Idegen ​költők anthológiája I-II. 1 csillagozás

Dörmann – Amit én szeretek

Szeretem a hervatag ajkú
nárciszt, ha a szirma bíbor,
szeretem azt, kit a vad bú,
a sors s a harag letipor.

Szeretem azt, aki sápadt,
a bús-szemű asszonyokat,
akikben az alkonyi lángnak
haló tüze sose lohad.

Szeretem a puszta kígyóit,
mert mind hűs, síma, ravasz ;
a dalt, mibe sírva vívódik
egy messze halál-panasz.

Szeretem a büszke smaragdot,
oly szívtelen és halavány ;
szeretem, ha sugárzik a partfok
a kékszínű hold sugarán.

Szeretem, ha a bánatos illat
vad, részegítő, nehéz.
Szeretem, ha a fellegekig hat
a vízen a fekete vész.

Szeretem, szerelemmel imádom,
amit senkise szeret.
Az én csodaárva világom,
mindazt, ami furcsa, beteg.

171-172. oldal

Az éj ma csendbe látogat,
Elfújja a lámpásokat.

Mély hallgatás. Inogva leng
Alá a köd. És újra csend.

/Hans Benzmann – Jön a halál/

Akkor borzongnak a halotti ágak,
Miket körök, ívek zártak be folyvást,
A bogzott bojt elé nyíltan kiállnak
És végre hozzák az igaz megoldást.

Nem szóra és nem minden percben éppen,
A durvák mitse látnak itt e mintán,
Sokaknak sose szólanak beszédben,
Csak keveseknek szólnak képbe, ritkán.

/Stefan George/

Most álmodom a régi álmot,
a halk ábránd kikel,
a vén fán szél sóhaja száll ott,
mozdul a régi hely.

Mennék, ki a mezőkre készen,
a régi úton át
és zárt szemekkel is megérzem
a holdfény mosolyát…

/Gustav Falke – Évek multán/

Mihail Jurjevics Lermontov – A tőr

Szeretlek, tőr, együtt élek te véled,
Te csillogó, te hűs, te gyönyörű
A puszta fia fente fanyar éled,
Pengéd edzette sok-sok köszörű.

Egy liliomkéz nyújtott sírva, némán,
A szürke hajnal fénye reszketett.
S acélodon búsan pergett le néhány
Könnycsepp szivárgó, forró vér helyett.

Két éjsötét szem sírt, a drága, gyengéd
Szemek tüzeltek a ködös borún —
Mint szikratűzben tündököl a pengéd —
És azután kihúnytak szomorún.

Most rám maradtál, hű szerelmi zálog,
Sokszor mutatva, merre van a cél. . .
Kemény leszek, maradjunk jó barátok,
Szívnél keményebb, jéghideg acél.

Sápadt vagy a sok bujdosástól,
Csak kóborolsz s a földre nézel,
Magányos, árva, éji vándor,
Körötted lángok szerteszéjjel…

/Percy Bysshe Shelley/

Shelley – Dal – Anglia férfiaihoz
I
Angol férfiak, mért arattok,
Ha mindig a porban maradtok ?
Mért szőssz, szegény, angol takács,
Ha a ruhád elhordja más ?
II
Mért hizlalod, véded, amíg van
Erő karodban, holtodiglan,
Ki szívja életed erét,
Komisz uradat^— a_herét?
III
Angol Méhecskék, mért tinektek
Tőr, lánc, bilincs, miért siettek,
Hogy fulánktalan uratok
Uralkodhasson rajtatok ?
IV
Van, munkás, házad és szerelmed,
Kenyeredért nem kell perelned ?
Akkor mi hát a díj, a bér,
A könnyedér, fájdalmadér ?
V
Te vetsz s vetésed más aratja ;
Kincsed van s másnál a lakatja ;
Szőssz s jó ruhát csak úrfi hord,
Van kardod s elveszi a lord.
VI
Vess — s légy ura az aratásnak ;
Gyüjtsél — s ne engedj senki másnak !
Szőjj — s jó ruhád oda ne add ;
Kovácsolj kardot — s védd magad.
VII
Lakásod nyirkos pince odva ;
Urad fenn dőzsöl mosolyogva.
Láncot csináltál ? Ez a cél.
Rád villog a kemény acél.
VIII
Hiába munkád és sírásod,
Ásóddal ennen sírod ásod.
Csak szemfedőt szőssz, bús fia
E földnek : sírod — Anglia !

36-37. oldal

Ibsen – Magyarországhoz

A magyar földön elnémult a viharzó harci lárma,
Tompa sóhaj és halálos hörgés hangzik arra már ma.

Gyászos hírnökök suhannak a bús éjszakán, borongón :
„Nincsen többé Magyarország! Ott hever lenn a porondon.“

Az igazság hősein most barbár horda kénye harsog
S gyilkoló ádázkodással áll a gőgös, durva zsarnok.

Ujjongtok bíbor monarchák: „Az erő győzött a hadba“
S a szabadság tiszta lángja újra hamvadoz, lohadva.

Árva ország, sok fiadnak vére folyt ki mindhiába,
Búsan fénylik a halott hős vértanúi glóriája.

Európának reménye, holtjaid remegve nézed ;
Lengyelország sorsa vár rád, a feledtség, az enyészet.

Ám a szürke éj letűntén tündöklő hajnal dereng fel,
Hőseid sírból kikelnek, mély, sötét halotti sebbel.

Egyesülni vélük, akik partjain a Visztulának
És a német vérpadoknak lépesején elpusztulának.

Ó, ha késő nemzedékek támadnak s ledől az oszlop,
Trónok ingának, zuhannak zsarnokok, silány poroszlók,

A magyar név büszke név lesz és a hadba indulónak,
A vitéz, merész seregnek úgy zeng, mint győzelmi szózat.

264. oldal

Liliencron – A kamcsatkai költő

Tűrj. Légy a bánatod ura,
Ez a keserű pilula.

Csak mondj le, gyűljön a piszok,
Gúnyoljanak a kóficok.

Ha sírsz, hogy gyatra, rossz a koszt,
Néped még kenyeret se oszt.

Kétségbe estél s azután
Csúfolnak és néznek bután.

„A publikum, a publikum !"
Majd ő fog megsegítni, bumm.

„A kritikus, a kritikus",
Milyen öröm, mily égi juss.

„Haló porodba hódítasz".
Patvarba, gyönyörű vigasz.

„Király a költő mindahány."
Míg él bohóc e bús hazán.

Száz év múltán — megeshet ez —
Jön egy tanár és fölfedez.

Lesz fecsegés, és locsogás,
Hogy mily mesés és mily csodás.

Dicsérnek, szidnak egyaránt,
A koporsóban ez se bánt.

És bár a világ lelkesül
S imád a néped, istenül.

A föld alatt már gyönyörű
Simára rágiesált a nyű.

És kérdik, sírod hol vagyon,
Bedőlt, besüppedt por-halom.

így szenved a költő, szegény,
Kamcsatka hímes mezején.

101-102. oldal

Wildgans – Cselédek

Nem kérdezi senkise, hogy mit akarnak,
Szolgálnak egy életen át idelent.
Kedvébe ha járnak a finom uraknak,
Meg is becsülik, mint az idegent.

Ott élnek az otthoni házba tenálad,
Lakásuk a csúnya, a vaksi szobák,
Mikben sose laknál. — Itten az állat
Több szívre, szelíd részvétre találhat,
Mint ők — hiszen azt se tudod, kicsodák.
Mert ők a kutyák, az örökre kivertek,
Cserélgetik őket, akár a szeget
A tengelyen. És ha megbetegedtek
Kórházba velük, hamar elviteted.

Olykor pedig a lelkűkbe a jóság
Fényt hozna s öröm szállhatna oda.
Egy drága tavasz, egy hajladozó ág
Kinyitna szívükben egy isteni rózsát
S meglenne a szent öröm és a csoda.

De így kilököttjei az útipornak,
Csak ők az utolsók, mindörökig.
És mint azok, akiket összetipornak,
Eldurvul a lelkűk is, összetörik.

Legtöbbje pedig lemondva hiába
Temette el egykori életét.
Idegen gyerekeknek az anyja-dadája,
S titkos koronát visel árva hajába,
Mint Mária, a cseléd.

231-232. oldal