A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az. – kezdte Tolsztoj az Anna Kareninát, és lehet, hogy igaza volt a 19. században, de mutassatok nekem példát arra az egyforma, unalmas boldogságra a 20. században!
Kőrösi Zoltán 20. századi, kelet-európai, magyar és orosz családtörténeteket mesél, ahol a történelem viharai közt, háborúk, diktatúrák, és persze egyéni, egyedi sorstragédiák árnyékában teremtik és élik meg az emberek a boldogságukat. A háttérben végig ott gomolyog a történelem, amely kérlelhetetlenül és kíméletlenül meghatározza a sorsokat, de a boldogság forrása – Kőrösi szerint – az emberi kapcsolatokban rejlik, és ezek minősége inkább függ az egyének egyedi erkölcsi karakteréről, mint a történelmi körülményektől. Boldog lehet valaki a szibériai gulágban vagy a hortobágyi kitelepítettek között egy juhakolban élve, és lehet boldogtalan a centrumban, a hatalmi központban, Moszkvában vagy Budapesten is.
Ezek közhelyes igazságoknak tűnnek, és Kőrösi tudatosan rá is játszik az ilyen közhelyekre, tele van a könyve toposzokkal a sorsokban, és szentenciákkal, hol a szereplők, hol a narrátor szájába adva. Ezek a közhelyek és szentenciák hol igazolódnak, hol meg nevetségessé válnak*
És itt érdemes szóba hozni a narrátort, aki nem mindentudó, és mindig az aktuális szereplő nézőpontja felől meséli a történetet. Ebből következik, hogy nem ítélkezik, csupán igyekszik megérteni és megmagyarázni a tőle független életet élő szereplők kívülről sokszor irracionálisnak tűnő, de belülről valójában nagyon is logikus cselekedeteit.
Korlátozott tudású narrátor, sokszor ostobán következetes szereplők – a könyvnek van egy háttérben megbúvó, csendesen ironikus nézőpontja is, amely tudatosan az olvasóra bízza, hogy mit mennyire vesz komolyan ezekből a szentenciákból.
A Szívlekvár szórakoztató regény, tele érzelmekkel, szívdobogtató örömökkel és szívszorongató bánatokkal. Fordulatos, élvezetesen és igényesen van megírva, és ezen túl még ráadásul fontos könyv is.
Fontos, mert többek között szembe száll az ostobán leegyszerűsítő, fasisztázó, kommunistázó közbeszéddel, és érvényes mintákat ad a történelem árnyalt, de kíméletlenül őszinte megközelítéséhez.
És fontos azért is, mert egy újabb érvényes választ talál arra a kérdésre, hogy hogyan lehet hitelesen beszélni a szépirodalom eszközeivel a történelemről. Nem kissé unalmas szociográfiai pontossággal, mint azt Závada Pál teszi tagadhatatlanul jelentős regényében a Természetes fényben, és nem is a személyes tapasztalatokra építve, mint Háy János a Napra jutni című novellaciklusában/regényében, hanem Hamvas Béla Karneváljának mintáját felelevenítve a variációk gazdagságát megjelenítve.
Mosolygós, fájdalmas, keserédes Szívlekvár, olvassátok!
* Hogy egy konkrét példát is mondjak: a 49-50. oldalon van egy mondat:
Ha valamit igazán akar az ember, s minden erejét és tudását arra szenteli, bizonyos, hogy előbb-utóbb eléri a célját. És ezt követően az egyik szereplő kísérleteiről ír, amelynek célja a perpetuum mobile elkészítése, amely természetesen kudarcba fullad.