Aranysárkány 89% 460 csillagozás

Remek írás az első mondattól az utolsóig (nemcsak átvitt értelemben, hanem de facto is). Nem árt néha a régi kötelezőkről letörülni a port, ismét elővenni és felfedezni őket. Annyira megváltoznak – velünk együtt. Bár régen is szerettem Kosztolányi Aranysárkányát, azt hiszem, most tudtam először igazából értékelni.
Nem fogom túlságosan szétcincálni, nem sok újat tudnék mondani róla. Csak elrajongok itt egy kicsit.
Mert bizony lenyűgözött Kosztolányi profizmusa. Kezdjük a gyönyörű, érzékletes költői prózával, amellyel bevezet minket a tavaszi zsongásba, az élettől pezsgő Sárszegre és környékére – csupa szín, illat, vibrálás minden, közben meg valami baljós fenyegetés finoman belebegtetett árnya. Szimbólumok, motívumok sora épül be mesterien a szövegbe, melyek a költőiséggel együtt a regény végén köszöntenek vissza, mintegy rímelve a kezdésre, visszacsatolva ahhoz, újraértelmezve azt.
Aztán folytatnám a finom lélektani érzékkel, amellyel az elbeszélő bevilágít a sárközi társadalom alakjainak életébe, viszonyrendszerébe. Kosztolányi pár vonással élővé-elevenné képes varázsolni alakjait, szinte észrevétlenül, nagyon értőn tapogatja le a lélek rezdüléseit, a belsőben lezajló folyamatokat, keresi-vizsgálja alakjai motivációit, néha ösztönös reakcióik hátterét.
A viszonylag gazdag palettán tanár- és diáktípusok, különböző társadalmi rétegek képviselői elevenednek meg előttünk, az egész háború utáni világ, ráadásul úgy, hogy a személyes sorsokban, életutakban Kosztolányi egyben tetten éri a társadalmi-erkölcsi-eszmei változásokat is. Valami zseniális, ahogy az elbeszélő ezeket a változásokat egy maroknyi ember hétköznapi élete, sorsa révén érzékelteti. Azt, ahogy az aranyos, napfényes harmónia világából (vagy legalábbis valamiből, ami még annak tűnik) egy inkább kaotikus, fenyegető árnyakkal tele, sötét világ lesz, ahogy a kezdet racionalizmusát az irracionális váltja fel.

Az Aranysárkány elsősorban veszteségekről szól – tárgyilagosan és illúzióktól mentesen, mégis valami szomorkás, beletörődő-megbocsájtó mosollyal, amellyel a játszó, játékuk komolyságáról és néha veszélyes voltáról mit sem tudó gyerekekre néz az ember. Benne van ebben a regényben az éghajlatot szabályzó tenger elvesztésének fájdalma, a lepényként elterülő homok- és sártengerbe való süppedés, a játékos szárnyalást követő földrezuhanás, az illúziók szertefoszlásának minden keserűsége. Elsősorban morális veszteség ez, egy egész értékrend megsemmisülése, ugyanakkor könyörtelen, józan szembenézés ezzel a folyamattal és ennek sorsszerűségével. Kosztolányi egyszerre vizsgálja tanár-diák, szülő-gyerek, nő-férfi kapcsolatának bonyolult labirintusait, a tanár, értelmiségi társadalmi szerepét, munkája, hivatása értelmét, közben meg általuk rávilágít a megváltozott társadalom új erőviszonyaira is – a gyáva, ám manipuláló háttéralakokra, a fizikai erő embereinek ki- és felhasználhatóságára, az arctalan sajtó machinációira, hatalmának veszélyeire, az egész társadalmi zűrzavarra, amely a régi világ homokba süllyedésével szabadul a jelenre.
Mit kezdhet az értelmiségi ebben a világban? Ott, ahol az eddigi mellékszereplők egyelőre még csak a háttérből, szinte láthatatlanul, de határozottan és nagyon is érezhetően kezdik el irányítani a dolgok alakulását? Lassan tisztába kell jönni a polgári tisztesség kolduscondrájával, annak elégtelenségével. Más idők járnak, más leplekkel takarjuk pőreségünk.
Néha előkerül a bambuszasztalka, és azok, akik hátramaradtak megnyugtatják magukat azzal, hogy ő boldog. Valahol ott, ahol legalább a fizika törvényei (még) érvényesek. Ennyi maradt, semmi több.

Sok minden kavargott a fejemben olvasás közben: a pedagógusok mindenkori megítélése, a humanizmus és annak kudarca, szellem és anyag szembenállása – mindenekelőtt pedig az, hogy milyen pontosan ábrázolta Kosztolányi az erőszak megítélését egy zárt közösségben. Mellékhatásként intenzív hányinger előfordulhat.

Ebben a regényben (ahogyan a mai Magyaroszágon is) akár tisztel valaki egy pedagógust, akár gyűlöli, ezek az érzések a legritkább esetben szólnak magának a pedagógusnak mint személyiségnek. Egy fogalomnak inkább, egy intézménynek. A nagybetűs Tekintélyszemélynek, aki a közoktatás feltalálása óta minden ember életében létezik. Hivatásos felnőtt, megtestesítője mindannak, amit a tanítványai egytől kilencvenkilenc éves korig egy felnőttől elvárnak. Illetve dehogy egy felnőttől. A mindenható Úristentől.

Értékelésem a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2022/11/04/a_fogalmat…

Az Aranysárkány Kosztolányi leghosszabb regénye. Persze utólag már nem lehet számon kérni, hogy ugyan már, Kedves Mester, húzzon belőle, mert itt-ott mintha túl lenne írva kicsit a műve. Noha Kosztolányi készített belőle egy rövidebb, „ifjúsági verziót” is, amiből több szálat is kihagyott (pl. Novák lánya nem is szerepel benne.) Ettől függetlenül persze működőképes regény. A nagy „MIÉRT?”-re keresi a választ, ahogyan a következő regényében, az Édes Annában is. Persze a válasz az, hogy nincs válasz.

Anti-nevelődési regény ez, feltéve, ha létezik ilyen műfaj. Még anno gimiben volt kötelező. Most így újraolvasva, mintha nem is az a regény lett volna, amit egykor olvastam, noha a sztorira még emlékeztem. Persze mindig az az izgalmas kérdés, hogy mi van a sztori mögött. Most így utólag belegondolva azért elég nagy fricska ez az oktatási rendszerről, és amúgy a tanári pályáról is. (Minden elismerésem, amúgy a tanároknak, hogy minden negatív körülmény ellenére még ma is képesek elhivatottan elköteleződni e pálya mellett. Én magam is kacérkodtam a gondolattal, de aztán a negatív körülmények erősebbek voltak. De vissza a regényhez.) Tkp. ez a könyv egyértelműen megcáfolja, hogy az ember nevelhető, és valóban jellemfejlődés történne a lelkében. A regény szereplői megmaradnak, beleragadnak abba a kisszerű „parlagiságba”, abba a „Mucsába”, amely már a Pacsirtában is megjelent. Sárszeg nem tagadja meg önmagát. Ez alól esetleg a főszereplő Novák tanár úr és a „tanárverő” Vili lehet kivétel. Különböző pedagógiai módszerek képviselői jelennek meg a regényben. Az „aranyközéputas” Novák, a „szadista” Fóris és a „Jaj, a fejemre nőnek a gyerekek!” Tálos. Persze, ahogyan a Neróban a különböző ideológiákat megtestesítő költők, úgy itt is a különböző pedagógiai elveket valló tanároknak is ugyanaz lesz a jutalma: a halál. (Kivéve Fórist, mert ő csak megvakul.)

Kosztolányi ezt a komorságot iróniával és a humor különböző fajtáival próbálja meg ellenpontozni, hogy egyensúlyban tartsa a szöveg világát és hangulatát. Így egyben meg is kérdőjelezi azt, amit ír, hogy valóban szó szerint vehetjük-e a szövegét. A transzcendentálisra és metafizikára hajazó zárlat az Aranysárkányban sokkal inkább paródia, mint ahogyan a Pacsirtában komolyan lehetett azt venni. Kosztolányi továbbra is, még mindig, most is játszik, a bolondját járatja az olvasóval, de ezt a játékot, mint minden egyes játékát, halálosan komolyan veszi.

Amikor ezt a regényt olvastam, éppen szerveződött a pedagógiatanári gyakorlatom egy technikumba. Megérintett a történet. Mindig azt hittem, hogy korábban a pedagógusokat nagyobb megbecsültség övezte, és ők maguk is érezhették ezt a megbecsültséget. Ez a regény kicsit árnyalta ezt az elképzelésemet. Vegyes érzések kavarogtam bennem az olvasás után. Az idei évre célul tűztem ki, hogy elolvasom Kosztolányi regényeit – a sorban ez volt a második, de egyre inkább azt kell mondanom, hogy a novelláit sokkal jobban szeretem.

Harmadik regényem volt az Aranysárkány Kosztolányitól, de nem is az utolsó.
Gondoltam, nyári szünetben visszaülök az iskolapadba kicsit ezzel a könyvvel, mivel tudtam, hogy iskolában játszódik, sokkal jobban berántott, mint amennyire számítottam rá.
Izgalmasnak tartottam, hogy nem diák, hanem pedagógus a főszereplő, ilyennel nem nagyon találkoztam eddig.

Kosztolányi egyedi stílussal rendelkezik. Olyan természetesen, részletesen, nyersen le tudja írni a történéseket, mintha a szemed előtt látná az ember. A befejezést sajnos lelőtték már magyarórán, de ettől függetlenül megdöbbentett, mert megtudtam, mi zajlott a függöny mögött, hogyan jutott el a történet az elejétől a végéig.

Most, hogy rágondolok, görcsbe szorul a gyomrom, nem könnyen felejtem a könyvet, az biztos.

Nem kell ragozni, Kosztolányi újabb zseniális művet alkotott. Noha tény, hogy nem a legvidmább történet. A Novák tanár urat körülvevő hangulat túlságosan is negatív. Ugyanakkor egy szép korrajz, az örök remény története, szép stílusban megírva.

Az én karakter orientáltságomnak nagyon jól esett ez a kötet. Minden egyes kisebb szereplőnek van legalább egy plusz árnyalata, majdnem mindenkin lehetett egy kicsit agyalni. Novák Antal karaktere zseniálisan van felépítve spoiler, Hildát borzasztóan utáltam. Fóris és Vilit tudnám még kiemelni, ők is nagyszerűen kidolgozott karakterek a maguk nemében.
Összességében több Kosztolányit kéne olvasnom.

A negyedik könyvem Kosztolányitól, mégis olyan volt, mintha az első lenne. Ahhoz a feszült figyelemhez tudnám hasonlítani az élményt, mint amikor az Édes Annát olvastam: ittam a sorait, nehezen váltam meg tőle, noha miután tágabbra nyílt a karakterek nyugtalan lelkivilága, érzékeltem a folyamatos feszültséget, amit a féktelen, bolondos fiatalság se űzött el könnyen.
Ingadozott a hangulatom, mialatt a csintalan diákok tipikus, fénysugárral és árnyakkal borított iskolába járó napjainak voltam részese. Szerettem a lehetetlent nem ismerő, időnként azonban bizonytalanul bukdácsoló kamaszokról olvasni, akik amennyire szívesen tréfálkoznak szeszélyes kedélyű tanáraikon, legalább annyira tartanak is tőlük. Az ő önfeledt örömük ragyogja be a regény kezdetét, az aranysárkány, mint a fiatalság szimbóluma szintén ekkor bukkan fel először.
Aztán a szereplőgárdából egyvalaki, név szerint Novák Antal tanár úr került a középpontba. Nos, mielőtt bármit írnék róla, hadd mondjam el rögtön, az én szememben ő egy abszolút telitalálat karakter! Még a Harry Potter rajongásom elején vált a mániámmá, hogy kissé abnormális vonzalommal tekintsek bizonyos tanárokra (értsd: Piton), akik valami oknál fogva megrekedtek az életükben, és a bennük dúló keserűséget olykor tudatos szándékkal, máskor ösztönös cselekedetekkel kezelik, az elfojtott érzelmek felszínre törését megakadályozva. Akkora zavarodást művelnek az agyammal, hogy helytelennek tűnik imádni őket, de addigra már elcsavarták a fejemet. :D
Novák Antal ugyanezt a kettősséget csalta elő. Imádtam róla, a vívódásairól, a magányáról olvasni, viszont rettegtem, hogy mi lesz a következő lépése. Az érzelmi zsarolást, a (majdhogynem) tettlegességet, a verbális szidalmat felkörmölhettem a listára, de amit a végén tett… azt volt a legkeményebb megemészteni.
A sokkot a lezárásnál a tanár úr lánya, Hilda sejtelmes tevékenysége enyhítette. Egyedül akkor töltött el némi megnyugvás, hogy a boldogság, ami a regény első fejezeteiben körbelengte a kamaszokat, most átadja a helyét a tépelődésnek… és akinek nagy szüksége volt rá, elnyerte az evilágon régóta nem tapasztalt boldogságot.
Ne tévesszen meg senkit a vidám kezdet, inkább használjuk azt arra, hogy edzzük rajta a lelkünket, ugyanis később kegyetlenül mellbe fog vágni a könyv. Az Édes Anna mellett a kedvencemmé avanzsált Kosztolányitól.

Nagyon szomorú történet. Hétköznapi eseményekből kibontakozó spoiler.
Az elején még azt gondoltam, milyen kis könnyed diák éveimben visszaeső nosztalgiázós hangvételű lesz a regény, bár már a legelejétől kezdve éreztetett valami szomorkás balsejtelmet.
A szereplői aprólékosan be vannak mutatva, még azok is, akik egyáltalán nem fontosak a történet szempontjából, így ott érezhettem magam közöttük.
Egyre jobban szeretem Kosztolányi stílusát.

Az író stílusa nagyszerűen átadta számomra a korszakot, az akkori világot, az iskolát, a fiatalságot. Nem igazán értettem meg Novák tanár urat, nekem túl sok a múlthoz való ragaszkodása. Viszont a papírsárkányos tanítása bejött nagyon. Hilda egyáltalán nem volt szimpatikus, egy csöppet furcsa volt nekem. Már az elején elgondolkodtatott a viselkedése Tiborral. Valahogy végig baljóslatú, szomorú hangulata volt a történetnek. A szellemidézést mindig szemfényvesztésnek tartottam.