Fény ​helyett 1 csillagozás

A költő

[…]
légy nekem a Vers,
légy te a Minden,
mert ha te megszólalsz,
más hang már úgysincs sehol,
ebben a nagy és kíméletlen,
örök körforgású,
pusztító, döbbent égzengésben.
Téged még a Földön
maga mellé vett az Isten.

86. oldal

Tudom, nem kellene szép szavakat írnom,
lenne versem bár nyersebb,
de nem lenne tőle igazabb,
próbáltam, de nem tudlak másként igazolni,
csak ha ennyire őszintén kiadom magamat.
Csupán türelem kell,
és a tökéletes perc majd ideér,
így hát várlak – míg bibliát ír rólad a szenvedély;
… ennyit tehetek: várni kell, magunkban hinnem,
és tudom, érzem, úgyis ránk tekint az Isten.
Egy okot mondj ellenem – ugye nincsen…?

Vallomásféle

Tudod, én már nem változom.

Ilyennek maradtam, mint akit megismertél
négy éve abban a régenvolt tavaszban – vagy
már nyár volt? Lásd, mit sem számít, hozhatok
én tanúként elébed bárkit, mindegyik igazolhat,
mind mellettem áll majd, ha megkérdezed:
– Ez az érzés ennyire áthat…?! – Nem. Nem
ennyire. Ennél sokkal jobban, – azt hiszem
semmit sem tudok ennél biztosabban, és azt
mondom magamnak: maradjon így minden,
így szeresselek, így maradj nekem titkon örök
szövetségem, – az, aki nekem az egyetlen vagy
ebben a nagy, szent és szépséges vétségben, –
már ha szeretni bűn, és így szeretni szégyen.

[…]

49. oldal

Ti hárman

A jól ismert debreceni házban,
apám míves tercinákat dajkál
sűrűszemű, hattyúszín magányban;
mint tollpihe apró dobozban szállva,
oly óvatosan lépnék ilyenkor hűvös szobájába, –
talán belőle csöppent vénámba a láng,
mely sistereg néha tollamnak nyomán:
verseimbe üstökösök kóbor fényét
akarom szédült makacssággal beleszőni,
kristálytiszta levegőt a tüdőmbe szívni;
teret, időt egymásba illesztve,
jéggel-vert életemből messzemenekülve
úgy tenni, mintha semmi sem fájna,
pedig fázom, és úgy vágyom a nyárra…
tudom, a halál nem odakint vár rám,
mert itt lakik bennem konokul és némán, –
még intésre megállok szándékomban,
de csak azért, mert hangod körülzizeg,
és tőlem mázsásat dobban a szíved;
csak azért, mert naponta jön fáradt és
gondterhelt nagyfiam, s melegen átölel;
csak azért, mert apámat ha felhívom,
beszél néhány szót magáról,
s ha kérdezem, ércesen és bölcsen válaszol;
…csak mert nincs nap, amikor távol vagy tőlem,
megfellebbezhetetlen vagy nekem,
s miként a kagyló két fele egymásra zárul,
úgy válunk – te meg én – naponta eggyé,
hogy a levegő zajtépte rongyai közül,
a sáros, mocskos, mégis áldott földtől
mind a ketten, – én is, te is felemelkedjél…
figyelem a fiamat, hallom apám hangját,
és bíbor az öröm, ha épp csak gondolok rád.
Ti hárman, –
három férfi határozza meg életemet,
s hogy hol a helyem, tán magam sem tudom,
de azt igen, hogy benned, a fiamban
és apámban bízhatom…

73. oldal

Rózsadombi este

Goromba és pincemélyen sötét már az este,
öblös edénnyel méri gonosz hűvösét az ősz,
szép vágyódástól mélyül lelkemben a csendje:
hittem, itt marad a bronz ősz, – Budán elidőz.

Miért, hogy beteg, kávébarna színt ölt a távol,
és az ég encián-kékjéből kioldja a szép azúrt?
Miért, hogy elébem délibábot, bűvöset varázsol,
mikor a hegyen már a kopár november az úr?

Hullt hajnalokba szédül, vacog a gyönge fény:
bár erőtlen, de fák csúcsára ül, – melege özön;
fölzeng egy édes dallamot az örök szenvedély,
nyugvást hoz nekem – most és mindörökkön.

25. oldal