Kormos István (szerk.) · Vajda Miklós (szerk.)

Észak-amerikai ​költők antológiája 1 csillagozás

Kormos István – Vajda Miklós (szerk.): Észak-amerikai költők antológiája

Ennek a könyvnek nincsen fülszövege.

A művek szerzői: Gregory Corso, Frank O'Hara, Allen Ginsberg, Robert Creeley, Jack Kerouac, Lawrence Ferlinghetti, Robert Lowell, Thomas Merton, Tennessee Williams, John Berryman, Randall Jarrell, Delmore Schwartz, Paul Goodman, Robert Penn Warren, Langston Hughes, Kenneth Fearing, Hart Crane, Edmund Wilson, e. e. cummings, Archibald MacLeish, Elizabeth Bishop, Robinson Jeffers, Marianne Moore, H. D., William Carlos Williams, Carl Sandburg, Robert Frost, Amy Lowell, Gertrude Stein, Stephen Crane, Edgar Lee Masters, Emily Dickinson, Herman Melville, Walt Whitman, Henry David Thoreau, Edgar Allan Poe, Henry Wadsworth Longfellow, Ralph Waldo Emerson, William Cullen Bryant, Anne Bradstreet

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: A világirodalom gyöngyszemei


Enciklopédia 2


Várólistára tette 4

Kívánságlistára tette 2


Népszerű idézetek

Avenyir>!

e. e. cummings: ha majd a kígyó kér kúszás-jogot

ha majd a kígyó kér kúszás-jogot
s a nap sztrájkolva bért kikényszerít
s a tövis retteg ha rózsát nyitott
s szivárvány aggkorára biztosít

újholdat nem zenghet be a rigó
csak ha minden kuvik helyesli már
s hab cégjegyzése el nem hagyható
másként az óceán redőnyt bezár

ha majd a tölgynek nyírtől kéne juss
makk-érlelésre – és az égre-tört
hegyet völgy feljelenti – március
besúgja áprilist mint szabotőrt

akkor majd mind hiszünk a hihetetlen
nem-állat emberben (de akkorig nem)

Weöres Sándor fordítása

Avenyir>!

Richard Eberhart: A BOMBÁZÁS ŐRÜLETE

(1944)

Azt hinnéd, a bombázás őrülete
könyörületre indítja Istent. A végtelen terek
azonban némák. Az Úr elnéz az arcok döbbenete felett.
És a történelem se tud mit kezdeni vele.

Vélnéd, annyi század után az Úr beoltja
az emberiségbe a bűntudatot, de nem:
az ember gyilkolhat, mint Káin, csak tömegesen;
mit sem fejlődött régebbi őrületei óta.

Hát oly hülyének alkották, hülyeségét lehetetlen belátnia?
Isten lényege a közöny, s számunkra elérhetetlen?
Az örök igazság a harcias emberi lélek, amelyben
kényére dúl a mohó bestia?

Van Wetteringről beszélek, és Averillről,
nevek egy listán, már nem tudom, milyenek voltak,
korai halálba mentek, pedig az iskolán megtanulták,
mi a hevederkioldó és mi a biztosítócsap.

Várady Szabolcs fordítása

Avenyir>!

John Ciardi: ELÉGIA

Kurt Porjescz emlékének, aki 1945, április elsején, bevetés közben eltűnt

Ez diákként, jelvényt viselve ment,
amaz lassan, kimért arccal haladt,
míg a sövények közt tavaszt jelent
minden szél, s groteszk csontvázmadarak
fémes füttyel mállanak, mállanak.

E szép zöld tájon és sík tengeren
április képétől elborzadok.
Örök virágban áll a szikla, s szűntelen
felhős csúcsokra néz, hol láthatott
utolszor szállni, s hullni csillagod.

Virágok s szétszórt magok a fiúk,
névtelenül, tisztán kihajtanak,
ugyanazon könnyekért ugyanúgy
szélben hajlonganak, s korán hullanak
el emiatt, mit nem gyógyítanak.

Szeretet járt velük, s vallják a könnyek,
hogy fűként nőttek, s néma tengerek
mélyén sötét tintahalként pihennek.
Mint fáknak, levelükön vágy remeg
évről évre, s meghalni nem lehet.

Tavasszal klorofillként visszajönnek.
Gyökérnek hálát nedv s fehérje ad.
A pazarló világ hóbortja! Földet
művelnek, s eltapossák, mint a vak,
a föl nem ismert, zsenge sarjakat.

Felhőkből roncsként hulltak szerteszét.
Ha lezuhansz, ilyen roncs hull veled.
Nagyobb csoda a tavasz, mint sötét
énünk mutatja, és egyképp foglal helyet
ösztön s ráció vak romja felett.

Kelet sötét foltként fut szembe vélünk,
motorunktól reszket a napvilág.
S hogy égő városok fölébe érünk,
egy géphiba eskünk elébe vág:
fém küzd fémmel, s kudarcot vall a vágy.

Egy jár még, az emlékezés motorja.
Ég áldjon, szó s szerencse mit sem ér,
lelked ködös tenger s égbolt sodorja,
míg a csontvázmadár s tavaszi szél,
egyet nem értve, jövőnkről beszél.

Kálnoky László fordítása

Avenyir>!

Wallace Stevens: DAL, HÁBORÚ VÉGÉN

1

Ma láttam csak újra meg, korán az esti égen,
az esthajnalcsillagot, tél kezdetén, a csillagot,
mely megkoronázza tavasszal a nyugati láthatárt,
újra… mintha visszajött, az élet jött volna vissza, nem
egy másik lányban, fiúban újraszületve, nem máshol,
de mintha miránk talált volna ifjan az este,
még mindig ifjan, saját jelenünkben járva.

2

Mint az újszülött idő egy időtlen létben, olyan volt
itt e világban, az utcán, melyben voltam,
időtlen, mert ami nincs, annak ideje sincs,
nincs is, vagy csak az, ami volt, tele olyan
csenddel, amilyen a hadseregekre szállt, seregekre
trombita s dobszó nélkül, a parancsnok mind elnémúlt,
a fegyverek földre hulltak, holtan s végső vereségben.

3

Mi köze a világhoz, melyre fény hullt,
a tiszta éghez Franciaország, Anglia
s a német táborok fölött? Elfordította arcát.
S ez tart fenn mégis, a csillag – ő maga is
idő, független minden múlttól; függetlenül
minden jövőtől: örökké él és létezik,
örökké lélegzik és mozog; a szüntelen tűz ő,

4

a jelen, mely itt közel van, a jelen, mely megvalósult,
nem jelkép, de mit a jelkép kifejez,
élő fény levegőben, sohase változik,
bár változik a levegő. Ma este láttam újra meg,
tél kezdetén, s járkáltam, beszélgettem is
újra, s éltem, voltam újra, lélegzettem újra, és
mozogtam újra, fellobbantam újra, fellobbant újra az idő.

Keresztury Dezső fordítása

Avenyir>!

Tennessee Williams: FÉRFI AZ ÉTKEZŐKOCSIBAN

Mozdulatlanul ült elsuhanó tájak között
meggörnyedve vagy lelapultan mezőgazdasági
felszerelésük
összhangtalan terhe alatt
a férfi az étkezőkocsiban,
Wyomingot nem vette észre,
csak arról tudott, amit el akart felejteni,
arról, ami annál szorosabban tapadt hozzá, men-
nél inkább el akarta veszíteni.

Valahányszor egy kocka kinyílt, a másik bezá-
rult.

De ő be volt zárva koponyájának levegőtlen do-
bozába,
és csak testének érzékszervei,
mint a szem, a száj, az ujjak
és kurtán szólva a nemiség
adtak neki módot a menekülésre.

Igen, mert fellázadt a zárka ellen,
jegyet váltott egy másik állomásra
nevet változtatott,
ismeretségeinek körét kibővítette
új arcokkal,
de azok kiábrándítóan hasonlítottak az addigiak-
hoz.

És most a vasuti étkezőben
várta, hogy a mozgás
legördít egy követ a szívéről.
De a kő vele utazott,
felszállt a manhattani vonatra, je-
len volt még Chicagóban,
jelen volt még St. Paulban,
jelen volt még Chayenne-ben,
már úgy látszott, transzkontinentális kirándu-
lásra indult.

Mellényén babrált,
óráját kihúzta zsebéből,
levette a láncot,
kigombolta a három felső gom-
bot,
de a súly megmaradt.

Láthatatlan poggyászt vitt magával.

Tünődött, hogy érezze magát anélkül:
nagyon könnyűnek? Sőt anyagta-
lannak?
Igen, talán anélkül
egyáltalában nem volt szüksége
vasuti közlekedésre:
fajsúlyát teljesen elvesztené.

Fényes csillámlások
a hatalmas déli napsütésben Wyo-
ming fölött
jeleznék légi átkelését.
Egy finom, önelégült zümmögés a ragyogó lég-
burokban
alighogy tudtul adná jelenlétét az
idegeneknek.

De most és egyelőre még mindig a finom
és színtelen marha- és gabonaki-
vonatot tartalmazó
erőleves csészével maga előtt
az izomlazítás
jóga módszerét gyakorolta,
és mint elszakadt húrt, elengedte
önmagát.
De még mindig összeszorította száraz ajkát,
miközben tekintete továbbra is
befogadta
száguldó sürgönypóznák értel-
metlen egymásutánját.

Vas István fordítása

Avenyir>!

Hilda Conkling: SZÉNABOGLYA

Ez másfajta édesség.
Formája mint a méhkasé:
ezt a méhkast rég elhagyták a méhek,
ebből a szénaboglyából a mézet
másik kaptárba röptették
szorgos lakói valaha.

Tábori Pál fordítása

Avenyir>!

Amy Lowell: EGY HÖLGY

Gyönyörű vagy és fakuló,
mint egy – még spinéten játszott –
hajdani opera-dallam
vagy mint napfény-fürösztötte selymek
rokokó-budoárban.
Parázslanak szemedben
elhullt rózsái rég lehullt
pillanatoknak, – lenge illat
lebeg lelkedből, fűszeres
kőpalackok szúró szagával.
Megmámorítanak
arcod lágy árnyalatai,
észvesztve bámulom
egybeolvadó színeid.

Frissen vert aprópénz a kedvem.
Lábad elé vetem.
Szedd föl a porból.
Tudj örülni a tündöklésnek.

Illyés Gyula fordítása

Avenyir>!

Conrad Aiken: HÁROM-CSILLAGOS CIKK

Várj vissza itt, noha órák oszlanak,
s léptem zavaros, züllött utcasorok
fogják, s a sok torz-arcu óralap
a nappal hosszu faláról rám vicsorog:

várj itt cédula-keskeny eged alatt,
nézz újságcímeket, míg hó szitál
a friss hírekre, hogy halál arat
le ismeretlen ezreket, halál:

bizony, a sok halott, akiknek tisztelet
és szeretet nem jutott semmi sem,
nem ismert, titkos, büszke tekintetek,
kik esdettek, s mi csak álltunk közönyösen.

Széttört világunk hogy tákoljuk össze?
Vétkes szíveddel várj tűnődve, míg
hazug s igaz szók közt vergődöm vissza,
s az est a kültelek haván piroslik:

várj e zsákutcában, honnan eljössz velem,
mert hív egy dúsabb, drágább láthatár,
hó hull, nyomorú karácsony éjjelen,
s kint a sugárúton neon-halál.

Tellér Gyula fordítása

Avenyir>!

Richard Eberhart: A MORMOTA

Júniusban, arany mezőn
láttam egy döglött mormotát.
Döbbenet volt, ahogy hevert,
s esendő voltunk rám viharzott.
Kikezdte már a nyári hőben
a céltalan bomlás a dögöt,
én émelyegtem nézve a
könyörtelen természetet,
s hogy lássam nyüzsgő nyüveit,
léte bugyorgó katlanát,
undorral és furcsa gyönyörrel
belédöftem a botomat.
Láz támadt fel, tűzvész csapott,
izzás ölelte az eget,
a napban ős energiák
lobogtak s bennem vak didergés.
De nem ért el semmit a bot.
Hát álltam-álltam csendesen,
néztem a dögöt, mint elébb,
s megindulásom tudásszomjnak
véltem, hogy végre megnyugodjak,
s a vér lázát lecsillapítsam.
És térdre hullva örömért
esdtem, szemközt a pusztulással.
Elmentem. Ősz felé, mikor
visszatértem, hogy újra lássam,
már összeaszott a tetem,
s csak csontos, szikkadt hulla volt.
Jelentése eltűnt az évben,
és a tudás láncra verve
eltűnt belőlem gyönyör, undor,
befalazott az értelem.
S új nyár ömölt el a mezőn,
súlyos, lobogó, eleven,
s amint a dög helyéhez értem,
ott csak kevés szőr hevert,
s a csontváz csillogott a napban
pompásan, mint egy épület:
lestem, kíváncsi geométer,
s egy nyírfáról nyestem botot.
Ma három éve már.
A mormotának nyoma sincs.
S én állok csak, s a nyár viharzik,
kezem fogyó szivemre téved,
s Kína s Göröghon jár eszemben,
Nagy Sándor, sátorában,
Montaigne, a vártoronyban
s Szent Teréz, vad sirámban.

Tellér Gyula fordítása

Kapcsolódó szócikkek: Montaigne
Avenyir>!

Allen Tate: ÓDA A POLGÁRHÁBORÚ HALOTTAIHOZ

Egyik sor a másik után: a sírkövek
szabadon tárják ki nevük az elemeknek,
csak zúg, süvít a szél és nem emlékezik,
a barázdás földön felhalmozódik egy
halom száraz levél, alkalmi áldozatként:
a természet az örökkévaló halálnak, –
aztán elűzi hatalmas lehellete,
Az ég kegyetlen szándéka ad mindenre szárnyat –
S a halandóság moraja süvölt vele.

Az ősz elhagyatottságot jelent, ezer
négyszögölnyi helyen, hol a fáradhatatlan
testekből emlékek nőnek az égre fel:
nem holtak; – füvet táplálnak gazdag sorokban –
emlékezz az őszökre, melyek messze tűntek,
a nedves és szorgalmas novembert idézd fel,
mely mindennek örül, mi nyirkos, ragadós ma –
bemocskolva a kényelmetlen koporsókban
porló angyalokat: itt egy kar, ott egy szárny:
egy angyal kíváncsi pillantása talán
téged is kővé változtat, akárcsak őket,
formál a dagadó levegő-kupolán –
míg súlyosabb világba hullva vissza lassan
kiszabott teredet emlegetted vakon,
akárcsak a vak rák, sóhajtva, forgolódva.

A szél, a szél kábít mindent, bizony,
levelek repülnek, lehullanak.
Te, ki a falnál várakoztál, ismered
– egy állat biztonságos ösztöne a tied –
a vér éjféli jóvátételét
a kérlelhetetlen fenyvet, a füstös eget,
a hirtelen hívást, dühöt mind ismered –
a hűs tócsát, mit otthagyott az ég:
Zénó s Parmenides dühét.
Te, ki a vágyak haragos
elszántságára vártál, mely holnap tiéd lesz,
tudod, milyen jelentéktelen a halál,
s a látomást dicséred,
az elesetteknek szeszélyes
sorsát dicséred,
kik elszántan siettek, s most itt fekszenek,
hol megállította őket a fal, az élet.

Csak nézed-nézed a levél-világot,
repülnek, hullnak és kimúlnak.

Fordulj a dicső múlt felé,
a felkelő gyalogságra fordítsd szemed:
föld-mélyi démonok s már egyik sem az életé.
Stonewall, Stonewall, s az elsüllyedt kendermezők
Bull Run, Antietam, Malvern Hill, Shiloh:
elveszve ezen a sűrű mély hajnalon,
csak átkozod a lenyugvó napot.

Elátkozod csak a síró levél-világot,
vén emberként a szélben.

Kiáltást hallasz – az őrült bürökbozót
a csendet reszkető vén ujjakkal mutatja,
s megfojt téged, idővel múmiát. Ugatva
fogatlanul mar az eb. A dohos üregben
csak a szél hallatszik.
Most, hogy a vérük sója
megkeményíti a feledés sósabb tengerét,
s az ár veszélyes tisztaságát zárja-óvja,
mit mondhatunk mi, kik számláljuk napjainkat,
s fejeink emlékező bánattal ingnak
felvéve a mogorva boldogságnak köpenyét,
a csontokról mit mondhatunk tisztátlanul,
hisz zöldelő névtelenségük nőni fog
a roncsolt karok, roncsolt fejek és szemek,
mik őrült zöldben tűntek el, a földben itt, alul.
jön és megy, jön és megy sok karcsú, szürke pók,
s a fűzfák hínárja közt megbuvik
egy magányos kuvik,
s láthatatlan zenéje dúlt agyunkba hull
hősködése haragos morajával.
Csak ezt mondjuk, a levelek
repülnek, hullnak és kimúlnak.

Csak ezt mondjuk, a levelek susognak
a hulló éj valószínűtlen vak ködében,
amely sokrétű szárnyain repül:
az éj a kezdet és a vég.
S az őrültség végei közt vár
a néma töprengés, türelmes szenvedés
kövült szemekkel, vagy mint jaguár veti magát
saját képmására a dzsungel mocsarában.
Mit mondjunk mi, kiknek szívében ott a
megismerés? A cselekvést vigyük magunkkal
a sírba? Vagy vigyük reménykedőn sírunkat
a házba be? A telhetetlen sírt?
Gyerünk,
a régi kőfalat s forgót hagyjuk magukra:
a nyájas kígyó zölden a szederbokorban
a nyelvével a csenden át zajong, s titokban
őrzi a sírt, amely számít mindannyiunkra!

Végh György fordítása


Hasonló könyvek címkék alapján

Bagi István (szerk.): Amerikai költők a második ezredfordulón
Komlós Aladár (szerk.): Harlemi árnyak
Szerb Antal (szerk.): Száz vers
Török Sophie – Kótzián Katalin (szerk.): Költőnők antológiája
Kormos István (szerk.): Szerelmes arany kalendárium
Lothringer Miklós (szerk.): Örök megújulás
Hetényi Zsuzsa (szerk.): 2Pofon
Illés Lajos (szerk.): Aki legdrágább, aki legszebb…
G. Büttner Julia (szerk.): Rózsák könyve
Kemény Ferenc: Tengertől tengerig