Kosztolányi első verseskötete, a Négy fal között 1907-ben jelent meg, ennek tízéves évfordulóján, 1917-ben a Tevan kiadó felkérésére újraszerkesztette a könyvet.El kellett jönnie, hogy himnuszt zengjen a városról és a „négy fal” költészetét tanítsa nekünk akik, mint ő, „a zöld mezők selymére félve hágunk, mint úri szőnyegekre a paraszt”. Kellett nekünk ez a poéta. Akármit mondjanak, ő is kellett – és a kötészetnek e legmaibb alakulásában, a forrongás „jelen pillanatában” éppen ő kellett. írta Kaffka Margit a Nyugatban, a kötetről szóló recenziójában.Az Alapítvány hasonmás-sorozatában a verseskötetek közül elsőként Kosztolányi Dezső több mint kilencven évvel ezelőtt kiadott könyvét szeretnénk az Olvasók számára átnyújtani.
Négy fal között 16 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1907
Enciklopédia 15
Most olvassa 1
Várólistára tette 9
Kiemelt értékelések
Iustitia>!
Kosztolányi első kötete kissé rendezetlen, csapong a témák és a hangulatok közt, még nem egészen kiforrott, ettől függetlenül zseniális. A kötetben 7 ciklus szerepel, mind-mind némileg különböző, bár gyakran él ugyanazokkal a sémákkal, más szemszögből vagy más jelleggel.
Lámpavilágnál: nem a verőfényes napsütés, csak a lámpa halvány fényének a ciklusa, a halálba menetel metaforikus gyűjteménye. Régi példákra szívesen támaszkodik, például bordal jellegű indítású vers a Mors Bacchanalis vagy az Isteni színjáték többszörös megjelenése (Inferno, Én is). A versek színvonala itt még elég vegyes.
A fekete asszony: bár hosszú, mégis nagyon jó versek, talán az egyik legjobb ciklus. Az élet-halál, a sötétség-világosság párharca. Későn akarja szeretni az életet, mikor már csak a halált szeretheti.
Pasztellek: a halál eddig mint elképzelés, elvont dolog jelent meg, mint állapot; ebben a ciklusban konkrétan jelen van, sokszor tudósít tényleges megtörtént halálról pl. Gyorstűz. Színes témák, vegyes színvonal. Idézi Homéroszt (Agamemnon és Odisszeusz). A vér és az éjszaka szerepe kiemelkedő. A vonat és a vasút motívumaival a kötet során számos alkalommal talalkozhatunk, de talán ebben a ciklusban jut a legkifejezőbb szerephez, az utazás, életút toposzaként. Ennek egyik legszebb példája A holtak vonatja című vers.
Magyar versek: táj- és társadalomábrázolás nem szokványos módon. Mozgalmas, képszerű, nincs idő megfigyelni a tájat, a vonat hamarabb áll tovább, az élet hamarabb múlik el.
Magyar szonettek: történelmünk nagy eseményeit idézi, mint például a honfoglalás, Mátyás királlyá választása, a mohácsi vész. A Mohács című szonetthármas a ciklus legkifejezőbb darabja. Tiszteli Zrínyit és munkásságát. Bár a történelem változik, a magyarok sorsa szintén, az állandóságot a többször felbukkanó Duna szimbolizálja.
A Budapest-ciklusból: mindössze 2 hosszú és egy rövidebb verset tartalmaz. Az első, a Budapest körkép a városról és a pesti életről. A második, Budai idill hű a címhez, idillikus életképet tár elénk. A legszebb mégis az utolsó, az Üllői-úti fák, egyben talán a kötet legkiemelkedőbb műve is.
Változatok: halálvágy, de szépen; a megnyugvást látja benne. Gyönyörű képeket fest. A betegség borzalmát szembeállítja a békés megnyugvással.
Нори I>!
Didének akár a verseit, akár a prózáit, mindig jó elővenni. Ő az az író, akinél sosem érzek hullámvölgyet, még nemigen okozott csalódást.
A Négy fal között eléggé sötét hangulatú kötet, nem is haladtam vele olyan gyorsan.A Pasztellek ciklust szerettem legjobban, bár összességében az egész kötet tetszett, azért érezni, hogy ezek Kosztolányi korai művei, amikben már sejthető az ő nagysága, de még nem annyira kiforrott, mint mondjuk a Szegény kisgyermek panaszai vagy a Számadás .
Mindenesetre, továbbra is tartom, hogy Didétől bármi jöhet, bármikor.
schroedingers_pallascat>!
Ez még nem az a Kosztolányi, akitől én olvastam eddig: sokkal szabályosabban szerkeszt, nagyon sok a szonett és a tercina, a versek nem olyan mélyek és átgondoltak, mint a későbbiek.
És mégis ugyanaz a Kosztolányi, akibe szerelmes vagyok: a rímei csodálatosak, egymásba karolva kerülgetik egymást, mintha nem is lehetett volna máshogy megírni azt a szöveget. A szóképei gyönyörűek. Szeretem Kosztolányit.
Horváth_Evelyn>!
Háát azért elég gyengécske ahhoz képest, ami lehetne. Vagyis nem volt csak vagy két olyan kép, ami fölött megálltam.
Népszerű idézetek
latinta ♥P>!
Agamemnon és Odisszeüsz
Hogy lángesőbe roskadt földre Trója
s véres mocsok fröccsent el szerteszét,
Agamemnon, mikor indult hajója,
Odisszeüsznek adta a kezét.
Némán, soká egymás szemébe néztek,
arcuk sötét volt, szívük tétova
s a harcban edzett két kemény vitéznek
lelkébe megjelent az otthona.
A hitvesükre gondoltak, mily árva…
S távolba két nő ült a rokka mellett,
egyik hálót szőtt – másik lázba fejtett.
Az egyik az urát sóhajtva várta,
másik kacagva leste, mint egy ördög
s hosszú, ezüst kádban főzé a fördőt.
Kapcsolódó szócikkek: Agamemnón · Klütaimnésztra / Clytaemestra · Odüsszeusz / Ulysses · Pénelopé · Trója · trójai háború
latinta ♥P>!
Honfoglalás előtt
Hullott a nép; a vészbanyák, az ördög
dézsmálta a poros tömeg javát,
kidőltek a sebes gulyák, az ökrök,
dögvészt lehellt a messze pusztaság.
Egyszerre rózsafénybe tündökölve,
derült elébük egy szelíd vidék,
ezüst habot rázott a szirtek öble,
virág himezte a mezők szinét.
Árpád körülnézett a nagy hegy ormán,
érezte, hogy övé a föld, a kormány
s már híre ment; hogy eltűnt lopva Álmos.
A völgybe, lenn, tüzet rakott a táltos,
Árpád a földre roskadt reszketeg
s zokogni kezdett, mint egy kis gyerek.
latinta ♥P>!
A gyászmenet jő
A gyászmenet jő, s a sötét uton
halvány ajakkal vészkürtjét fuvom.
Könny önti el vonagló képemet,
az őstalányok titka rámmered.
Kérek vigaszt, reményt állhatlanul,
s siró szavam az éjszakába fúl.
Ó társaim, tekintsetek ide!
Így távozunk majd mind a semmibe.
Ez az a seb, amelyre nincsen ír se,
ím ez az út, melytől remegve féltünk,
ezért diszítgetjük fel röpke éltünk,
hogy végre e kudarc megsemmisítse.
Egy szürke honba tér a föld fia:
nézzétek – ez a nagy tragédia,
a legsötétebb, a mindennapos,
a szürke életnek komédiája –
tekintsetek kacagva, sírva rája!
Ottan halad már a hűlt föld-lakós.
A tagja, arca, mint mienk: olyan,
de pang erébe már a vérfolyam,
amely zengette ajkát s élteté őt…
Boruljatok a föld porába, élők!
A lég remeg a zúgó harsonától,
szemedbe lobban az éjszínü fátyol,
s te gondtalan jársz-kelsz, s alig vigyázva
nézesz fel a csillámló, cifra gyászra…
Jön a menet, s nem sejted mégse, mégse,
hogy ez királyodnak megérkezése!!
Riadjatok fel hát, ti hűs kövek,
ébredj valóra, esztelen tömeg,
mely a kezeddel ennen-sírod ásod,
és mégsem érzed gyászos elmulásod.
Le, térdre, férgek, – mert jön az Enyészet,
ott leng elől győzelmi lobogója,
egy síri csontfő váza int le róla,
s őnéki harsonáz gyászos zenétek.
Ott jön virágos diadalszekéren
az elmulás cézárja vad-kevélyen.
Nehéz fogatján pöffeszkedve pompáz,
s rátok vigyorg a tömpe orru csontváz.
Halálra-ítéltek, bús emberek,
hajoljatok le és ébredjetek!
Láncot – s zúzzátok főtöket vele,
aranyhaját mindenki tépje le,
és győzzön a vezeklő gondolat,
szőrkámzsa tépje lomhaságtokat,
sirjátok vérré büszke szemgolyótok,
fulladva törjön ki az elfogódott,
karmolja rongyossá virágos arcát
a gyáva gazság, s sírjon az igazság.
Verjétek melletek s zokogjatok
szegény helóták… Jő az uratok!
latinta ♥P>!
Dante a „Croce del Corvo”-ban
Sötét szemekkel, űzetvén a sorstól
rongyokban állt meg a hideg kövön,
ahol magasba szökkent a kolostor,
s hideg falak közt nyílt hideg öröm.
Riadva látta szörnyű lángban égni
a fráter a költő tüzes szemét,
amelybe vészesen forgott az égi
tűzrózsafény és a pokolszemét.
Hozzája lépett s kérdé: „Mit keressz te?”
És Dante lelke elszállt messze, messze,
lelkét a poklok lángcsodái tépték.
Majd rátekintett a komor ivekre,
a víg paparcra s tompán megremegve
elfáradottan, sírva nyögte: „Békét!”
Kapcsolódó szócikkek: Dante Alighieri
Lunemorte ♥P>!
Plato olvasása közben
1
Való-e a világ körültem
vagy tán az álom a való,
s e napsugáros, kékes űrben
a durva hajsza a csaló?
Akkor tün el igaz világunk,
ha reggelenként ébredünk,
s akkor igaz valónkba látunk,
ha álmokat néz húnyt szemünk?
E vad tülekvés-e az élet,
vagy az csak egy álcás halál,
gyötrött valónk csak akkor éled,
ha silány rög porba száll?
Hol a hely, mely titkunkat ója,
az égben, az ó sírokon,
s az ember, e bolygó lakója
az éjjel, a földdel rokon?
2
Az élet oly csodás, tünékeny,
száll mint az omlatag homok,
felleg, derű jár fönn az égen,
az alkotást váltják romok.
Hajunk ma éjszin, mint a holló,
holnapra ősz, s a sors ledönt,
minden csodálatos, leomló,
mit hordoz hátán itt e föld.
Estente meghalunk az ágyba,
s reggelre már mások vagyunk.
Mind változunk zokogva, vágyva
és nem találjuk – önmagunk.
Ezer titok közt fázva, gyúlva
botlunk, bukunk mindannyian.
Mind látomány lenn, ami durva,
s a láthatatlan az, mi van.
33-34. oldal
Kapcsolódó szócikkek: Platón
latinta ♥P>!
A magyar paraszt
Csak akkor látod őt, ha szürke éjjel
száguld tovább gőzvasút veled,
s a hajnal mérgező lehelletével
leng tejszinűn az alvó táj felett.
Merengve megy előre, méla, álmos,
lovát magára hagyja, szántani,
olykor kitárja karját, mint a táltos,
csillognak inge hószín fodrai.
Roskadt inakkal lassan ballag aztán,
bölcs mélabú van napsütötte arcán,
de szem nem látta őt könnyezni még.
Mint egy bus isten jár a zöld mezőben,
döbbenve nézem, mint halad előttem,
és nem tudom, mi bántja nagy szivét.
latinta ♥P>!
Én is
Ó Dante, aki búsan révedezve
jártad szülőhonod szennyes sarát,
s reád mutatva szólt hűtlen Firenze:
„Ez egykoron lenn a pokolba járt”;
Lenn jártam én is, s borzasztóbb pokolban,
de nem vezérelt engemet barát.
Kuszált hajakkal, sírva bujdokoltam,
kigyó harapta vérző köldököm,
s pillámra dermedt forró könnyem ottan.
Csiklandozott hideg halálöröm,
vacogtam én is kénes habjaidban,
és útamat még máig is töröm.
A Tantalusz kínkelyhét én is ittam,
izzadtam jégbe, fáztam tüzkohón.
Megettek ördögök, s a testem itt van,
véresre martam ökleim mohón.
És mindhiába a szivembe vert kés,
ha meghalok, százszor megújhodom.
Magam vagyok a poklom, az erem kész
csatorna, hol forr a tüzes patak,
futnék magamtól és nincs, nincs menekvés.
Bukom, botorkálok a kín alatt.
A tűhegyű korom, a néma éjjel,
a vasfogós manók mind kínzanak.
Felhagytam én már rég minden reménnyel.
Az ásitó bolton nincs semmi fény.
Utamban a kétségbeesés vezérel.
Ó, mert nekem nincsen Beatricém!
latinta ♥P>!
Kérdések
Ha távozom a titkos másvilágba,
mit mondotok remegve majd nekem,
halvány körülállók, látván csodálva,
hogy elszivárog váló életem?
Rothadni dugtok egy ködös gödörbe,
sírtok, hogy a barátotok halott?
S míg fekszem ott, deszkák közé gyötörve,
lesz lelketek, hogy dáridózzatok?
S én, én az átkozott, majd hogy tekintem
őket, kik aztán is csak itt maradnak,
ha érezem, hogy szívem egyre halkabb?
Fellázadok-e szenvedéseimben,
vagy bámulok, amíg legyűr a vész,
mint a hajós, ki tűnő partra néz?…
31. oldal
Iustitia>!
A fekete asszonyhoz
1
Virágos arcú lányseregbe
búsan, lefátyolozva jársz,
feltűnsz, mint egy éjszínü lepke,
s megáll a tánc.
S könny hull vidám szemünkre újra,
ajkunkra ráfagy a kacaj,
s kitör szivünkből hörgve, zúgva
egy tompa jaj.
2
Te vagy az éjjel és az örvény,
a kárhozat és a mennyország,
mostan lesujtasz, porba lökvén,
majd felemelsz újból tehozzád.
Költészetem izzik terajtad
pokoli pompámban, setéten,
rubinpiros, parázsos ajkad,
mivel iszod éjjente vérem.
Ifjú szivem fehér világát
liliom-arcaidra loptad
s szén-fürtödön borongva száll át
éjféle néma bánatomnak.
Most félve, kérve száll tehozzád
síró szavával e szelíd dal…
Verd lelkem bús aranykobozzát
hajlékony, forró ujjaiddal.
3
A zöldselyem diványon ültél,
ahogy szobádba bevetődtem,
langyos tavasz volt ott – kivül tél –
rózsás parázs égett előttem.
Mint egy viharcsapott verébfi
omoltam a te lábaidhoz,
mert tudtam, a te szíved érti
költőszivem, s sebére írt hoz.
Melengető, égő öledben
aléltan, álmosan zokogtam,
kigyúlt a képem, lángra keltem,
s könnyezve hallgattál te ottan.
S elmondtam, ó rejtélyes asszony,
mit szenvedtem titkon miattad,
s bozontos főm és lázas arcom
aztán sokáig símogattad.
4
Ez a búcsúzás éjszakája!
A szél cibálja ablakunkat,
a hó fehér csomókba hullik,
a lámpalángok mind kihúnynak.
A mi tüzünk is hamvadoz már,
szád is hideg és hallgatag ma,
s fakó, sötét, mint a kialvó
kráter tüzes, lángfüstös ajka.
Légy áldva a csókért, a kínért,
légy áldva, hogy lelkem gyötörted,
te sápatag, gonosz cherubja
a szenvedésnek és gyönyörnek.
Most menni kell. Nyujtsd csókra ajkad.
Hadd öljem a kínt mind reája.
Ó fojts meg, ölj meg, semmisíts meg…
Ez a búcsúzás éjszakája.
Iustitia>!
A holtak vonatja
Láttátok-e már a holtak vonatját?
Az éji rónán nesztelen suhan,
vas-házait halállovak vonatják,
lámpáiban lidérctűz ég busan.
Előtte a kietlen puszta hallgat.
az éj ijedve, sírva fölriad,
kísértetképpen tűnnek el a falvak,
s az ismeretlen, mennydörgő hidak.
Egyetlenegyszer látod, sose máskor,
avarzugáskor, varjukárogáskor
halált sivítva, rémülten zörög.
Hasítja a párás, lila ködöt,
bámulsz utána, amint elhalad,
s egyszer megáll az ablakod alatt.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Ady Endre: Ady Endre összes költeménye 98% ·
Összehasonlítás - Ady Endre: Válogatott versek 92% ·
Összehasonlítás - Juhász Gyula: Anna örök 91% ·
Összehasonlítás - Ady Endre: Versek I-II. ·
Összehasonlítás - Ady Endre: Vér és arany 91% ·
Összehasonlítás - Ady Endre: Új versek 90% ·
Összehasonlítás - Babits Mihály: Levelek Iris koszorújából 88% ·
Összehasonlítás - Ady Endre: Az én hadseregem ·
Összehasonlítás - Ady Endre: Élő Ady 87% ·
Összehasonlítás - Babits Mihály: Babits Mihály válogatott művei I-II. ·
Összehasonlítás