Magyarka 96 csillagozás

Család, regény
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Hogyan és miért lesz egy ún. tisztes családból való, finom és érzékeny nő magyarkává egy osztrák bordélyban? És milyen véletlenek formálják azok életét, akik inkább elszenvedik, mintsem alakítani tudnák sorsukat? Kőrösi Zoltán új regénye nemcsak ezekre a kérdésekre ad választ, hanem három asszony, három generáció sorsán át rajzolja meg az elmúlt évtizedek Magyarországának történetét.

Eredeti megjelenés éve: 2013

>!
Kalligram, Budapest, 2013
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9788081016943

Enciklopédia 24


Kedvencelte 13

Várólistára tette 80

Kívánságlistára tette 55


Kiemelt értékelések

szadrienn P>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Hosszú szálú esők estek, minden pendülés egy-egy nap volt, így múlt szorgosan az idő.
Családregény. Az idő szorgosan pereg, és három generációnyi asszonysorsot fon egybe nehéz, kibogozhatatlan csomókkal terhelt kötelékbe. A sok elsuhanó nőalak közül azonban egy sem olyan gyönyörű, mint Ilonka, Nagyanya lánya, és a főszereplő, Kati édesanyja, akinek szépsége hideg lángként emészti fel a hozzá közel állók életét. Tanítványai, kollégái próbálnak a közelébe húzódni, férfiak szerelme ostromolja, két kislánya várja az anyai simogatást, de be kell látniuk, hogy törekvésük reménytelen.
Nagyanya kertje még édenkert, becézése gyengéd, unoka vigasztaló, de apró, babaszerű alakja sem tudja feltartóztatni a családi romlást, a lefelé ívelő spirált, amiben több nemzedék asszonyai találják magukat egyre nehezebb, egyre kiszolgáltatottabb helyzetekben. És a női szolidaritás sem működik, a bajba került lány anyai segítségre nem nagyon számíthat ebben a billegő láncolatban, egyedül a nagyszülő-unoka kapcsolat hagy maga után édes emlékeket.
Keserű, a belátásra igen, a megbocsátásra azonban már képtelen dac és sérelem kavarog a Magyarka lapjain, minden elmaradt szeretetteljes anyai érintés mérgező gyümölcsöt terem. A szereplők egyre csak várják sorsuk jobbra fordulását, de gyermekkoruk, saját korlátaik megbélyegzik őket, és megállíthatatlanul csúsznak lefelé.
Szépség és hidegség, fájdalom és a fájdalommal való bátor szembenézés jellemzi a regényt, fülbemászóan ismétlődő, dallamos mondatok zsibonganak az olvasó fejében, miközben érzi a zuhanás feltartóztathatatlan erejét.

20 hozzászólás
gesztenye63>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Isten hozott itthon, hazaértél újra – üzen a Zoli valahonnan a távolból, odaátról, amiről A Nagyanyám jutott az eszembe, (…). Róla meg az, hogy lehet, hogy a halottak csak azért nem beszélnek hozzánk többet, mert egy erősebb életben vannak, és ez az itteni világ már csak egy tökéletlen álomnak, egy rég megoldott, érdektelen rejtvénynek tűnik a számukra. spoiler
Mert talán mindannyian kell, hogy prostituálódjunk valamelyest ebben az életben, hogy a saját kompromisszumainkat megkötni tudjuk, hogy a tehetségünket elvesztegethessük, hogy a saját értékeinket morzsolódni láthassuk… Hogy mind tovább csak bent maradhassunk a magunk kicsi, privát élet fedőnevű körjátékában.
A szépemlékű Kőrösi Zoli meg leginkább csak arra tanít a maga egyszerű, tisztahangú módján, hogy ne féljünk; se akkor, mikor nem akar az a gerinc meghajolni, se pedig akkor, mikor egyszer majd (lehet, akár többször is) meg kell kötni azt a fránya muszájalkut. Persze ügyesen, fülbemászó módon ismétli (rágja szájba) azokat a motívumokat, csapdahelyzeteket, amiktől úgyse tudunk majd szabadulni, amiket kikerülni nem lesz majd erőnk, amiket talán még keresünk is. De legalább mondhatja, én előre szóltam

Csak azt nem értem, hogy mitől lett a Magyarkából észrevétlenül nőregény, lányregény, anya-lánya regény. Jó persze, értem én, hogy a karakterek… Ámde lássuk be, Kőrösi mindannyiunknak írt, ameddig írhatott. Ezért, ha férfi létemre csak halkan tercelhetek is a háttérből ehhez a családhoz, regényhez, azért bevallom mégis, kedvencem lett rögvest.
Köszönöm, hazaértem.

3 hozzászólás
Annamarie P>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Újraolvasás 2019.
„ Egy talált történet megerősíti, hogy a valóságot nem lehet semmivel túlszárnyalni, de arra is figyelmeztet, hogy maga a valóság túlságosan is irodalmias néha. Az élet gyakorta úgy ír bennünket, hogy azt az olvasó biztosan fikciónak hiszi.” (K.Z.)

A regény érdekessége, hogy úgy úszunk keresztül a huszadik század cseppet sem jelentéktelen történelmén, hogy ezek az események egyszerre tudnak a háttérben maradni, miközben egyeneságú következményekkel bírnak a szereplők életében. Kőrösi hozza a tőle elválaszthatatlan csodálatos lírai sorait, szépségre kihegyezett gondolatait és látásmódját, utánozhatatlanságát. Talán épp ez a rá jellemző stílus adja meg a történet válaszát arra, hogyan lehetséges örökké reménykedni a jobb életben, de nem is csak a jobb életben, hanem a jóra ebben a zord világban. Ez a ráolvasás szinte minden szereplő száját elhagyja. Önszuggesztió, varázslás, mantrázás, gyógyító versike vagy a hit hangja?
https://annamarie-irkal.blogspot.com/2019/11/korosi-zol…

2013.
Kőrösitől már megszokott családtörténetek egy szeglete ez a könyv, mely három generáció asszonyaira tekint a maga nyugodt, szelíd, ítélni nem akaró meséjével.
Nagyanya, Ilona és Kati. Három kor, három sors. Már-már kimondtam, hogy életük alakulása a férfiak tükrében, de talán mégsem a férjek, szeretők tehetnek arról, hogy ki hogyan nyomorítja meg magát élete során. Sajnos a „Magyarka” jóval borongósabb volt számomra, mint a szerző eddigi könyvei. Nem volt a szereplők életében annyi lopott szépség, mint az Orlik vagy Flaschner utódok életében. Kevesebb volt a lélek, a vonzalom, a szenvedély, és több a sodródás, a kiüresedés. Ezeket az embereket nem tudtam a szívembe zárni.
Mind emellett továbbra is élvezhetjük Kőrösi Zoltán csodálatos prózáját, az élettörténetekbe beleszőtt ritmust, mely generációk múltával is járja ugyanazt a táncát. Ahogy szereplői mondták: „Mostantól minden jó lesz, nem is csak, hogy jobb, de jó. Nem volt könnyű, de ha valamit nagyon akar az ember, az előbb-utóbb úgy is sikerül, lehet, hogy nem úgy és nem akkor, de sikerül, ez biztos. Nem csak szerencse ez és nem csak kegyelem, ez a dolgok rendje.”
Számomra épp ez az akarás hiányzott a szereplők életéből. Szinte senki sem akart semmit igazán, csak túlélni. Reményük alapja csupán ez a mondat volt, hogy most már minden jó lesz. Ez azért elég kevés életcélnak.

30 hozzászólás
robinson P>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Nagyszerű, ám szíven ütött. Ez volt a Könyvfesztiválon vásárolt 2. „sötét lovam”.. első Kőrösim. Ez bejött!
Bővebben a blogon: http://gaboolvas.blogspot.hu/2013/05/magyarka.html

újraolvasás:
rengeteg mély érzelem, szenvedélyes női sorsok, a túlélés és a boldogság hajszolása, keresése, remek karakterekkel finoman megrajzolt, jellemzően mai történet.

2 hozzászólás
Jagika P>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

A fülszövegben olvasottak miatt egy kicsit tartottam ettől a regénytől, noha az író Szívlekvár című regénye nagyon megragadott. Igen, a három nőalak hétköznapi története szerintem tragédia, különösen Katié. A boldogságot még halvány reményként sem éreztem, ahogy haladtunk az időben. A kérdések sokaságát viszont igen. Miért? Nem lehetett volna másképp? Érdemes ezt az utat járni? Van egyáltalán más lehetőség? Nehéz kérdések ezek…

n P>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Kőrösi Zoltán: (…) sok minden valós a könyvben, de semmi nem úgy, ahogy valóban megtörtént. Egy talált történet megerősíti, hogy a valóságot nem lehet semmivel túlszárnyalni, de arra is figyelmeztet, hogy maga a valóság túlságosan is irodalmias néha. Az élet gyakorta úgy ír bennünket, hogy azt az olvasó biztosan fikciónak hiszi. A regényírás minden talált történet esetében tulajdonképpen ott kezdődik, amikor megpróbálom megkeresni a tipikus és a különleges megfelelő arányát, mondjuk így: az egyszeri történetbe beleírni minden olvasó történetét.

Danilo Kis gondolatait olvashatjuk a könyv elején. (nem idézem ide, majd aki olvassa, meglátja). Azért sem idézem, mert amikor majd elolvastad a könyvet, akkor visszalapozol (én legalábbis így szoktam) és újragondolod a sorokat.
Magyarka történetét, ha el kéne mesélni, vajon mit emelnék ki. Ezen merengtem, mert a benne szereplők élete egy valós élet alapjai. Kőrösinek egy volt osztálytársa fb-on írta meg a saját sorsának fordulatait, így lett ebből könyv. Egy okos mondás szerint csak annak van igazán élete, aki el is tudja mesélni azt. Én ezt nem tudtam, de ha nagyon megérint egy (több) élet elmesélése, megírása, akkor utánaolvasok. Többen említik az értékelésekben, hogy Kőrösi milyen mélyen és (meg)értéssel beszél a nőkről. Ezt olvastam erről:
Hiszem és tapasztalom, hogy a jó dolgok, ha vannak, márpedig vannak körülöttünk, mindig a női létezéshez köthetőek. A nők hozzák, adják, tartják fent mindazt, amiért érdemes. Ráadásul úgy teszik mindezt, hogy ezen a pannon vidéken évszázadok óta sokkal inkább elszenvedői, mintsem alakítói a saját életüknek, legalábbis a felszínen így tűnik. Ez a kettősség is izgatott: a lenyűgöző erő, ami a nők sajátja, és a rájuk kényszerített passzivitás. Meggyőződésem, hogy miközben alapvetően patriarchális társadalomban élünk, a női sorsok jelképezik az elmúlt évtizedeink történelmét, azt a Magyarországot, ahol a túlélés és az élni tudás között kellett választani. (mno. 2013.máj.20.szám) Nem tudom, én ezen most nem gondolkodtam. Az is érdekes, hogy ezt a Magyarka kapcsán mondja, ahol a „minden jó lesz” örök vágy és ígéret marad. A túlélés és az élni tudásban Magyarka mellé gondolatban Szonyecskát tettem. A cikket ha van kedvetek, olvassátok el. Hozzá(d)tesz.

1 hozzászólás
Kalmár_Melinda P>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

”Vagy hogy nincsen is más, csak a véletlen, hogy onnantól minden kikerülhetetlennek tűnjön. Hogy visszanézve a véletlenek sorozata ne is látszódjon másnak, mint a kényszerek szülte életnek.”
    Gombóccal a torkomban olvastam végig ezt a könyvet. Valamit nagyon mélyen érintett meg bennem. Talán az elhibázott mondatok sorsdöntő hatalma. Vagy az anyák, akik sorozatos vagy egyetlen rossz döntésükkel meghatározzák és tönkreteszik lányaik életét. Igen, az anyák, akiket lánykorukban még szerettem, feleségként sajnáltam, de anyaként… mert tényleg az a legnehezebb.
    Feledhetetlenek a regény nőalakjai. Talán csak Németh László tudta férfiként ennyire érzékenyen, belülről, lényegre törően és pontosan ábrázolni a nőket. Nagyanya, Anya és Kati hibáznak, sodródnak, elhagyják magukat. Hagyják, hogy átfolyjon rajtuk az életük. De épp tökéletlenségükben szerethetőek. Nekik viszont épp ezzel, a szeretéssel vannak gondjaik, ez nem megy nekik. spoiler
    Kőrösi gyönyörűen ír az idő múlásáról off: ”A felfoghatatlanul gyorsan elmúlt évtizedeken gondolkodott, a gimnáziumtól a kertes házig elrepülő időn…”; „Most pedig egyszerűen már múlt idővé lett mindez, de véglegessé és változtathatatlanná is vált…”; ”Hogy kicsorog majd az ujjai közül, ennyire gyorsan kicsorog. És hogy nincsen olyan erő és nincsen olyan akarat, ami ezt az eltelt időt újra képlékennyé és esetlegessé tenné. Befejezett és egyszeri, lekoptak róla az esélyek és a választások […] már se nem szerteágazó, se nem esélyekkel teli, ellenben javíthatatlan, beleértve ebbe önnönmagát is, a testét, s a testében felgyúlt éveket.” spoiler
    Muszáj megemlítenem Olgi nénit, mert ő tényleg belém vésődött. Az ő alakja szinte különálló a regény szövetében, mégis ott a helye. @Azsa karca róla szól. link
    Számomra a regény tetőpontja, a kórházi jelenet. spoiler
    Végül a teljesen privát örömöm off, végre egy könyv, mely nem Budapesten, Szegeden vagy Debrecenben játszódik! Hihetetlen öröm volt ráismerni Székesfehérvárra. Már Wathay Ferenc említésekor megmoccant bennem valami, aztán a Tóváros, Palotaváros, Csapó utca. A Rác utcánál már magamban ujjongtam, de csak a Zichy-liget említésekor lettem biztos a megérzésemben.
    Azt hiszem, most éreztem rá igazán Kőrösi Zoltán nagyszerűségére. Kár, hogy csak most. De szerencse, hogy most már… Szóval… Köszönöm @Annamarie!

5 hozzászólás
tgorsy>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

„Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom.
És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.
És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.”

cippo I>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Óbazmeg, és én tényleg elhittem. Elhittem a Bukovszkinak, elhittem a Vargának, elhittem a Drozdicsnak – Apa, Anya, gyerekek, csupa szívszeretet –, én tényleg elhittem, hogy mostantól minden jó lesz, nem is csak hogy jobb, de jó, de nem, lassacskán minden rossz lesz, nem is csak hogy rosszabb, de rossz, hogy mostanra egész megcsomósodott, megiszaposodott a torkomban az a sok hosszú szálú eső.

VargaÍriszDóra I>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

    Hát hol is kezdjem…? Talán ezzel: Kőrösi Zoltán Magyarkája ismét megmutatta nekem az író mögött az embert. Az író mögött az ember pedig, hiszem, sosem a képzeletünk műve, sosem fikció. Kőrösi Zoltán emberként milyensége e regény és a korábban olvasott Milyen egy női mell? után megkérdőjelezhetetlenné lett számomra. Alakjai soha nem hibáznak megmutatni milyen is az ember és milyennek lenne jó lennie. Gyönyörűek a mondatok, de nem öncélból. A mögöttes mondanivaló érdekében gyönyörűek. Széppé teszik az igazat. Azt hiszem legalábbis. Nem tudom megfelelő értékelőszavakba önteni a gondolataimat, regényt pedig nem írhatok értékelés gyanánt, hogy megmutassam őket. Pedig milyen jó is volna, ha minden regény, amely képes arra, hogy suttogó legyen, regényt szülne az olvasójában!
    Szeretem azt a körforgatást, azt a „forgózást”, amit Kőrösi Zoltán tesz a szereplőivel s az olvasóival… velem. A vissza-visszatérő motívumok monotonsága elringat. Ám nem elaltatón, nagyon is felzaklatón. Nem a hatásért monotonoz, hanem hogy hasson. Úgy ont monoton bút konokon és fájón, hogy a szívünkbe zárjuk mind az összes nem fekete-fehér alakjait. Minden rossz cselekedet, minden elrontott élet mögött érezzük, hogy picin, icipicin ment el a jó.
     Valóban ilyen az élet, amilyennek írja a regény? Valóban ilyen „véletlenszerű és esetleges”? „Végleges és változtathatatlan”? „Befejezett és egyszeri”? „Javíthatatlan és következetlen”? És ha igen, kérdezném: ez rossz, tisztán rossz… netán jó is?, de nem teszem, mert éppen azt tanítja nekem Kőrösi Zoltán, hogy nem így kell néznünk „a múlt idővé lett” életünket. Nem szabad ítélkeznünk nem csak mások felett, de legfőként magunk felett. Kati, a főszereplő tudja ezt: „Igen, bármennyire is képtelenség, el kell hinnie, hogy ez az ő élete, ez és nem más. Az, ami megtörtént, ahelyett, amit elgondolt, ahelyett, ami megtörténhetett volna, s ahelyett, amit érzett vagy vágyott. Ez és nem más, és bármennyire is messziről nézné, így kell neveznie, az élete.”*
    „Mostantól minden jó lesz, nem is csak hogy jobb, de jó.” – mondja Kőrösi Zoltán. Mondja, mondja monoton-konokon-fájón, mert tudja, hogy nem hisszük. És akarja, hogy higgyük. Ezért mondja egyszer, kétszer, háromszor… Tízszer mondja. Mikor a tízedikhez értem a végkifejlet előtt, jöttem rá, hogy ezért mondja egyszer, kétszer, háromszor… tízszer. Ezért sulykolja. Hogy elhiggyem. És én elhiszem. Magamért, de nem magamért csak. Érte is. Kőrösi Zoltánért. Ha ennyire fontos voltam neki, én, az ő olvasója, nekem is legyen ennyire fontos, hogy fontos voltam neki. Mert csak annak sulykol az ember, aki fontos számára. Csak ezért vállalja az író a sulykolás monotonitását.
    Hadd tegyek itt egy kis magamféle kitérőt! Úgy készült ez az értékelés, hogy olykor-olykor véletlenszerűen lejegyeztem néhány gondolatomat fecnikre, néhány napja begépeltem és most megírom. Amikor a „Mostantól minden jó lesz, nem is csak hogy jobb, de jó” gondolatkört firkáltam fel magamnak – a regény közepén jártam, sejtettem, hallom még majd e mondatot nem is egyszer, más szereplő szájából, más kontextusban –, már akkor így számoltam: „K. Z. mondja egyszer, kétszer, háromszor… Tízszer is mondja…” Rendre jeleztem addig is az alsó margókon – az oldalszám elé sorakoztatva az előző oldalszámokat visszafelé – ezeket az ugyanazokat, sokaknak tűntek, ezért hogy gondoltam egy nagyot, és a jegyzetemben nem kipontoztam „a lépések szaporaságát”, hanem – miért is ne –: tíznek nevesítettem. Most pedig számba vettem. Először 9-et számoltam, aztán a 121. oldal után még egyesével is átlapoztam a könyv végét visszafelé, és megtaláltam az előbb megbújt 133. oldalt a ceruzás jelzéssel: 16 – 27 – 37 – 43 – 69 – 78 – 91 – 103 – 121 – 133. Elmosolyodom s legyintek az ég felé, visszakézből, felfelé. Kijött a tízparancsolat! „Mostantól minden jó lesz, nem is csak hogy jobb, de jó.”
    Feltolakodnak bennem a kérdések. Miért nem a jóért élünk? Miért nem a rossz ellenében? Miért nehéz szeretni? Pedig olyan egyszerű lehetne. Ilyen egyszerű: „a szeretet türelmes, jóságos, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, (…) a szeretet nem viselkedik bántón, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat, (…) a szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal, (…) a szeretet mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr, a szeretet soha el nem múlik” (147-148. oldal). Az egyszerű persze nem a könnyűvel egyenlő. Valójában mindig az egyszerű a nehéz. Még nehezebb e nehéz választása, e nehéz megtevése. Mert az egyenes, az őszinte, a szembe, nem az ide-oda simuló-, kerülő, nem a hamis, csalárd, hazug, nem a hátulról mellbe, sőt nem is mellbe, hátba – mindig a nehezebb mikéntje az úton járásnak, a felszínen maradásnak, holott távlatokban, jövőben gondolkodva: a könnyebb. …
    És beszél természetesen a regény a szerelemről. Az elszalasztott szerelemről. Az egyetlen mozdulatba sűrített nagybetűs szerelemről. A megismétlődő megismételhetetlenről. Ó, az a gyönyörű csókjelenet (https://moly.hu/karcok/1395152), mely szintén visszatérő, háromszor elcsattanó motívum a regény elején.
    A Magyarka olvasása közben nemegyszer felmotoszkált bennem, vajon a regénybéli szeretés mennyire fikció Kőrösi Zoltánnál. Vajon így szeretett-e? Vagy csak szeretett volna így szeretni? Létezik-e, létezhet-e egyáltalán, aki ilyen szépen szeret? És meddig az elporló időben? Remélem, Zoltán a valóságban gyarlóbb szerető volt. Remélem, képtelen volt úgy szeretni, ahogy el tudta képzelni a szeretést. Mert ha így tudott, nemcsak mélységes űrt hagyott maga után, hanem magasságosat is.
    Számomra a sok-sok fiatalkorom-emléktől is súlyos a röpke 207 oldal. Némelyet karcba fogtam. Kati, spoiler ha jól számoltam (úgy emlékszem, 1980-ban nem vették fel az orvosi egyetemre, ha jól emlékszem, három pont híján) egy gimnáziumöltővel idősebb csupán nálam. De nemcsak ezért, hogy megszerettem, hanem különös, de: a tisztaságáért…
    Más mindent nem zsúfolok tovább az értékelésembe. Csak talán ezt az egyet még, ezt a „Zoli javít, 82 oldal”-t a feljegyzéseimből! Tetten értem, ahogy az író igyekszik kiküszöbölni a szóismétlést – amit talán soha senki nem vett volna észre –, ehelyett azonban, nemcsak az ismételt szó maradt meg a szövegben, hanem az ismétlést kiküszöbölni akaró is. Kőrösi Zoltánnak, a regényt írónak fontos volt, hogy a minthát kiváltsa akárhával, vagy fordítva. Így szól a bekezdés: „Olgi néni igyekezett kedvesnek lenni mindenkihez, ami annyit tett, hogy igyekezett nem mutatni azt, hogy igyekszik, ám a legtöbbször mégis ez az akarat látszott rajta, figyelt, de úgy, akárha mintha (sic!, de nem javítandó!) megzavarták volna olvasás közben, felemelte a fejét, de addigra már uralkodott a bosszankodásán, nem azért, mert nem bosszankodott, hanem mert tudta, hogy nem szabadna azt tennie. A konyhásokkal, a takarítókkal és a tanárokkal egyaránt udvariasan beszélt, a felső tagozatosokat gyakran magázta, ritkán és akkor is csak rövid ideig mosolygott, azt is úgy, mint aki fél, hogy láthatóvá válnak a fogai. Mintha folyton máshová gondolt volna, úgy beszélt, akárha könyvből olvasna, nem bántott meg másokat sohasem. Arra viszont nagyon vigyázott, hogy ne érjen soha senkihez, az ajtóban inkább félreállt, amikor jött egy osztály, ő aztán nem vette ölbe a kicsiket, nem mosolygott rájuk, nem dajkálta meg őket, legfeljebb nézte hosszan, kicsit hátrahajolva, a fejét felemelte mintha távolabbra akarna kerülni tőlük. Barna szeme volt, a pupillája szinte kitöltötte teljesen a szemrését, még a szemüvege nélkül is, ettől a szeme sötétebbnek tűnt, a kezében folyton könyvet tartott, ezért se érhetett hozzá másokhoz, a nyakán állig begombolva a ruha.” … A mintha Olgi nénit (https://moly.hu/karcok/1400226) is a szívembe zártam nagyon.

*Köszönet @mintha-nak az értékelésem magvát jelentő idézetért 2015-ből: https://moly.hu/idezetek/437004.

És köszönet neked, @Annamarie – nem győzöm megköszönni –: Kőrösi Zoltántért.

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

robinson P>!

A fájdalom jobban kitölti az embert, mint bármi más, jobban, mint az öröm és jobban, mint az élvezet.

(első mondat)

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Kapcsolódó szócikkek: élvezet · fájdalom · öröm
2 hozzászólás
sheni I>!

    Nem tesz jót az embernek, ha mindent meg akar tudni, már csak azért sem, mert ha valaminek nevet adunk, akkor az azonnal meg is születik.

22. oldal, 2. Elvitte a víz a szappant

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

2 hozzászólás
Annamarie P>!

Lehajolt a paradicsomokhoz, azoknak is mondta: lassan járj, később érsz.
Érik bennük az idő.

11. oldal

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Kalmár_Melinda P>!

A Nagyanyám jutott az eszembe, felelte Kati. Róla meg az, hogy lehet, hogy a halottak csak azért nem beszélnek hozzánk többet, mert egy erősebb életben vannak, és ez az itteni világ már csak egy tökéletlen álomnak, egy rég megoldott, érdektelen rejtvénynek tűnik a számukra.

163. oldal - Köpönyeget veszek

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

3 hozzászólás
Goofry>!

Nincsen nagyobb adomány, mint az emlékezés, legfeljebb a felejtés fogható hozzá.

54. oldal, 4. A nyúl orra

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Kapcsolódó szócikkek: felejtés
robinson P>!

Az én koromban élni se játék. Nem mintha valaha is az lett volna.

142. oldal

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Kalmár_Melinda P>!

De Nagyanya éppen olyan volt, mint amikor utoljára látta, napszaga volt és a kendőjét ugyanazzal a mozdulattal simította hátra a fején.

95. oldal - Sóder, sóder

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Kalmár_Melinda P>!

[…] arra gondoltam, hogy gyerekem van, anya vagyok, meg kell tanulnom most már nem félni és meg kell tanulnom, hogy ne gyűlöljelek, mert ha az ember fél valakitől, akkor meggyűlöli, és ha meggyűlöli, hát muszáj folyton rágondolnia, csakhogy én nem gondolni akartam, nem akartam rád gondolni, kitörölni akartalak, hiszen a gyűlölet közelebb hoz, mint a nemtörődömség, ellenben, ha valakit nem ismersz, akkor nem is hiányozhat […]

147. oldal - Kavics

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

robinson P>!

    Úgy sorakoztak a napok, mint a jégcsapok.

17. oldal, 1. Minden pendülés egy nap

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

3 hozzászólás
Kalmár_Melinda P>!

    Úgy esik az eső, mintha húrok kötnék össze a felhőket és a földet, csak éppen a fene se tudja, milyen zenét játszanak rajtuk.
    Milyen jó, hogy úgy sorakoznak a napok, hogy az egyformaságuk elfeledteti még azt is, hogy folyton emlékezni kellene.

48. oldal - Vizes konyhakő

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény


Hasonló könyvek címkék alapján

Lontai Léna: Könnyező liliomok
Fábián Janka: Az Anna-bál szerelmesei
Fábián Janka: Emma szerelme
Farkas Anett: A 33-as ügy
Tapodi Brigitta: A hajtű
B. E. Belle: Árvák
Péterfy-Novák Éva: Apád előtt ne vetkőzz
Bauer Barbara: Kétszáz éves szerelem
Bauer Barbara: A messziről jött fiú
Szaniszló Judit: Leli élete