Nagy ​várakozások kora 2 csillagozás

Konsztantyin Georgijevics Pausztovszkij: Nagy várakozások kora Konsztantyin Georgijevics Pausztovszkij: Nagy várakozások kora

Ennek a könyvnek nincsen fülszövege.

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Olcsó Könyvtár Szépirodalmi

>!
Európa, Budapest, 1972
566 oldal · Fordította: Szőllősy Klára, Urbán Eszter
>!
Szépirodalmi, Budapest, 1962
696 oldal · Fordította: Szőllősy Klára, Urbán Eszter · Illusztrálta: Rogán Miklós
>!
Európa, Budapest, 1959
496 oldal · Fordította: Szőllősy Klára

Kiemelt értékelések

kaporszakall>!
Konsztantyin Georgijevics Pausztovszkij: Nagy várakozások kora

Az önéletrajz középső két darabja az 1917–1921-es időszakot meséli el. Lírai visszaemlékezések sorozata ez is, mint az első két rész, de az anekdotikus elemekből kibontakozó korrajz mellett egyre nagyobb teret kap a pályakezdő író-újságíró törekvéseinek bemutatása, illetve irodalmi kortársainak portréi.

A harmadik rész (Új korszak hajnalán) az 1917-es februári forradalomtól 1920 végéig követi nyomon az eseményeket. Ezt az időt Pausztovszkij mint újságíró élte meg, először Moszkvában, majd Kijevben. Mindkét városban szemtanúja volt a bolsevik hatalomátvételnek, sőt később – harmadszor – Odesszában is.*

Ez a rész eleven és nagyon érdekes formában – s ráadásul civil szemmel, nem pedig a hadijelentések diadalmas nyelvén – beszéli el a moszkvai vörös uralom kezdeteit, a viszontagságos utazást a németek által megszállt, kozák atamánok, ukrán hetmanok, Mahno-féle anarchisták és Gyenyikin fehér csapatai (no meg persze az előretörő vörösök) által feldúlt Ukrajnába, Kijev kaotikus viszonyait, 1919 nyugtalanító kavargását. Számtalan apró, humoros vagy éppen tragikus életkép hozza közelebb az akkori eseményeket: ez igazi történelem alulnézetből. Sajnos néhány a szebb szovjet jövőnek szóló hozsánna is a beszámolók közé keveredett – ezek egykori gimnazista olvasásomat nem zavarták, most már jobban szembetűnnek.**

A negyedik rész (Nagy várakozások kora) a szerző Odesszában töltött két esztendejének állít emléket, ahol a Tengerész c. újság munkatársaként tengődött. Az eddigieknél nem kevésbé érdekes életképek mellett itt már jókora terjedelmet kapnak az író-kollégák, köztük Ilf és főleg Babel. Babel irodalmi alkotó módszerének (mely Hemingway jéghegy-elvéhez volt hasonlatos) csaknem egy teljes fejezetet szentel a szerző. Bevallom, míg az említett két nagyság érdekelt, a többi – NBII-es – kortárs bemutatása inkább untatott. Úgy is mondhatnám, hogy olvasói lelkesedésem az irodalmi eszmefuttatások és kortársi írói arcképvázlatok szaporodásával egyenes arányban csökkent…

Ennek ellenére Pausztovszkij varázslatosan könnyed stílusa, és az eleven novellák sorozatából összeálló Dichtung und Wahrheit típusú történetmesélés még mindig kellemes olvasmány, jóllehet, a Nyugtalan ifjúság hamvas bájával ez a két rész már nem vetekedhet.

* Ha eltekintünk a könyvben elhintett baloldali szólamoktól, akár az a benyomásunk is támadhat, hogy az író menekül a bolsevikok elől, akik folyamatosan utolérik, s végül az odesszai kikötőben nem hazafias felbuzdulásból nem száll fel az utolsó Isztambulba induló hajóra, hanem összeköttetés és pénz hiányában. Mindez persze csupán rosszindulatú feltételezés…
** A két rész az ötvenes évek közepén, a XX. pártkongresszus után íródott. Érződik is rajta a Lenin eszméinek tiszta forrásvizét csak Sztálin szennyezte be a személyi kultusz förtelmes iszapjával irányvonal: Leninről – ahol személyes élményeit írja le – az író a szentéletű püspökért rajongó ministránsfiú áhítatával emlékezik.


Népszerű idézetek

kaporszakall>!

Ha nem ismerem Szevasztopolt, aligha tudom olyan színesen és – meggyőződésem szerint – pontosan elképzelni Alekszandr Grin kitalált, de a föld kerekségén mégiscsak létező városait, a lármás Zurbagant meg a gyomverte Lisszt.
Újra meg újra meglepett, milyen vonzó szépséget hozott létre ezen az áldott tájon az emberi kéz mégoly felületi érintése is: furcsa, szeszélyes kis utcákat, glicíniaáradatba fúló kőlépcsőket, érdekesen kanyargó utakat, ablakokban visszaverődve táncoló játszi napsugárvillanásokat, kicsiny erkélyeket, melyeknek meleg kőfalán apró zöld gyíkok sütkéreznek, kávéházak sötétes félhomályát meg élénk színnel festett gyermekrajzhoz hasonló cégéreit.

560. oldal (Az éjszaka mélyén)

1 hozzászólás
kaporszakall>!

– És a mennyországba is bejutok – folytatta Lucienne önérzetesen. – Nem lesz ott semmi hiba. Mert olyan sanzont éneklek majd Szent Péternek, hogy a könnyei csorognak a röhögéstől, és azt mondja nekem: Mademoiselle Lucienne, szívből sajnálom, hogy csak itt, ebben a vacak paradicsomban találkoztunk és nem odalenn a földön. Úgy éltünk volna odalenn kettecskén, hogy az emberek fejcsóválva csak ennyit mondtak volna: Ejha!

235-236. oldal (Stafírung)

kaporszakall>!

Ilja Arnoldovics Ilf akkor még nem volt író. Ócska gúnyában, kétágú létrával a vállán járta Odesszát és villanyt szerelt. Vállán létrájával Andersen meséjéből kilépő cingár, nyakigláb kéményseprőre emlékeztetett.
Villanyszerelő volt. Lassan dolgozott. Létrája tetején állt és villogó csíptetője mögül éles szemmel figyelte, ami a létra alatt, lármás hivatalokban, zsibongó lakásokban végbement.
Sok nevetségest láthatott, mert bár hallgatott, mindig mosolygott magában.
Tucatjával vonultak fel előtte az Osztap Benderek, egyelőre még megíratlan, leleplezetlen állapotban. Ügyet sem vetettek a nyurga villanyszerelőre, csak alkalomadtán tettek egy-egy csúfolkodó megjegyzést tudós csíptetőjére, feltűrt nadrágszárára. Olykor azért kínáltak neki egyet-mást: sósavat a forrasztólámpájába (a sósav akkor már réges-rég kiveszett a világból), vagy három méter villanydrótot, amit a zsinagógában vágtak le.
Ilf olyankor mindig élénk alkudozásba bocsátkozott, csupáncsak azért, hogy meghallja a legfrissebb odesszai esküdözéseket, átkokat és „hohmé”-kat, azaz szellemes bemondásokat.

289-290. oldal (Osztap Bender ősei)

kaporszakall>!

Mihelyt a Bogun-ezred elfoglalta a várost, minden ablakból felhangzottak a rég elfeledett szirupos románcok. Ismét borongós, elcsukló bariton panaszkodott, hogy immár nincs hová sietnie, nincs kit szeretnie, egy selypegő tenor pedig azon siránkozott, hogy nem neki közelg a tavasz, nem neki rügyezik a bükkfa és nem neki, haj, nem neki dobog örömtelin a szív.
Vjalceva ismét kurjongatva száguldott a „sejhaj-trojkán”, és százszorszép sirály haldoklott a tavon, hol pírban égnek a vizek.

181. oldal („Az uram bolsevik, én meg hajdamacska”)

kaporszakall>!

Talán életemben először láttam ilyen tipikus kulákasszonyt, az általános nyomor és nélkülözés közepette saját jóléte, telezabáltsága tudatában dölyfösen pöffeszkedő, gonosz és kapzsi zsírosparaszt klasszikus példáját. Ukrajnában abban az időben még nagyon erős volt a rátarti, kegyetlen kulákság. Az efféle asszony képes volt a vagyonért a tulajdon apját megfojtani, „fiacskáik” beálltak Mahno, Zeljonij meg a többiek bandájába, és hidegvérrel temettek el élő embereket, zúzták szét puskatussal kisgyermekek agyát, hasítottak szíjat zsidók meg vöröskatonák hátából.

237. oldal (Stafírung)

2 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Alekszandr Szolzsenyicin: A Gulag szigetvilág
Borisz Vasziljev: A hajnalok itt csendesek
Narine Abgarjan: Égből hullott három alma
Andrej Tarkovszkij: A megörökített idő
Belinda Alexandra: Flamenco Párizsban
Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály
Szergej Jeszenyin: Szergej Jeszenyin válogatott versei
Anna Politkovszkaja: Orosz napló
Borisz Akunyin: A gyémántszekér I-II.
Makszim Gorkij: Gyermekkorom