Látjátok, ​feleim 5 csillagozás

Ha a vers a lélek legteljesebb kitárulkozása és lemeztelenítése, akkor a levélforma a lélek pongyolája. Aki levelet ír, az társalog papíron. Társalgási és társasági műfaj a levél. Van benne valami a csevegő tárca közvetlenségéből. Híreket közöl a külső és belső világból, a környezetről és a levélíró egyéniségéről. Az újság föltalálásáig valóban az újságot pótolta. Azóta folyton senyved. Attól kezdve pedig, hogy sürgönyözni és telefonozni is lehet, s a nap és éj minden órájában rendelkezésünkre van a lelki tisztálkodásnak az a módszere, hogy gondjainkat azonnal elintézhetjük, mintegy leöblögethetjük magunkról, mihelyt eszünkbe jutnak, a levél a régi, kedélyesen hömpölygő, meghitt levél, tárgy híján szinte egészen elsorvadt.

Mikes Kelemen (Pesti Hírlap, 1935. március 31.)

    Vér szerint való nagybátyja a költőnek az a Balassi Menyhárt is, akinek árultatásáról 1569-ben Abrudbányán tették közzé ennek a kornak leggorombább, legkacagtatóbb drámai szatíráját. Minden hájjal megkent, elvetemült gazfickó ez, született köpönyegforgató, a XVI. század telivér zsebrákja. Izabella királyné mellett éppúgy setteng, mint a török szultán mellett. Számára hit, lelkiismeret, meggyőződés, minden eladó, mégpedig szabott áron. A fülbegyónás alkalmával vallja be a titkát, hogy ő csak az „aranypogácsáiban bízik”, mert neki még az se volna elegendő, ha „a Szamos mind arannyal folyna”.

27. oldal (Balassi Bálint II/2) (Szépirodalmi, 1976)

Gondolkozom, eltűnődöm. Vajon van-e a verseknek koruk? Azok is változnak, mint a halandók, akik fölcseperednek, megvállasodnak, aztán botot véve kezükbe görnyeteg csoszognak előre új napok felé? Egyáltalán a költemények is térben, időben helyezkednek el?
Ez a párhuzam nem teljesen pontos. Mindenesetre azt tapasztaljuk, hogy a versek között is hatalmasan pusztít a csecsemőhalandóság. Némelyik alighogy világra jön, meghal, egy könyv koporsójába zárva könyvtárak polcára kerül, s ott hiába várja föltámadását. Viszont más versek – nem tudni, miért és hogyan – azonnal visszhangot keltenek a kortársakban, szavaik jelképpé válnak, apák átadják fiaiknak, azok unokáiknak, minden nemzedék megtölti, fölfrissíti új lelki tartalmával, betűik lüktetnek, lélegzenek, szervesen fejlődnek, ők maguk pedig, amint múlnak az esztendők, a szó szoros értelmében növekednek, szépülnek, mélyülnek, olyan élettani törvény szerint, melynek nincs határa.

Petőfi Sándor VI

Pázmány Péter közelebb áll hozzám s mint bármelyik más prózaírónk. Szinte naponta olvasom. Az a vastag kilenc kötet, melyet a magyar tudományos egyetem adott ki, imádságoskönyve, hitvitái, haragos prédikációi és országmentő levelei napjaim kedves enyhülete és fölfrissítője.

Pázmány Péter (Nyugat, 1920. október 15.)

A maradi azt tartja, hogy ami van, az rossz, és csak az a jó, ami volt. A haladó azt tartja, hogy ami van, az rossz, és csak az a jó, ami lesz. Az egyik a múlt szerelmese, a másik a jövő szerelmese. Mind a ketten egyformán elégedetlenek a jelennel. Úgy látszik, a jelent csak a bölcsesség képes teljesen megérteni. A maradi és haladó azonban nem bölcs. Hontalanok ők mindketten az időben, vad vágy ráncigálja őket, hátra vagy előre, hogy megleljék egyensúlyukat. Elfogultságukban egyaránt túlzók, igaztalanok és esztelenek. Hogyan is lehetne csak a múltra építeni, mely már halott, s szűk kereteivel nem alkalmas a megnövekedett élet befogadására, s hogyan is lehetne csak a jövőre építeni, mely egyelőre ábránd, s akaratunkkal soha ki nem számítható, soha egészen föl nem bűvölhető. De mind a két lelki alkatban van valami megindító. Megindító a haladó, aki hitével, bátorságával az új élet szállásmestere, s megindító a maradi is, aki áhítatában és hagyománytiszteletében a régi élet eltűnt nyomait keresi. A maradiság mély mivoltában nem is egyéb, mint honvágy az első, tiszta, éles élmények, a gyermekkor paradicsomi boldogsága után. Ezért olvassuk oly visszavágyakozó mosollyal a Metamorphosis Transsylvaniae-t is.

Apor Péter (Pesti Hírlap, 1935. február 17.)

Azok, akik az érzelmeknek tűzijátékát s az apró gondolatocskáknak tündöklő szikraporát szeretik csak, jobb, ha be sem lépnek poézisának komor csarnokába. Itt egyik vakító fényexplozió a másikat követi, kápráztató lobbanások viharzanak, az eszmék dinamikai ereje átcikázik csontunkon, velőnkön, idegcsöveinken, s valami ismeretlen kéj és kín villamos borzongása rázza meg egész valónkat.

Komjáthy Jenő sohasem volt népszerű, s nem is lesz. Az ő világának gyönyörét és kínját csak nagyon kevesen tudják megérteni. A gondolkozás és érzés kiválasztottjai és arisztokratái az ő közönsége.

Komjáthy Jenő (Magyar Szemle, 1906. augusztus 23.)

Magyaros feszességgel fázik a mutatványos őszinteségtől, a költő ősi és természetes exhibicionismusától – ami művészetének rovására megy –, inkább példázatokban szól, mint az egykori verselő magyar urak. Leír például egy kis nyomorék gyermeket, aki játszótársait sóvárogva nézi, és mikor már meghatódtunk a fiú egyéni sorsán, hozzáteszi, hogy ilyenek vagyunk mi magyarok, a népek társaságában.

Kozma Andor (Nyugat, 1920. január)

Jaj annak a költőnek, ki csak annyi elismerést kap, amennyit munkái alapján megérdemel.

179. oldal (Petőfi Sándor, V) (Szépirodalmi, 1976)

Arany János, kinek százéves születési évfordulóját ünnepeljük, jellegzetesen vidéki. Nemcsak abban az értelemben, hogy vidéken született. Hiszen vidéken született Petőfi is, aki már gyerekember korában egy nagyvilági és nagyvárosi élet szédületét hozza magával, Jókai is vidéki, de férfikorában egészen pestivé vált, és svábhegyi villájában otthon érezte magát. Arany sohase tudott gyökeret fogni a fővárosban. Itt csak lakott, de nem telepedett le. A lelke mindig vidéki maradt. Majdnem minden versének, történetének székhelye a vidék, a fájó és misztikus. Mert annyiban is vidéki, hogy mély, töprengő és kétkedő, egy-egy problémát nem tud elintézni könnyedén, fölületesen, elegánsan, a fővárosi emberek kétes értékű szellemességével. Prózáját ő maga is „fa”-ízűnek nevezte. E tiszta, pontos, okos próza egyben és másban gyakran emlékeztet a megyei akták stílusára. Sohase tudott felolvadni a pesti népben. Szerette, de távolról nézte, egy vidéki ember szemével. Mikor a ligetbe sétált ki, külön úton ballagott, és mosolygó lenézést érzett a kiöltözött, ruhát fitogtató, fecsegő fővárosi nép iránt. Öregkorában még hevesebben szerette a természetet, mint annakelőtte. A margitszigeti tölgyek alá vonult. Mert azok a tölgyek egy darab falut, egy darab vidéket jelentettek a számára. A tölgy éppolyan a vidéken, mint a fővárosban.

Arany János - II (Délmagyarország, 1917. március 4.)

Az ember fáj a földnek.

137. oldal (Vörösmarty Mihály)