Tarkovszkij 12 csillagozás

Az orosz film Sztalkere
Kovács András Bálint – Szilágyi Ákos: Tarkovszkij

Nehezen ​megszületett könyvet tart kezében az olvasó. Tarkovszkij halála után tizenegy évvel jelenik meg a mű, amelyet három évvel a tragikus esemény előtt kezdtünk el írni mint az életútja feléhez érkezett művész addigi pályájának összefoglalását. Miután 1984-es „disszidálása” miatt Tarkovszkij indexre került, a magyarországi publikálásra nem is gondolhattunk. Mire a könyvnek – kalandos körülmények között – külföldi kiadót találtunk, s mire a francia fordítás elkészült, Tarkovszkij már nem volt közöttünk. Monografikus feldolgozásáról akkor, abban a helyzetben szó sem lehetett. 1986 óta tervezzük, hogy megírjuk „a” könyvet, a „végleges változatot”. Írás közben kellett ráébrednünk: „végleges változat” nem létezik. Ez a könyv csak Tarkovszkij világaiban folytatott utazásaink egy újabb állomása.
Andrej Tarkovszkij az orosz filmművészet eddigi legnagyobb alakja volt, aki az Iván gyermekkorával, az Andrej Rubljovval, a Szolárisszal, a Tükörrel, a Sztalkerral, a Nosztalgiával, és… (tovább)

Nem azonos az ELTE által kiadott könyvvel:
Kovács András Bálint – Szilágyi Ákos: Tarkovszkij, az orosz film Stalkere

Eredeti megjelenés éve: 1997

Róla szól: Andrej Tarkovszkij

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Helikon Universitas

>!
Helikon, Budapest, 1997
326 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632084780

Enciklopédia 1


Kedvencelte 10

Most olvassa 3

Várólistára tette 20

Kívánságlistára tette 39


Kiemelt értékelések

>!
vargarockzsolt P
Kovács András Bálint – Szilágyi Ákos: Tarkovszkij

Ma már csak kevesen tudják, hogy a Stalker és az Andrej Rubljov talán a filmtörténet két legszebb filmje…

9 hozzászólás
>!
csartak MP
Kovács András Bálint – Szilágyi Ákos: Tarkovszkij

Szerintem nyugodtan el lehet mondani, hogy a legátfogóbb és legalaposabb magyar nyelvű írás a rendező munkásságáról. Tarkovszkij filmjei egyediek és különlegesek, olyan képi és hangulati eszközökkel játszott mesterien, ami a szimbólumok világába visz minket, és a kedvelőinek kihagyhatatlan ez a könyv, ami egyben útmutató is a megértéséhez. Viszont részemről mindenképpen további tanulmányozást igényel majd, mert meg fogom nézni a többi filmjeit is. (Stalker-t és a Solaris-t láttam eddig)
„.. akiknek ez a jelenet zavaró stílustörés, azok számára úgyis értelmezhetetlen az egész film.” Ezt a mondatot meg szeretem belőle. :)

7 hozzászólás
>!
SignorFormica
Kovács András Bálint – Szilágyi Ákos: Tarkovszkij

A könyv a Medvetánc folyóirat különszámának némileg túlírt változata. Mindazonáltal Tarkovszkij művészetének legátfogóbb értelmezései közé tartozik világviszonylatban is. A Medvetánc különszáma, még nem tudott foglalkozni az utolsó filmjével. Talán ez a legfőbb hozadéka ennek a könyvnek az előző változathoz képest. Az újonnan megírt hosszas orosz filmtörténeti körkép, bevezetés, fölösleges. Éppen azét, amit a Medvetánc változatban már jól leírtak: Tarkovszkij filmes elődök nélküli, egyedülálló fenomén az orosz film történetében. Elődei a festészetben és a klasszikus orosz irodalmi hagyományban keresendők.


Népszerű idézetek

>!
Ουροβορος

A némaság egyfajta aszkézis: önmegtartóztatás, lemondás a nyelvről, elfordulás a szellem világi lármájától. Mert a némasággal itt a fecsegés, az érvényességét vesztett szellem bőbeszédűsége és hangossága áll szemben. A némaság végtelen komolysággal ruházza fel a létezést. Paradox módon épp ezzel adja meg a nyelvnek az őt megillető jelentőséget. A szó újra Igévé válik, súlyát éppen a némaság, elsőbbségét a valósággal szemben éppen ki nem mondása adja meg. A szó komolysága, univerzalitása, ünnepélyessége a fecsegő és egymást túlharsogó, dühödt tudatok világában a némasággal adható vissza. A némaság és a komolyság, a némaság és az emelkedettség elválaszthatatlanok egymástól. A némaság nem közönyt jelent, hanem mindenek átlátását és átérzését, megbocsátását és feloldását anélkül, hogy mi magunk beleszólnánk, értelmeznénk, megváltoztatnánk a világot.

246. oldal

>!
Ουροβορος

A materiális értékek tényleges előtérbe kerülése, a fogyasztási láz megjelenése, az individualizálódás, a magánember lázadása, a szerzésvágy rejtett és leplezetlen eluralkodása a 70-es évek „brezsnyevi” Oroszországában a civilizációs vég kezdetét jelentették az aszketikus, kollektivista, ideokratikus szovjet korszakban felnőtt és azzal erkölcsi alapon szembehelyezkedő orosz értelmiségi nemzedék számára, amely azonban nem az archaikus orosz civilizáció közösségi és spirituális értékeit, hanem ezek állami kisajátítását és meghamisítását tagadta. Maga Tarkovszkij is ezekben az években alakítja ki azt a meggyőződését, hogy a világ végpusztulása a spirituális értékek pusztulásából és a materiális értékek diadalmaskodásából következik, hacsak nem állítja meg – áldozathozatalával, a szeretet csodájával – maga az ember. „Ha végigtekintünk az elmúlt évszázadok irodalmán, világosan megjelenik előttünk az a befelé forduló, fokozott érzelmi élettel párosult, örökké tépelődő, minden látványos ok nélkül szenvedő emberi magatartás, ami, ha úgy tetszik – jobb szó híján hívom így –, az »orosz ember« lelki alkata. Mostanában… – és ezt borzasztóan veszélyes folyamatnak tartom – az anyagi javak gyarapodásával, a mindenfajta értelemben vett »jóllakottsággal«, az egzisztenciális haladással együtt – vagy annak következményeként? – sokan elfelejtenek gondolkodni.” A film [Tükör] egyik dialógusában a főhős rezignáltan így foglalja össze ezt a később minden Tarkovszkij-filmben visszatérő (…) témát: „valami lomha, ázsiai módon elpolgárosodtunk”. A fogyasztás, az anyagi javak és a külsődleges értelemben vett boldogulás olyan fordulatot jelent a társadalom és az egyes személy életében, amely az erkölcsi halál veszedelmével terhes. (…) A bírás és fogyasztás anyagi szenvedélye az egyes embert magánéletébe, privátszenvedélyeibe falazza, egójába zárja, elválasztja minden szellemitől, mindentől, amiért élni érdemes, ami a személyt életben tartja. Mert mindazt, ami az életnek puszta előfeltétele lehetne csupán, az élet egyetlen tartalmává és céljává emeli. Ezzel szemben Tarkovszkij – jellegzetesen az ortodox kereszténységből fakadó és a 19. századi orosz értelmiség mentalitását is átható – felfogása szerint még a külső élettől való szenvedés állapotában közelebb vagyunk az erkölcsi Abszolútumhoz, mint abban a külső jólétben, amely elzárja az utat a spiritualitás, az igazi élet felé.

182. oldal

>!
Ουροβορος

Ha tehát a hit elveszett, ha a személyiség kiüresedett, vagyis haldoklik, beteg – válságban van –, akkor a hit úgy szerezhető vissza, ha megfordítjuk a sorrendet: tudatosan kezdjük alkalmazni azt, ami eredetileg a hitből következett, például az ismétlést, a szertartásokat, egyfajta életrendet, belső koncentrációt. Alexander több példabeszédet is mond erről, legszebb – és a filmben [Áldozathozatal] meg is valósított – példája azonban a japán legenda: a kiszáradt fa megöntözése. A középkori japán szerzetes azért öntözte a kiszáradt fát, éveken át, mindennap a hegy csúcsára cipelve a vízzel teli vödröket, mert hitt, és hite feltétlen volt. Számára az ismétlés: szent cselekedet. (…) Mi, kishitűek, gyönge hitűek, hitetlenek – tanítja Tarkovszkij – megfordítva juthatunk vissza a hithez: azért kell öntöznünk a fát, azért kell ismételnünk valamit örökkön-örökké, mert nincsen vagy nem eléggé feltétlen a hitünk. Azért kell ismételnünk, hogy kialakuljon bennünk a hit, és akkor talán – s itt természetesen megint az egész emberiségről és az élet örök „kozmikus fájáról” van már szó – megmenekülhetünk: újjászülethetünk, másodszor is életre kelhet a kiszáradt – a „beavatási halál” állapotába került – kozmikus életfa.

300. oldal

>!
Ουροβορος

Tarkovszkij nem egyszerűen elvonul a „másik világba”, hanem a kettőben egyszerre próbál meg létezni. Két világ között áll, és egyikben sincs otthon. Ez jelenti számára a legmélyebb konfliktust. Tarkovszkij ezért nemcsak tradicionalista, hanem a tradíció problematikusságát felmutató ízig-vérig modern figurája is az orosz kultúrának.
        Tarkovszkij méltatói és elemzői általában azt hangsúlyozzák, ami benne a legfeltűnőbb: spirituális tradicionalizmusát. Arra azonban kevesen figyelnek föl, hogy számára a spirituális hagyomány nem adottság, amelyhez csupán „oda kell fordulni”, hanem egyszerre kiindulópont és elérendő cél. A kezdet és a végpont közötti út azonban ellenséges területen vezet keresztül, s Tarkovszkij mindegyik filmje egy-egy megvívott küzdelem az előrehaladásért. A legnagyobbakhoz méltóan a legnehezebb utat választotta.

313. oldal

>!
Ουροβορος

A „szovjet” jellemző módon – sohasem vált szitokszóvá Tarkovszkij nyilvános szóhasználatában (végtére is nem politizált!): a szovjet korszak, a szovjet állam Oroszország magaválasztott sorsa, keresztje, bűne, büntetése volt az ő szemében, s e tekintetben megismétlődése és megpecsételése Oroszország ezeréves szenvedéstörténetének, amit személy szerint minden orosznak kötelessége vállalni, magára venni.

36. oldal

>!
Ουροβορος

De ki más is beszélhetne a természetről úgy, mintha maga is a természet része lenne, ha nem a bolond, az együgyű lélek, a szent félkegyelmű. Az orvos szavaiban már Sztalkernek, a Zóna papjának a hangját halljuk: a növények éreznek, talán még gondolkodnak is, nem rohannak sehová, nem sürgős nekik semmi, csak mi, emberek nem találjuk a helyünket, mert – mondja ő maga elé – nem hiszünk sem a természetben, sem pedig magunkban.

203. oldal

>!
Ουροβορος

Az individualizmus Tarkovszkij számára annak biztosítéka, hogy a közösségi elv nevében ne kelljen az embertelenséget is elfogadni, a közösségi elv viszont az ő szemében olyan tradíció, amely egyedül képes értelmet adni mindenféle alkotásnak. Ezért a legfőbb cél az individuum integritását megőrizve, új közvetlenséget teremteni a közösségi tradícióval. (…) Mindnyájan ugyanolyan kiszolgáltatott, de megszentelt életek vagyunk, akiket csak saját hitünk menthet meg a pusztulástól.

118. oldal

Kapcsolódó szócikkek: individuum
>!
Ουροβορος

Épp ezért a természettel sem lehet úgy bánni, mint holt anyaggal, nem szabad úgy közeledni hozzá, mint idegen és ellenséges világhoz, nem lehet büntetlenül, következmények nélkül megsérteni, lerombolni, kizárni saját életünk köréből. Ezzel ugyanis mindig az életet zárjuk ki magunkból, és a halált szaporítjuk. Aki a másik emberrel dologként bánik, az maga is dologgá válik. Akinek a természet holt dolog, az magát is holt dologként kaphatja csak vissza benne.

188. oldal

>!
Ουροβορος

A film [Tükör] legfőbb művészi állítása ez: a halálos betegség – korunk és mindannyiunk halálos betegsége – legyőzhető, a hit visszaszerezhető. A kontaktust újrateremtő személyiség visszanyeri a szeretet képességét. (…) Mert az ember – s ebben Tarkovszkij szilárdan hisz – sohasem veszítheti el végleg a szeretet képességét, amíg él, van remény a megújulásra, újjászületésre: „Amíg az ember él, az élteti, hogy lényege még lezáratlan, és ügyében nem mondatott ki az utolsó szó.”

189. oldal

>!
Ουροβορος

A régi [orosz] vallási világállapotban is léteztek szent félkegyelműek (elég csak az orosz ortodox kultúra 'jurogyivij'-eire gondolni), csakhogy az élő vallási tradíció talaján őket különleges tisztelet, vallásos tisztelet illette meg (ha ez nem is fokozódott mindenhol kultusszá), mivel az isteni lét, a felfoghatatlan szubsztancia, amire az egész társadalmat átható hit is irányult, a bolond beszédben, a bolond tudatban és cselekedetben ugrásszerűen, közvetlenül látható és hallható formában tört be e világba. A bolondok léte egyfajta tanúságtétel volt amellett, hogy létezik egy másik világ, amely az emberi értelem számár felfoghatatlan, hiszen a bolondok is Isten teremtményei, akik – mint ismeretes – azért küldettek erre a világra, hogy megszégyenítsék a bölcseket. A despiritualizálódott, a természettől elidegenült, anyagelvű modern ipari civilizációban azonban már nem ugyanaz a szellem hatja át a társadalmat és az egyént, nem közös szellem és nem Isten szelleme, olyannyira nem, hogy nemcsak a bolond veszíti el szakrális jellegét, de maga a vallás, sőt a művészet is bolondsággá – haszontalansággá és értelmetlenséggé válik. Ebben a közegben tehát nem csupán a bolond lesz gyanús, megvetett, üldözött, kitaszított (tehát racionálisan felfogott) lény, hanem maga a vallási érzés, a hit is megszállottságként, bolondságként jelenik meg.

220. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Bódy Gábor: Egybegyűjtött filmművészeti írások 1.
Szabó Z. Pál: Lázadás a halál ellen
Andrew László: Minden (kép-)kocka egy Rembrandt
Bikácsy Gergely: Bolond Pierrot különös kalandja I.
Bárdos Judit (szerk.): Eisenstein – Válogatott tanulmányok
Györffy Miklós: Ingmar Bergman
Szabolcsi Miklós: A clown, mint a művész önarcképe
Gyenge Zsolt: Kép, mozgókép, megértés
Kárpáti György – Schreiber András (szerk.): Az akciófilm
Ládi István: Mozihétköznapok