Kormos ​István versei 3 csillagozás

Kannibál szerenád

Szívem kitört minden karámból,
elhagyott minden füves legelőt,
szétrúgva a szerelem-hombár,
morzsát a mézbe! zúzmara
pöttyözte végig fekhelyem.

Tűz falta föl a falakat,
utak hátába kés csapódott,
volt pestisforma nyavalyám,
kár érted, zengte mátyásmadár.

De mégis mióta veled!
nem-tudod-reggelben veled,
a lelenc-nappalban veled,
éjszaka kormában veled.

Mert olyan sokat voltam éhes,
lettem európai kannibál,
a kézzel tördelt kődarab
gyanutlan álmaidra száll.

Szomjúságomat oltani
tejfehér álmod föliszom,
tested is derengő fehér,
fogam közt morzsálló kenyér.

129. oldal (részlet)

Rézkarc, 1945*

Kötélen pendely-zászló
lobog magányosan,
alatta sáros udvar,
kosorrú tank rohan.

Valahol kakas harsog,
részegen kukorít,
a rét álmából ugrik,
de hőkölvén lapít.

Piros ballon: a nap száll
fázósan fölfele,
magát tűzre kínálja
hét nyár, hét jegenye.

Tűzfalon kivirulnak
üszkök, salétromok,
örülhet aki élő,
s csak morrogván morog.

Kútágason nyikorgás:
rossz lelkiismeret,
himbál a dongavödrön,
vályúban pisszeget.

Szél lökdösi az ólat,
de nincs egy szava itt,
ringatja az istálló
lovait, barmait.

Fülel a lucskos fűben
káposzta, répa, tök,
hűdött szekér a színben,
kereke nem zörög.

Utak indulnak messze,
hívnak valahova,
ne menj, mert minden út most
kőszentes Golgota.

Fogadott apád J. A.
meghalt valamiért,
nem mozdul keze többé,
te szegd meg a kenyért.

Álmod kóróit verd le,
rozs, árpa nő helyén;
tőgyében habos tejjel
bőg árván egy tehén.

Küszöb előtt nevetgél
egy szép fejősleány,
sajtárral a kezében,
csillaggal homlokán.

48-49. oldal

vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka
partra kicsapnak az a part szívemnek leomlott partfala
álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek
de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek
s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak
hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak

Vonszolnak piros delfinek c. versből (58. old.)

A jóborivó királylány

Aj, Zöld Hordó, Jézusom!
Honnan jöttem, nem tudom.

Asztalon két pléhpohár,
lesz belőlük két madár.

Pléhmadarak szomjasak,
borfolyóra szállanak.

Aj, a kályha parázsa!
Húsz esztendőm darázsa!

Mert benyit egy királylány:
egy igazi tatár lány.

Egyenesen Batu kán
zavarta át a Tiszán.

Meotiszi meséken,
átlépett a sztyeppéken.

Kinn január hidege,
nem mer bejönni vele.

Aj, te mandula szemü!
Aj, te feszes fenekü!

Kezemből a pléhmadár
nevető szájára száll.

Haját huzat röpteti,
bort egy miccre lenyeli.

Ruszki baka? királylány? – –
Mennydörgés és szivárvány!

23-24. oldal

Harang

láttam szomorúságodat
szemedben szomorúságomat

ujjaim vágtató lovak
dobogtak márvány-gerinceden

de hozzám hajtottad fejed
hozzád hajtottam fejem

egy szárnyacsavart ablakot
a szél az utcára csapott

városmajor harangja vert
sötétség pohara betelt

tejfogad koccant mire kell
ez a szerelem mire kell

forgott ég-föld velünk
s tudtuk hogy csak elveszünk

hallgattam gyerek-sírásodat
hallgattad gyerek-sírásomat

59. oldal

Ágborisrét

Háromszék, Csík fölött, szivárvány havasáról
egy álmos rét repül: gyöngytollú zöld madár,
fák ködkucsmái közt szárnyával telleget,
karéjosan bukik s az Olt mellé leszáll.

Ha rétnek születik az ember lánya, rét lesz,
Ágborisrét marad világvégezetig,
eső, szél sorsosa, gólyahír, kikerics
édes szülője, ki virágot vétkezik.

133. oldal

Kereszttel hátuk szőrén

Az országút porában a szürke szamarak
kereszttel hátuk szőrén a szürke szamarak
patájuk alól fölszáll a por szép lepedő
szitál a por fehéren ragyog a lepedő
ragyog lebeg és fölszáll alul a szamarak
átlépnek át a kórón a szürke szamarak
letérnek le az útról eléjük áll a fű
a szájuk elé ugrik a kövérhusu fű
mosollyal a mezőben a szürke szamarak
mennek kik mindent tudnak mennek a szamarak
eléjük áll a forrás fölugrik nyelvükig
fölugrik és kínálja hűsítő gyöngyeit
fejüket lassan rázzák a szürke szamarak
ők Krisztus anyját vitték nem érzik szomjukat
mennek napon esőben a por szép lepedő
a sár sötét az ég kék a fű zöld lepedő

31. oldal

Leltár

Azt hittem, ebben-abban lesz szavam,
nem országos, csak egy embernek szóló,
de kezemre ütöttek,
tenyérrel szájon csaptak,
hátulról elbuktattak,
fejem víz alá nyomták.

Sétálni sistergő parázson
megtanultam: lehet.
Elviselem magányom:
rámégett ingemet.

67. oldal

Emlék nádkorodból

Szélfútta nádkorod: első öt éved szörnye
nem kilencfejű sárkány, csak egy gügye dalocska;
se torokgyík, se gyors tejfog-hulladozásod,
se a ribizli közt elhagyott rongybubád,
se nagymama halála, se idegen kapuk
csengője nem ijesztett; kín hieroglifáit
az sütötte szivedre, csöpp-négykézláb-buta,
ha füledbe nevették, zümmögték, énekelték:
kákatövénhajajhajköltköltköltaruca.

Első verszak (122. oldal)