Esti ​Kornél 88% 919 csillagozás

Húszas éveim egyik viharvert éjszakáján belefutottam egy fiúba a Kosztolányi Dezső téren. Szó szerint belefutottam, mert mindketten elmélyülten olvastunk (a hajnalt megelőző sötét ellenére), ő épp Esterházyt. Olyan valószínűtlen volt ez a találkozás, hogy rögtön beszélgetni kezdtünk. Estinek neveztem el, és ez a név a későbbiek során is illett rá. Talán egy évig tartottuk a kapcsolatot, de sohasem randiztunk (családos volt), csak a véletlen tartott továbbra is együtt minket – összefutottunk könyvtárban, villamoson, kerthelyiségben, és valahogy mindig volt mondanivalónk egymásnak.
Most Esterházy juttatta eszembe Kosztolányi Esti Kornélját. Jó volt feleleveníteni a bensőséges kapcsoltunk.
Jó lenne újra összefutni a saját Estimmel is.
Vagy legalább az akkori önmagammal találkozni…

Jaj, mily sekély a mélység
és mily mély a sekélység
és mily tömör a hígság
és mily komor a vígság.
link

Számomra ennyi az „estikornélság” esszenciája, a meghasadt, mégis eggyé forrott személyiség komplexitásának veleje, Kosztolányi bohó bölcsességének leglényege. Meg még egy rövid (de legendás!) egybekezdéses, ami három évvel az Esti Kornél zajos és sokféle recepciót kiváltó megjelenése előtt, még a halál otrombán pofátlankodó árnyékán kívül íródott a Pesti Hírlap hasábjaira, és nekem mindig is fixa ideám volt, hogy ez a költő-író egyfajta hitvallása is egyben. Vagy talán egy fifikásan egyszerű, vagányul alázatos védbeszéd a Kosztolányi által milliószor is felmagasztalt nyelv mellett, az iró, a költő nyelve védelmében, amely szerinte igenis alkalmas lehet (és kell legyen!) arra, hogy játékával, a szavak köré álmodott buja tánccal, ha kell a tüzes poklokba kacsintva, ha meg az kell, hát a meredély szélén billegve hordozza azt a bizonyos tartalmat (mélységet!), s ha azért eseng a téma, hát akkor magába rejtse azt.

Az meg így szól:
A mélység az irodalmi tolvajnyelv egyik legsekélyesebb szava. Ne is higgy annak az írónak, aki állandóan mélység-ről papol, s ezen a címen zavaros. Vajon csakugyan lenn járt-e a mélyen? Lehet, hogy nem is volt ott, s csak azért hordja búvársisakját, hogy megtévesszen. Lehet azonban, hogy tényleg a tenger fenekén kotorászott, onnan felhozott egy marék iszapot, bemaszatolta magát vele. Nem érdekel. Az első esetben csaló, akit megvetek, a második esetben szerencsétlen flótás, akit puszta szorgalmáért, szándékáért csak szánni tudok. Azok, akik igazán mélyek, mások. Azok a tintatartójuk fenekére ereszkedtek le. Azoknak sikerült valami, nem tudni, hogyan. Minden remekmű mélysége hasonlatos a tengeréhez, melyet csak a felületén észlelünk, vagy inkább sejtünk, a ragyogó fölszínen, a türemlő, játékosan-illanó hullámokon, melyek roppant titkok fölött könnyedén gördülnek tova, és dalolnak.
link

Ezer év után újra (és talán először tudatosan; lehet, hogy már valamelyest értve is?!) olvasva, mára az örök változás himnusza lett, miközben továbbra is a humánum hitvallása, az ártatlan gyarlóság megbocsátó feloldozása marad. Nekem. Mintha ébren álmot látnék. Mintha csöndben ordibálnék. Mintha mindörökké, végre… Mégis mintha soha, mégse…
Persze, ide is illik a mondás, hogy kinek-kinek mit jelent Kosztolányi, vagy az ő személyiségmása, jó, vagy rossz árnyéka, a vagabund, csupaszív alterego. Nekem személy szerint kedves, jó barátom, kivel néha összekapunk ugyan, de ha nem lenne, úgy egy részem is hiányozna.

Érdekes volt olvasni Rónay László rövid összefoglalását a kötet számtalan kritikájáról, recenzióiról, a folyamatosan változó elhelyezkedéséről, elfogadásáról, elutasításáról, vagy éppen beágyazódásáról a magyar irodalomtörténetbe, az eltelt közel száz év során.
link

Más neve alatt, vagy egy társszerzővel lehet tabuk nélkül írni, egy alteregó megtehet olyat is, amit az író soha. Egyszerre ugyanaz a két ember, és mégsem. Bármi is volt igazából a célja, mindenképpen nagyon jó ötlet, és rengeteg eredeti történethez ad alapot. Minden novellában van valami egyedi, gyakran furcsa, abszurd gondolat, amitől nem válnak unalmassá annak ellenére sem, hogy a főhős ugyanaz marad végig.
Kosztolányitól a Nyelv és lélek című kötetben összegyűjtött nyelvvel kapcsolatos írások régi nagy kedvenceim, még nagypapámtól került a kezembe felsős koromban off. Mivel ez közös érdeklődésünk az íróval, így ezekben a novellákban is a nyelvvel foglalkozókat vártam. Nem véletlenül ezek közül kerültek ki a kedvenceim. Nagyon tetszett a hetedik novella off, ennél szebbet talán még nem is olvastam tőle a nyelvről. A kilencedik off és a tizennegyedik off. Az utóbbit kétszer is elolvastam, annyira jó ötlet. Nem is emlékszem, mikor nevettem fel utoljára hangosan olvasás közben, de ez most ilyen volt. Annyira érződik, hogy igazán szívügye volt a nyelv, főleg az anyanyelve. Ez mindenképpen még érdekesebbé teszi ezeket a történeteket. De persze a többi között is rengeteg igazán ötletes akad, mint a villamosos, vagy a szállodás.
Most kicsit kapkodva, pihenésképpen olvastam, de biztos vagyok benne, hogy még a kezembe fogom venni, és még egy kicsit alaposabban is elmélyülök ezekben a novellákban. Annyi egyedi ötlet bújik meg bennük, hogy talán az újraolvasás során még több részlet feltűnik majd.

Esti Kornél. Érettségi előtt egy hónappal írtunk egy novella elemzést, ahol a hetedik fejezetet kellett elemezni. Amikor elolvastam, egyből tudtam, hogy nekem erre a novelláskötetre szükségem van. Nagy nehezen sikerült is megszereznem, Helikon kiadásban, használtan, egy nagyon kedves lánytól.
Érettségi után első dolgom volt, hogy a kezembe vegyem a kötetet. Megszerettem Kosztolányit. Imádtam a történeteket, bár sose ért volna véget.. szeretném a többi regényét is elolvasni mindenképp!:))

Kosztolányi Esti Kornélja – sajnálatos módon – mindeddig kimaradt olvasmányélményeim közül. Hallani hallottam róla, tudtam, hogy létezik, de soha nem jutottam még el hozzá. Most az 1933-ban írt regény, az iskolába kerülés keserves élményei, valamint az érettségit követő tengerhez utazás írása fogott meg először. Eléggé visszahúzódó egyke lévén magam is éltem át hasonló élményeket, s elvált szülők gyermekeként nevelkedve sok minden hiányzott belső világomból. Hasonlóan Kornélhoz csak az érettségit követően estem át a lányokkal közvetlen fizikai kontaktuson, magatartásomat addig a neveltetés, ill. a könyvek szinte aszexuális iránymutatása vezérelte. Nagyon közel éreztem tehát – olvasva a történetet – magamhoz a fiatal Kornél érzéseit. Tovább jutva Esti Kornél kalandos történetei közt magam is elgondolkoztam, hogy a képmutatás, vagy a kíméletlen őszinteség szélsőségei közt végül is mi a legjobb megoldás az ember számára viselkedését illetően? Nekem az alapvető őszinteség mellett a kegyes hazugságok, vagy a „női féligazságok” is elférnek, s tudom – sok minden múlik a „csomagoláson”. Szóval ez az összegyűjtött regény és elbeszéléskötet Esti Kornélról és kalandjairól könnyed, elegáns, szellemes, bár a mondanivaló, az üzenet kissé szomorkásnak, dekadensnek tűnik, a novellákból áttekintve a ’30-as évek mesterien bemutatott ellentmondásait. A Margitka című írás példázza, hogy akár egy keserédes tréfa is milyen pozitív változást hozhat. Eszembe is jutott, nekem is volna néhány levélírnivaló ügyem most így hirtelen…

Mintha egy film pergett volna szemem előtt, úgy követhettem a főhős alakját különböző élethelyzetekben, egyes történetek, fejezetek előtt kis címként összefoglalva, mi is vár Esti Kornél-ra, és ránk, olvasókra. A 18 fejezet között voltak kevésbé, és kimondottan érdekes, izgalmas, megindító események.

Leginkább a kisiskolás Kornél, valamint az első vonatút élményeit feltáró fejezet került közel hozzám.
Minden alkalommal hirtelen lezárást éreztem, amolyan félbehagyottságot, szívesen olvastam volna tovább egy-egy eseményt Esti Kornélról. Mindezt a kis hiányosságot azonban az író lehengerlő stílusa, tempós vonalvezetése feledtette, kompenzálta.

Az 1933-ban írt művét Kosztolányi önéletrajzi novellásgyűjteményeként is említik, amelyben a gyermek jellemfejlődését örökítette meg, a gonoszkodó rosszabbik én-t igyekezett önmagában elhallgattatni, leküzdeni, majd az én fokozatosan átalakul egy érzékeny, mások felé empátiával forduló emberré.

Visszaemlékezés az eltűnt gyermekkorra, majd a felnőtté válás és felnőttkor küzdelmei, a boldogság és életcél keresése az olvasó felé is tükröt tart, Esti Kornél történeteit olvasva a sajátjaink is felidéződnek bennünk.

”Estit olvasni azért jó, mert van benne valami ontológia derű, valamiféle életigenlés, ami felvillanyozza az olvasót. Tisztában van vele, hogy az élet vége a halál, és hogy az itteni lét a siralom völgye, de ennek ellenére mégis van benne valami pozitívum. Talán az, hogy az élet, a létezés mindezek ellenére, nagyszerű, titokzatos, regényes dolog, amit felfogni, megérteni nem lehet, csak élni, és elmerülni benne, de talán nem is az aggyal, esetleg a szívvel lehet azt fölfogni, megérteni az élet, a létezés igazi titkát. Habár a titok azért titok, mert nincs rá magyarázat, megfejtés.” – ezt az idézetet @mbazsa-tól loptam link, és ezzel akár be is fejezhetném az el sem kezdett értékelésemet, mert a lényeg, amit gondolok, benne van. De nem akarom ilyen könnyen letudni a feladatot.

Szeretem Kosztolányit. Nagyon. Az embert, akinek képzelem, csakúgy, mint az írót. Tőlem lehet Ady a nyugatos nemzedék példaképe, Babits a poeta doctus, szeretni csak Kosztolányit tudom.

@Timár_Krisztina szerint „Kosztolányi szeret szórakozni az olvasóval.” link Erre az állításra az Esti Kornél-novellák ékes bizonyítékul szolgálnak. Kezdve azzal, hogy a novellaciklust regényként „adja el”, aztán még a végére odakanyarít 23 másik Esti-történetet. Meghalasztja főhősét, de további kettő novella erejéig föltámasztja. Ráadásul már rögtön az első írással jól megkavarja az olvasót, hogy ki is ez az Esti Kornél. Hiba lenne egyszerű alteregónak tekinteni, azonosítani a szerzővel, de annyi a hasonlóság! Továbbá sok történetnek nem is Esti a főhőse, ő csupán elmeséli azokat – Kosztolányinak. A történetek középpontjában gyakran a létezésre vonatkozó filozófiai kérdések állnak, de ezeket kacagtató humorral tudja előadni. Időnként meghökkent, van, hogy megbotránkoztat, és folyamatosan gyönyörködtet, meg persze elgondolkodtat. Azt hiszem, Kosztolányi megunhatatlan.

Az is jó volt, hogy a novellák olvasása közben újra és újra elővettem a nem régiben olvasott Szív Ernőt, mert mindig eszembe jutott, hogy ő hogyan is „parafrazeált” bizonyos részeket.

Aztán egyszer csak megszólalt a fejemben Domenico Modugno dala, a Vecchio frac link, és mindez együtt tökéletes élmény volt!

Nagyon tetszett. Mindig is nagyon szerettem Kosztolányi stílusát, így nagyon hamar megtetszett ez a kötet is. Érdekes volt, egyedi, és nagyon olvasmányos. Kifejezetten sajnálom, hogy korábban kimaradt, de jobb későn, mint soha. Kalandos és jellegzetes, az olvasó egyből megszereti.

Nehezen indult be, kicsit meg is ijedtem, hogy több mint kétszáz oldalon fogjuk erőből gyúrni egymást, mert az eleje valahogy nyögvenyelős volt, nem talált meg engem, nem voltunk egy hullámhosszon, rossz érzéseket keltett…

De aztán Kosztolányi csodás történet mesélő vénája felkapott és magával ragadott. Mert olyan képszerűen ír, hogy szinte leperegnek a lapokról fényképszerűen az események és összeállnak a nappali padlóján valóssággá mint egy film. Annyira megfogja a pillanatot, a hangulatot, a korabeli emberek szokásait, mindennapi elfoglaltságát, hogy szinte magam előtt láttam, éreztem amiről olvastam. És ezt már szerettem.

Azonban a főszereplő a végére sem lett a kedvencem, azonosulni egyáltalán nem tudtam vele, de a történeteit szerettem, pontosabban Kosztolányi történeteit szerettem.

Zsír !!! (talán még van a kamrában) egy kis serclivel, az jó lesz neki uzsonnára. Annyira a miénk, igazi hungarikum a zsírósdeszka. Esti tökéletes hívatlan vendég, beférkőzött otthonomba, csak beszél, sokat, sokfélét. Sajnos sok minden nincs itthon, csak lila-hagyma, tegnapi szikkadt félbarna kenyér és mangalica zsír. Teát is tálalok, jó forrót, amíg kihűl addig csak maradjon a helyén, és meséljen. Ismeretlen ismerősökről, akikről tudok mindenféle pletykát, de Kornél sokkal keményebb és a sötét oldal sokkal érdekesebb.
Néhol Rejtői magasságok, néhol Örkényi mélységek. Imádtam :) jöhet máskor is.