„Közel vagyunk egymáshoz, és közel vagyunk magunkhoz, ha elolvassuk Kovács Ákos novelláskötetét. A történetekkel új és új világokba utazhatunk, hátrahagyva mindent: ott vagyunk az író mellett a tengerparton, sétálunk az ihletet keresve, ott vagyunk a szűk nappaliban a televíziót nézve, az idős apa fotelje mögött, a klórszagú uszodában a kamasz fiúk közt, ott vagyunk az időskori élményeknél, a gondoskodásnál, és ott vagyunk a haldokló anyánál. Kapunk felemelő és mélybe rántó pillanatokat, akár a valós életben. De mégis leginkább önmagunkkal találkozunk a novellák olvasásakor: a történetek finoman vezetnek minket saját kérdéseink felé: kik vagyunk, honnan jövünk, látjuk-e az életünk apró és fontos mozzanatait, vagy sem. Meghalljuk a szüleinket? Osztozunk a sorson, tudunk adni, tudunk kapni? Azt cipeljük legtovább, amitől szabadulni szeretnénk? Figyelünk-e. Szeretünk-e. Engedünk-e. Felnőttünk-e. Csupa olyan kérdést vet fel a könyv, amit nem lehet megúszni. Mindezt érzékenységgel,… (tovább)
Ezt nem lehet megúszni 49 csillagozás
Kedvencelte 6
Most olvassa 7
Várólistára tette 24
Kívánságlistára tette 15
Kiemelt értékelések
Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy a soron következő értékelésért annak írója egyetlen fillér állami támogatást, kulturális intézménybeli részesedést vagy esküvői meghívót sem kapott – pedig igazán megdobhatnák egy zsíros kis pozícióval, szó ami szó –, noha a leírtak egyáltalán nem mentesek az akár patetikusnak is nevezhető elfogultságtól, mely az Olvasóban Szerző iránt lobbant hosszú évekkel ezelőtt és azóta is rendületlenül tart. Ahogy pedig Hujber Feri mondta volt elhíresült reggeli műsoros ámokfutása alkalmával: az előbbi volt a fontos, most jön a lényeg.
Ákos (igen, ez itt az az Ákos, kész és pont) volt nekem az első komolyabb könnyűzenei élmény, mivel az addigi random trash mulatóst és felpitchelt hangú, jobb sorsa érdemes vokalisták által elgajdolt Hupikék Törpikék-kamut nem igazán nevezném annak, viszont biztos vagyok a tényben, miszerint akinek tizeniksz évvel korábbi slágereit képes ugyanolyan rotációban játszani a rádió, mint az újdonságokat, az tudhat valamit. Indiántánc, Minden, ami szép volt, Ilyenek voltunk, később Minden most kezdődik el, Adj hitet, aztán A fénybe nézz és egy Előkelő idegen, aki ugyebár átrohan a szíveden, ha kell, ha nem – akkor már végképp elkerülhetetlen volt az addig csak fel-felbukkanó énekes, akitől elindult a banzáj és szétesett a ház, s aki először inkább Dave Gahan volt, aztán egy sámános kitérőt követően Phil Collins, majd újra Gahan, várva hogy egy angyal érkezzen. Tizenhárom-négy évesen az ember még nem igazán tudja, hogy mihez kezdjen magával, az ilyen hősök megjelenése pedig akár hosszú távon is befolyásolhatja a személyiség fejlődését, így talán a lehető legjobbkor jelent meg ez a bálvány: átsegített a kamaszkori, piti kis nehézségek leküzdésén, az első nyelvvizsga előtt angol nyelvű dalai bűvöltek el, majd a középiskolával párhuzamosan belépő rockzene szeretete sem homályosította el, a Depeche-reload új lendülete megtartotta az örök kedvencek között, nem beszélve a lassacskán felfedezett szépírói munkásságáról.
Persze fricskázhatjuk, ahogy az Irigy Hónaljmirigy is tette, miszerint megírt ő már vagy két mázsa dalt, de akkor is be kell látni, hogy egy karrier, ami a nyolcvanas évek vége óta stabilan tart, elviselheti az olyan kilengéseket, mint néhány vers, novella és filmkritika a mindig magas színvonalon tartott, emlékezetünkből kitörölhetetlen dalszövegek mellett. Az utolsó gyűjteményes kötet megjelenése óta eltelt immáron húsz év, a folyamatos ígérgetések pedig már-már eloszlatni engedték annak lehetőségét, hogy valaha egy terjedelmesebb Ákos-kötet gördül ki a nyomdából, most végre mégis itt van ez az elmúlt két évtized során összegyűlt, rövidebb-hosszabb terjedelmű, sokarcú szövegeket tömörítő gyűjtemény, végig kiegyensúlyozottan jó elbeszélésekkel – hiszen állítólag azok, amik nem mentek át a szerkesztői szűrőn, azok gondolkodás nélkül kimaradtak.
Egy dologban már biztos vagyok – persze amellett, hogy egy rövidke, alig három oldalas helykitöltő mellett számomra nincs gyenge írás a kötetben –, történetesen abban, hogy ennél szemet gyönyörködtetőbb és minőségibb kiállítású darabbal még nem találkoztam az idén. Kívül-belül vonzó és pazar, ahogy azt interpretáció tekintetében színpadon és lemezeken Művészünktől már megszokhattuk, a novellák pedig hangjukban egyszerre idéznek meg klasszikusokat és kortársakat Krúdytól és John Updike-tól Márquezen és Hrabalon át Háy Jánosig telis-tele olyan élethelyzetekkel, amik mindannyiunk számára ismerősek lehetnek legyen szó akár egy félrelépésről, arról a bizonyos, folyamatos szómenésben szenvedő taxisról vagy évtizedeken át viselt bélyegekről, amik talán már soha nem hullanak le az emberről. Egy tényleg nagyon rövid, tulajdonképpen A rózsacsokor című történet folytatásaként szolgáló, amúgy teljesen felesleges kitérőt (Emily Jean) leszámítva végig frappáns és magas színvonalú, érett művészi öntudatról tanúskodó írások csokra ez, úgyhogy aki eddig is kedvelte költőként (jók a régi versei is, csak szólok!) és előadóművészként egyaránt, az hozzám hasonlóan nagyon élni fogja ezen szövegeket. Jóleső, határozott és egyedi hangú szépirodalmi megmozdulás ez, kisebb-nagyobb lépésekben-levegővételekben, a hűvösebb napokra néhány kellemes pohár bor mellett kifejezetten ajánlott.
Végül pedig egy kis ajánlás és önpromóció azoknak, akik szeretik a belemenős karriertörténeteket: link
“Tudja, uram, hogy miből lesz a háború? Abból, hogy nem beszélgetnek az emberek. Nem is leveleznek már, csak nyomják a mobilt. Üzennek. De nem kommunikál senki.”(143. oldal)
Fiatalkorom nagy Bonanza őrülete után jöttek Ákos különféle útkeresési korszakai. Szeretem munkásságát, kreatív dalait. Most novellái nyűgöztek le, kedvenc lett a címadó alkotás.
Én nem kérek mást, csak elég időt ….. Olvasni!
Eddig csak a dalszövegeket szerettem Ákos tollából, most már a novelláit is. Olyan megkapóan jelenít meg élethelyzeteket! Tetszik a mesélés stílusa, a kifejezések, a hasonlatok, hogy pont annyit ismerünk meg egy-egy főszereplő életéből, amennyi ránk tartozik. A legtöbb történet férfi szemszögből íródott, és ez nagyon jó, mert a női olvasónak az az érzése támadhat, hogy jobban megérti az ellenkező neműeket. Biztosan többször is el fogok olvasni belőle egy-egy elbeszélést.
Ákos. Ezúttal a dalnok most novelláival lepett meg. Meglepett, miközben semmi meglepő nincs abban, hogy aki igényes, sokatmondó dalszövegeivel régóta kényeztet el bennünket, most prózai szövegeivel is hozza az elvárt szintet. Irodalmat olvashattam, szép irodalmat. Igazán szépet, olvasmányosat, humorral, érzéssel, bölcsességgel, mesélőkedvvel átszőtt történeteket.
Ha akarnék, se tudnék rosszat írni Ákos írásairól, jó novellák, hol humorosak, hol nagyon komolyak. Engem levett a lábamról, egy korosztály vagyunk, a világlátásunk és értékrendünk is megegyezik, így – úgy gondolom – elég jól át tudom érezni az elbeszéléseket. Talán azok a novellák fogtak meg jobban, amik az öregedésről szólnak. Ebben a korban az ember érzi már az előszelét. Ezt nem lehet megúszni.
Kovács Ákos, első, önálló novelláskötete, ami húsz év prózáit tartalmazza, végre rászánta magát és kiadta, annyi évet vártam rá, végre van! Örök hála érte neki! Barátom!
Kovács Ákos mindegyik verseskötetét olvastam és a legelsőt kivéve off mindegyiket a polcomon is tudhatom. A verseit nagyon szeretem és őszintén mondom még a filmkritikáit is szerettem olvasni, egyszerűen az én ízlésemnek nagyon jól esik a stílusa és a mondanivalója is. Így hát amikor megtudtam hogy érkezik egy novellás kötet, azonnal elő is rendeltem és most végre-valahára sort is kerítettem az elolvasására. Mivel az utóbbi időben inkább képes albumokkal rukkolt elő, így nagyon kíváncsi voltam, merrefelé haladt az évek során az írói énje. Eleve nagyon szeretem a novellás köteteket, így abban biztos voltam, hogy ez a formátum tetszeni fog, és hát az írások is nagyon tetszettek. A kedvencem a könyv címadó novellája lett, az Ezt nem lehet megúszni, a másik pedig: Ami az útinaplóból kimaradt, amin hol könnyezve nevettem, hol sírtam. Egyébként ez a két írás a kötet két utolsó novellája, nagyon erősre sikeredett és valahogy végig éreztem benne egy felfelé ívelő struktúrát, igen jól és okosan megszerkesztett könyv. Kompakt, igényes, kézbesimuló munka; imádtam!
Népszerű idézetek
Mindig a nők győznek, kivétel nélkül. Hamarabb érnek meg az életre, kamaszként elhagyják a velük egyidős fiúkat szellemi és testi értelemben egyaránt. Aztán sokkal később érnek meg a halálra, és csak akkor múlnak el a világból, ha már elfogyasztottak vagy eltemettek egy-két, valamikor életerős férjet. És ha mégis másképp alakul, mint például az anyja esetében, akkor is marad rá hatalmuk, hogy az élők sorsába beleszóljanak a túlvilágról, királynőt rendeljenek a gyásztól elgyengült, uralkodni képtelen királyuk mellé, akiről csak ők tudják, hogy ajtónállónak se lenne jó.
245. oldal
Tudja, uram, hogy miből lesz a háború? Abból, hogy nem beszélgetnek az emberek. Nem is leveleznek már, csak nyomják a mobilt. Üzennek. De nem kommunikál senki.
143. oldal
Ismét a Kaiser-mólóra mentünk vacsorázni, és hogy értelmet adjak a napnak, ugrottam egy-két birodalmi fejest. Klára császárné félig igazán, félig házastársi kötelességből hüledezett vakmerőségemen. A kis étterem fejedelmi adagokkal várta az önjelölt uralkodókat, a tulaj árnyékos szemmel fürkészte betérő áldozatait, és azonnal felismerte, hogy igazi balekok vagyunk. A konyhából nagy lendülettel rontott ki hozzánk, az izgalomtól úgy szuszogott a piszkosfehér zakóban, mintha túl szorosan lenne felkötve fáradt csokornyakkendője. A fényűzőnek szánt, kopottas viselethez sehogy sem illett a felemelt kezében tartott, csápjaival bágyadtan kalimpáló homár. Mi magunk még a haláltusáját vívó állatnál is zavartabbak voltunk. Végül az én talpraesett feleségem törte meg a sűrűsödő csendet:
– Is it fresh? …
56-57. oldal
Szembesülni az érthetetlen, meg nem szolgált kegyelemmel: ezt nem lehet megúszni senkinek, aki él. De mostanra be kellett látnia, hogy tiltakozni nem is nagyon érdemes.
251. oldal
– Maga már tud angolul, Szabó, ne zavarja nekem itt az órát!
Kevés tanár volt, aki magázta őket. Lukács leeresztette méretes orrán a nagy szemüveget, a keret fölött nézett bárgyú vigyorral az osztályra, talán barátságo geszttusnak szánta, de nagyjából annyira volt megnyerő, mint a vasorrú bába, mielőtt a kemencében ropogósra pörkölné Jancsit és Juliskát.
16. oldal - Kovács Ákos: Ezt nem lehet megúszni (MCC Press, 2021)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Palotás Petra: Lélekszirmok 93% ·
Összehasonlítás - Megyeri Judit: Rózsakő – Kezdetek 92% ·
Összehasonlítás - Nyáry Krisztián: Így szerettek ők 92% ·
Összehasonlítás - Tóth Krisztina: Ahonnan látni az eget 90% ·
Összehasonlítás - Nagy Gabriella: Üvegház 90% ·
Összehasonlítás - Fejős Éva: Egyszer az életben – Mozaikregény 2020 87% ·
Összehasonlítás - Nyíri Katalin: A kedvedért megeszem 87% ·
Összehasonlítás - Rényi Ádám: Osztálytalálkozó és más mesék inkább felnőtteknek 86% ·
Összehasonlítás - Zoltán Gábor: Levegőt venni 85% ·
Összehasonlítás - Darvasi László: Az év légiutas-kísérője 84% ·
Összehasonlítás