Nero, ​a véres költő 317 csillagozás

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Kosztolányi ​Dezső történelmi regényének középpontjában Nero, a dilettáns költő-császár áll, aki jó szándékú ifjúként kerül a trónra, hogy sokak reménye szerint a római birodalom kiegyensúlyozott, nyugalmat hozó uralkodója legyen. A szelíd és fiatal Nerót azonban az a vágya, hogy művészetéért ismerjék, szeressék, eltéríti eredeti célkitűzéseitől. Mindenkit irigyel, aki tehetséges, ezért a hatalom erejével kísérli kicsikarni a művészi sikert. Meggyilkolja féltestvérét, Britannicust, szembeszegül nevelőjével, Senecával, s mert bölcsebbnek érzi önmagánál – üldözi. Környezete retteg tőle, mert egyetlen nem tetsző mozdulat vagy szó miatt halál vár mindazokra, akik a szörnyeteggé, zsarnokká vált császárnak tapssal, dicsérettel nem hódolnak. A mű, bár varázslatos könnyedségével idézi fel az antik világváros életét s a kor történelmi szereplőit, mégsem pusztán történelmi regény. Az író Nero korának történéseiben és díszleteiben a saját korát festette le, a császár alakjában s a… (tovább)

A véres költő címmel is megjelent.

Eredeti megjelenés éve: 1922

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Életreszóló olvasmányok, Talentum diákkönyvtár, Millenniumi Könyvtár, Kosztolányi Dezső válogatott művei, A magyar próza klasszikusai, A magyar próza klasszikusai, Kötelezők (m)értékkel

>!
Kossuth, Budapest, 2015
254 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789630980722
>!
Titis, 2014
ISBN: 9786155157240 · Felolvasta: Molnár Piroska
>!
eKönyv, 2012
ISBN: 9789633171936

16 további kiadás


Enciklopédia 16

Szereplők népszerűség szerint

Britannicus · Nero · Seneca


Kedvencelte 38

Most olvassa 18

Várólistára tette 141

Kívánságlistára tette 30

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
fióka P
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Érdekes ez a Kosztolányi-féle Nero. Nem arra van kihegyezve, amit a legtöbben tudunk róla, úgymint Róma felgyújtásának vádja, vagy esetleg az egyetlen, uralkodása alatt bekövetkezett keresztényüldözés (amiről amúgy is csak nagyon kevés, pár soros adat áll rendelkezésünkre Tacitus jóvoltából). Kosztolányi egy teljesen normális (igen, normális), hétköznapi Nerot tálal, akinek lélektani ívét olyan sikeresen rajzolja meg, hogy a végén az ember szinte sajnálja. És tulajdonképpen sajnálatra méltó. Vajon hogy alakult volna az élete, ha nem terheli egy megalomániás anya, egy nyeregből kiütött testvér, meggyilkolt apa tudata és egyéb finomságok? Vajon hová kell süllyednie valakinek ahhoz, hogy elhiggye a fizetett pártfogók (?) rajongását, milyen kompromisszumokat kell kötnie saját magával, hogy önnön áhított költői nagyságát elhitesse magával? Mondhatni, hogy törvényszerű az, hogy ilyen megalkuvások és az ezt kísérő harci áldozatok hulláiban való gázolás egyetlen értelemszerű következménye az őrület.
Középszerűnek lenni nem könnyű, főleg akkor, ha az ember tudja is magáról, hogy az és megadatott neki minden eszköz (ízlése válogatja, na meg o, tempora, o, mores) ennek ellensúlyozására, feledtetésére. Nero nem tudott ellenállni a csábításnak. Nem hiszem, hogy azok a röpke örömök megérték volna az áldozatot. Azt sem hiszem, hogy azok a röpke örömök őszinték tudtak volna lenni, bár a lélek érdekes dolog és sok mindenre képes.
Szegény, tehetetlen, frusztrált, értelmetlen létű Nero. És szegény mai Nerok, kicsik és nagyok, névtelenek és ismertek. Sok nem változott.

4 hozzászólás
>!
dontpanic P
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

A Budapesti Molyklub júniusi alkalmának a témája a „legrégebbi könyv a várólistádról”. Szerintem nagyon jópofa kikötés, önvizsgálatra is készteti az embert, mégis miért csücsül ez a könyv ennyire régóta a várólistámon, és miért is nem olvastam még el?
Nero körülbelül nyolc éve vezeti a várólistámat, nyilván, hát uralkodó, uralkodott itt is. :P

És tényleg feltehettem magamnak a kérdést, miért is nem olvastam el eddig ezt a könyvet?

Ebben a kötetben tulajdonképpen nincs hiba, azon túl, hogy a 21. századi olvasónak talán kicsit lassan csordogál, és néha már-már átcsap pátoszosságba vagy éppen didaktikusságba.
Nem életem leglebilincselőbb olvasmánya, és ha nincs ez a molyklub alkalom, akkor valószínűleg mindig találtam volna egy izgalmasabb, hívogatóbb kötetet helyette, de nem bánom, hogy sort kerítettem rá.
Egy kicsit lelassított engem is, semmittevős nyári napokra nem is árt az ilyesmi. :)
Emellett jellegzetes, kosztolányis módon gondolkodtatott el alap emberi értékekről, a világhoz, a hatalomhoz, az élethez, a művészetekhez való viszonyukról.

Erős atmoszférát teremt, belehelyez Nero torz gondolat- és lelkivilágába. Ha a főhős unatkozik, mi is unatkozunk, ha depressziós, rajtunk is erőt vesz a nehéz mozdulatlanság, ha őrültként tombol – akkor nem tombolunk, hanem viszolygunk tőle. Pozitív érzelmeket nem nagyon vált ki, maximum valamiféle távolságtartó sajnálkozást.

A könyv elvileg kulcsregény, Kosztolányi saját korát és művészköreit mutatja be. Hát, ehhez jobban benne kellene lenni a témában, bevallom, ha erre a fülszöveg nem hívja fel a figyelmemet, mellettem simán elment volna a párhuzam. Én inkább annak örültem, hogy egy kicsit felfrissítette a tudásomat a római korról. Rómában barangolni igazából mindig jó.
Emellett jó lenne egy kicsit többet olvasgatni a Kosztolányi korához fűződő viszonyáról, főleg arról, hogy ha a megjelenésekor köztudott volt ez a kulcsregény jelleg, vajon az érintettek, mit szóltak hozzá. Mert hát, Nero képe nem túl hízelgő…

Seneca volt a legérdekesebb figura. Sokszor éreztem, hogy Kosztolányi szócsöve, viszont vele se bánik kesztyűs kézzel az író. Ő is esendő, kissé haszonleső, köpönyegforgató, gyarló valaki.

Nem lesz a kedvencem Kosztolányitól, de azért örülök, hogy végre sort kerítettem rá.

3 hozzászólás
>!
ppeva P
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Nem valóságos történelmi regénynek látszik ez, nem véletlen, hogy már a kortársak is azon sugdolóztak, vajon kiről is mintázhatta ezt a zsarnok-dilettáns, hatalomra és elismerésre éhes költő-császárt. Nem Néróról akar elsősorban szólni, hanem a tehetségtelen uralkodóról, aki hatalmát saját vélt nagy művészete elismertetésére használja fel. Aki semmilyen eszköztől nem riad vissza, letipor és legyilkol(tat) mindenkit, aki az útjába kerül. Mégis szánalmas és szerencsétlen, mert közben érzi saját kicsinységét, amit semmilyen kegyetlen tett nem változtathat át nagysággá.
Kosztolányi az egyik legkedvesebb költőm, és eddig olvasott prózai munkáit is nagyon szerettem. Szeretem a mondat- és történetfűzéseit, szóhasználatát, hangulatfestését, akár Édes Anna, akár Pacsirta és családja, akár Néró bőrébe bújik a mű kedvéért, és persze az örök olvasó kedvéért.

>!
Roszka
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Egyre jobban szeretem Kosztolányit! Rá kell jönnöm, hogy vannak könyvek, írók, akiket egy bizonyos korig nem lenne szabad olvasni, vagy kéne valaki, aki megmondaná, hogy fiatal korunkban mit olvashatunk. Én így vagyok Kosztolányival, fiatalként nem nagyon voltam oda érte.
A könyvről: Egész más megvilágításba helyezi Nero-t, mint ahogy megismertük anno.Nekem olyan volt a császár, mint aki megrekedt a „hisztis gyerek” korszakában, csak ép a földhöz nem veri magát, de másokat a földre sújt,mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja, mindenben ő kell legyen az első! Egy darabig hallgat a tanítójára, de miután rájön, hogy császárként bármit megtehet, hát biza meg is tesz mindent az elsőségért. Persze vannak akik erre is terelgetik, csak ép a nyelvüket nem tapossák le a nagy nyalásban.
Érdekes volt, némi hasonlatosságot vélek felfedezni napjaink nagyjával.

1 hozzászólás
>!
csillagka P
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Megint Kosztolányi és megint tetszik, lassan elismerem, bizony új szerző kerül fel a képzeletbeli ranglistámra, nem is rossz helyre.
Maga a könyv állítólag Néróról szól, de inkább egy egyetemes történelmi regény, hogy hogyan lehet egy középszerű emberből, zsarnokot faragni. Megkapott mindent a sorstól (anyjától) még se tudta azt mondani, most volt elég ! Akart mindent és a talpnyaló sereg a lába elé helyezte, sikert, pénzt, csillogást, nőket, és a kívánt áldozatot. Nem lett tőlük boldogabb, a sima szájú szolgák sosem mondanak igazat, belül érezte a bizonytalanságot. Ne kövessünk el ilyen hibákat, becsüljük az olyan barátot aki megmondja mit és mikor tettük rosszul, és óvakodójuk a hízelgőtök, mert a bajt mindig azok zúdítják a fejünkre!
Talán közelebb visznek a megoldáshoz az ilyen könyveket, egy nagy adag önismeret se árt, talán hozzá egy csepp irónia, ha a saját életünk bukásairól van szó. Inkább mi nevesünk magunkon, mint a többiek a hátunk mögött!

>!
mbazsa
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

„A mai kor szétesésében a legapróbb részletekig hasonlít Nero korához.” (Kosztolányi)

Kosztolányi kijelentése mintha időtálló lenne, és minden korban aktuális. Noha K. túlélt egy világégést, valószínűleg nem is sejtette, hogy még egy következik, és a Nero-féle diktatúrák nem csak Magyarországon, hanem egész Európában, sőt szerte a világon megismétlődnek, sőt még kegyetlenebbek lesznek majd a XX. században. Persze „kis-” vagy „nagy-Nérók” midig lesznek. K. újdonsága a korábbi és az akkori kortárs Nero-ábrázolásokhoz (pl. Sienkiewicz: Quo Vadis, vagy Móra: Aranykoporsó), hogy elsősorban nem a zsarnok, a diktátor, hanem sokkal inkább az ember, a művész oldaláról közelíti meg a császár alakját. K. Nerója sokkal árnyaltabban van bemutatva.

Szerb Antal szerint Nero, a véres költő: „a dekadencia regénye”. Szerintem pedig „a dilettantizmusé”. Nero mind az uralkodás, mind pedig a művészet területén kontár, vagy, ahogy a regényben is szerepel, „uralkodónak nem elég erős, művésznek pedig túl gyenge.” Ez az ő személyes tragédiája. Tkp. egy tehetségtelen balfsz, aki mindezek ellenére el van szállva magától. Bár a regény végén azért kiderül, hogy N. tisztában van mindezzel, és ennek ellenére mégis az őrületig hajszolja álmát, hogy igazi művésszé váljon. Persze nem sikerül neki. N. egy olyan fűzfapoéta, mint pl. azok, akiket a Szovjetunió kitermelt magának, és ma már a kutya se olvassa őket, és senki sem emlékezik rájuk. N. az az egyszemélyes irodalmi intézmény, aki lényegében csak magának gyártja le a dilettánsabbnál dilettánsabb szövegeket. Persze a plebsszel megtapsoltatja magát, különböző címeket, díjakat adományoztat magának, de mindez csupán csak színjáték. A felszín mögött nincsen semmi, csak egy tehetségtelen dilettáns, akire az utókor csak egy véreskezű diktátorként fog emlékezni. K. bármennyire is árnyaltan mutatja be N. személyiségét, sajnos, én még így sem tudtam vele empatikus lenni.

Persze felmerül a kérdés, hogy ezek után hogyan álljon az igazi művész a politikai hatalomhoz? Többfajta alternatív megoldást láthatunk a regényben. Seneca a behódolást választja, Britannicus a passzív ellenállást, Lucanus pedig az aktív ellenállást.

Csak egy példa: A regény egyik legzseniálisabb dialógusa, amikor Nero és legnagyobb ellenfele, Britannicus párbeszédet folytat egymással. Nero folyamatosan monologizál, locsog-fecseg összevissza, Britannicus pedig leginkább hallgat, olykor csak egy-egy szót vet oda neki, maximum egy tőmondatot. A dilettáns és az igazi művész nem tud kommunikálni egymással, hiszen az igazi művész képes húzni a szövegéből, a dilettáns pedig nem.

A két fűzfa poéta, Zodicus és Fannius pedig úgy hajlik, mint a nádszál, és mindig az aktuális politikai rendszerhez igazodnak. Nem véletlen, hogy az első három valós, létező alak, az utóbbi kettő pedig Kosztolányi szüleménye. A valós személyek kitartanak döntésük mellet, a fiktívek pedig nem.

K. iróniája azonban működik, bármelyik megoldást is választja a művész, a jutalma előbb-útóbb a halál lesz. (A halál amúgy is K. kedvenc témája. A nemlétből figyelni a lét titkait, vagy a lét felől a nemlétre tekinteni. Mintha ezt a két aspektust váltogatná folyamatosan szinte minden művében.) K. nem foglal állást egyik szerepelője mellett sem, csak bemutatja álláspontjukat, a döntést az olvasóra bízza. Ebben a regényében még nem jelennek meg a Kosztolányi-szócsövek, K.-alteregók, akik képviselik az író véleménynyilvánítását, megnyilatkozását.

Összefoglalva: Kosztolányi szépen végigvezeti Nero életútját a hatalomra kerüléstől, őrületén át, egészen a haláláig. Engem leginkább N. személye zavart, valahogy sehogy sem tudtam átérezni a tragédiáját, úgyhogy a katarzis elmaradt. Valamiért jobban szeretem Kosztolányi Magyarországon játszódó regényeit. Persze nem rossz regény ez, inkább amolyan bemelegítő a többi K.-regényhez.

>!
Gyöngyi69
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Kérek még csillagokat! Ha lennének, Kosztolányi könyve nálam ötnél többet érdemelne.
Minden tetszett ebben a könyvben: a hangulata, a nyelvezete, leírásai – melyben a kor egy-egy sajátosságát fedezhetjük fel. Tetszettek a jellemábrázolásai, az egész meséje erről a régmúlt korról, melyről azonban ha lefejtjük a római sajátosságokat, maga a történet beleilleszthető bármelyik másik történelmi korba – még a maiba is. Hol itt, hol ott bukkannak fel a világon Nero-k. Már csak ezért is zseniális ez a könyv, mert ezt a fajta nézőpontot Kosztolányi nem erőlteti ránk – ha akarom meglátom a sorok között, ha nem, akkor csak élvezem a történelem egy szeletének regényes elbeszélését.
Úgy látszik, a munkámtól még egy ilyen mű kapcsán sem vagyok képes eltekinteni, hiszen nem tudom nem észrevenni, hogy Kosztolányi főhőse – a regényben leírtak szerint legalábbis – paranoid skizofrén, de mindenképpen valamilyen mentális betegséggel küzd. (Ez sem egyedi a történelemben, ha a nagy vezéreket nézzük.) Ilyen szempontból viszont felvetődik a kérdés: a beteg Nero bűnös vagy áldozat?
A műből legjobban a Seneca című rész tetszett.
A könyvet kedvencemmé avattam.

>!
eme P
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Olvasás közben mindvégig az volt az érzésem, hogy tulajdonképpen csak egy pszeudo-történelmi regényt olvasok. Mert ez a Nero nem az a Nero, nem is lehetne az, mert nem egy képre teremtettek. Kosztolányi Nerójának útja a tehetségtelensége miatt frusztrált, életét más értelemmel kitölteni képtelen, hirtelen korlátlan hatalommal megajándékozott lélek válsága, meghasonlása és pusztulása, és nem utolsósorban a szerző jelenének, politikai-írói csatározásainak nem is annyira burkoltan ábrázolt, pesszimista-ironikus rajza. Mint oly sok esetben, ez a történelmi regény is többet mond el saját születésének koráról, és szerzőjéről, mint arról a korról és hősről, melyről látszólag szól. A regény elején megismert finom lelkületű, a szépre érzékeny, empátiára hajlamos szimpatikus fiatalember császárrá való kikiáltása pillanatától, attól a perctől, mikor látszólag mindent megkapott, tulajdonképpen mindent elveszít. Kosztolányi finom lélektani érzékkel vázolja a mások gyilkossága és fondorlatai árán hatalomra jutott, de valójában nem nemesi származású, apa nélkül felnőtt Nero identitásválságát, a mostohaapa halálával bekövetkező iránytűvesztést, a művészetben menekvést és vigaszt kereső dilettáns kudarcát és ennek következményét: a hatalom gátlástalan érvényesítését, a tébolyba forduló erőszakot. Ugyanakkor rávilágít a történelemalakítók erkölcstelen játékára, az állandó szerepjátszásra, a manipulálhatóságra, a mindezek ellen tenni akarók tehetetlenségére és hibáira. Mert akik végül megmenekülnek a véres őrület elől: a középszerűek, hiszen „a középszerűség halhatatlan”.

1 hozzászólás
>!
brigi11 P
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Szeretem Kosztolányit és ezt a könyvét is szerettem. Kivéve Senecat. Na, őt végig utáltam, sajnálni sem tudtam a végén. Nerot viszont sajnáltam. Nekem ő volt az áldozat, nem csoda, hogy teljsen megőrült.

>!
gab001 P
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Elhittem, hogy Nero olyan volt, ahogy azt Kosztolányi megálmodta. Annyira átéreztem a gondolatait, lelki állapotát, hogy szinte sajnálni tudtam az összes szörnyűséges tette ellenére. Persze sejtem, hogy a szerző inkább azt akarta bemutatni, hogy bár hatalommal sok minden elérhető, de van, ami képtelenség. Van pár dolog, amihez másra van szükség. Ilyen a művészet bármelyik ága, hiszen tehetség nélkül csak nevetségessé teszi magát az illető. Nem elég akarni. Seneca fejtegetései pedig elgondolkodtattak. Könnyű olvasni, viszont nehéz tőle szabadulni.

>!
Kossuth, Budapest, 2012
ISBN: 9789630962773

Népszerű idézetek

>!
ede

A kő nem lesz könyebb, ha pehelynek nevezem és az ember sem jobb, ha istennek hívom.

165. oldal - XXVI. Politikai lecke; 163. oldal (Osiris, 1999)

2 hozzászólás
>!
tataijucc P

Meddig lehet szenvedni? Csak addig, ameddig elbírjuk. Aztán, hogy a szenvedés túlnő rajtunk, megsemmisíti önmagát. Aki kétségbeesetten gyötrődik és semmi reménye sincsen, ezt a reményt nem veszíti el, tudja, hogy mihelyt a fájdalom elviselhetetlenné válik, meg is szűnik, átalakul valami mássá. Senki sem szenvedhet többet, mint egy ember.

13. Gyilkosság.

>!
csillagka P

A középszerűség halhatatlan és a hitványság örökkévaló.

194. oldal (Osiris Kiadó, 1999)

1 hozzászólás
>!
Sárhelyi_Erika I

– A költők mind szörnyűek – szólt Epaphroditus. – Belőlük nő a szépség és virág. De a virág gyökere lenn van a nyirkos, gilisztás földben.

228. oldal (Dacia)

2 hozzászólás
>!
czegezoltanszabolcs

– A keserű nem gyógyítható édessel. Csak keserűvel.
– Ezt nem értem.
– Csak szenvedéssel múlik el a szenvedés – magyarázta Seneca.

A nevelő

Kapcsolódó szócikkek: Nero
>!
Sárhelyi_Erika I

Nem hiszem, hogy meghalni bátorság. Bátor halottak nincsenek.

204. oldal (Dacia)

>!
tataijucc P

Kétségtelen, hogy az igazi poéták mások. Azok megálmodják, amit nem élhetnek át.

33. Sirató

>!
eme P

Azt kell megragadnunk, amit gondolunk és érzünk, nem amit birtoklunk.

79. oldal

>!
Almost_Zed

Seneca elégedetten ölelte át nevelt gyermekét, noha látta, hogy Nero nem született se művésznek, se politikusnak, mert a művészetben kegyetlen, mint egy politikus, és a politikában érző, mint egy művész. Rossz író és rossz politikus, gondolta.

222. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Seneca

Hasonló könyvek címkék alapján

Spiró György: Fogság
Orczy Emma: Adjátok meg…
John Williams: Augustus
Steven Saylor: Birodalom
Popper Péter: Pilátus testamentuma
Mika Waltari: Az ország titka
Lewis Wallace: Ben Hur
Frideczky József: Roma Aeterna
Conn Iggulden: A kardok mezeje
Colleen McCullough: Fűkoszorú I-II.