Nero, ​a véres költő 420 csillagozás

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Kosztolányi ​Dezső történelmi regényének középpontjában Nero, a dilettáns költő-császár áll, aki jó szándékú ifjúként kerül a trónra, hogy sokak reménye szerint a római birodalom kiegyensúlyozott, nyugalmat hozó uralkodója legyen. A szelíd és fiatal Nerót azonban az a vágya, hogy művészetéért ismerjék, szeressék, eltéríti eredeti célkitűzéseitől. Mindenkit irigyel, aki tehetséges, ezért a hatalom erejével kísérli kicsikarni a művészi sikert. Meggyilkolja féltestvérét, Britannicust, szembeszegül nevelőjével, Senecával, s mert bölcsebbnek érzi önmagánál – üldözi. Környezete retteg tőle, mert egyetlen nem tetsző mozdulat vagy szó miatt halál vár mindazokra, akik a szörnyeteggé, zsarnokká vált császárnak tapssal, dicsérettel nem hódolnak. A mű, bár varázslatos könnyedségével idézi fel az antik világváros életét s a kor történelmi szereplőit, mégsem pusztán történelmi regény. Az író Nero korának történéseiben és díszleteiben a saját korát festette le, a császár alakjában s a… (tovább)

A véres költő címmel is megjelent.

Eredeti megjelenés éve: 1922

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Talentum diákkönyvtár Akkord · Millenniumi Könyvtár Osiris · Kosztolányi Dezső válogatott művei Európa · A magyar próza klasszikusai Kossuth · A magyar próza klasszikusai Unikornis · Kötelezők (m)értékkel M-érték · Olcsó Könyvtár Szépirodalmi · Életreszóló regények Kossuth

>!
ISBN: 9786156377050
>!
Osiris, Budapest, 2020
254 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632764139
>!
PairDime, Szeged, 2019
ISBN: 9786155950940

24 további kiadás


Enciklopédia 17

Szereplők népszerűség szerint

Seneca · Britannicus · Nero


Kedvencelte 54

Most olvassa 25

Várólistára tette 178

Kívánságlistára tette 67

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

fióka>!
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Érdekes ez a Kosztolányi-féle Nero. Nem arra van kihegyezve, amit a legtöbben tudunk róla, úgymint Róma felgyújtásának vádja, vagy esetleg az egyetlen, uralkodása alatt bekövetkezett keresztényüldözés (amiről amúgy is csak nagyon kevés, pár soros adat áll rendelkezésünkre Tacitus jóvoltából). Kosztolányi egy teljesen normális (igen, normális), hétköznapi Nerot tálal, akinek lélektani ívét olyan sikeresen rajzolja meg, hogy a végén az ember szinte sajnálja. És tulajdonképpen sajnálatra méltó. Vajon hogy alakult volna az élete, ha nem terheli egy megalomániás anya, egy nyeregből kiütött testvér, meggyilkolt apa tudata és egyéb finomságok? Vajon hová kell süllyednie valakinek ahhoz, hogy elhiggye a fizetett pártfogók (?) rajongását, milyen kompromisszumokat kell kötnie saját magával, hogy önnön áhított költői nagyságát elhitesse magával? Mondhatni, hogy törvényszerű az, hogy ilyen megalkuvások és az ezt kísérő harci áldozatok hulláiban való gázolás egyetlen értelemszerű következménye az őrület.
Középszerűnek lenni nem könnyű, főleg akkor, ha az ember tudja is magáról, hogy az és megadatott neki minden eszköz (ízlése válogatja, na meg o, tempora, o, mores) ennek ellensúlyozására, feledtetésére. Nero nem tudott ellenállni a csábításnak. Nem hiszem, hogy azok a röpke örömök megérték volna az áldozatot. Azt sem hiszem, hogy azok a röpke örömök őszinték tudtak volna lenni, bár a lélek érdekes dolog és sok mindenre képes.
Szegény, tehetetlen, frusztrált, értelmetlen létű Nero. És szegény mai Nerok, kicsik és nagyok, névtelenek és ismertek. Sok nem változott.

4 hozzászólás
SteelCurtain>!
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Nem a sablonos Néró képet kapjuk Kosztolányitól. Szó sincs Róma felgyújtásáról és keresztényüldözésről. Az ő képe sokkal közelebb áll a valódi történelmi személyhez. Lendületesen, célratörően rajzolja meg egy szépreményű, érzékeny fiatalember portréját, akinek vállára túl fiatalon túl nagy hatalom zúdul. Reménytelen, s egyre elvadultabb harcát az önkifejezésért, s a mások elismeréséért. Egy kegyetlen korszakban még a bevett szörnyűségeken is messze túllépett, csak megízlelhesse a siker ízét. Költői babérokra vágyott, s egy gyilkos anya anyagyilkos fiaként ült a császári trónon. Néró tragédiája nem önmagában a kiontott vér, az elkövetett bűnök súlya, hisz elődei és utódai sem kevésbé bűnösök egy olyan korban, mely egyébként is bokáig gázolt a vérben. Ő azonban számtalan – sokszor még nála is gyengébb képességű – pályatársával szemben, rádöbbent saját középszerűségére. Ezt egyetlen vállvonással tudomásul veheti egy asztalos, vagy egy orvos. Nem tragédia, ha rádöbben erre egy rendőr, vagy egy kamionos. Ők középszerűen is közmegelégedésre képesek ellátni feladatukat. De egy művész, vagy egy uralkodó, sose nyugodhat bele ebbe a felismerésbe. Nero két olyan pályán játszik egyszerre, mely a rivaldafényben áll. És egyiken sem teljesít jól. Mint azt a regényben Seneca találóan jegyzi meg, művészként túl kegyetlen, politikusként túl érzékeny. Kosztolányi zseniálisan rajzolja meg az utat, mely a szimpatikus tinédzsertől a bértapsolók generálta látszatsikereket élvező versfaragón át a legbarbárabb cselekedeteket elkövető önkényúrig vezetnek.

dontpanic>!
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

A Budapesti Molyklub júniusi alkalmának a témája a „legrégebbi könyv a várólistádról”. Szerintem nagyon jópofa kikötés, önvizsgálatra is készteti az embert, mégis miért csücsül ez a könyv ennyire régóta a várólistámon, és miért is nem olvastam még el?
Nero körülbelül nyolc éve vezeti a várólistámat, nyilván, hát uralkodó, uralkodott itt is. :P

És tényleg feltehettem magamnak a kérdést, miért is nem olvastam el eddig ezt a könyvet?

Ebben a kötetben tulajdonképpen nincs hiba, azon túl, hogy a 21. századi olvasónak talán kicsit lassan csordogál, és néha már-már átcsap pátoszosságba vagy éppen didaktikusságba.
Nem életem leglebilincselőbb olvasmánya, és ha nincs ez a molyklub alkalom, akkor valószínűleg mindig találtam volna egy izgalmasabb, hívogatóbb kötetet helyette, de nem bánom, hogy sort kerítettem rá.
Egy kicsit lelassított engem is, semmittevős nyári napokra nem is árt az ilyesmi. :)
Emellett jellegzetes, kosztolányis módon gondolkodtatott el alap emberi értékekről, a világhoz, a hatalomhoz, az élethez, a művészetekhez való viszonyukról.

Erős atmoszférát teremt, belehelyez Nero torz gondolat- és lelkivilágába. Ha a főhős unatkozik, mi is unatkozunk, ha depressziós, rajtunk is erőt vesz a nehéz mozdulatlanság, ha őrültként tombol – akkor nem tombolunk, hanem viszolygunk tőle. Pozitív érzelmeket nem nagyon vált ki, maximum valamiféle távolságtartó sajnálkozást.

A könyv elvileg kulcsregény, Kosztolányi saját korát és művészköreit mutatja be. Hát, ehhez jobban benne kellene lenni a témában, bevallom, ha erre a fülszöveg nem hívja fel a figyelmemet, mellettem simán elment volna a párhuzam. Én inkább annak örültem, hogy egy kicsit felfrissítette a tudásomat a római korról. Rómában barangolni igazából mindig jó.
Emellett jó lenne egy kicsit többet olvasgatni a Kosztolányi korához fűződő viszonyáról, főleg arról, hogy ha a megjelenésekor köztudott volt ez a kulcsregény jelleg, vajon az érintettek, mit szóltak hozzá. Mert hát, Nero képe nem túl hízelgő…

Seneca volt a legérdekesebb figura. Sokszor éreztem, hogy Kosztolányi szócsöve, viszont vele se bánik kesztyűs kézzel az író. Ő is esendő, kissé haszonleső, köpönyegforgató, gyarló valaki.

Nem lesz a kedvencem Kosztolányitól, de azért örülök, hogy végre sort kerítettem rá.

3 hozzászólás
ppeva P>!
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Nem valóságos történelmi regénynek látszik ez, nem véletlen, hogy már a kortársak is azon sugdolóztak, vajon kiről is mintázhatta ezt a zsarnok-dilettáns, hatalomra és elismerésre éhes költő-császárt. Nem Néróról akar elsősorban szólni, hanem a tehetségtelen uralkodóról, aki hatalmát saját vélt nagy művészete elismertetésére használja fel. Aki semmilyen eszköztől nem riad vissza, letipor és legyilkol(tat) mindenkit, aki az útjába kerül. Mégis szánalmas és szerencsétlen, mert közben érzi saját kicsinységét, amit semmilyen kegyetlen tett nem változtathat át nagysággá.
Kosztolányi az egyik legkedvesebb költőm, és eddig olvasott prózai munkáit is nagyon szerettem. Szeretem a mondat- és történetfűzéseit, szóhasználatát, hangulatfestését, akár Édes Anna, akár Pacsirta és családja, akár Néró bőrébe bújik a mű kedvéért, és persze az örök olvasó kedvéért.

Alvarando P>!
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Agrippina meggyilkoltatja férjét, Claudius császárt, de előtte még kicsikarja belőle, hogy ne vér szerinti fia, Britannicnus, hanem a fogadott Nero legyen az utódja. Trónra lépése után Nero nem is akar annyira uralkodni, inkább szerepelni akar és jobban görögnek képzeli magát, mint rómainak. Többen is próbálják őt terelgetni, Seneca, Poppaea Sabina, illetve az anyja. De semmire se mennek, mivel Neróban felébred a zsarnok és teljesen elszabadul a pokol….
Kosztolányi történelmi regénye kiválóan mutatja be azt, hogyan részegülhet meg valaki a hatalomtól, akkor is, ha nem akar uralkodni. Ő inkább drámákat írna és elindulna vele a versenyen, ami be is következik és a háttérben úgy csinálják, hogy ő nyerjen. De minden hiába, mert a zsarnok mindenkit megölet a környezetében. Maga a karakter az elején még szimpatikusnak is tűnik, aki nem is akar uralkodni, de miután megöli a féltestvérét, utána fokozatosan megőrül. Seneca filozofikus beszédeivel próbálja menteni a menthetőt, de mindhiába, az ő kivégzése eléggé brutálisan van ábrázolva. Egyedül Lucanus van teljesen háttérbe szorítva, akiről köztudott, hogy riválisok voltak Neróval, de erről szó nincs a regény lapjain, csak a száműzetésről. Maga a regény kiválóan ábrázolja a korabeli Rómát és Nero elmebeteg karakterét, így bárkinek ajánlható, aki egy kiváló és olvasmányos történelmi regényt szeretne a kezébe venni.

Gregöria_Hill>!
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Nekem Kosztolányitól regényben nem ez a kedvencem, de mérni meg nem nagyon tudom őt máshoz, mint önmagához és ezen belül az én kedvenceimhez, emiatt adtam nem ötöst. Epizódikusan emlékezetesek az egyes fejezetek, amikor Nero kocsit hajt, az csak 4,5 oldal, de az ember érzi a néhai Forma-1 fílinget és Neron azt az elszabadult, kezelhetetlen, zsigeri adrenalin löketet, „megnyúlt, mint a lovai”. Le kellett tenni utána a könyvet, kimerültünk. És abban is jó Kosztolányi, hogy még minimális fantáziával megáldott olvasó is Seneca kertjében érezze magát, nemhogy én, az úgy van leírva. És hát nincs kivétel, ilyen szempontból nincsen is mellékszereplő a könyvben. Mindenki főszereplő a maga fejezetében! Én odavoltam attól, hogy és ahogyan egy elvileg totál mellékszereplő végül meghal, korábbi fejezetekben épp csak néhány tollvonással felkent fiú, gyönyörű, fiatal, szerelmes, és egy totál senki, és úgy mellékesen nem sikkadt el a története, hanem az is meg volt írva. Nagyon szeretem Kosztolányit.

2 hozzászólás
Roszka >!
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Egyre jobban szeretem Kosztolányit! Rá kell jönnöm, hogy vannak könyvek, írók, akiket egy bizonyos korig nem lenne szabad olvasni, vagy kéne valaki, aki megmondaná, hogy fiatal korunkban mit olvashatunk. Én így vagyok Kosztolányival, fiatalként nem nagyon voltam oda érte.
A könyvről: Egész más megvilágításba helyezi Nero-t, mint ahogy megismertük anno.Nekem olyan volt a császár, mint aki megrekedt a „hisztis gyerek” korszakában, csak ép a földhöz nem veri magát, de másokat a földre sújt,mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja, mindenben ő kell legyen az első! Egy darabig hallgat a tanítójára, de miután rájön, hogy császárként bármit megtehet, hát biza meg is tesz mindent az elsőségért. Persze vannak akik erre is terelgetik, csak ép a nyelvüket nem tapossák le a nagy nyalásban.
Érdekes volt, némi hasonlatosságot vélek felfedezni napjaink nagyjával.

1 hozzászólás
csillagka P>!
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Megint Kosztolányi és megint tetszik, lassan elismerem, bizony új szerző kerül fel a képzeletbeli ranglistámra, nem is rossz helyre.
Maga a könyv állítólag Néróról szól, de inkább egy egyetemes történelmi regény, hogy hogyan lehet egy középszerű emberből, zsarnokot faragni. Megkapott mindent a sorstól (anyjától) még se tudta azt mondani, most volt elég ! Akart mindent és a talpnyaló sereg a lába elé helyezte, sikert, pénzt, csillogást, nőket, és a kívánt áldozatot. Nem lett tőlük boldogabb, a sima szájú szolgák sosem mondanak igazat, belül érezte a bizonytalanságot. Ne kövessünk el ilyen hibákat, becsüljük az olyan barátot aki megmondja mit és mikor tettük rosszul, és óvakodójuk a hízelgőtök, mert a bajt mindig azok zúdítják a fejünkre!
Talán közelebb visznek a megoldáshoz az ilyen könyveket, egy nagy adag önismeret se árt, talán hozzá egy csepp irónia, ha a saját életünk bukásairól van szó. Inkább mi nevesünk magunkon, mint a többiek a hátunk mögött!

Ildó>!
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

     Talán merész a két könyv között párhuzamot vonni, nekem valahogy Neroról olvasva mégis Gyurkovics Tamás: Mengele bőröndje című könyve jutott eszembe, hisz mindkét regény ugyanazt a hatást érte el nálam. Mindkét szerző egy olyan undorító személyiséget tett meg főszereplőjévé, akinél taszítóbbat nehéz elképzelni, és bármennyire is próbálja szerencsétlen nyomorultként beállítani, nem vagyok képes megsajnálni őket.

     Nero történetében az a rendkívüli, ahogy az ártatlan kisfiúból ez a vérengző őrült válik, és ezt a folyamatot olyan érzékletesen követi végig, az olvasóban is egyre nő a feszültség, ahogy előre haladva a történetben Nero újra és újra felülmúlja korábbi ocsmányságait, miközben az elméje egyre többet és többet követel tőle. Nehéz is megfogalmazni mennyire taszít, valahogy minden porcikámban érzem azt a kellemetlen érzést, amit kivált belőlem.

     És teszi mindezt Kosztolányi igen tömören megfogalmazva úgy, hogy ő közben végig semleges, kívülálló marad, sőt még inkább sajnálatot próbál kicsikarni az olvasóból a nem annyira költői, még kevésbé császári, annál inkább csak emberi mivoltának ábrázolásával. Mindez nem sikerüt neki, de hogy remekül olvastatja magát a mű, az igen.

mbazsa P>!
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

„A mai kor szétesésében a legapróbb részletekig hasonlít Nero korához.” (Kosztolányi)

Kosztolányi kijelentése mintha időtálló lenne, és minden korban aktuális. Noha K. túlélt egy világégést, valószínűleg nem is sejtette, hogy még egy következik, és a Nero-féle diktatúrák nem csak Magyarországon, hanem egész Európában, sőt szerte a világon megismétlődnek, sőt még kegyetlenebbek lesznek majd a XX. században. Persze „kis-” vagy „nagy-Nérók” midig lesznek. K. újdonsága a korábbi és az akkori kortárs Nero-ábrázolásokhoz (pl. Sienkiewicz: Quo Vadis, vagy Móra: Aranykoporsó), hogy elsősorban nem a zsarnok, a diktátor, hanem sokkal inkább az ember, a művész oldaláról közelíti meg a császár alakját. K. Nerója sokkal árnyaltabban van bemutatva.

Szerb Antal szerint Nero, a véres költő: „a dekadencia regénye”. Szerintem pedig „a dilettantizmusé”. Nero mind az uralkodás, mind pedig a művészet területén kontár, vagy, ahogy a regényben is szerepel, „uralkodónak nem elég erős, művésznek pedig túl gyenge.” Ez az ő személyes tragédiája. Tkp. egy tehetségtelen balfsz, aki mindezek ellenére el van szállva magától. Bár a regény végén azért kiderül, hogy N. tisztában van mindezzel, és ennek ellenére mégis az őrületig hajszolja álmát, hogy igazi művésszé váljon. Persze nem sikerül neki. N. egy olyan fűzfapoéta, mint pl. azok, akiket a Szovjetunió kitermelt magának, és ma már a kutya se olvassa őket, és senki sem emlékezik rájuk. N. az az egyszemélyes irodalmi intézmény, aki lényegében csak magának gyártja le a dilettánsabbnál dilettánsabb szövegeket. Persze a plebsszel megtapsoltatja magát, különböző címeket, díjakat adományoztat magának, de mindez csupán csak színjáték. A felszín mögött nincsen semmi, csak egy tehetségtelen dilettáns, akire az utókor csak egy véreskezű diktátorként fog emlékezni. K. bármennyire is árnyaltan mutatja be N. személyiségét, sajnos, én még így sem tudtam vele empatikus lenni.

Persze felmerül a kérdés, hogy ezek után hogyan álljon az igazi művész a politikai hatalomhoz? Többfajta alternatív megoldást láthatunk a regényben. Seneca a behódolást választja, Britannicus a passzív ellenállást, Lucanus pedig az aktív ellenállást.

Csak egy példa: A regény egyik legzseniálisabb dialógusa, amikor Nero és legnagyobb ellenfele, Britannicus párbeszédet folytat egymással. Nero folyamatosan monologizál, locsog-fecseg összevissza, Britannicus pedig leginkább hallgat, olykor csak egy-egy szót vet oda neki, maximum egy tőmondatot. A dilettáns és az igazi művész nem tud kommunikálni egymással, hiszen az igazi művész képes húzni a szövegéből, a dilettáns pedig nem.

A két fűzfa poéta, Zodicus és Fannius pedig úgy hajlik, mint a nádszál, és mindig az aktuális politikai rendszerhez igazodnak. Nem véletlen, hogy az első három valós, létező alak, az utóbbi kettő pedig Kosztolányi szüleménye. A valós személyek kitartanak döntésük mellet, a fiktívek pedig nem.

K. iróniája azonban működik, bármelyik megoldást is választja a művész, a jutalma előbb-útóbb a halál lesz. (A halál amúgy is K. kedvenc témája. A nemlétből figyelni a lét titkait, vagy a lét felől a nemlétre tekinteni. Mintha ezt a két aspektust váltogatná folyamatosan szinte minden művében.) K. nem foglal állást egyik szerepelője mellett sem, csak bemutatja álláspontjukat, a döntést az olvasóra bízza. Ebben a regényében még nem jelennek meg a Kosztolányi-szócsövek, K.-alteregók, akik képviselik az író véleménynyilvánítását, megnyilatkozását.

Összefoglalva: Kosztolányi szépen végigvezeti Nero életútját a hatalomra kerüléstől, őrületén át, egészen a haláláig. Engem leginkább N. személye zavart, valahogy sehogy sem tudtam átérezni a tragédiáját, úgyhogy a katarzis elmaradt. Valamiért jobban szeretem Kosztolányi Magyarországon játszódó regényeit. Persze nem rossz regény ez, inkább amolyan bemelegítő a többi K.-regényhez.


Népszerű idézetek

ede>!

A kő nem lesz könyebb, ha pehelynek nevezem és az ember sem jobb, ha istennek hívom.

165. oldal - XXVI. Politikai lecke; 163. oldal (Osiris, 1999)

2 hozzászólás
csillagka P>!

A középszerűség halhatatlan és a hitványság örökkévaló.

194. oldal (Osiris Kiadó, 1999)

1 hozzászólás
Sárhelyi_Erika I>!

– A költők mind szörnyűek – szólt Epaphroditus. – Belőlük nő a szépség és virág. De a virág gyökere lenn van a nyirkos, gilisztás földben.

228. oldal (Dacia)

2 hozzászólás
tataijucc>!

Meddig lehet szenvedni? Csak addig, ameddig elbírjuk. Aztán, hogy a szenvedés túlnő rajtunk, megsemmisíti önmagát. Aki kétségbeesetten gyötrődik és semmi reménye sincsen, ezt a reményt nem veszíti el, tudja, hogy mihelyt a fájdalom elviselhetetlenné válik, meg is szűnik, átalakul valami mássá. Senki sem szenvedhet többet, mint egy ember.

13. Gyilkosság.

Almost_Zed>!

Seneca elégedetten ölelte át nevelt gyermekét, noha látta, hogy Nero nem született se művésznek, se politikusnak, mert a művészetben kegyetlen, mint egy politikus, és a politikában érző, mint egy művész. Rossz író és rossz politikus, gondolta.

222. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Seneca
czegezoltanszabolcs>!

– A keserű nem gyógyítható édessel. Csak keserűvel.
– Ezt nem értem.
– Csak szenvedéssel múlik el a szenvedés – magyarázta Seneca.

A nevelő

Kapcsolódó szócikkek: Nero
Sárhelyi_Erika I>!

Nem hiszem, hogy meghalni bátorság. Bátor halottak nincsenek.

204. oldal (Dacia)

eme>!

Azt kell megragadnunk, amit gondolunk és érzünk, nem amit birtoklunk.

79. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Henryk Sienkiewicz: Quo vadis?
Lewis Wallace: Ben Hur
John Williams: Augustus
Edward Bulwer-Lytton: Pompeji utolsó napjai
Alexandre Dumas: Akté
Alexandre Dumas: Őrült a trónon
Spiró György: Fogság
Orczy Emma: Adjátok meg…
Aleksander Krawczuk: Néró
Bodnár Dániel: Genesius, a színész