Karinthyról 90% 36 csillagozás

Nem hittem volna, hogy lehetséges ilyen életrajz is, Harmos Ilona bravúros.

Hiába a szűk tér (általában Budapest, belváros), regényes és fordulatos a könyv. A szerzőnő végig testközelből, szenvedélyesen ír, megjeleníti a fényt és az árnyékot is. Néhol elfogult, máskor hízelgő képet fest, sokszor meghökkentő és furcsa a kép, amit Karinthyról kapunk. De az biztos, hogy végig meleg hangú a megemlékezés, és a hitelessége nem is lehet kérdéses.

A tudományos részletességű jegyzetek feltétlenül párhuzamosan olvasandók.

Mindig is sejtettem, hogy halálosan jó ez a könyv, de most a drága @Heloise-nak hála megbizonyosodhattam róla, hogy bizony ez még annál is halálosabb. Meggyőződésem, hogy Karinthy és Kosztolányi voltak a magyar Fry & Laurie: Didusnak egészen új arcát ismertem meg, a Friciről meg eddig is tudtam, hogy őrült. Imádom. Imáádom. Hogy tudtam volna rajongani a Karintyért, a kávéházakban sündörögni körülötte, hallgatni a játékaikat, mamám…
Nem tudok nem öt csillagot adni erre a könyvre, annyira jól szórakoztam rajta, Kosztolányinéval együtt fújtam az Arankára – el nem bírom képzelni, hogy lehetett elviselni azt a nőt… Egyébként amennyire Karinthyról szól ez a könyv, ugyanannyira szól a csodaszép Kosztolányi-Karinthy barátságról is, és együtt talán még szerethetőbbek, mint külön (ha lehet azt fokozni).

Ó, ez zseniális. Imádom ezt a korszakot meg Karinthyt is, de ha valaki nem, ebből meg lehet szeretni. :)
Manapság kiről írnak ilyen klassz portrét?!

Elszomorodtam rajta, meg vihogtam is rajta, meg elmélkedtem rajta. Nem sok választott el tőle, hogy én is megsirassam Kosztolányit is, Karinthyt is. Még Arankára se haragudtam, valahogy így voltak ők rendben, partnerei voltak egymásnak az ostoba, parttalan vitákban.

De leginkább azt gondoltam egész végig, hogy milyen jó is lehet, ha az ember jól ismert és nagyon szeretett valakit, akiről ha megírja az emlékeit, az egy csomó idegent is érdekelni fog, és el akarják majd olvasni. Hogy milyen jó is lehet, ha az ember valaki olyat ismer és szeret, akik mások is szeretnének jobban ismerni, mert ismeretlenül is szeretik.

No hát kérem szépen, a Frici meg a Didus… De hogy volt egy Harmos Ilonánk is, aki ezt milyen szépen visszahozta nekünk!
Ilyenkor mindig megerősítést kapok, hogy nem hiába várakozik az a tömérdek, újabbnál újabb író újabbnál újabb könyve a polcomon és én csak lapozom és lapozom a Nyugatosokét… Főleg a nőneműekét ;)

Karinthy – csodás. Az irodalom oktatása a végletekig el van szúrva.. Az emberekről kellene tanulnunk, nem az író-költő géniuszokról, akik tökéletesek, száraz életrajzukban nincs egy pecsét sem, és minden hajaszáluk a helyén..
Aranka az utószóban nálam felmentést kap mindenért.

Éppen elkezdődött a nagy Kosztolányiné-korszakom, ami szép párhuzamosan futott a Karinthy-korszakommal, amikor Kapolcson teljesen váratlanul belebotlottam ebbe a könyvbe (szinte már szégyelltem magam, hogy ilyen pofátlanul nevetséges összegért jutottam ekkora kincshez), nem lehetett otthagyni. Még ott el is kezdtem olvasni (ami úgy nézett ki, hogy szó szerint egymás kezéből kapkodtuk ki a könyvet, nem volt szabad letenni, mert akkor már nyúlt is egy kéz :)) Imádom Kosztolányiné írásait, és ez a kedvencem, bármikor bárhol felcsaphatom, gyakorlatilag mindig velem van. Amiért nagyon szeretem ezt a Karinthy-életrajzot (jóval több annál), mert kevés az olyan életrajzi írás, ahol ennyire átjönne, hogy a szerző mennyire ismerte (és szerette a legnemesebb értelemben) írása tárgyát. Kosztolányiné éles szemű megfigyelő, aki észleléseit tömören, mégis kegyetlenül találóan vetette papírra. Mindeközben teletömte a könyvet anekdotákkal (Karinthyval ilyen szempontból nagy szerencséje volt, az élete bővelkedett "anekdotákban"), amiken hol nevet, hol sír, hol pedig sírva nevet az ember. Mint Karinthyn magán.
most olvasom legalább harmadszorra, és meggyőződésem még mindig, hogy – a hibái, tévedései és minden szubjektivitása ellenére – ez a legjobb Karinthy-életrajz, de minimum a legélvezetesebb, sőt még arra is hajlandó vagyok, hogy jobb mint a saját férjéről írt könyve szerintem ez a nő szerelmes volt Fricibe, ebben egyre biztosabb vagyok

Érdekes a nagyoknak az emberi arcukat látni. Igaza volt Fricinek a krumplis hasonlattal, Desiré pedig kezd kedvencé válni.

Azóta szerettem volna olvasni és egyben saját példányt is beszerezni, mióta fakultáción a tanárnőm felolvasott belőle.
Tetszett, ahogy Harmos Ilona Karinthyról írt. Sokkal jobb volt így olvasni a drágáról, mint egy unalmas irodalom könyvben. :)
És hogy irigylem Ilonát, amiért Kosztolányi felesége volt és egyben Karinthynak jó barátja! Főleg, mikor a mókázásaikról olvastam, nem lehetett volna mellettük unatkozni.
Legjobban Karinthy és Kosztolányi barátságának örültem, olyan érzésem volt, mintha két rosszcsont gyereket figyelnék, akik minél rosszabbak, annál szerethetőbbek. :)

Könnyen fogyasztható könyv Kosztolányiné tollából, amit ő eredetileg Karinthy életrajznak szánt, ám való igaz, inkább korrajz Karinthy főszereplésével. Vagy inkább Karinthyné a központi elem? Néha nem lehet eldönteni. Megjelenésétől fogva sokat foglalkozik ezzel az erős természetű asszonnyal, akit elmondása szerint nagyon kedvel, ám mégis a legnegatívabb szokásait említi. (Ami kétségtelenül nagyon emberivé, nagyon közelivé, megfoghatóvá teszi a leírásban szereplőket.)
A szerzőtől korábban olvastam férje életrajzát (Kosztolányi Dezső) is; mindkét műre jellemző, hogy köznapi, jól olvasható, igazán érződik rajta, hogy női írója van. És ami a pozitívuma, egyben a negatívuma is: bizonyos témákat felületesen érint. Megemlíti Karinthy félrelépéseit is, de – és talán itt saját magával szolidáris – nem megy bele jobban ezekbe. Említi, hogy élete vége felé volt még egy nagy szerelem K.F. életében, de ennél több szót nem ejt róla. Talán a két barát (Dide és Karinthy) túlontúl hasonlítottak egymáshoz és eme fájó pont nem engedte ezt a témát bővebben kifejteni?
Mindenesetre nagyon szerethetően írja le a kort és a szereplőket. Én nagyon szerettem.