A ​léggömb elrepül 5 csillagozás

Mivel pedig a nő oly buta volt, hogy beszéd közben is kisbetűkkel ejtette ki a tulajdonneveket meg az országok neveit, a költő ég és föld előtt mulaszthatatlan erkölcsi kötelességének tartotta, hogy azonnal feleségül vegye.

654. oldal (Költő)

A leány a keskeny arany pamlagon ült fehér csipkepongyolában, halványan, mint egy odalehelt holdfényes árnyék.

Valaki áll a küszöbön

Most visszaemlékeztek mindenre. Felmondták a szerelmüket, mint a leckét. Emlékszel erre és arra? A szerelmesek gyakran vizsgáztatják egymást. A múltat, a régi tananyagot nem engedik feledni, hogy annak alapján újat tanulhassanak és áttérhessenek a jelenre s a jövőre. Mind a ketten ujjongtak, hogy folytathatják.

703. oldal (Üvegszem)

Az udvar végén, mint megsértett hercegnők, pávák sétáltak, rozsdás hangon rikoltottak.

725. oldal (Hazugék)

Átment a másik szobába is. Ottan egy öreg urat és egy öreg nénit figyelt, akik németül beszélgettek. A dívány sarkába húzódott, s hallatlan megvetéssel méregette őket. Ezt gondolta magában:
„Érthetetlen, milyen gyerekesek ezek a nagyok. Most játszanak előttem, és fontoskodnak, hogy értik egymást, holott egész bizonyos, hogy ezt a beszédet senki a világon se értheti. Hiszen én se értem.”

217-218. oldal (Ozsonna)

A szülők bizonyos idő múltán így szoktak beszélni: Anya megy, apa jön. Mire a gyermek megtanulja a nagy szót, hogy „én”, ők elfelejtik, és holtuk napjáig csak anyák, apák maradnak, személytelenek.

742-743. oldal (A rossz orvos)

A nagy úton csak ő ballagott. Tanítványai nem követték, mert az agg mester a magányt szerette. Ilyenkor gondolkozott és álmodozott.
Sokáig, lassan járt a porban.
Egyszer csak észrevette, hogy nincs egyedül. Előtte lépdelt az árnyéka. Hosszúra nyúlva, gigászi nagyságban.

107. oldal (Vers-tárgyak - A bölcs árnyéka)

Világos szeptember volt. Gyümölcsök teljétől roskadtak a fák, az udvaron befőtteket tettek el télire, rézkotlákban keverték a szilvalekvárt. Később jött az október, reggel gyenge ködökkel. Napközben még mindig meleg szelek fújtak, a legyek sem haltak meg, fekete bolyokban nyüzsögtek az ablakokon. Lassan szüretelni kezdtek. Éhes darazsak lakmároztak a körtéken. Este a szőlők felé az országutakon csodálkozva álltunk meg, az égre bámultunk, ahol rakéták szikráztak, égő fejjel, a semmibe fúródva, hihetetlenül. Forr a must – pincék homályán – az ászokfákon. A csípős fiatal bor, mint a parasztpezsgő, kaparta – mérgével és mézével – a részegek torkát. Duzzadó gohérfürtöket láttunk, s kövér nők melleire gondoltunk. Az ősz érzéki zamata megigézett, buja rothadtsága visszarémített. Sárgadinnyék héjai széttaposva hevertek a kisvárosi aszfalton, miket nyár óta nem takarítottak el, a pohos görögdinnyét megütötte a guta, szétpukkadt a hőségtől, s hullája a kövezeten gőzölgött. Mi egyre vadabb és őrültebb kalandokon törtük a fejünket, különösen délután a tanulóteremben. Lassan fűteni kezdtek. Az iskolaszolga, száraz, öreg szerb, reszketve hozta be a hasábfát, a felaprózott rőzséket, s megrakta a kályha gyomrát. Pedig még meleg volt künn.

Tréfa

A pokolban sima parkett van, ablakok, függönyök, asztalok, székek, és ilyen lassú, érthetetlen sötétség, ilyen végtelen-végtelen szomorúság.

579. oldal, Pokol

[…] magunk előtt csak akkor pózolunk, ha a tükörbe nézünk.

Április bolondja