A ​Théseus-általános 57 csillagozás

Krasznahorkai László: A Théseus-általános

A ​Théseus-általános (1993) három fiktív beszédet tartalmaz, amelyek egy nagy előadóteremben, ismeretlen hallgatóközönség előtt hangoznak el. A beszédek köré felépülő történet fokozatosan bomlik ki a szónok célzásaiból: fokozatosan jövünk rá, hogy fogságban van. A fogság körülményeiről sokat elmond az, ha az 50. oldalra elhelyezett pótlappal együtt olvassuk a művet. Enélkül ugyanis úgy vélhetnénk, az őt fogva tartók megegyeztek a hallgatókkal – a pótlappal egybeolvasva viszont kiderül: a hallgatóság is fogoly. A beszédek különböző témájúak és szerkezetűek, mégis összefogja őket, hogy a kiszolgáltatottságról és a hatalommal való visszaélésről szólnak. Az egyes szám első személyű elbeszélő-előadó kiszólásaiból kiderül, hogy a teljes kiszolgáltatottság állapotában egyetlen lehetséges cselekedet marad számára: az előadások megtartása. Mivel a körülmények, az elhangzó három előadás szövegének kontextusa, a hatalmi helyzet viszonyai és a szabadság elérésének lehetséges módozatai sem… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1993

>!
108 oldal · ISBN: 963748888x
>!
Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1993
108 oldal · ISBN: 9638277300

Enciklopédia 8


Kedvencelte 6

Most olvassa 2

Várólistára tette 23

Kívánságlistára tette 35


Kiemelt értékelések

vargarockzsolt>!
Krasznahorkai László: A Théseus-általános

Krasznahorkai László: A Théseus-általános
(Titkos akadémiai előadások)
1993
1 : 150

Minden könyv labirintus, melyben a szerző gondolatmenete a fonál, mely mentén Théseusként bolyongunk, jó esetben meglelve a kijáratot. Ezen a kijáraton átlépve magunk mögött hagyjuk a könyv világát, de visszatekintve felidéződik a labirintusban eltöltött idő, a történet, Minotaurussal és egyéb szörnyekkel vagy csak azok a szavak és mondatok, amelyek a könyv-labirintus falait alkották.
Vannak könyvek, melyek átláthatatlanok, homályosak, árnyékosak, rejtélyesek; amelyeken áthatolva az olvasó tanácstalanul ácsoroghat a kijárat előtt, és nyugtalanító kérdések fogalmazódnak meg benne: – Hol is jártam én? Mi is történt velem? – és soha nem lehet biztos benne, megtalálta-e vagy meg fogja-e találni a helyes feleletet.
Krasznahorkai László regénye már címében hordozza a labirintusra utalást, és azon könyvek közé tartozik, amely bonyolultságával, elvont filozófiai tartalmával az olvasót kétségbe ejtheti. Az alábbiakban néhány gondolat következik, amely segítséget nyújthat a mű értelmezéséhez.
1. Mit jelent a cím? Mint már fent is utaltam rá, a Théseus név a labirintusba, az értelmezések bonyolult és viszonylagos világába vezet. Az általános jelző valószínűleg a speciálistól különböztet meg, és a mű önmagán túlmutató, elvonatkoztatott üzenetét jelzi.
2. Mit jelent az alcím? A titkos jelző a csak beavatottak számára hozzáférhető tudásra utal, az akadémiai egyszerre jelent üzenetet a beszédek magas színvonaláról, ugyanakkor a könyvet elolvasva nyilvánvaló válik: a közeg, ahol a beszédek elhangzanak, ellenséges vagy legalább is idegen, s ez által a szerző művét, s gondolatait éppen hogy az akadémiai gondolkodáson kívülre helyezi. Kívül a megcsontosodott formákon, a konzervatív intézményrendszeren, kívül a hagyományokon.
3. Miért az évszám a cím és alcím alatt? Ennek is kettős jelentése lehet: egyrészt felidézi egy tudományos értekezés formai jegyét, másrészt hangsúlyosan jelzi a megszületés dátumát, ez esetben tehát azt, hogy Krasznahorkai ötödik művéről van szó, amely a Sátántangó, a Kegyelmi viszonyok, Az ellenállás melankóliája és Az urgai fogoly után jelent meg. E művek már a szerző mögött vannak, azok szavának súlyt adnak, de jelzik azt is, a szerző azokon már túllépett, azok gondolati tartalmát már meghaladta.
4. Mit jelent a következő oldalon megjelenő aránypár: 1 : 150 ? Értelmezésem szerint léptéket, amely mint egy térképet jeleníti meg a művet. Ez a térkép az átlagos térképeknél részletesebb, közelebb áll a valósághoz, ugyanakkor mégis elvonatkoztatás; szimbolikus, jelképes tartalmak megjelenítésére utal.
5. Ki az elbeszélő? Krasznahorkai László, aki emlékeztet valakire, „egy szétivott arc és horpadt mellkas és szánalmas öltözék”; valaki, aki tud Az ellenállás melankóliája című műről, és aki egy dél-alföldi kisvárosban élte gyermekkorát, és aki Berlinben otthonos – ő tehát az író? Nem. Ő egy kitalált személy, aki egy fantasztikus világban él, ahol Hajnóczy Péter írását idézve az utcákon vadászok vadásznak emberekre. Valaki, aki a nevét viseli, de nem azonos vele, talán csak egy lehetséges megtestesülése, illetve talán itt talánról és lehetségességről nincs szó, itt csak szükségszerűségről és szabadságról lehet beszélni, de ez már átvezet az előadások tartalmára.
6. Miről szólnak az előadások? A regény három beszédet tartalmaz, amelyek az előadó szándéka és a közönsége elvárása szerint a szomorúságról, a lázadásról és a tulajdonról szólnak. A beszédek részletes elemzése legalább olyan hosszú terjedelmet igényelne, mint maga a mű, de elképzelhető egy olyan átírás is, amely az aránypárnak megfelelően 150-szeres terjedelmű volna – az talán tükrözhetné a szerző eredeti elképzeléseit. A saját értelmezésem szerint az első beszéd Az ellenállás melankóliája című regény egy motívumának a továbbgondolása; a második Camus: A lázadó ember című esszégyűjteményének gondolataira reflektál; míg a harmadik a legösszetettebb, legbonyolultabb, legrejtélyesebb. Ez talán címszavakra le sem egyszerűsíthető, s talán csak annyi mondható el róla: egyszerre szól a kiszolgáltatottságról és a félelemről, a gyermekkorról és a múltról, az erőszakról és a menekvésről, a titokról és a halálról.
7. Miért és kinek írta ezt a könyvet Krasznahorkai László? Elsősorban természetesen önmagának. Értelmezésem szerint a szerző kísérletet tett arra, hogy a pályája első szakaszát markánsan jellemző, a magyar rögvalóságban gyökerező regényeiben felvetett gondolatokra a filozofikus és metaforikus beszéd határvonalán keresse a válaszokat. A problémák a régiek, de a módszer, ahogy a válaszokat keresi, már az új írói szakaszát idézi: a kínai és japán kultúrákban bevett talányos, a logikai összefüggéseket látszólag nélkülöző történetsorozat hordozza a ki nem mondható, csak sejthető, érezhető válaszokat. Ezért válik olyan titokzatossá a harmadik beszéd üzenete.
Krasznahorkai tehát a saját problémáira kereste a választ: a lét értelmetlenségét, a világ érzéketlenségét, az emberi gonoszság uralmát és az emberi szenvedés mélységét érzékelve és érzékeltetve. Mi, olvasók, e határtalan pesszimizmussal szembesülve, a művészi megformáltság esztétikai élvezetén túl, elsősorban a szenvedők melletti szolidaritás tanúság tételében lehetünk társai a szerzőnek.
Nem gondolnám, hogy sznobnak nevezhető, aki ezt a könyvet szeretni fogja, de valószínű, a türelmetlen és intoleráns emberektől könnyedén kiérdemelheti ezt a címkét. Nacionalista, aki azt gondolja, a nemzet magasabb rendű, mint az emberiség; rasszista, aki azt gondolja, az embert nem saját cselekedetei, hanem származása határozza meg; vallási fanatikus, aki csak egyháza dogmái mentén képes gondolkodni; nihilista, aki szerint az anyagi értékek fontosabbak, mint az erkölcsiek – nekik sem érdemes ezzel a könyvvel próbálkozni. Nem fogják megérteni, nem nekik szól.
A Théseus-általános kis alakú és csak 100. oldal terjedelmű, de alapos odafigyelést és elmélyült tovább gondolkodást igénylő olvasmány.

4 hozzászólás
Kkatja>!
Krasznahorkai László: A Théseus-általános

„mennyire kibírhatatlan a világnak ebben az állapotában az álmodozásnak még az idiotizmusa is.”

Utópia Krasznahorkai módra? Szinte :)

Csodálatos… megint.
Nincsenek rá igazából szavaim, spoiler mert Krasznahorkai egyre inkább zsigerileg érint meg, mélyen, legbelül játszik velem, az értelmemmel és érzelmeimmel, egyszerre csigázva a végletekig mindkettőt, és mindez már túl van a szavak és kifejezések egymásutániságán és néha ezek felfoghatóságán is, inkább valamiféle ősi révületet idéz fel, egy olyan világban, ahol már nincsen ezekre semmi szükségünk, mert csak egymásra nézünk és tudjuk mit gondol vagy akar a másik, mit szeretne közölni velünk, ahol már nem korlátoznak az emberi felfogóképesség határai.
Ez most pont ilyen volt.
Zseniális pont

>!
Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1993
108 oldal · ISBN: 9638277300
DaTa>!
Krasznahorkai László: A Théseus-általános

Az a nő és az a bizonyos távirat engem nagyon megrázott, és nem tudom, hogy csinálja Krasznahorkai, de tényleg úgy tud ő írni, hogy szabályosan úgy éreztem, én is ott állok a sorban, nézem azt a nőt, amint bajlódik a távirattal, és amíg nézem, hirtelen már nem csak őt látom, hanem érzek valamit, amit nem érzek másnál, csak Krasznahorkainál, hogy itt nem csak a szavak, a mondatok vannak, itt ez ennél sokkal több, itt valami titokzatos erő van, pedig @vargarockzsolt értékelése után elsőnek elhatároztam, ide nem szabad írni semmit, mert ő mindent elmondott már, de ez valahogy mégis kikívánkozott, mert Krasznahorkai, bármennyire furcsa is, valami különleges bűverővel bír.

latinta P>!
Krasznahorkai László: A Théseus-általános

    A cím alapján kissé szerteágazó gondolataim támadtak.

    1. A név alakja azonnal Karinthy Frigyest idézte fel bennem: https://moly.hu/idezetek/1117300. :)

    2. Maga a név pedig szintén rám zúdított mindenfélét: az argonautáktól elkezdve Ariadné fonalának segítségével (v. ö.: reménytelen szerelem, a szomorúság harmadik fázisa!) a Minótauruszon át a fájdalmába belehaló tengernévadó atyáig…

    3. Ez a furcsa szóösszetétel a huszadik század eleji modernizmus egyik irányzatára jellemző új szavak alkotására való törekvését…

    És ha már a régi görögöktől indultunk el: ebben a nyomasztó, huszadik századi, valóban kilátástalan labirintusban az önszemlélésen, -szembesítésen keresztül a kafkai bűn nélkül való bűnösség el- és felismeréséig(?) fokozódik az én és az Önök, Uraim közegében folyó sűrítetten drámai monológ.

olvasóbarát>!
Krasznahorkai László: A Théseus-általános

Elkezdtem a válogatást az interjúkötetben említett művek között. Először ezt a vékonyka, de hatásos, melankóliával és sajátos humorral átszőtt, előadásokra épülő kötetet választottam. 3 fő téma szerepel benne: a szomorúság, a lázadás és a tulajdon. Az előadások „szédelegve a szomorúság halálos édessége és a lázadás azonnali szükségessége között” találnak utakat, majd elérkeznek a röpképtelen Okinavai Guvat (címlapkép) rejtőzködő életmódjához.

3 hozzászólás
Zálog>!
Krasznahorkai László: A Théseus-általános

Olvasd el a Sátántangót , aztán Az ellenállás melankóliáját, majd Az urgai foglyot. Utána Hajnóczy Pétertől a Jézus menyasszonyát. Tetszőleges ideig pihentesd, hagyd ülepedni.
Ha úgy érzed, az eddigiek összeértek benned, ha tetszik a sajátoddá váltak, menj, keresd meg ezt a könyvet. Vedd kézbe, nézegesd, lapozgasd. Vegyél ki egy napot. Ne foglalkozz mással, gondokkal, pénzzel világgal. Pihenj, kávézz, sétálj, meditálj. Csak utána olvasd el. Aztán még egyszer. Ha a szavak sodra már nem zavar, és nem kell újra olvasnod egyes mondatokat, akkor lesz jó. Miről szól? Meglátod.

4 hozzászólás
melis>!
Krasznahorkai László: A Théseus-általános

Mélyet karcolt. Ezúttal egy villanásnyi jelenet, egy nő távirata („Bele szeretném írni, hogy hiába!”), léte és létezésének a körülményekhez nem illeszkedő volta váltotta ki azt az állapotot, azt a szíven ütöttséget, amellyel fogalmi síkon is megbirkóztam a szövegben, valahol a szomorúság halálos édessége és a lázadás szürkesége között szédelegve.

A három előadásban a fokozás gesztusát érzem. Ahogy eltávolodik közönségétől, ahogy eltűnik a közlés szándéka, úgy válik a szöveg töményebbé, súlyosabbá, őszintébbé.

Vázlat készül. Önkéntelenül. Határozott vonal szeli a lapot, világ és szerző elkülönül. Ugyanazok a fogalmak két teljesen más univerzumot mutatnak. Eltérő tartalom rejlik csalódás és csalódás mögött, hiány és hiány mögött, megtalált kulcs és megtalált kulcs mögött. És ahol közelít e két pólus egymáshoz, ott sincsenek közös pontok, csupán valami egymásra telepedés, ami mintha iróniába hajlana.

Érdekes kettősség számomra. Fogalmi síkon is szembesülni azzal, ami a történetekben él. Csakhogy ezáltal kicsit én is olyan röpte nélküli madárrá lettem.

Dezillúzióromboló>!
Krasznahorkai László: A Théseus-általános

Hihetetlenül vékonyka könyv az egész, viszont ahogy előttem már elég részletes kifejtették, a figyelemnek egy olyan fokát kell produkálni, ha tényleg érteni szeretnénk a művet, ami a teljes érzelmi és értelmi nyitottsággal jár. Ennek hiányában is el lehet olvasni, de teljesen felesleges. A könyv sajátos asszociációm miatt – amik pótolták, de legalábbis valamilyen formában helyettesítették azt a hatalmas háttértudást – szinte az egész univerzummal egy kapcsolat rendszert épített ki. Az érzések és a értelmek valamiféle ördögi egyvelegét sikerült Krasznahorkai Lászlónak létrehoznia. A három kulcsszó a szomorúság, a lázadás és a tulajdon. De ezeken véleményem szerint teljes mértékben túlmutat a tartalom. Az biztos, hogy ezt valamikor még egyszer elolvasom, hogy hátha akkor még többet(, mivel nem állíthatom, hogy minden egyes szót illetve mondatot az író által neki szánt szerepben értelmeztem) képes leszek belőle magamévá tenni.

Eszter_Arato>!
Krasznahorkai László: A Théseus-általános

Majd arra kell emlékeztetnem magam, hogy nincs is nekem okom semmi panaszra, majd akkor lesz, amikor nem lesz ilyen könyv, mint ez, akkor majd mutogathatok a sötét égre, hogy nincs ott egy csillag sem. De ez ott van és úgy elvitt, de úgy, hogy vissza ebből nem is tudom, lehet-e jönni. Amíg olvastam, ellepett valami légnyomás-féle, oldalról összeszorította a tüdőmet, és ami bennem volt, nem odaillő anyag, az kijött a szememből.

Van ebben a könyvben egy szó, kicsit a közepén túl, egyetlen szó, ami kimaradt egy táviratból, attól félni kell, a hatalmától.

Nem tudom leírni, milyen Krasznahorkait olvasni, de biztos, hogy kikerülhetetlenül vonzó, különc, varázslatos, mesteri és kikezdhetetlen, és amikor olvasod, azt hiszed, hogy tudod, mi az a szépség, és pont tökre nem az, mint amire addig bármikor gondoltál volna.


Népszerű idézetek

Zálog>!

    Az a szomorúság, amelyről én beszélek ugyanis, három forrásból tör rá arra a bizonyos életre, amit tönkretesz. Az első s a leginkább kimeríthetetlen forrás az önsajnálat, mégpedig nem az a fajta, amelyik a gyermekmondóka szerint is „nagyon büdös”, hanem az, amikor az ember ok nélkül kezdi el sajnálni önmagát. Nem bántja senki, jól van, ül csendben, egyedül egy néptelen parkban eső után, vagy egy finom szobában, idegenben hajnaltájt, vagy alkonyatkor, és a lehető legváratlanabbul rátör ez az önsajnálat, emésztően, elháríthatatlanul. (Ilyenkor az ember nagyon egyedül érzi magát, s csak alvással múlik.)
    A másik forrás a moll-fordulat a zenében. Bárhol s bármikor voltam is tanúja a pillanatnak, midőn egy akármilyen zenei építményben egyszercsak dúr után beállt egy ilyen moll-fordulat, akkor az a zene azonnal a szívembe hasított, úgy vettem, hogy személy szerint nekem fordult mollba, az arcom eltorzult, mint mikor fájdalmasan tetszik valami, egyszóval rögtön belezuhantam a már jól ismert szomorúságba, csak ültem benne, hallgattam, azt mondtam magamban, á, a szépség, pedig éppenhogy a szomorúság volt az. (Órákkal a koncert vagy a zenehallgatás, vagy az odasodródott zenei foszlány elhangzása után múlik csak el, és ellentétben azzal, amit az önsajnálat vált ki, ez akármikor felidézhető.)
    A legeslegtartósabb és a legeslegmélyebb szomorúság azonban a szerelemből fakad.
    De erről most nem mondok semmit.

24. oldal

olvasóbarát>!

Mintha egy fátylat rántottak volna el, s engedtek volna vissza, olyan gyors volt ez az elhessenés és visszazúdulás, s ha közvetlen összefüggés nem is lehetett, én mégis a mai napig azt hiszem, valamilyen összefüggés kellett legyen a verébcsapat éles lendülete, s az én megvilágosodásom között, tudniillik szinte így, megvilágosodásszerűen ébredtem rá mint egyszer már korábban, ama viszolygásos napon, a mellkasi démon emlegetésekor, hogy nincsen semmim, és nem is lesz soha, és nem csak én vagyok így, futtattam végig képzeletemben a birtoklásvágyban elmerült világon a tekintetemet, hanem mindenki így van ezzel, és így is leszünk vele mindannyian.

96-97. oldal

Kapcsolódó szócikkek: megvilágosodás
Cservjakovna>!

…a világnak sajnos egyetlen döntő részlete elég, hogy az egész világ kibírhatatlan legyen.

Kkatja>!

[…] mi volna, ha eredeti szándékomtól eltérően mégis eljönnék ide Önök elé újra, s ha újra eljönnék, néztem magam elé a helyzethez illőn olyan tűnődőféle arcot vágva, akkor mi volna, amiről beszélni lehetne még.
    Legyen a szerelem? – töprengtem.
    Vagy legyen inkább a halál?

33. oldal A második beszéd, 1. rész

Kkatja>!

[…] a szomorúság az a legsejtelmesebb vonzalom a dolgok megközelíthetetlen középpontja felé […]

23. oldal Az első beszéd, 4. rész

Kapcsolódó szócikkek: szomorúság
Rojik_Tamás I>!

„De tényleg, az élet lehető leghétköznapibb valóságára gondoljanak, a zacskójába belekövesedő asztali só, a napi kötések helyén elvékonyodó cipőfűzők, az utcai agressziók s az elszivárgó szerelmi ígéretek lefolyórendszerének világára, ahol még egy csokor estikének is határozottan pénzszaga van. Ide zuhantam tehát vissza, s itt lett volna életbevágóan fontos, hogy valamiképpen rátaláljak az úgynevezett kis dolgok örömére, s felfedezzem az emberi világ működésének szabályozóelvében a nagyszerűség és az örökkévalóság, egyszóval egy tágasabb létezés iránti vágy összetéveszthetetlen nyomait.”

67-68. oldal

lotaria>!

Sok mindent tudtak ezek a városlakók, és ha azt mondom, aggodalom gyötörte őket ettől, akkor senki nem fog csodálkozni a dolgon, hiszen a többi városlakóval egyetemben egy olyan világban éltek ők is ott, amelyikben általános volt a meggyőződés, hogy az ember majd saját magát a saját magától való félelem miatt egy emelkedő gyűlöletben pusztítja el.

12. oldal

Kkatja>!

[…] Önök egy előttem ismeretlen ok miatt abban a helyzetben érzik magukat, amelyből úgy vélik, meghatározhatják: jó, ez a világ ilyen és ilyen volt, most viszont milyen legyen.
    Nem tagadom, hogy megfordult bennem ez az eshetőség, de később elég határozottan elhessegettem magamtól a dolgot, mert végülis nem hiszem, ha az Önök szigorú, rezzentetlen és szinte ijesztően fegyelmezett figyelmére gondolok, hogy álmodozók közé tévedtem volna, azt meg aztán egyáltalán nem, hogy éppen Önöknek kéne azt ebben az esetben megvilágítanom, mennyire kibírhatatlan a világnak ebben az állapotában az álmodozásnak még az idiotizmusa is.

32-33. oldal A második beszéd, 1. rész

calwerz>!

Kezdődött azzal, amivel az rendszerint kezdődni szokott, hogy ugyanis már eszmélkedésem legelső mozdulatával, szinte már az anyám hasából kifelé tartó úton mindent és azonnal tudni akartam arról az egyetemes egészről, amelynek része voltam, s melynek létezéséről én sem mások tapasztalataiból, hanem mások hivatkozatásaiból szereztem tudomást. Kezdődött az első felületes, súrló pillantással, és ez érdektelennek, bárgyúnak, jelentéktelennek s következésképp elhanyagolhatónak ítélte körülöttem az emberi világot, s mert ez az ítélet legalább olyan könnyelműen tetszetős volt, mint amilyen meggyőzőnek látszott, egyszerűen már ettől az első felületes, súrló pillantástól fogva tudomást sem vettem erről az emberi világról, hanem szinte szégyenkezve fölötte, s átugorva rajta, azonnal nekilendültem egy másik világ felé, ahol majd, az hittem, a nagyság és az örökkévalóság drámai jelenlétével szembesülhetek. A folyamat maga leginkább még az álmodozáshoz volt hasonlatos, hiszen az az univerzum (hogy nevén nevezzem itt is), amelyikre rátalálni véltem, végső soron belső természete szerint nem szorult semmiféle bizonyításra, s kizárólag a képzelettől függött. Ez a képzelet a korlátlan és közömbös természetet egy teljességgel igazolhatatlan vonzerővel díszítette fel, aztán ezt a feldíszített természetet mint univerzumot átélte, s mikor végül egy komolyabb kutató vizsgálódás, aminek célja magától értetődően az úgynevezett mindent átható értelem rögzítése lett volna, lékre futván, megfosztotta ettől a vonzerőtől ezt a bizonyos univerzumot, akkor maradt a természet a maga őrjítő semlegességével és fékezhetetlen, a pazarló mindenhatóságával – meg természetesen maradt a kiábrándulás, a legvégletesebb összeomlás, annak keserű bevallása, hogy tudásvágy helyett valójában mindvégig a birtoklás elemi vágyáról volt szó, s hogy ez a birtokbavétel nem sikerült.

lotaria>!

Ha az Önök feje fölött az a gyönyörű barokk óra pontosan mutatja az időt, akkor körülbelül tizenöt perce állok már itt ezen az emelvényfélén, s ez a tizenöt perc – az én számomra, aki egész életét hol abban a félelemben töltötte el, hogy bezárják, hol meg abban, hogy ő maga nem tud bezárkózni – maga az örökkévalóság, kérem, ezt higgyék el nekem.

37-38. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Visky András: Júlia
Linn Skåber: A szél most a legigazabb
Linn Skåber: Ma négykézláb akarok járni
Claire-Louise Bennett: Tó
Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Egy őrült naplója
Kalász Márton: Az utolsó érintés
Handó Péter: Szín-tézisek
Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Az őrült naplója
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért
Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról