Magyarka 72 csillagozás

Család, regény
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Hogyan és miért lesz egy ún. tisztes családból való, finom és érzékeny nő magyarkává egy osztrák bordélyban? És milyen véletlenek formálják azok életét, akik inkább elszenvedik, mintsem alakítani tudnák sorsukat? Kőrösi Zoltán új regénye nemcsak ezekre a kérdésekre ad választ, hanem három asszony, három generáció sorsán át rajzolja meg az elmúlt évtizedek Magyarországának történetét.

Eredeti megjelenés éve: 2013

>!
Kalligram, Budapest, 2013
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9788081016943

Enciklopédia 23


Kedvencelte 10

Várólistára tette 67

Kívánságlistára tette 41


Kiemelt értékelések

szadrienn P>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Hosszú szálú esők estek, minden pendülés egy-egy nap volt, így múlt szorgosan az idő.
Családregény. Az idő szorgosan pereg, és három generációnyi asszonysorsot fon egybe nehéz, kibogozhatatlan csomókkal terhelt kötelékbe. A sok elsuhanó nőalak közül azonban egy sem olyan gyönyörű, mint Ilonka, Nagyanya lánya, és a főszereplő, Kati édesanyja, akinek szépsége hideg lángként emészti fel a hozzá közel állók életét. Tanítványai, kollégái próbálnak a közelébe húzódni, férfiak szerelme ostromolja, két kislánya várja az anyai simogatást, de be kell látniuk, hogy törekvésük reménytelen.
Nagyanya kertje még édenkert, becézése gyengéd, unoka vigasztaló, de apró, babaszerű alakja sem tudja feltartóztatni a családi romlást, a lefelé ívelő spirált, amiben több nemzedék asszonyai találják magukat egyre nehezebb, egyre kiszolgáltatottabb helyzetekben. És a női szolidaritás sem működik, a bajba került lány anyai segítségre nem nagyon számíthat ebben a billegő láncolatban, egyedül a nagyszülő-unoka kapcsolat hagy maga után édes emlékeket.
Keserű, a belátásra igen, a megbocsátásra azonban már képtelen dac és sérelem kavarog a Magyarka lapjain, minden elmaradt szeretetteljes anyai érintés mérgező gyümölcsöt terem. A szereplők egyre csak várják sorsuk jobbra fordulását, de gyermekkoruk, saját korlátaik megbélyegzik őket, és megállíthatatlanul csúsznak lefelé.
Szépség és hidegség, fájdalom és a fájdalommal való bátor szembenézés jellemzi a regényt, fülbemászóan ismétlődő, dallamos mondatok zsibonganak az olvasó fejében, miközben érzi a zuhanás feltartóztathatatlan erejét.

20 hozzászólás
robinson P>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Nagyszerű, ám szíven ütött. Ez volt a Könyvfesztiválon vásárolt 2. „sötét lovam”.. első Kőrösim. Ez bejött!
Bővebben a blogon: http://gaboolvas.blogspot.hu/2013/05/magyarka.html

újraolvasás:
rengeteg mély érzelem, női sorosok, a túlélés és a boldogság hajszolása, keresése, remek karakterekkel finoman megrajzolt, jellemzően mai történet.

2 hozzászólás
Annamarie P>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Újraolvasás 2019.
„ Egy talált történet megerősíti, hogy a valóságot nem lehet semmivel túlszárnyalni, de arra is figyelmeztet, hogy maga a valóság túlságosan is irodalmias néha. Az élet gyakorta úgy ír bennünket, hogy azt az olvasó biztosan fikciónak hiszi.” (K.Z.)

A regény érdekessége, hogy úgy úszunk keresztül a huszadik század cseppet sem jelentéktelen történelmén, hogy ezek az események egyszerre tudnak a háttérben maradni, miközben egyeneságú következményekkel bírnak a szereplők életében. Kőrösi hozza a tőle elválaszthatatlan csodálatos lírai sorait, szépségre kihegyezett gondolatait és látásmódját, utánozhatatlanságát. Talán épp ez a rá jellemző stílus adja meg a történet válaszát arra, hogyan lehetséges örökké reménykedni a jobb életben, de nem is csak a jobb életben, hanem a jóra ebben a zord világban. Ez a ráolvasás szinte minden szereplő száját elhagyja. Önszuggesztió, varázslás, mantrázás, gyógyító versike vagy a hit hangja?
https://annamarie-irkal.blogspot.com/2019/11/korosi-zol…

2013.
Kőrösitől már megszokott családtörténetek egy szeglete ez a könyv, mely három generáció asszonyaira tekint a maga nyugodt, szelíd, ítélni nem akaró meséjével.
Nagyanya, Ilona és Kati. Három kor, három sors. Már-már kimondtam, hogy életük alakulása a férfiak tükrében, de talán mégsem a férjek, szeretők tehetnek arról, hogy ki hogyan nyomorítja meg magát élete során. Sajnos a „Magyarka” jóval borongósabb volt számomra, mint a szerző eddigi könyvei. Nem volt a szereplők életében annyi lopott szépség, mint az Orlik vagy Flaschner utódok életében. Kevesebb volt a lélek, a vonzalom, a szenvedély, és több a sodródás, a kiüresedés. Ezeket az embereket nem tudtam a szívembe zárni.
Mind emellett továbbra is élvezhetjük Kőrösi Zoltán csodálatos prózáját, az élettörténetekbe beleszőtt ritmust, mely generációk múltával is járja ugyanazt a táncát. Ahogy szereplői mondták: „Mostantól minden jó lesz, nem is csak, hogy jobb, de jó. Nem volt könnyű, de ha valamit nagyon akar az ember, az előbb-utóbb úgy is sikerül, lehet, hogy nem úgy és nem akkor, de sikerül, ez biztos. Nem csak szerencse ez és nem csak kegyelem, ez a dolgok rendje.”
Számomra épp ez az akarás hiányzott a szereplők életéből. Szinte senki sem akart semmit igazán, csak túlélni. Reményük alapja csupán ez a mondat volt, hogy most már minden jó lesz. Ez azért elég kevés életcélnak.

26 hozzászólás
n P>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Kőrösi Zoltán: (…) sok minden valós a könyvben, de semmi nem úgy, ahogy valóban megtörtént. Egy talált történet megerősíti, hogy a valóságot nem lehet semmivel túlszárnyalni, de arra is figyelmeztet, hogy maga a valóság túlságosan is irodalmias néha. Az élet gyakorta úgy ír bennünket, hogy azt az olvasó biztosan fikciónak hiszi. A regényírás minden talált történet esetében tulajdonképpen ott kezdődik, amikor megpróbálom megkeresni a tipikus és a különleges megfelelő arányát, mondjuk így: az egyszeri történetbe beleírni minden olvasó történetét.

Danilo Kis gondolatait olvashatjuk a könyv elején. (nem idézem ide, majd aki olvassa, meglátja). Azért sem idézem, mert amikor majd elolvastad a könyvet, akkor visszalapozol (én legalábbis így szoktam) és újragondolod a sorokat.
Magyarka történetét, ha el kéne mesélni, vajon mit emelnék ki. Ezen merengtem, mert a benne szereplők élete egy valós élet alapjai. Kőrösinek egy volt osztálytársa fb-on írta meg a saját sorsának fordulatait, így lett ebből könyv. Egy okos mondás szerint csak annak van igazán élete, aki el is tudja mesélni azt. Én ezt nem tudtam, de ha nagyon megérint egy (több) élet elmesélése, megírása, akkor utánaolvasok. Többen említik az értékelésekben, hogy Kőrösi milyen mélyen és (meg)értéssel beszél a nőkről. Ezt olvastam erről:
Hiszem és tapasztalom, hogy a jó dolgok, ha vannak, márpedig vannak körülöttünk, mindig a női létezéshez köthetőek. A nők hozzák, adják, tartják fent mindazt, amiért érdemes. Ráadásul úgy teszik mindezt, hogy ezen a pannon vidéken évszázadok óta sokkal inkább elszenvedői, mintsem alakítói a saját életüknek, legalábbis a felszínen így tűnik. Ez a kettősség is izgatott: a lenyűgöző erő, ami a nők sajátja, és a rájuk kényszerített passzivitás. Meggyőződésem, hogy miközben alapvetően patriarchális társadalomban élünk, a női sorsok jelképezik az elmúlt évtizedeink történelmét, azt a Magyarországot, ahol a túlélés és az élni tudás között kellett választani. (mno. 2013.máj.20.szám) Nem tudom, én ezen most nem gondolkodtam. Az is érdekes, hogy ezt a Magyarka kapcsán mondja, ahol a „minden jó lesz” örök vágy és ígéret marad. A túlélés és az élni tudásban Magyarka mellé gondolatban Szonyecskát tettem. A cikket ha van kedvetek, olvassátok el. Hozzá(d)tesz.

1 hozzászólás
tgorsy>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

"Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom.
És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.
És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból."

cippo I>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Óbazmeg, és én tényleg elhittem. Elhittem a Bukovszkinak, elhittem a Vargának, elhittem a Drozdicsnak – Apa, Anya, gyerekek, csupa szívszeretet –, én tényleg elhittem, hogy mostantól minden jó lesz, nem is csak hogy jobb, de jó, de nem, lassacskán minden rossz lesz, nem is csak hogy rosszabb, de rossz, hogy mostanra egész megcsomósodott, megiszaposodott a torkomban az a sok hosszú szálú eső.

aróD_zsirÍ_agraV IP>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

    Hát hol is kezdjem…? Talán ezzel: Kőrösi Zoltán Magyarkája ismét megmutatta nekem az író mögött az embert. Az író mögött az ember pedig, hiszem, sosem a képzeletünk műve, sosem fikció. Kőrösi Zoltán emberként milyensége e regény és a korábban olvasott Milyen egy női mell? után megkérdőjelezhetetlenné lett számomra. Alakjai soha nem hibáznak megmutatni milyen is az ember és milyennek lenne jó lennie. Gyönyörűek a mondatok, de nem öncélból. A mögöttes mondanivaló érdekében gyönyörűek. Széppé teszik az igazat. Azt hiszem legalábbis. Nem tudom megfelelő értékelőszavakba önteni a gondolataimat, regényt pedig nem írhatok értékelés gyanánt, hogy megmutassam őket. Pedig milyen jó is volna, ha minden regény, amely képes arra, hogy suttogó legyen, regényt szülne az olvasójában!
    Szeretem azt a körforgatást, azt a „forgózást”, amit Kőrösi Zoltán tesz a szereplőivel s az olvasóival… velem. A vissza-visszatérő motívumok monotonsága elringat. Ám nem elaltatón, nagyon is felzaklatón. Nem a hatásért monotonoz, hanem hogy hasson. Úgy ont monoton bút konokon és fájón, hogy a szívünkbe zárjuk mind az összes nem fekete-fehér alakjait. Minden rossz cselekedet, minden elrontott élet mögött érezzük, hogy picin, icipicin ment el a jó.
     Valóban ilyen az élet, amilyennek írja a regény? Valóban ilyen „véletlenszerű és esetleges”? „Végleges és változtathatatlan”? „Befejezett és egyszeri”? „Javíthatatlan és következetlen”? És ha igen, kérdezném: ez rossz, tisztán rossz… netán jó is?, de nem teszem, mert éppen azt tanítja nekem Kőrösi Zoltán, hogy nem így kell néznünk „a múlt idővé lett” életünket. Nem szabad ítélkeznünk nem csak mások felett, de legfőként magunk felett. Kati, a főszereplő tudja ezt: „Igen, bármennyire is képtelenség, el kell hinnie, hogy ez az ő élete, ez és nem más. Az, ami megtörtént, ahelyett, amit elgondolt, ahelyett, ami megtörténhetett volna, s ahelyett, amit érzett vagy vágyott. Ez és nem más, és bármennyire is messziről nézné, így kell neveznie, az élete.”*
    „Mostantól minden jó lesz, nem is csak hogy jobb, de jó.” – mondja Kőrösi Zoltán. Mondja, mondja monoton-konokon-fájón, mert tudja, hogy nem hisszük. És akarja, hogy higgyük. Ezért mondja egyszer, kétszer, háromszor… Tízszer mondja. Mikor a tízedikhez értem a végkifejlet előtt, jöttem rá, hogy ezért mondja egyszer, kétszer, háromszor… tízszer. Ezért sulykolja. Hogy elhiggyem. És én elhiszem. Magamért, de nem magamért csak. Érte is. Kőrösi Zoltánért. Ha ennyire fontos voltam neki, én, az ő olvasója, nekem is legyen ennyire fontos, hogy fontos voltam neki. Mert csak annak sulykol az ember, aki fontos számára. Csak ezért vállalja az író a sulykolás monotonitását.
    Hadd tegyek itt egy kis magamféle kitérőt! Úgy készült ez az értékelés, hogy olykor-olykor véletlenszerűen lejegyeztem néhány gondolatomat fecnikre, néhány napja begépeltem és most megírom. Amikor a „Mostantól minden jó lesz, nem is csak hogy jobb, de jó” gondolatkört firkáltam fel magamnak – a regény közepén jártam, sejtettem, hallom még majd e mondatot nem is egyszer, más szereplő szájából, más kontextusban –, már akkor így számoltam: „K. Z. mondja egyszer, kétszer, háromszor… Tízszer is mondja…” Rendre jeleztem addig is az alsó margókon – az oldalszám elé sorakoztatva az előző oldalszámokat visszafelé – ezeket az ugyanazokat, sokaknak tűntek, ezért hogy gondoltam egy nagyot, és a jegyzetemben nem kipontoztam „a lépések szaporaságát”, hanem – miért is ne –: tíznek nevesítettem. Most pedig számba vettem. Először 9-et számoltam, aztán a 121. oldal után még egyesével is átlapoztam a könyv végét visszafelé, és megtaláltam az előbb megbújt 133. oldalt a ceruzás jelzéssel: 16 – 27 – 37 – 43 – 69 – 78 – 91 – 103 – 121 – 133. Elmosolyodom s legyintek az ég felé, visszakézből, felfelé. Kijött a tízparancsolat! „Mostantól minden jó lesz, nem is csak hogy jobb, de jó.”
    Feltolakodnak bennem a kérdések. Miért nem a jóért élünk? Miért nem a rossz ellenében? Miért nehéz szeretni? Pedig olyan egyszerű lehetne. Ilyen egyszerű: „a szeretet türelmes, jóságos, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, (…) a szeretet nem viselkedik bántón, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat, (…) a szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal, (…) a szeretet mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr, a szeretet soha el nem múlik” (147-148. oldal). Az egyszerű persze nem a könnyűvel egyenlő. Valójában mindig az egyszerű a nehéz. Még nehezebb e nehéz választása, e nehéz megtevése. Mert az egyenes, az őszinte, a szembe, nem az ide-oda simuló-, kerülő, nem a hamis, csalárd, hazug, nem a hátulról mellbe, sőt nem is mellbe, hátba – mindig a nehezebb mikéntje az úton járásnak, a felszínen maradásnak, holott távlatokban, jövőben gondolkodva: a könnyebb. …
    És beszél természetesen a regény a szerelemről. Az elszalasztott szerelemről. Az egyetlen mozdulatba sűrített nagybetűs szerelemről. A megismétlődő megismételhetetlenről. Ó, az a gyönyörű csókjelenet (https://moly.hu/karcok/1395152), mely szintén visszatérő, háromszor elcsattanó motívum a regény elején.
    A Magyarka olvasása közben nemegyszer felmotoszkált bennem, vajon a regénybéli szeretés mennyire fikció Kőrösi Zoltánnál. Vajon így szeretett-e? Vagy csak szeretett volna így szeretni? Létezik-e, létezhet-e egyáltalán, aki ilyen szépen szeret? És meddig az elporló időben? Remélem, Zoltán a valóságban gyarlóbb szerető volt. Remélem, képtelen volt úgy szeretni, ahogy el tudta képzelni a szeretést. Mert ha így tudott, nemcsak mélységes űrt hagyott maga után, hanem magasságosat is.
    Számomra a sok-sok fiatalkorom-emléktől is súlyos a röpke 207 oldal. Némelyet karcba fogtam. Kati, spoiler ha jól számoltam (úgy emlékszem, 1980-ban nem vették fel az orvosi egyetemre, ha jól emlékszem, három pont híján) egy gimnáziumöltővel idősebb csupán nálam. De nemcsak ezért, hogy megszerettem, hanem különös, de: a tisztaságáért…
    Más mindent nem zsúfolok tovább az értékelésembe. Csak talán ezt az egyet még, ezt a „Zoli javít, 82 oldal”-t a feljegyzéseimből! Tetten értem, ahogy az író igyekszik kiküszöbölni a szóismétlést – amit talán soha senki nem vett volna észre –, ehelyett azonban, nemcsak az ismételt szó maradt meg a szövegben, hanem az ismétlést kiküszöbölni akaró is. Kőrösi Zoltánnak, a regényt írónak fontos volt, hogy a minthát kiváltsa akárhával, vagy fordítva. Így szól a bekezdés: „Olgi néni igyekezett kedvesnek lenni mindenkihez, ami annyit tett, hogy igyekezett nem mutatni azt, hogy igyekszik, ám a legtöbbször mégis ez az akarat látszott rajta, figyelt, de úgy, akárha mintha (sic!, de nem javítandó!) megzavarták volna olvasás közben, felemelte a fejét, de addigra már uralkodott a bosszankodásán, nem azért, mert nem bosszankodott, hanem mert tudta, hogy nem szabadna azt tennie. A konyhásokkal, a takarítókkal és a tanárokkal egyaránt udvariasan beszélt, a felső tagozatosokat gyakran magázta, ritkán és akkor is csak rövid ideig mosolygott, azt is úgy, mint aki fél, hogy láthatóvá válnak a fogai. Mintha folyton máshová gondolt volna, úgy beszélt, akárha könyvből olvasna, nem bántott meg másokat sohasem. Arra viszont nagyon vigyázott, hogy ne érjen soha senkihez, az ajtóban inkább félreállt, amikor jött egy osztály, ő aztán nem vette ölbe a kicsiket, nem mosolygott rájuk, nem dajkálta meg őket, legfeljebb nézte hosszan, kicsit hátrahajolva, a fejét felemelte mintha távolabbra akarna kerülni tőlük. Barna szeme volt, a pupillája szinte kitöltötte teljesen a szemrését, még a szemüvege nélkül is, ettől a szeme sötétebbnek tűnt, a kezében folyton könyvet tartott, ezért se érhetett hozzá másokhoz, a nyakán állig begombolva a ruha.” … A mintha Olgi nénit (https://moly.hu/karcok/1400226) is a szívembe zártam nagyon.

*Köszönet @mintha-nak az értékelésem magvát jelentő idézetért 2015-ből: https://moly.hu/idezetek/437004.

És köszönet neked, @Annamarie – nem győzöm megköszönni –: Kőrösi Zoltántért.

3 hozzászólás
Gyöngyi69>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Kőrösi Zoltán regényének középpontjában a nők állnak. Amikor éppen egy férfi kerül az előtérbe, az is talán csak azért történik, hogy a kapcsolaton keresztül mutassa továbbra is a nőt.
Nem egy szívderítő olvasmány, mert a sorsok, amiket bemutat, nem azok, amiket egy épeszű ember kívánna magának. De túlzásnak érezni a generációkon át megismétlődő, újra és újra bekövetkező hasonlóságokat – badarság. Ha valaki legminimálisabb mértékben jártas a pszichológiában, tudja, hogy a minták ismétlődnek, másoljuk azt, amit láttunk, míg felnőttünk. Időnként persze sikerül valóban megvalósítani a fogadalmat, amit mindannyian megígérünk magunknak százszor, ezerszer bizonyos helyzetekben: „-Én ezt biztosan nem csinálom úgy, mint anyám vagy apám!”
Érdekes, hogy az a bizonyos pár sor, miszerint – „mostantól minden jó lesz, nem is jobb, de jó!” – számomra a rím szerepét töltötte be, ami regényben meglehetősen ritka stilisztikai eszköz. Annak is láttam értelmét, hogy míg először olvasva felcsillant a szemem, hogy ez egy idézetgyanús gondolat, a harmadik után már bosszantott, a sokadik után pedig felsóhajtottam, hogy: „Édes Istenem, mi jöhet még?”. Pont ezzel a bosszankodást, szinte egyfajta szorongást kiváltó szlogen szerű gondolattal fokozta egy idő után az amúgy is pattanásig feszült drámai hatást, a dühöt.
Nem ez volt amúgy az egyetlen ismétlődő gondolat a könyvben, de a többi ritkábban fordult elő.
Érdekesnek találtam a szövegben megjelenő, mindenféle kiemelés, idézőjel nélküli régi jelmondatok, dalrészletek beleszövését a történetbe, és a szintén gyakran előforduló szóáradatokat is.
Magyarka története nem tündérmese, annak, aki arra vágyik, csalódást fog okozni. A mellbevágó, reménytelen élethelyzeteket bemutató művek között – melyek nemzedékről nemzedékre ismétlődnek – viszont a legjobbak között van – szerintem.

IrodalMacska P>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

„… aztán egyre gyorsulva csúszik lefelé.”

Itt lefelé csúszott minden és mindenki. A szereplők élete, az elvárások, az életszínvonal. Kőrösi Zoltán egy 207 oldalas kisregénybe beleírta az 1900-as évek legmeghatározóbb társadalmi és politikai változásait, valamint egy család három nőgenerációjának a nyomorát. A csodaszép, rothadó virágokét. Gyönyörűen ír a világ legtaszítóbb dolgairól: szeretetlenségről, bukásról, csalódásról, családon belüli erőszakról, mérgező családról… és a prostitúcióról. A regényt átszövik a transzgenerációs minták, az önbeteljesítő jóslatok, csupán egy mantra nem akar testet ölteni, hogy „Mostantól minden jó lesz, nem is csak, hogy jobb, de jó.

Kati, a Magyarka, aki akár lehetne Keljfeljancsi is. Hányszor botlott meg, hányszor esett el és ha nem tudott felkelni, hát mászott tovább. Szülőanyja, Ilonka fizikailag, Kati képletesen állta a rúgásokat. Hogy cserébe kapott simogatást? Az is csak illúzió volt. Hogy fizettek érte neki? Ő sokkal drágább árat fizetett mindenért. Milyen ironikus, nem?! Az orvos is az emberi testből él és a kurva is. Mégis milyen hosszú az út egyiktől a másikig…

Ember tervez, Isten végez.

>!
Kalligram, Budapest, 2013
208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9788081016943
Sárhelyi_Erika I>!
Kőrösi Zoltán: Magyarka

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Megint élmény volt Kőrösi Zoltánt olvasni és egyszerű, tiszta, sallangmentes mondataiban elmerülni. A történet egyszerre tipikus, és remélhetőleg mégsem az, de szép példája a múltidézésnek, amiben ki-ki, aki már túl van élete delén, ráismerhet a saját egykori történeteire, illetve azok részleteire. Különösebb felindultság és megindultság nélkül tudtam olvasni a regényt, egészen a főhős anyjához szóló monológjáig. Szerintem az a könyv csúcspontja. Oda futott ki bennem az összes gondolat és esemény, amit addig leírt, és mint ahogy egy remekül megkomponált zeneműben, itt is apránként, lassú hullámokban halkul el a történet, ami csak úgy csöndesen mocorog tovább az emberben. Bennem legalábbis még egy ideig biztos.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

robinson P>!

A fájdalom jobban kitölti az embert, mint bármi más, jobban, mint az öröm és jobban, mint az élvezet.

(első mondat)

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Kapcsolódó szócikkek: élvezet · fájdalom · öröm
2 hozzászólás
sheni IP>!

    Nem tesz jót az embernek, ha mindent meg akar tudni, már csak azért sem, mert ha valaminek nevet adunk, akkor az azonnal meg is születik.

22. oldal, 2. Elvitte a víz a szappant

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

2 hozzászólás
Annamarie P>!

Lehajolt a paradicsomokhoz, azoknak is mondta: lassan járj, később érsz.
Érik bennük az idő.

11. oldal

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

robinson P>!

Az én koromban élni se játék. Nem mintha valaha is az lett volna.

142. oldal

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Goofry>!

Nincsen nagyobb adomány, mint az emlékezés, legfeljebb a felejtés fogható hozzá.

54. oldal, 4. A nyúl orra

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Kapcsolódó szócikkek: felejtés
robinson P>!

    Úgy sorakoztak a napok, mint a jégcsapok.

17. oldal, 1. Minden pendülés egy nap

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

3 hozzászólás
robinson P>!

Karácsonykor mindenki hazamegy, tudta, nem várhat vendéget, nem várhat csengetést.

206. oldal

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

cippo I>!

    Olyanok voltak az eső hosszú szálai, mint az ezüst húrok.
    A fene, aki tudhatta, hogy kinek és milyen zenét pengetnek rajta.

27. oldal, 2. Elvitte a víz a szappant

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Kapcsolódó szócikkek: eső · zene
1 hozzászólás
robinson P>!

Megfésülöm a hajad, a szőkére festett hajad, amihez soha nem engedted, hogy hozzányúljak, átölelni is azért nem lehetett, nehogy a frizurád összekócolódjon, nehogy a szemed festése, a sminked elkenődjön.

149. oldal

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

aróD_zsirÍ_agraV IP>!

    Hetvenkilenc éves volt, Kati naponta ment be hozzá, kiflit vitt, tejfölt, mert Nagyanya mindig azt kért, igaz, aztán, csak ott állt a kisszekrényen mindegyik érintetlenül.
    Engedj el, kis angyalom, nem bírom már tovább, mondta Nagyanya.
    Az arca nem, de a szeme még akkor is mosolygott.
    Kék volt, mint a felhők között a lyukak.
    Suttogni tudott már csak, a testével a hangja is elfogyott.
    Kati nem válaszolhatott, ölelte őt.
    Olyan kicsi volt Nagyanya teste a vörös pecsétes kórházi takaró alatt, mintha tényleg egy játékbabát ölelne.
    Olyan kicsi volt, mintha az ágy magába szippantaná, napról napra fogyatkozva tűnne el.
    Hová lett a napszaga? Hová?
    Engedj el, kis angyalom.
    Nagyanya.
    Engedj el, nem bírom tovább.
    Két napra rá halt meg, egyetlen hang nélkül, csendesem.

112-113. oldal (Kalligram, 2013)

Kőrösi Zoltán: Magyarka Család, regény

Kapcsolódó szócikkek: elmúlás · nagymama

Hasonló könyvek címkék alapján

Fábián Janka: Koszorúfonat
Gerlóczy Márton: Mikecs Anna: Altató
Náray Tamás: Zarah
Szabó Magda: Pilátus
Kékesi Dóra: A holnap érintése
Vámos Miklós: Apák könyve
Esze Dóra: Két tojás
Kemény István: Kedves Ismeretlen
Bánki Éva: Esőváros
Reisinger Attila: Cser sógor