Hol a haza? Menni vagy maradni? Ezekkel a kérdésekkel kell szembenéznie két felvidéki birtokos család, az Engelhartok és a Wildnerek két nemzedékének 1944 és 1953 között. Egy olyan évtizedben, amelyben az impériumváltás, a teljes jogfosztottság sújtja a kisebbségi sorsban élőket, és akikre a kommunista hatalomátvétel élesedő osztályharca miatt sem Csehszlovákiában, sem Magyarországon nem vár más, csak nélkülözés és alávetettség. Ebben az évekig tartó, nyomorúságos és feszült helyzetben lesz szerelmes a regény két főhőse, akik a határ két oldalán elszakítva keresik a boldogság útját. Vajon mit tartogat számukra a jövő?
Kováts Judit új könyvében folytatja a Megtagadva című első regényében megkezdett utat: a huszadik század nagy történelmi traumáit dolgozza fel történészi alapossággal, hétköznapi embereket választva hőseiül, akik alulnézetből szemlélik és kirekesztve szenvedik el a régi rend lerombolását, egy új világ nyitányát.
Elszakítva 30 csillagozás
Enciklopédia 4
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 4
Most olvassa 1
Várólistára tette 52
Kívánságlistára tette 32
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Kováts Judit, amennyire két regény után meg lehet állapítani, a történelmi traumák specialistája. Nem rossz szakma ez – fogunk néhány szereplőt, akikre a fenn említett trauma legnagyobb súllyal nehezedik (nevezzük őket krízisgócpontoknak – hej, de rondán hangzik…), nevet és arcot adunk nekik, majd komolyan, lelkiismeretesen kifilézzük őket. Igazából különösebb irodalmi minőséget sem kell hozzárendelnünk (sőt, a jól tálalt egyszerűség a hitelesség hatását kelti), elég egy minimális szinten modellezni a kor nyelvét és atmoszféráját. Az Elszakítva a második világháború végétől Sztálin haláláig terjedő időszakot vizsgálja Felvidéken és Magyarországon – a központi trauma tehát a kitelepítés, az erőszakos szlovákosítás és a kommunizmus. Logikus, hogy a központi figurák magyarok és földbirtokosok legyenek – és hát azok is. És veri is őket az élet, az író megbízásából. Ízig-vérig történelmi ismeretterjesztő prózáról van tehát szó, és szó mi szó, Kováts egész egyszerűen lenyűgöző szakértelemről tesz tanúbizonyságot, akár a szlovák börtönökben szokásos fejadag-mennyiségekről, akár a határrendészeti szabályok változásairól van szó. Néha persze úgy fest, a szöveg gördülékenysége sérül, amikor a történetet megszakítja egy információs kapszula a leventék kényszersorozásáról, vagy egy korfestő betét a dampflnudli (gőzgombóc?) készítéséről, de ez csak a könyv első felére jellemző, a második etap már lényegesen sodróbb. Meg aztán ilyen az ismeretterjesztő próza, belefér. Egy percig sem kételkedtem benne, hogy Kováts nagyon fontos, nagyon erős feladatot (küldetést?) teljesített azzal, hogy behozta az irodalomba ezt a felettébb fájdalmas korszakot. Köszönet érte, és remélem, még sok fehér foltot kitölt mentális történelmi térképeinken.
(És egy zárójel: arról, ami picit zavart. Amikor egy író kijelöl valakiket krízisgócpontnak, párhuzamosan felébresztheti az olvasóban az „elveszett aranykor”-nosztalgiát az iránt az időszak iránt, amiben a traumát elszenvedő szereplők a társadalom integráns részei voltak. Ezzel nincs baj, sőt: a könyv becsét is emelheti – de ebben a konkrét helyzetben a főbb szereplők mind magyarok ÉS földbirtokosok, és a korszak, amiben ők a Felvidék integráns (sőt: irányító) elemei voltak, számomra kétértelmű korszak. @abcug szerint e regényt „nem lengi be szirupos nosztalgia” – valóban nem, de úgy fest, az én ingerküszöböm extrémen alacsony. Amikor soá-regényt olvasok, a lágerlakókat mindig mint embert, nem mint zsidót látom, így szenvedésük is általános emberi szenvedés. Ez a helyzet a GULAG-történetek esetében is – itt viszont a főbb szereplők annyira magyarok és földbirtokosok, hogy ettől lehetetlen elvonatkoztatnom, és fájdalmukat nem tudom egyetemes fájdalomként érzékelni. Magyarságukkal még csak-csak tudnék azonosulni, de földbirtokosságukkal… erre való képtelenségem biztos valami mutáció eredménye. [Meg a munkás-paraszt származás.] Talán ha Kováts legalább egyik főbb szereplőjét nem kutyabőrösnek teremti, hanem mondjuk sima, pórnépből szakadt értelmiséginek… de hát az irodalom nem kívánságműsor. [Megjegyzem amúgy, hogy érzésem szerint az írónő előző regényében jobban kezelte ezt a veszélyt.] Mindezzel persze álmomban sem akarnék arra utalni, hogy a magyar földbirtokos osztály megérdemelte, amit kapott – természetesen nincs ilyesmiről szó. A „reszlovakizáció” és a munkatábor olyan bűnök, amiket nem igazol semmi, és még egyszer mondom: jó, hogy Kováts szóba hozta őket. Egyszerűen ez az elem megakadályozta, hogy döccenők nélkül fogadjam be a szöveget – ami nem annyira a szöveggel, mint inkább velem kapcsolatban hordoz információt.)
Amikor keresgélni kezdtem a neten némi információt Kováts Juditról, meglepődve tapasztaltam, hogy sokkal többet nem találtam róla, mint amit már eddig is tudtam. Nyíregyházán született, eredeti szakmáját tekintve levéltáros-történész, a Szépírók Társaságának tagja, novelláit és tárcáit a Holmi, a Jelenkor és a Kalligram folyóiratokban publikálta, első regénye pedig 3 éve jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. A kisprózáival még nem sikerült megismerkednem, de Megtagadva című regényét ismerve tűkön ülve vártam, hogy végre kezembe vehessem a legújabb alkotását is.
Az írónő, történész múltját nem megtagadva, ezúttal is olyan témát választott, amelyet átjár a történelem szele. Főhősei a hernádfalvi Wildner András és Engelhart Kinga Erdőszegről – mindketten szlovákok között éltek magyarokként, „apja börtönben, anyja tanácstalan, s Kingának fogalma sincs, mi lesz vele. A líceum megszűnt létezni, nincs se német, se magyar iskola egész Csehszlovákiában, s ők nem állampolgárok többé. Jogfosztottak, hontalanok, kollektív bűnösök.” Az Engelhartok ereiben nemes vér csörgedez, de ez is már csak veszélyt és kárt hozott a fejükre, hiszen a vagyonelkobzás következtében a kastélyukat is elvették, csupán két szobát hagytak meg nekik, hogy legyen hol lakniuk. A jogfosztottság következtében sem tanuláshoz, sem munkához, sem nyugdíjhoz, sem betegellátáshoz nem volt joguk többé a magyaroknak. Egyik napról a másikra a szlovák lett a hivatalos nyelv, s ez a színtiszta magyar vidéken gondot okozott a lakosság számára.
Ilyen körülmények között Andrásék mi mást tehettek volna, mint – a szülőket, nagyszülőket fájó szívvel hátrahagyva – átszökjenek az anyaországba, Budapestre, hogy – egy jobb jövő reményében – folytathassák tanulmányaikat. Első alkalommal Andor, András édesapja vezeti át őket a zöldhatáron, velük megy András tízéves, szívbeteg húga, Zsuzsa is. „A felvidéki diákok számára az éveket a szökések, tagolják kilenc és fél magyar és két és fél szlovákiai hónapra. Kinga, András és Zsuzsa három éve jön-megy a zöldhatáron, s ingázik szünidőkben Budapest és Zöldhalom-puszta között.”
Az 1949-es év váratlan fordulatot hoz számukra, Magyarországon a kommunisták átveszik a hatalmat, s ettől kezdve Csehszlovákia baráti ország lesz, a diákoknak nem kell szökniük, hanem úgynevezett kollektív útlevéllel közlekedhetnek a kijelölt határátkelőhelyeken. De főhőseink helyzetén ez nem javít, ugyanis András szülei időközben maguk is átszöktek Magyarországra, neki és húgának tehát már nem kell utaznia, csak Kingának. S helyzetüket tovább bonyolítja, hogy a kisgyermekkori vonzalmuk egymás iránt szerelemmé alakult át, s amikor Kinga nyár elején hazautazik Erdőszögre, még nem is sejti, hogy visszafelé már nem fogja megkapni az engedélyt a kollektív útlevélhez. Így jutunk hát el a könyv címéhez, így lesz a két szerelmes egymástól „elszakítva”. Lehet-e valaha közös jövőjük, elég erős-e a szerelmük ahhoz, hogy az egymástól távol töltött időt s a váratlan további akadályokat is kibírja? A regényben természetesen mindenre választ kapunk.
Bár az írónő első regényét is nagyon kedveltem, úgy érzem, ezzel a munkájával közelebb került a szívemhez: hamar megszerettette velem a főhősöket, körmömrágva izgultam értük s reménykedtem, hogy történetük épp úgy zárul, ahogy elképzeltem. Én még emlékszem arra az időszakra, amikor nem lehetett – hirtelen ötlettől vezérelve – kocsiba vágódni és csupán egy személyi igazolvánnyal a zsebünkben átsuhanni az ország határán. Manapság ez már természetes, de akkoriban még útlevél, vízum, valuta kellett hozzá. Ez a regény visszaröpített abba a korba, s külön tetszett, hogy Kováts Judit időnként ismerős, borsodi helyszínekre is elvitt magával.
Nagyon szépen, kellő mértékben ötvözi a szerelmi szálat és a történelmi eseményeket, olvasás közben nem kellett attól tartanom, hogy átcsap romatikusba, és még „túlpolitizálva” sincsen. Egyszerű, letisztult gondolatai vannak, az írónő nem akar túl sok eszközt használni, a mű nem hemzseg túlírt, „idézni való” mondatoktól, neki nem ez a célja, hanem arra tanít, hogy megértsük, átérezzük, milyen sors várt azokra a magyarokra, akik elszakadtak az anyaországtól, s milyen nehézségekkel kellett szembenézniük magyarként idegenben és itthon. Bátran ajánlom minden olvasónak, higgyék el, nem fognak csalódni!
Új felfedezés a szerző és fontos téma feldolgozása, irodalmi formába öntése a kötet. Bár a határ anyaország felőli részén sem volt csupa öröm és boldogság az élet, de elképzelni is nehéz azokat a megpróbáltatásokat, amelyek Trianon után a határ túloldalán rekedt, elszakított, jogfosztott helyzetbe került magyarokra várt. Kováts Judit történész- levéltáros otthon van a témában, alapos, sokrétű kutatásokon alapuló művet írt. Családtörténet(ek) szerepelnek ebben a regényben és egy mindent átfogó és meghatározó szerelem az 1944 és 1953 közötti időben. Jól olvasható, de nem annyira kiforrottan szépirodalom, mint Száraz Miklós György regényei, aki szintén történész-levéltárosból lett szépíró és remek regényeivel, a családi érintettség közelségével dolgozza fel ezeket az élményeket.
Erős és fontos könyv. A kitalált kerettörténet ellenére is hiteles.
http://gaboolvas.blogspot.hu/2016/02/elszakitva.html
Azt gondolom, egy történész tisztességgel megírt történeti regényével lesz gazdagabb az, aki kézbe veszi Kováts Judit könyvét. Alapos kutatómunka, de a saját irodalmi kifejezőeszköz hiánya jellemzi a kötetet.
A szerző ír, sok helyen szépen, néhány helyen kislányosan, legtöbbször azonban a megbízható írástudó ember jó ízlésével. És ez nem valami „csak”, hanem tulajdonképpen megnyugtató dolog.
Nem gondolom, hogy az Elszakítva nagy regény, de mindenképpen tisztelem benne azt, hogy ilyesmi nem is áll szándékában. Egy történetet mond el, nagyon pontos történelmi háttérrel, igaz, olykor kicsit mesekönyv ízűen: a szereplők kihajtogatható papíralakok, szépek, nemesek, és lelkük cizelláltsága a nyomor közepén sem változik egy cseppet sem, olyankor csak szomorúbb a szépségük.
Miért szerettem mégis a könyvet? Egyrészt mert rajongok a történetekért, különösen a családtörténetekért. Másrészt mert olyan történetet mesél, ami nekem nagyon fontos. Amikor Legenye mellett elfutott a vonat Andrással, a nagyapámra gondoltam. Arra, hogy talán abban a kocsiban ő is ott ült. És szökött a történelem elől.
Hálás tudok lenni a történetekért. Akkor is, ha az maga a történelem. Kováts Judit történész a felvidéki magyarok 1944–1953 közötti történetét írta meg, két birtokos család tagjainak sorsát követve. Hangja már-már szenvtelen, de minek is az irodalmi cifrázás, ha a tények megállíthatatlan malomkőként, napról-napra morzsolják fel az addigi valóságot. S nemcsak a vagyont lehet elkobozni, a méltóság is odaveszhet.
Az én anyai nagyszüleimet is Kassáról telepítették ki. Az írónő nekik is méltó emléket állított.
Nagyon jó. Történetileg hiteles, fordulatosan elbeszélt, a különböző nézőpontokat izgalmasan váltogató és főleg az adott kort, a benne élést nagyon érzékletesen bemutató regényeket ír Kováts Judit, amik szerintem mindenféle ízlésű, érdeklődésű olvasó számára élményt jelenthetnek. Az ismerős evangélikus helyszínek miatt – Rózsák teri kollégium (akkor még árvaház), Deák tér, Fasor – külön nagyon szerettem.
Lelkiismeretes iparosmunka, ennek minden pozitív és negatív hozadékával. Az első laptól az utolsóig felhasználóbarát szövegezéssel, és alkotó-olvasó közötti partneri viszonyra törekvő attitűddel, valamint szemléletes történeti-, történelmi és lelki „esetleírásokkal”. Az írónő történetvezetése néhol erős impressziókkal és romantikus hatásmechanizmusokkal üzemel, de az irodalmi boszorkánykonyhájában kifőzött menzásított étkeztetése még kellőképpen (mármint az egészséges táplálkozásnak megfeleltetetten) émelygésmentes, és realisztikusan kesernyés ellenpontozással ízesített.
Jó egynek. Jobban mondva a négyre jó.
Megrázott, megtört, ugyanakkor rengeteg pozitívunot és erőt kaptam olvasás közben.
Mivel minden fejezet másról szól, sokáig zavart, hogy bogarásznom kellett a gondolataimban, hogy vajon ez most kiről is szólhat.
Többször éreztem összekuszáltnak az emlékezéseket, az idősíkváltások minden külön jelzés nélkül érkeztek, nem győztem kapkodni a fejem.
Idő kellett a feldolgozáshoz, de megérte.
Nekem tetszett a történelmi keret és az érzelmi tartalom is.
Ritkán találok ilyen könyvet, amin erősen el kell gondolkodni, ám mellette érzelmekkel is találkozunk, de kellemesen, finoman, életszerűen.
Mindent összevetve, a síkváltásoktól eltekintve, minden tökéletes volt, úgy, ahogy volt.
Kivéve a világ, amelyről szólt.
Népszerű idézetek
– Ennek a rendszernek nincs humora. Ezért veszélyes.
227. oldal
Zsuzsa erős és bátor, de még csak tízéves, és egy tízévesnek lehetetlen megmagyarázni, miért hajtogatja mindannak ellenére, ami történt, oly makacsul, hogy „maradunk, ameddig csak engedik”, s ha maradnak, miért nem jelentkeznek ők is szlováknak, amikor a többiek mind ezt teszik.
Lehetetlen elmagyarázni, hiszen még Marietta sem érti, hogy a reszlovakizáció csupán egy újabb rafinált módja a megsemmisítésüknek. Szembefordítja a családtagokat egymással, ki-ki azt lesi, a másik beadta-e már a kérvényét, és sorolja, számolja az ismerősöket, rokonokat, barátokat, s az elmaradhatatlan „meg lehet érteni”-kkel és „élni kell”-ekkel próbálja magát igazolni.
– Hogyan tagadhatod meg a magyarságodat, ha egy csöpp szlovák vér sem folyik az ereidben? Nem létezik, hogy bárki, aki elbírálja a kérelmeket, a Rády vagy a Wildner névről elhinné, hogy elmagyarosodott, tévelygő szlovákot takar! Az ember nem kufárkodik a múltjával, egy kis állampolgárságért, nyugdíjért, betegbiztosításért cserébe nem tagadja meg az őseit! – fakadt ki, amikor sógorával vitába keveredtek.
88-89. oldal
Nem szabad beszélni az ostrom alatt történtekről, a fogságban lévőkről, a malenkij robotra hurcoltakról, a származásról, vallásról, templomba járásról, mert a szovjetek hős felszabadítók, hittan helyett oroszt kell tanulni, és a cserkészekkel szemben többségben vannak a piros nyakkendős úttörők, akiknek Rákosi elvtárs a pajtásuk.
164. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Tóth Krisztina: Akvárium 92% ·
Összehasonlítás - Kiss Nikoletta: Régmúlt napok fénye 86% ·
Összehasonlítás - Finy Petra: Kerti szonáta 82% ·
Összehasonlítás - Ruby Saw: Lucy 97% ·
Összehasonlítás - Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg 94% ·
Összehasonlítás - Bauer Barbara: A fekete rózsa 94% ·
Összehasonlítás - Csabai László: Szindbád, a forradalmár 95% ·
Összehasonlítás - Bauer Barbara: Az élet hangja 93% ·
Összehasonlítás - Martha Hall Kelly: Orgonalányok 93% ·
Összehasonlítás - Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai 90% ·
Összehasonlítás