Tüzes ​cipőben 84% 25 csillagozás

Hosszú évek óta itt várakozik a kötet a polcomon a „Burokban születtem” -mel együtt, most mégis úgy hozta a sors, hogy hangoskönyvként hallgattam meg alkotási munkám közben. Takács Katalin hangja visszahozta a korábbi évek hangoskönyv hallgatási életérzését, átkeretezte a valóságot, s magával rángatott az 1940-es évek szörnyűségei közé.
Nem volt teljesen ismeretlen Kosztolányiné hangvétele, férje betegségéről szóló könyve megdöbbentő és maradandó élményt hagyott bennem, s valami ilyesmire számítottam most is. Egy kevésbé katartikus visszaemlékezésről van szó, meg is lepett, hogy mennyire hiányzik belőle Kosztolányi, és valahogy túl józannak tűnt az egész.
A memoár 1944 március 15-én kezdődik egy ifjúkori ünnepségre való visszaemlékezéssel, ami sorra hívja elő a majd hatvanéves asszony emlékeit gyerekkorából. A múlt képei közé lassan beleszövődik a jelen borzalma, a német megszállás, a fokozódó zsidóüldözés, az ezzel karöltve megjelenő besúgó rendszer és a totális kilátástalanság. Kosztolányiné fiával Balatonakarattyára menekül, de szerencsétlenségükre nem a saját nyaralójukban, hanem egy ismerős házában húzhatják meg magukat, ahol a házvezetőnő folyamatos rosszallásának és figyelő szemének vannak kitéve. A hírek oda is elérnek, már mindenki tudja, mi folyik a fővárosban és gyanakodnak az asszonyra, hiszen zsidó származású ember bújtatása börtönnel vagy halállal járhat. Kosztolányiné közben kénytelen feljárni Pestre, mert az ellátás szűkös, hiányoznak a régi dolgok, egy folyamatos ingázásban van. Egyre inkább tapasztalja a romló helyzetet, és úgy adódik, hogy magukhoz kell venniük anyósát, Kosztolányi Dezső édesanyját, és Kosztolányi testvérét is, így Budapesten maradnak. Ádám, akit könyvében Ivánként emleget ekkoriban majd harminc éves, de úgy tűnik, hogy nem ő az, aki megvédi övéit, hanem maga is inkább gyámolításra szorul. A nyilas terror időszakában Ádám is elkerül otthonról, s az idősödő nő erejét nem kímélve, levetve úrinői mivoltának végső maradványait is, fia keresésére indul. Ilona mindvégig reménykedett abban, hogy a Kosztolányi név, mint egy amulett megvédi és segíti őket. Az 1948-ban megjelenő memoár az oroszok bejövetelével és az utána következő „béke” időszak reménysugarával zárul.

Egyrészről nagyon jó élmény volt hallgatni a visszaemlékezést, de meglepett Kosztolányiné semleges hangvétele. Politikailag is szűk látókörűnek tartottam, de ezt betudtam annak, hogy talán 1948-ban nem jelenthetett volna meg összetettebb alkotás. De akkor meg az érzelmeket hiányoltam belőle. Talán a fia eltűnése az, ami kilendítette az anyát ebből a rezignált állapotból. Itt került az írásba egy lendület, egyfajta izgatottság. Kétségtelen, hogy a folyamatos, egyre nehezedő körülmények óhatatlanul behozzák az érzelmi fásultság állapotát. A fokozódó gyűlölet és fejetlenség, amikor a bizalom hálói zilálódnak szét, kiölésre kényszerítik az emberből a gyengédséget és a gyöngeséget is. De az a felizzó szeretet, amit a fiáért aggódó anya alakja hoz be, megmutatja, mik az írónő számára az igazi értékek a lassan elkopó világban.

Kétségtelen, hogy a naplószerű memoár saját megélésből mutatja be az 1944-45-ös évek zavaros állapotát, amikor nem lehetett tudni, honnan jön a támadás, mint ahogy azt sem, honnan jöhet segítség. A túlélési ösztön kiélesítette azokat a gyakran soha nem használt érzékeket, melyek sikerhez vezethettek. Zsidóként megélni ezt az időszakot a lüktető főváros fenyegetettségében önmagában idegőrlő lehetett, mégsem a szöveg hallgatása közben éltem át ezeket, és ez hiányérzetet hagyott bennem. Tényleg nem tudom eldönteni, hogy tudatos visszafojtásról van-e szó, vagy Harmos Ilona valóban így élte meg az időszakot?

Összességében mégis maradandó élménnyel gazdagodtam, kíváncsi vagyok, hogy mik azok a fejezetek, amik nem kerültek bele a válogatásba. A hallgatott anyag egy szép ívet ír le, szerintem dramaturgiailag meghagyták benne a főbb irányvonalat.

Az a minusz egy csillag nem Kosztolanyinenak, hanem a kiadonak szol. Legkozelebb, ha kiadnak egy ilyen muvet, valos kepet tessenek mutatni az irorol a boriton. A holgy eppen a hatvanadik eleteveben van, amikor befejezodik a vilaghaboru, a boriton pedig egy alig harminceves no van. Nem tukrozi a valosagot.

De terjunk is ra inkabb a naplora.
Nem ez az elso es minden bizonnyal nem is az utolso memoar, amit olvasok. Ebben lenyegeben tul sok ujat nem tudtam meg a haborurol, viszont rengeteget tanulhattam Harmos Ilona anyai sziverol es arrol, hogy ember maradt akkor is, amikor sokkal divatosabb volt allat mod viselkedni masokkal. Nagyon szimpatikusnak talaltam azt, ahogyan segitett „ketes” szarmazasu embereken/embereknek, ahhoz kepest, hogy eredetileg o is zsido szarmazasu volt off.

Egyelőre 3 *. Ilyet se csináltam még, de ha rászánom magam és elolvasom a Burokban születtem könyvét is, talán feljebb mehet az érték.
Kosztolányiné naplója megírásával próbálja (nem rosszul) feldolgozni, tisztázni a körülötte s vele együtt zajló történelmet.
Traumák, megrázkódtatások, éhezés, menekülés stb. Van mit leírnia és mivel – gondolom én – naplót azért ír aki ír, mert megakarja őrizni az akkor történteket, itt egy nő egy anya egy özvegy szemszögéből láthatjuk az eseményeket.
Írását egy kissé felületesnek találtam, nem tudtam elmélyedni benne, nagyon elkerült az együttérzés. A korabeli újságok kritikájával értek egyet – amit az Utószóban Borgos Anna is megemlít. Miszerint „ egocentrikus, kissé felületes látásmód” ( Szabadság 1948.jún.4 szám) vagy Örkény rövid beszámolója a Reggel 1948. jún.7-i számában – felszínes, vegyes visszhangot kap a könyv.
A könyv másik szereplője fia, Iván (Ádám) , akinél nem igazán tudtam, hogy mikor hány éves. Fura, infantilis viselkedése, elzárkózása a világtól miközben nagyon is jól lát mindent (ezt egyébként az anyja is így írja le) igen szoros anya-fiú kapcsolatot mutat be. A világban való üldözöttségük közös pontja az életüknek. Kosztolányiné úgy tűnik amennyire önálló, szuverén lányként élt, úgy éli meg felnőttségét is, de az anyai ösztönökkel nem tud mit kezdeni. Saját bevallása szerint is túl szereti fiát, saját társhiányát is a fiára hárítja. Mivel a könyv többnyire arról szól, hogy az írója hogyan érzi magát, hogyan látja az embereket ( még a legkisebb szereplőt is részletesen bemutatja) a háború borzalmai kevésbé vannak leírva. A végén azért felpörögnek az események és az utolsó néhány oldal már nem csak a főszereplőről szól, hanem a családot ért csapásokról és úgy érzem ez ad némi tisztán látást az anyának.
A könyv a leírtaktól függetlenül hiteles és még a humor sem hiányzik belőle. Kellett is ez akkoriban azt hiszem a túléléshez.

Kissé mást vártam, mint amit az emlékirat adott, Kosztolányiról, a hozzá fűződő kapcsolatáról alig esik szó benne. Annál inkább a negyvenes évek háborús Magyarországáról, nyilas időkről, házmester-mentalitású csőcselékről, az úrinő néhol igencsak finomkodó problémáiról az életveszély közepén.
Kitűnő jellemrajzokat adott viszont ezekről az emberekről és az őt körülvevő társadalomról. A stílusa nem ragadott meg, de a történet és az emberek benne, azok igen. Jók és rosszak, segítők és élősködők, hatalommániások és harácsolók kavalkádja, középen a nővel, akinek egyetlen támasza a férje emléke. A nővel, aki nem is tudja magáról, esendőségében és kiszolgáltatottságában is milyen erős.

Ezt a könyvet is a kórházba vittem magammal és olvastam el, így utólag került fel a polcomra.
A híres emberek, írók, költők özvegyének gyakran sanyarú a sorsa. Gondoljunk csak szegény Szendrey Júliára vagy Radnóti özvegyére!
Kosztolányi Dezső özvegye és fia nagyon megszenvedett 1944-45-ben. Az asszony zsidó származású volt, így menekülniük kellett. Harmos Ilona tapasztalatairól ír ebben a könyvben. Őszintén és hitelesen mesél. Emberekről, akikkel találkozott és együtt szenvedett, segítő szándékról és rosszindulatról, amelyet tapasztalt. Fiára nem igazán számíthatott, Ádám, akit a memoirban Ivánnak nevez, nem volt igazán életrevaló, inkább maga is anyjára szorult.
Tényleg – miért oly ritka, hogy a nagy írók, költők gyermekei apjuk nyomdokaiba lépnek és méltó örökösükké lesznek?

Először a rádióban hallottam (már nem emlékszem ki olvasta fel/adta elő), és azonnal tudtam, hogy ezt a könyvet nekem el kell olvasni. Ráadásul ez kb. egy időben történt azzal, hogy Kosztolányiné Karinthyról szóló könyvébe úgyszólván belebotlottam, így „fedeztem fel magamnak” Ilonát, aki addig nekem „csak” Kosztolányiné volt. Egy év kellett ahhoz, hogy megkaparinthassam és elolvashassam ezt a könyvet, de megérte, soha de soha nem válnék meg tőle. Ez a nő számomra egy csoda, megfejthetetlen, ámulatba ejtő, kevés ilyen eszes, művelt, erős költő/írófeleség van, 100%ban méltó Kosztolányihoz. A Tüzes cipőben (már a címe is fantasztikus) egy olyan írása, mely műfajilag nehezen meghatározható (napló, memoár, de szerkesztett, stilizált), melyben kibújik Dezső árnyékából és férje utáni életéről valamint a II. vh.-s Budapestről fest döbbenetes képet.

Nem akarok róla beszélni. (Eh, mekkora egy sznob vagyok, de http://moly.hu/idezetek/146254)

Az első pár oldal után majdnem letettem, mert úgy tűnt, nem lesz érdekes, de szerencsére nem tettem. Hihetetlen, hogy tudja az ember emelt fővel, ironikusan vizsgálni a sorsát, a kilátásait, az életét. Meglepő volt olvasni, hogy a magyarok tárt karokkal várták a németeket.
Az egyik legmeghatóbb rész az volt, amikor Kosztolányiné Robinson Crusoe-hoz hasonlította magát, csak neki nem volt Péntek.

Mivel az idő szűke miatt nagyon gyorsan kellett kiolvasnom ezt a könyvet, ezért sajnos annyira nagyon elmerülni nem tudtam benne, mégis a végén nagyon meghatódtam. Már az egész könyv hordoz egyfajta melankolikus hangulatot, nyugtalanságot, amit az akkori emberek átélhettek. Ha bujkálnia kell az embernek, az soha nem jó. Mégis itt van egy nő, a beteg fiával, akinek mindent biztosítani akar. spoiler.
A könyv vége az, amit nem lehet könnyek nélkül olvasni. spoiler
Örülök, hogy elolvastam. Néha nagyon keveset tudunk meg írófeleségekről, de ezek által a könyvek által egy teljesen másik nézőpontot kapunk.