Hagytam a képernyővédőt, hagytam, hogy az általam odarajzolt kép vonulásszon beállítva a végtelenségig. Az elbeszélhetetlenségről írtam. Vajon tudom-e folytatni valaha? Ez olyan kérdés és perspektíva, mint a rálátás a „holtak szigetére”, melyen látszanak már ugyan a körvonalak, mintha fák lennének, nem tudjuk pontosan, milyenek. Majd ha a csónakkal kikötünk, ha bennünket is átfuvaroznak a kelták, és letekerik rólunk a fehér vásznat, melybe lelkünket csavarták, akkor ott leszünk, és körülnézünk. És megérkezünk. „Akkor!” De addig nem beszélünk a fákról. Nem tudjuk, milyenek. Egy életen át várunk rájuk. Mindenre ugyanúgy várunk, hogy sikerül-e, életre-halálra. Csak a kívülállók gondolkodnak másként a fákról.
Még égett az állólámpám, amikor hajnalban a festő feltekintett az ablakomra, olyan arckifejezéssel, hogy ennek tényleg elment az esze, de írtam tovább, vitt a lendület, a kutya életre kelt, és mintha a fogával vonszolt volna, mint egy rongyot a lábamnál fogva a másik… (tovább)
A kastély kutyái 6 csillagozás
Enciklopédia 4
Várólistára tette 3
Kívánságlistára tette 1
Kiemelt értékelések
Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, azt hittem nem leszünk jóban. Kontra Ferenc valami eszméletlen tempóba ugrott bele, alig sikerült pár gondolatát elfognom. Félő volt, hogy lemaradok, feladom. Aztán pár oldal után visszavett mindenből, lelassult és érthetővé egyszerűsödött. Valószínűleg én is hozzászoktam közben a stílushoz. Élveztem a témáit, érdekes gondolatokat fogalmazott meg. Olyan emlékeket is felébresztett bennem, amelyek nélkül el lettem volna…
Leginkább talán Esterházy Péter írásaira hasonlító esszéregény, posztmodern próza a Vajdaságból.
A főszereplő fivérekről készült felvétel, ami a könyv címlapján szerepel, fontos része a könyvnek. Létező személyekről van szó: a művészet itt a történelem tükörképe. Miután megölték a kutyákat, az Amerikába induló hajón maguk is életüket vesztik, mert az oroszok kilövik, rögtön azután, hogy kifutott a kikötőből. A hajó tragédiáját Günter Grass is megírta Rálépésben című regényében. A fiúk átka pedig az lesz, hogy akik a kastélyban térnek nyugovóra, álmukban a kutyák újra visszatérnek, ettől lesz olyan az egész legenda, mint egy freudi álomleírás.
Kontra Ferenc könyveiben mágikus szerepük van a képeknek, legyenek azok akár képzőművészeti alkotások, akár fényképek. Érvényes ez a borítókra is. Inkább a szöveg részének kell tekintenünk őket, mint illusztrációknak. Különös becsben tartja az író a sérült képeket is, melyeknek minden megmaradt részlete értéket képvisel. A fényképek helyreállításának műhelytitkaiba avat be bennünket Nádas Péter önéletrajzi esszéregényében, amely műfaját, nézőpontját tekintve egyaránt emlékeztet A kastély kutyáira: „Kaptunk egy képtöredéket, beszakadt, összetöredezett, többszörösen meggyűrődött képfoszlányokat a megrendelőtől, hogy tessék mondani, nem lehetne-e megcsinálni és valahogy felnagyítani. A pusztulás káoszából kellett kiemelni az alakokat és az arcokat, maradékból újraépíteni. Kicsit mindig szépítettem az arcvonásokon, hogy a hátramaradottaknak kellemes legyen, de azért úgy, hogy a képből kihámozható karakter realitása se vesszen el. A valószínűségek e tétova birodalmában a kronológiai bizonytalanságoknak is volt helyük.”
(A valós események és emberek leírása éppen a fotók kapcsán vetődnek fel, és válik stíluskérdéssé: mi hogyan történt valójában. Varga Zsolt írja éppen itt, a Molyon, az én bejegyzésem mellett, hogy A kastély kutyái „Leginkább talán Esterházy Péter írásaira hasonlító esszéregény, posztmodern próza a Vajdaságból.”)
Népszerű idézetek
Bármilyen lefegyverző is a könyvtár sokféleképpen kifejtett metaforája, a könyvtári könyvekben főleg azt nem szeretem, hogy nem az enyémek. Ami mindenkié, az egy kicsit idegen. Mert a saját könyveihez bensőségesebb kapcsolat fűzi az embert;..
Forum Könyvkiadó 2002, 21. o.
Azt mondják, Thomas Mann mindig is tudatában volt annak, hogy regényei kétféle olvasót vonzanak: egyrészt a nagyközönségnek szólnak, akik jó olvasmányra vágynak, másrészt egy kisebb csoportnak, akik hajlandóak intellektuális erőfeszítéseket tenni, hogy a regény rétegeit felfejtsék.
Forum Könyvkiadó 2002, 41. o.
Május 26. Amikor a regényem befejeztem, a számítógép helyesírás-ellenőrző programján fennakadt a lefeg szó, nem ismerte fel, nem találtam a Helyesírási kéziszótárban sem. Hogyan írjuk tulajdonképpen? John Dos Passos Manhattani kalauz című regényének 79. oldalán így szerepel: „Úgy érezte, mintha a két keze helyén üres kesztyű lefegne.” (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973) Esterházy Péter A szív segédigéi című könyvében viszont két f-fel írta a 24. oldalon: „A fólia hangosan leffegett a szélben.” (Magvető Kiadó, Budapest, 1985) Változott közben a szó helyesírása? És honnan lehet ezt tudni? Nos, rájöttem: az Értelmezőben megtaláltam, az utóbbi a helyes.
Forum Könyvkiadó 2002, 127. o.
A költőket régente úgy képzelték el, hogy kedélyesen sétálgatnak valamely árnyas ligetben, de a poéta éppenséggel a hontalan csavargó alteregója is lehetett. A technika fejlődésével kiszélesedett a horizont, most már nem elég az írónak csak úgy általában utazgatni, „pokolra kell annak menni” a szó valódi értelmében, életveszélyes helyzeteket kell keresnie a világ legtávolabbi pontjain annak, aki meg akar felelni a kor kihívásainak.
A posztmodern kalandor és a nomád író prototípusa volt Bruce Chatwin, akiről a magyar olvasó vajmi keveset hallhatott eddig. Szülei az angol iparosok középosztályába tartoztak, ő maga azonban sokkal nagyobb kedvét lelte a színművészetben, amelyben saját metamorfózisának lehetőségét kereste. A megmagyarázhatatlan titok, az ismeretlen vonzotta, amikor elindult föl nem fedezett vidékek megismerésére, minden könyve más-más helyszínen játszódik, Patagónia, Afganisztán, Ausztrália, Afrika legsötétebb, legelhagyottabb zugai érdekelték.
Monográfusa, Nicholas Shakespeare nem tekinti az útirajzot az irodalom holmiféle alacsonyabbrendű műfajának, ő nemcsak Bruce Chatwin könyveit olvasta el nagy figyelemmel, nemcsak írásos hagyatékát tanulmányozta, hanem végigjárta azt az utat, amelyet Bruce Chatwin is megtett, s meggyőződhetett róla, hogy egyénisége nagy hatással volt arra a közösségre, ahol megfordult. A világ minden táján úgy emlegették, akik ismerték, mint üstökösként föltűnő, titokzatos jelenséget. Útleírásaiban nem csupán az idegen tájak megidézése érdekes, hanem az életleírásnak az a módja, ahogyan nemcsak az egzotikus közösségek életét, hanem a sajátját is megfigyelte. A tudósításokat metafizikus tartalommal telítette, a valóságot és annak megélt változatát, a csodás fantáziavilágot vegyítette, s közben mintha mindig a saját véges életét látta volna. Individualizmusát filozófiai gondolkodásának egész rendszerével támasztotta alá: „Aki szabad akar lenni, annak nem szabad beállnia a sorba. A hatalom megvesztegeti az embereket, ezzel beállítja őket a sorba, és létrehozza a jóllakott barbárok társadalmát. A hatalommal, a hatalom gyakorlóival együtt a büntetés is a múlté lesz, ami nagy eredmény, felbecsülhetetlenek az értékei. Ha áttekintjük a történelmet – persze nem az iskolások és a hétköznapi emberek számára szerkesztett történelmet – , akkor felfordul a gyomrunk.”
Forum Könyvkiadó 2002, 131-132. o.
A német irodalom legnagyobb sztárját ezen a „potteres” őszön Elfride Jelineknek hívják. De még mindig nem beszélhetünk úgynevezett „nőirodalomról”, amit senki sem ismer el sem fogalomként, sem besorolásként, mégis mindenki használja.
Az irodalmi lapok és a könyvesboltok reklámújságai az ő fotóival vannak tele: középkorú írónő jobbra néz, polgári környezetben, kutyájával; írónő ziláltan, mezítláb bolyong egy erdei ösvényen; írónő az elhagyott pályaudvaron szabadidő-ruhában, kedvenc kabalájával, egy rongybabával; írónő mindenki ízlése szerint, minden mennyiségben. A kötet címe Mohóság, alcíme: egy szórakoztató regény.
Prototípusa annak, hogy már egy írónőnek is el kell adnia magát valamilyen külsőleges bohócsággal, minél deviánsabb, annál inkább odafigyelnek rá. (Erről jut eszembe, alkalmam volt egy hosszú nyári utazást tenni a mai magyar líra egyik hasonlóan extravagáns szirénjével, és marhára idegesített, mert az volt a szokása, hogy folyton a melltartója pántját csattogtatta, csak úgy, szórakozottságból, akkor is, miközben mások felolvastak. De ennek a megítélése sem volt ilyen egyértelmű, mert akadt, aki majd elélvezett a gyönyörűségtől, miközben kigúvadt szemmel azt figyelte, miként kísérik a csattogást ama nagy dudák kilengései a hártyavékony blúz alatt.)
Szóval: az osztrák írónő a címnek megfelelően mohón bőbeszédű, könyve 464 oldalon jelent meg, és az összes klisét felsorakoztatja, ami a szórakoztató regényekben szokásos, a mohóság sokféle változatáról szó van benne, a kapzsiságról, a bujaságról, az életvágyról és a halálvágyról, természetesen akad itt bőven szex és bűnügy is, és már az első fejezetben kiderül, ki a gyilkos, a továbbiakban csak a morbiditás fokozódik, az áldozatokat természetesen megerőszakolja egy szexuálisan eltévelyedett monstrum. Van benne hullagyalázás és kannibalizmus, a tettes áldozatát arra kényszeríti, hogy emberi húst egyen, majd mindennek a fokozásaként abban lel kielégülést, hogy a saját húsát falja. Az elbeszélő pedig írói mohóságában hetet-havat összehord, aktuális eseményeket taglal, Clinton és Monica Lewinsky története sem hiányozhat belőle. És nem elég, hogy szerző a legképtelenebb történetekkel fárasztja olvasóját, a tetejében még ki is neveti. Na, ez a legnagyobb hülyeség, amit eddig leírtam – mondja egy helyen. Vagy: „Ez a legrémesebb viccem, tudom.” Emellett tele van a könyv a legrosszabb szóviccek tömegével. Akit mindez nem idegesít, annak nincsenek is idegei.
A német kritikusoknak nincsenek. Nem veszik tudomásul, hogy néhány éve Brett Easton Ellis Amerikai pszichója már bőven kimerítette a szexuális gyilkosság és a kannibalizmus témáját. Sőt, úgy látják, hogy Elfride Jelinek az osztrák hétköznapok hangulatát fogalmazza meg. Megállapítják ugyan, hogy soha ilyen pocsék regényt nem olvastak még, stílusa puskaporszáraz, tele van gusztustalansággal, ízléstelenséggel, lerí róla, hogy fél kézzel lapátolták össze, regényként pedig egy csőd, mégis rajonganak érte, mert valamiféle különös poétikát sejtenek mögötte, amely nem kíméli az olvasót, olyan durva és olyan kíméletlen, mintha egyenesen kalapáccsal verte volna a regényt a számítógépébe. Mindemögött pedig ott áll az írónő agyonfényképezett, excentrikus személyisége, ami kétségtelenül hozzájárul a sikeréhez.
Forum Könyvkiadó 2002, 136-137. o.
Witold Gombrowitznak (saját bevallása szerint) gyakran feltették a kérdést: Hogy van az, hogy te, a komoly és bonyolult író (nyilván ilyennek szerette volna titulálni önmagát) unod Kafkát, nem szereted a festészetet, silány regényeket olvasgatsz? Erre pedig a következő „slágfertig” választ adta a neves lengyel: „A magasröptű művészetet szinte senkit sem olvassa, ez gyakran valami más módon működik, talán a puszta jelenlétével a kultúrában.”
Forum Könyvkiadó 2002, 18. o.
Az idegenek szálláshelyei ellen elkövetett egyre gyakoribb bombatámadások a társadalomkutatóknak is fejtörést okoznak, hiszen az eredők megnevezése az ő feladatuk, ami persze nem deríthető fel tudományos apparátus nélkül, ezért reprezentatív mintaként felmérést készítettek brandenburgi fiatalokkal, azt a kérdést tették fel, elképzelhetőnek tartják-e, hogy zsidó barátjuk legyen. Háromnegyed részük határozott nemmel válaszolt, emellett 29,5 százalékuk még antiszemita elveket is vallott. Amíg az ország többi részében az antiszemita kilengések és temetőrombolások az utóbbi öt évben kifejezetten csökkentek, addig Brandenburgban jelentősen növekedtek. Bár a lakosságnak mindössze 0,02 százaléka zsidó, ezen a környéken az átlagosnál mégis erőteljesebb az antiszemitizmus. A felmérés szerint ezeket az elveket nem a szülők vagy a nagyszülők oltották a gyerekekbe, hanem arc nélküli fajgyűlöletről van szó, amely Kelet-Németországban ölt mind drasztikusabb formát. Ennek okát a tudatlanságban látják, az elharapódzó idegengyűlölet itt a törökök, a zsidók és a vietnamiak ellen irányul. Emellett kialakul lassan egy antiszemita kultúra is, amely felvállalja mindennek a faji ideológiáját. Mit lehet itt tenni?
Forum Könyvkiadó 2002, 46. o.
De megérdemel itt egy bekezdést az erdélyi származású Aglaja Veteranyi is, akinek Warum das Kind in der Palenta kocht (Deutsche Verlags – Anstalt Stuttgart, 1999) című regénye igencsak megosztotta a közvéleményt. Lehetne mondani, hogy kissé infantilis minimálpróza, éppen olyan, mint amikor valaki egy nyelvet tanul, és kínosan egyszerű mondatokban fogalmaz; persze, tűnhet ettől úgy, mintha egy gyermek szemével láttatná a világot. Könyvének műfaját az „éjjeli regény” általa alkotott szóösszetételben adta meg, magyarázat nélkül. Egyesek szerint az „éjjeli edényre” utalt volna ezzel viccelődve, mások szerint viszont ezt a regényt csak éjjel, nyugalomban lehet olvasni, ismét mások szerint éjjel, az alvásból ellopott időben írta, mert napközben állandóan szaladgálnia kellett, idős szüleit ápolta, akik kiöregedtek a vándorcirkuszból.
Forum Könyvkiadó 2002, 138. o.
Hasonló könyvek címkék alapján
- Tolnai Ottó: Virág utca 3 ·
Összehasonlítás - Gion Nándor: Latroknak is játszott 95% ·
Összehasonlítás - Gárdonyi Géza: Mai csodák 96% ·
Összehasonlítás - Spiró György: Fogság 93% ·
Összehasonlítás - Nádas Péter: Emlékiratok könyve 92% ·
Összehasonlítás - Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában 93% ·
Összehasonlítás - Lengyel Péter: Macskakő 89% ·
Összehasonlítás - Nádas Péter: Párhuzamos történetek I-III. 89% ·
Összehasonlítás - Karinthy Ferenc: Mélyvízi hal ·
Összehasonlítás - Esterházy Péter: Utazás a tizenhatos mélyére 87% ·
Összehasonlítás