Kossuth ​Lajos válogatott munkái 0 csillagozás

Mire való a történelem, ha nem tanulságnak?

264. oldal, Levél Nyujtó Pál czeglédi választási elnöknek (Lampel, 1902)

Azon nyom, melyet az anyai kéz a gyermek szivén és jellemén hagy, kitörülhetetlenül ott marad az egész életen át.

418. oldal, Kossuth Lajos utolsó nyilvános beszéde 1889 junius 5-én, a Turinba jött 845 magyarhoz (Lampel, 1902)

[…] én az igazgató-bizottmány székhelyét a vidékre, Szegedre vagy Debreczenbe s nem a fővárosba tenném. Igen sajnos dolognak tartom, hogy a közösügyes kormány czentralistikus irányának visszahatása folytán a főváros csaknem minden, a vidék úgyszólván semmi.

212. oldal, Levél Herman Ottóhoz (Lampel, 1902)

[…] eltiport nemzet újjá születhetik, de öngyilkos nemzetre nincs föltámadás.

245. oldal, Levél Helfy Ignáczhoz Deák Ferencz halála alkalmából (Lampel, 1902)

A természet örök törvényeit nem lehet büntetlen megsérteni. Az a törvény pedig, mely a teremtett világ rendjét fentartja, nem az egység, nem az összehasonlíthatlanságok együvé forrasztása, hanem a harmonia a különféleségekben.

375. oldal, A dualizmus értéke (Lampel, 1902)

[…] az emberi dolgoknak az a végzete, hogy a fényt árnyék kiséri.

408. oldal, Kossuth Lajos utolsó nyilvános beszéde 1889 junius 5-én, a Turinba jött 845 magyarhoz (Lampel, 1902)

Ámde az ember fiának igyekezete csak amolyan váltólevél, mely értékképviselővé csak akkor válik, ha azt mint elfogadó a siker írja alá.
Az én becsületes igyekezetem váltólevelétől a sors ezt az értékesítő aláírást megtagadta; hát bizony nekem az életczélvesztés érzetének keserűsége jutott ki, egy hosszú élet küzdelmeinek azon bérében, melyet a végzet az aggkornak fentartott s a melynek neve: emlékezet.

384. oldal, Levél Kis-Kun-Félegyházának (Lampel, 1902)

Több mint 84 év terhe nyomja roskatag vállaimat. Oly teher ez, melynek súlya alatt a test elzsibbad, a lélek eltompul, az élet sivár tengerré válik, az ember porladozó romnak érzi magát, mely az élők világába nem illik bele: az ily késő aggkor alig egyéb, mint hosszúra nyuló haldoklás, a mi kétszeresen szomorú, mert nem öntudatlan, s az öntudat, mely mellette viraszt, folyton belesugdos gondolataiba, a karthauziak melankholikus köszöntésével; jövője más nincs, mint a sír, melynek szélén magának örömtelenül, másoknak jóra tehetetlenül ténfereg, röppenő jelene pedig olyan, mintha az ürben vonszolná magával az enyészet angyala, mint Madách remek költeményének egyik remek illusztráczióján Ádámot vonszolja a tagadásnak szelleme. Ez ürnek – a tehetetlenség ürjének – komor homályán csak egy halvány csillám rezeg keresztül, a neve: emlékezet! mely végig álmodtatja az öreg emberrel a dolgok álmát, melyek voltanak, csakis voltanak! Az utolsó fillér ez, melyet a lerótt élet szakmánybéreül a végzet az aggkornak lefizet, nehogy egészen üres kézzel térjen a fáradt munkás pihenni. Kétes értékű bér, mert az emlékezettel nem parancsolhat az akarat; sokat nem birunk felejteni, a mire emlékeznünk fáj, és sokat felejtünk, a mire szeretnénk emlékezni.

383. oldal, Levél Kis-Kun-Félegyházának (Lampel, 1902)

Én ohajtom, tanácsolom nemzetünknek, hogy jó szomszédjok legyen, miszerint megvárhassa, hogy ők is jó szomszédaink legyenek. Barátaik legyünk, hogy barátaink legyenek!

231. oldal, A debreczeni függetlenségi pártnak (Lampel, 1902)

Nagy észszel csak nagyot lehet tévedni.

242. oldal, Levél Helfy Ignáczhoz Deák Ferencz halála alkalmából (Lampel, 1902)