ő úgy gondolta, a járványos félelmeket nem valamely napról napra egyre valóságosabb szerencsétlenség föltétlen bekövetkezésében való bizonyosság váltotta ki, hanem az önmagát riogató képzeletnek az az emésztő kórja, mely végül valóban szerencsétlenséghez vezethet, egy hamis előérzet tehát, mely belső eresztékeinek meglazulása miatt fogja el a szerepét elvétő embert, ha az – figyelmetlenül elkalandozva lelkének ősi törvényeitől- egyszeriben elveszti uralmát saját alázat nélkül szervezett világa fölött…

120. oldal (Magvető, '89)

1 hozzászólás
>!
ella_

Mélyet szippantott a dermesztő levegőből, egy pillanatra felnézett a felhők siralmas-szürke kupolájára, s föltette magában a kérdést, vajon van -e, lehet -e lelkesítőbb ezeknél a férfias, kegyetlen, téli hajnaloknál, amikor gyáván megbújik minden, ami gyönge, s „kilép, ami életrevaló”. Hiszen ha valamit, hát ezt szerette éppen, a fagytól megrettent földet, a pengeéles levegőt, ezt a megfellebbezhetetlen szilárdságot odafönt, amint, akár egy fal, veri vissza ridegen az ég az elábrándozni hajlamos tekinteteket, hogy semmiképpen ne zavarodjon össze a látás a mérhetetlen égbolt amúgy is hamis távlataiban.

67. oldal (Magvető, 2011)

2 hozzászólás
>!
tgorsy

Nem csoda…, ha ezen a folyton keringő Földön ez az évezredek óta szédelgő emberiség sehogyan sem bír magára találni, hiszen minden idejét leköti a puszta talpon maradás…2

p.: 132 (Magvető, 1989)

1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Raana Raas: Árulás
David Mitchell: Felhőatlasz
Fernando Pessoa (Bernardo Soares): A kétségek könyve
Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája
Mark Helprin: Téli mese
Mitch Albom: Keddi beszélgetések életről és halálról
Milan Kundera: Halhatatlanság
José Saramago: Minden egyes név
Kajetan Kovič: Sem isten, sem állat