A ​szubjektum labirintusai 0 csillagozás

Aki Hegelt meg akarja érteni, az még mindig egyedül van.

…Hegel esetében olyan fokú immanenciával találkozunk, amely azt a benyomást kelti, hogy minden egyes esetben egy-egy kis Hegel szólal meg. Ezt a gondolatot Friedrich Schlegelnek a kritikáról adott meghatározása alapján úgy is jellemezhetnénk, hogy nem sikerül megvalósítani a belül- és a kívülállás egyensúlyát. Ehelyett egy hangsúlyozottan immanens hang szólal meg. És ha még egy kicsit bátrabbak vagyunk, akkor azt is mondhatnánk, hogy Hegel már maga letiltotta a kívülről való rálátást.

…egy másik érv, amely szintén a nyelv oldaláról érkezik: az, hogy a szubjektum léte pusztán nyelvi. Ahogy a villámot is elkülöníti a villámlástól, holott a kettő egy, hiszen a villámnak csak a villámlásban van léte.

Még nem válaszoltam meg azonban a kérdést, hogy az ős-egy inkább apollóni, vagy apollóni-dionüszoszi művészetként képzelhető-e el. A schopenhaueri filozófia alapján ez a kérdés elhanyagolhatónak tűnik, hiszen a világ és az ős-egy viszonyának leírásai a két modellben (a világ mint az ős-egy képzete, vagy a kettő azonossága mint szubjektum és objektum azonossága) lényegében egybeesik. Ebben a tekintetben a művészeti ágak különbségei inkább az ember szempontjából látszanak fontosnak, mivel az ember az, aki az apollóni-dionüszoszi művészet talaján közelebb kerülhet a világ berendezkedésének megtapasztalásához, mint a pusztán apollónién.

A „szemléleti jelenvalóság” olyan fogalom, amelyet csak Schopenhauer használt. „A szemléleti jelenvalóságban […] virtuálisan mindig benne van és reprezentálva van az összes dolog lényege – [s ez] a tudat egyetlen mozzanatban összefoglalva”.

Szépen esett a hó, amikor Micimackó egy reggel az erdőben bandukolt. Elmerült a gondolataiban – tudjátok, mennyire szeretett töprengeni – és magába temetkezve körbe-körbe járt. Végül megállt. És azokon a különös lábnyomokon kezdett gondolkodni, amelyeket maga előtt látott a hóban. Hogy a dolognak utánanézzen, követni kezdte a nyomokat – és hirtelen a kör kiindulópontjára visszatérve – már két nyomot látott. Malacka csatlakozott hozzá, és megkérdezte:
„Mit csinálsz itt Micimackó?” Micimackó titokzatosan azt válaszolta: „vadászok”. „Mire vadászol?” – kérdezte Malacka, és Micimackó megint csak rejtélyesen felelt: „valamit földerítek”. „És mit derítesz föl?” – kérdezte Malacka.
Mire Micimackó: „Hát ez az, amire én is kíváncsi lennék; azt kérdezem magamtól én is: „mi ez?” És Malacka tovább kérdezgette: „és mit gondolsz, mit fogsz magadnak válaszolni?” Micimackó: „Várnom kell, amíg megfogom.” És ezzel rámutatott a két közepes nagyságú lábnyomra. Malacka (aki természeténél fogva nagyon félős volt) hirtelen nagyon megijedt, és dadogni kezdett: „Jaj, jaj, csak nem gondolod, hogy ezek egy … egy … egy menyét lábnyomai?” Micimackó azt felelte: Meglehet; néha egy menyét, néha meg nem menyét; a lábnyomoknál sohasem lehetünk biztosak.” Ekkor aztán Malacka nagyon félni kezdett, mert úgy rémlett neki, hogy a menyétek nagyon veszélyes állatok, akik a kismalacokat csak úgy ukmukfukk fölfalják. […] Kis idővel később Micimackó hirtelen megállt, és fölkiáltott:
»nézd csak!« „Mit?” – kérdezte Malacka, és ijedtségében majdnem hanyatt esett, de úgy csinált, mintha csak megcsúszott volna. „Most már egy harmadik és egy negyedik állat is csatlakozott hozzá; mert a hóban már három menyétnyom van, és ezen kívül még egy kicsi nyom – nyilvánvalóan egy ürge.” A tanulság már sejthető: mennek körbe-körbe, egyre több nyom lesz, Malacka egyre jobban szorong, de a nyomok a sajátjaik. – A történetek közös lényegét Frank a következőképpen foglalja össze: „Valamennyi történetben volt valami közös […] Olyan személyekről vagy állatokról […] esett szó, akik nem veszik észre, hogy önmagukra utalnak, vagy ha igen, ezt megkésve teszik.” Frank tulajdonképpen azt akarta megmutatni, hogy a mindenkori én-szubjektumnak már eleve tudatában kell lennie annak, hogy az a szubjektum, amelyre éppen rátekint, ő maga.

A Nietzsche és Foucault közti különbségeket tisztázandó, ki kell emelni, hogy Foucault A szavak és a dolgokban egy nagyon pontos ember-fogalommal (az ember mint empirikus– transzcendentális kettősség) dolgozik, melyet a modern kori diskurzusok alapján rekonstruál. Ez az ember-fogalom nem egyezik meg a Nietzschénél kirajzolódó ember-fogalom egyik aspektusával sem: sem az előkelő ember, sem a ressentiment embere, sem a szenvedő és beteg állat, sem a mérő és értékelő lény nem feleltethető meg neki. Ám ennél is fontosabb, hogy Foucault A szavak és a dolgokban az embert eleve más síkon vizsgálja, mint Nietzsche. Míg Foucault A szavak és a dolgokban az embert mint azt a fogalmat veszi tekintetbe, mely a nyugati kultúrában a 19. századtól uralkodóvá vált, így számára az ember eltűnése ennek a fogalomnak a központi helyéről történő kimozdulását, háttérbe szorulását jelenti, addig Nietzsche arra tesz kísérletet, hogy az ember mint empirikus létező történetét beszélje el, számára az ember nem csak fogalom, de az a lény is, aki a fogalmakat létrehozza; aki önmagát formálja, s ezáltal saját történetiséggel rendelkezik, és képes lehet önmaga fölülmúlására. Ezért jelenti az ember eltűnése is – amennyiben Nietzsche kapcsán valóban beszélhetünk ilyesmiről – ennek a lénynek az eltűnését, a ma ismert embernek az eltűnését.
Foucault késői önértelmezése ezt a különbséget elfedi: az ember halálának késői átértelmezése pontosan ezért hozható inkább összhangba Nietzsche filozófiájával, mint A szavak és a dolgok általam képviselt olvasata: a késői értelmezésben a definiálásról való lemondással a probléma más síkra kerül át, a gondolkodást meghatározó fogalmakéról a világban tevékenykedő, önmagát mindig másként értelmező lény síkjára.

…az örök visszatérés gondolatában az a lehetőség ragadja meg, hogy az az embert fölülmúló ember eljövetelét is már megtörténtként és újra és újra megtörténőként foglalja magában. Pedig Nietzsche filozófiájában az embert fölülmúló ember megvalósulása korántsem biztosan bekövetkező esemény, hiszen, ahogy már fentebb említettem, Zarathustra szerint az Istenhez hasonlóan az embert fölülmúló ember is kitaláció, „költő-furmány” – vagyis az sem biztos, hogy az eszménynek valóban meg kellene valósulnia. Mindenesetre Zarathustra „A papokról” című beszédében így fogalmaz: „Soha nem volt még embert fölülmúló ember.” Persze kérdéses, hogy ezt a kijelentést az örök visszatérés vonatkozásában kell-e érteni, hiszen nem közvetlenül annak kontextusában hangzik el (Zarathustra a második könyvben az örök visszatérést még nem tanítja), vagyis az állítás még nem jelenti feltétlenül azt, hogy az Übermensch teljességgel megvalósíthatatlan volna. Az állítás közvetlen szövegkörnyezete is ezt az értelmezést erősíti.
Zarathustra itt is a legnagyobb és a legkisebb ember túlzott hasonlóságát ostorozza, az ember eddig elért teljesítményeit kevesli, és az embert fölülmúló embert az eddigi megváltók helyébe lépteti.