Ahogy látom, a társadalomtudományban elég komoly konszenzus van abban a kérdésben, hogy az antiszemiták nem normálisak – nem normálisak abban az értelemben, hogy gondolkodásukat egy durva alapvető attribúciós hiba* felhősíti. (És hát privát véleményem, hogy nem normálisak abban az értelemben sem, hogy idióták. De hát ez tényleg az én szubjektív meglátásom. Eszemben sincs ráerőltetni senkire.) Ezt a problémát még maguk az antiszemiták is érzékelik, gondolom, ezért mondják, hogy ők nem is antiszemiták, hisz a múltkor is szóba álltak egy olyan pajeszos fickóval, csak éppen… hát… szóval… szeretnek néha zsidózni kicsit. De csak finoman, arisztokratikusan. spoiler
Kovács Mónika rövid, de nemzetközi kitekintéssel és számos kutatással aládúcolt tanulmánya a magyarországi holokausztemlékezet problematikáját feszegeti. Külön értéke, hogy nem pusztán hipotézist állít fel, hanem a holokausztoktatásban rejlő lehetőségek kapcsán megoldási javaslatokat is tesz. Nyugaton ugyanis már a ’70 években elkezdődött a globális holokausztértelmezés kialakulása, ami a genocídiumot tulajdonképpen a demokrácia ellenpólusaként határozta meg – olyan eseményként, ami a demokratikus gondolkodás hiányából alakulhat ki. Ilyen értelemben a népirtás indirekt módon a nyugati identitás lényegi részévé vált: olyan eseménnyé, amivel szemben a demokrácia megfogalmazza önmagát. A Szovjetunió összeomlása után a posztszocialista országok érzékelték, hogy a nyugathoz tartozás egyik feltétele ennek a globális holokausztértelmezésnek az elfogadása, ám azt is tapasztalniuk kellett, hogy az a hosszadalmas folyamat, amin például Németország átment, nem rövidíthető le egy szimpla szándéknyilatkozatra – hiszen állampolgáraik korántsem voltak (vannak) felkészülve arra, hogy őszintén megvizsgálják nemzetük felelősségét e kérdésben. Sőt: olyan stratégiákkal, mint a bűnbakkeresés, vagy a történtek szőnyeg alá söprése, kifejezetten elzárkóznak a kérdés nyílt megvitatásától. Ennek következtében az olyan országok kormányai, mint Magyarország, tudathasadásos állapotba kerültek – egyrészt újra és újra deklarálták a globális holokausztértelmezéssel való egyetértésüket, másfelől „házi használatra” létrehoztak egy lokális holokausztértelmezést, ami jobban tolerálja állampolgáraik hárító mechanizmusait. Sőt, rosszabbat tesznek ennél: az emberek attribúciós hibáiból politikai tőkét kovácsolnak, és azzal nyernek szavazatot, hogy felerősítik az előítéleteket.
Azt gondolom, különösebben nem kell érvelnem amellett, hogy ez az eljárás milyen egészségtelen közösségi önképhez vezet. A kutatások azt mutatják, hogy az antiszemitizmus, a nacionalizmus és az általános értelemben vett xenofóbia korrelálnak egymással – ami nem meglepő, de messze ható következményekkel jár. Az antiszemitizmus és a holokauszthoz való viszonyulás ugyanis nem arról szól, hogy „már megint a zsidókról kell beszélni” – sokkal inkább rólunk, a többségi társadalomról. A mi „potenciális elkövető” voltunkról. Az áldozat változhat, behelyettesíthető új és új csoportokkal – igény szerint**. Az elkövető viszont többnyire ugyanaz. Lehet, más nyelven beszél, más-más ország lakója – de az agyuk egy kaptafára jár.
* https://hu.wikipedia.org/wiki/Alapvető_attribúciós_hiba
** Talán emlékszik még rá valaki, hogy a magyar szélsőjobb milyen jóban volt a palesztinokkal még pár éve, mert ugye közös volt az ellenség. A napokban viszont abban a groteszk élményben volt részem, hogy egy (szerintem) antiszemita egy cionizmus-blogról átvett konteóval érvelt migránsügyben – ami gyönyörűen illusztrálja, hogy ha az ellenségkép átalakul, akkor hirtelen újra felfedezhetjük magunkban a kereszténység zsidó gyökereit.