Kollektív ​emlékezet és holokausztmúlt 3 csillagozás

Kovács Mónika: Kollektív emlékezet és holokausztmúlt

Kovács Mónika szakszerű kötete a maga józan tárgyszerűségével, ismeretgazdag átlátásával, módszeres oktatási javaslataival értékes hozzájárulás a kollektív emlékezet tanulmányozásához és konstruktív alakításához.
Hunyady György
szociálpszichológus, akadémikus

Kihangosítja, mások számára is elérhetővé teszi egy olyan egyetemi oktató nézeteit, aki megalkuvás nélküli szakmaisággal állt helyt a magyar holokausztmúlt oktatásáról és reprezentációjáról folytatott politikai felhangoktól sem mentes vitákban.
Bíró Anna-Mária
emberi jogi szakértő, a Tom Lantos Intézet igazgatója

Mert ahhoz, hogy zaklató vitáink valaha nyugvópontra jussanak, nemcsak azzal kell tisztában lennünk, mi az, ami hiányzik, hanem azzal is, mi az, ami ebben a folyamatban elérhető, és hogyan érhetjük el a kívánatoshoz közelítő állapotot.
Szántó T. Gábor
író, a Szombat főszerkesztője

>!
Corvina, Budapest, 2016
148 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631363623

Várólistára tette 5

Kívánságlistára tette 1


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Kovács Mónika: Kollektív emlékezet és holokausztmúlt

Ahogy látom, a társadalomtudományban elég komoly konszenzus van abban a kérdésben, hogy az antiszemiták nem normálisak – nem normálisak abban az értelemben, hogy gondolkodásukat egy durva alapvető attribúciós hiba* felhősíti. (És hát privát véleményem, hogy nem normálisak abban az értelemben sem, hogy idióták. De hát ez tényleg az én szubjektív meglátásom. Eszemben sincs ráerőltetni senkire.) Ezt a problémát még maguk az antiszemiták is érzékelik, gondolom, ezért mondják, hogy ők nem is antiszemiták, hisz a múltkor is szóba álltak egy olyan pajeszos fickóval, csak éppen… hát… szóval… szeretnek néha zsidózni kicsit. De csak finoman, arisztokratikusan. spoiler

Kovács Mónika rövid, de nemzetközi kitekintéssel és számos kutatással aládúcolt tanulmánya a magyarországi holokausztemlékezet problematikáját feszegeti. Külön értéke, hogy nem pusztán hipotézist állít fel, hanem a holokausztoktatásban rejlő lehetőségek kapcsán megoldási javaslatokat is tesz. Nyugaton ugyanis már a ’70 években elkezdődött a globális holokausztértelmezés kialakulása, ami a genocídiumot tulajdonképpen a demokrácia ellenpólusaként határozta meg – olyan eseményként, ami a demokratikus gondolkodás hiányából alakulhat ki. Ilyen értelemben a népirtás indirekt módon a nyugati identitás lényegi részévé vált: olyan eseménnyé, amivel szemben a demokrácia megfogalmazza önmagát. A Szovjetunió összeomlása után a posztszocialista országok érzékelték, hogy a nyugathoz tartozás egyik feltétele ennek a globális holokausztértelmezésnek az elfogadása, ám azt is tapasztalniuk kellett, hogy az a hosszadalmas folyamat, amin például Németország átment, nem rövidíthető le egy szimpla szándéknyilatkozatra – hiszen állampolgáraik korántsem voltak (vannak) felkészülve arra, hogy őszintén megvizsgálják nemzetük felelősségét e kérdésben. Sőt: olyan stratégiákkal, mint a bűnbakkeresés, vagy a történtek szőnyeg alá söprése, kifejezetten elzárkóznak a kérdés nyílt megvitatásától. Ennek következtében az olyan országok kormányai, mint Magyarország, tudathasadásos állapotba kerültek – egyrészt újra és újra deklarálták a globális holokausztértelmezéssel való egyetértésüket, másfelől „házi használatra” létrehoztak egy lokális holokausztértelmezést, ami jobban tolerálja állampolgáraik hárító mechanizmusait. Sőt, rosszabbat tesznek ennél: az emberek attribúciós hibáiból politikai tőkét kovácsolnak, és azzal nyernek szavazatot, hogy felerősítik az előítéleteket.

Azt gondolom, különösebben nem kell érvelnem amellett, hogy ez az eljárás milyen egészségtelen közösségi önképhez vezet. A kutatások azt mutatják, hogy az antiszemitizmus, a nacionalizmus és az általános értelemben vett xenofóbia korrelálnak egymással – ami nem meglepő, de messze ható következményekkel jár. Az antiszemitizmus és a holokauszthoz való viszonyulás ugyanis nem arról szól, hogy „már megint a zsidókról kell beszélni” – sokkal inkább rólunk, a többségi társadalomról. A mi „potenciális elkövető” voltunkról. Az áldozat változhat, behelyettesíthető új és új csoportokkal – igény szerint**. Az elkövető viszont többnyire ugyanaz. Lehet, más nyelven beszél, más-más ország lakója – de az agyuk egy kaptafára jár.

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Alapvető_attribúciós_hiba
** Talán emlékszik még rá valaki, hogy a magyar szélsőjobb milyen jóban volt a palesztinokkal még pár éve, mert ugye közös volt az ellenség. A napokban viszont abban a groteszk élményben volt részem, hogy egy (szerintem) antiszemita egy cionizmus-blogról átvett konteóval érvelt migránsügyben – ami gyönyörűen illusztrálja, hogy ha az ellenségkép átalakul, akkor hirtelen újra felfedezhetjük magunkban a kereszténység zsidó gyökereit.

12 hozzászólás

Népszerű idézetek

Kuszma>!

Minden csoport pozitív önképre törekszik. A nemzet történetének narratívája általában a hőstetteket és dicsőségeket tartalmazza: a kollektív emlékezet elfogult a saját csoport iránt. Minél erősebben kötődik valaki egy csoporthoz, annál motiváltabb lesz arra, hogy a csoportot pozitív színben tüntesse fel, hiszen saját identitásában annál kiemelkedőbb szerepe lesz az adott csoporthoz tartozásnak. Mindazonáltal a saját csoporttal történő azonosulás erőssége önmagában nem feltétlenül jár a csoport negatív múltjának tagadásával. A nagyobb fokú azonosulás ugyanis a csoportnormákhoz való nagyobb fokú ragaszkodással jár, és amennyiben a csoport erősen elkötelezett az egyenlőségelv és a humánus értékrend mellett, a nagyobb fokú azonosulás nagyobb fokú bűntudattal is járhat.

90. oldal, VI. Kollektív emlékezet, társadalmi identitás és a holokauszt oktatása

3 hozzászólás
Kuszma>!

A „versengő áldozatiság” (lásd Noor és mtsai, 2012) jelensége gyakran előfordul szimmetrikus csoportkonfliktusok esetén, amikor mindkét fél saját áldozatiságát helyezi előtérbe, igyekszik kicsinyíteni a másik csoporttal szemben elkövetett bűnei jelentőségét és igazolni saját agressziójának „jogosságát”.

50. oldal, IV. Globális és lokális holokausztemlékezetek

6 hozzászólás
Kuszma>!

A bűnbakképző ideológiák azért különösen veszélyesek a megcélzott kisebbségi csoportokra, mert politikai programjuk a társadalmi frusztráció okozójaként azonosítani vélt kisebbségi csoport ellen jogfosztást és/vagy erőszakot kínálja a válság „megoldásaként”. Ha egy ilyen politikai oktulajdonítás és program hatalomra kerül, akkor önálló életre kel. Az elkövetők az ideológiával fogják igazolni a jogfosztást és az erőszakot, a be nem avatkozók pedig saját passzivitásukat. Minél nagyobb kegyetlenségeket követnek el az ideológia nevében, annál nagyobb szükségük lesz mind az elkövetőknek, mind a be nem avatkozóknak az ideológia igazolására. Tehát nem csökkenni, hanem növekedni fog a társadalomban az ideológia melletti elköteleződés, az áldozatok hibáztatása és a további erőszak esélye (Glick, 2005).

VIII. Elkövetők, be nem avatkozók és embermentők: miért tanulmányozzuk a holokausztot?

1 hozzászólás
Kuszma>!

Megkockáztattuk azt a hipotézist, hogy a Kádár-korszak iránti nosztalgia, és az, hogy az emberek a Kádár-korszakot használják viszonyítási pontként a 20. századi történelem értekelésekor nem egyszerűen az azt megelőző korszakok és a rendszerváltás utáni időszak, illetve a Kádár-korszak represszió utáni részének relatív értékelési különbségeiből fakad, amelynek fényében a Kádár-korszak felértékelődik, hanem abból is, hogy a saját csoport szempontjából ez a korszak a legkevésbé bűntudattal terhelt. Mivel nagyon erős a motiváció a korábbi két korszak – holokauszt és Rákosi-korszak, valamint az 1956 utáni represszó – „elfelejtésére”, a Kádár-korszak válik a 20. század történelmének leginkább vállalható korszakává. A Kádár korszakban elfogadottá vált viszonyulási mód a történelemhez és a politikához – amely nemcsak felmentette, de kimondottan eltanácsolta a „kisembert” a politika és a történelem alakításától – általános sémává vált, a mindenkori hatalomnak való behódolásért és annak bűneiben való kollaborációért az önvizsgálat helyett bűnbakok keresésére, illetve önfelmentő felejtésre hajlamosít.

87. oldal, A múlt kollektív reprezentációi a jelen homályos tükrében

Kuszma>!

Akkor alakul ki kollektív reprezentáció, ha a fogalom „lehorgonyzottá”, azaz kommunikálhatóvá válik, és ha „tárgyiasul”, azaz közös képzetek formájában konkretizálódik. A holokausztoktatás során szerzett tapasztalataink alapján azt a hipotézist szeretnénk megfogalmazni, hogy elsősorban azok a társadalomtudományi elméletek alkalmasak a holokauszt „lehorgonyzására”, tehát olyan jelentés megtalálására, amely egyszerre képes a holokausztnak az európai történelemben és gondolkodásban betöltött jelentőségét kifejezni és a holokausztból a modern társadalomra és emberre levont következtetések révén a jelenhez kötni – „használható múlt”-tá tenni –, amelyen „normalizálják” a holokausztot. Abban az értelemben „normalizálják”, hogy azt hangsúlyozzák: a holokauszt során szélsőséges körülmények között szélsőséges következményekhez vezettek olyan társadalom-pszichológiai folyamatok, amelyek hozzátartoznak a modern társadalom „normál” működéséhez.

117-118. oldal, VII. Holokausztoktatás és emlékezés

GTM>!

A posztkommunista országok némelyikében időről-időre viták robbantak ki egykori politikusok vagy értelmiségiek múltjával kapcsolatban, akiket antikommunista nézeteik vagy heves nemzeti érzelmeik miatt az aktuális kormányok és a társadalom egy része visszaemelne a nemzeti panteonba és a tankönyvekbe, antiszemitizmusuk, náci-szimpátiájuk, vagy a holokausztért viselt felelősségük azonban vállalhatatlanná teszi őket.
[…]
Nem csak a posztkommunista országokban figyelhető meg ez a jelenség, a hasonló nyugat-európai viták azonban nem vezetnek a kínos múltú politikusok vagy értelmiségiek felmentéséhez vagy tananyagba emeléséhez.

46. oldal

GTM>!

A megbékélést a jelenlegi kettős hivatalos emlékezet teljesen ellehetetleníti, mert az egykori áldozatok leszármazottainak azt sugallja, hogy nem történt meg a múlttal való szembenézés. Így az egykori áldozatok utódainak csoportidentitását újra meg újra meghatározza majd a felmenők traumájával vállalt szolidaritás. Mivel nem jön létre egy, a többséggel közösen elfogadott kollektív emlékezet, amely az elkövetők és be nem avatkozók utódai részéről a múlt megbánását, az áldozatok utódai részéről pedig a megbocsátást hordozza magában, a népirtás által létrehozott csoporthatárok fennmaradnak, és könnyen politikai játszmák terepévé válnak.

65. oldal

GTM>!

Ha az emberek úgy érzik, hogy nincs kontroljuk a jelen felett, akkor vélhetően feltételezik majd, hogy a korábbi generációk is csak elszenvedői és nem alakítói voltak a történelemnek. Ez a séma azonban könnyen felmentést ad az egykori és a mostani politikai passzivitásért, valamint kibúvót kínál a kollektív felelősségvállalás és bűntudat alól.

68. oldal

GTM>!

A magyar holokauszt hetvenedik évfordulója idején azonban világossá vált, hogy a hivatalos és intézményesített holokausztemlékezet mellett nemcsak létrejött egy ettől eltérő emlékezet, de 2010 után kormánytámogatást kapva ez is hivatalos emlékezetté vált. Ez az emlékezet azonba nem törölte el teljesen a korábban már intézményesült holokausztemlékezetet, amelyet időről-időre az annak ellentmondó emlékezetet intézményesítő kormány politikusai is magukénak vallanak. Így jelenleg párhuzamosan létezik a két emlékezet, kölcsönösen kioltva egymást.

44. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Thassy Jenő: Veszélyes vidék
Philippe Sands: Kelet-nyugati utca
Fenyvesi Katalin (szerk.): A holokauszt és a családom
Vágóné Klein Margit: Virág a viharban
Gergely Anna: A székesfehérvári és fejér megyei zsidóság tragédiája
Szele Anna – Szele György (szerk.): Kényszermunka, erőltetett menet, tömeghalál
Reviczky Ádám: Vesztes háborúk – megnyert csaták
Szegedy-Maszák Marianne: Csókolom a kezét
Szita Szabolcs (szerk.): Magyarország 1944
Tolnai László: Kőszegi végállomás